Kelet-Magyarország, 1983. augusztus (43. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-06 / 185. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. augusztus 6. Kezek De hiszen a kezek beszél­nek! Aprócska, ráncos kis csecsemőkezek, alvás köz­ben félig kinyílnak, mint a szirmát bontó virág. Nézd csak: legelőször a keze éb­red, arcához kap vele, vi­gyázz te buta!, megsérted magad! Le kéne vágni a körmeit... Figyeld! Föléb­redt! És milyen dühös! A keze ökölben, mindjárt sír­ni fog... Ugye?! És most kapaszkodna ... hohó! Tu­dom, te csodabéka, ne ka­limpálj már a kezeddel, tu­dom, hogy enni akarsz... Egy vésőt tartó kéz. A vésőre rásújt a kalapács, a vésőt tartó kéz megremeg, majd a tenyér izzadtságától nedves szerszámon azonnal új fogást keres, markol erő­sen, rezzenetlenül várja az újabb ütést. Durva, mész­marta kéz, de ni! E durva kézben hirtelen a véső lesz eleven: a tenyér kinyílik, a szerszám a hüvelykujjtól a kisujjig ível, támaszt keres, majd rácsapódik a gyű­rűsujj, s íme, a két leg­hosszabb ujj felszabadult; kikotorja a törmeléket... Betongerendát emelő ke­zek. Az érdes anyag a te­nyér és az ujjak hajlatába váj, a kéz káromkodni lát­szik, ezt a nehéz-fájó mun­kát már elfeledte, majd int, mert mondandója van, s az okos hüvelykujj paran­csát két másik kéz érti meg: a gerendát daru eme­li... Egy kéz meghúz egy kart, megforgat egy kereket, majd oly szorosan simul a gépre, mintha része lenne, s mintha maga a kéz marna a fémbe, repítené a fényes forgácsot a gép mögé. Egy mozdulat, még egy, a gép nem sivít, megáll engedel­mesen. A jobb kéz mérő­eszközt illeszt a bal kézben tartott munkadarabhoz, de lám, mintha szeretet is vol­na e mozdulatban: a kezek nemcsak mérik a megmun­kált anyagot, hanem becé­zik is... Védőkesztyűs kezek, ösz- szeillesztett fémlemezeket emelnek, egy gép szájához teszik, végighúzzák benne, hogy a gép izzó harapása forrassza össze a szélüket. Üjabb lemezek, újabb le­mezek, a védőkesztyűs ke­zek fáradhatatlanok, teszik, amit kell, mindig ugyanazt, mindig ugyanúgy. Az ütem sem változik, itt a gép dik­tálja a tempót. De most hirtelen ... meg­áll a gép. Valami baj lehet, a szalag nem adja kézre az újabb lemezeket, az auto­maták sem tökéletesek, és a kezek, nézd a kezeket! Le­dobják a kesztyűt, amiből mintha egy csapásra elszállt volna az értelem, és tíz ujj tornászik vadul, görcsösen, míg merevségük fel nem enged, s a két keskeny női kéz nem táncoltatja meg őket boldogan... De a gép újra elindul, s az ujjak só­hajtva öltik fel rabruháju­kat. Gombokon táncoló kezek. Egy hengerállvány gomb- billentyűrendszerén zongo- rázók, súlyos-okos kezek, fegyelmezett kezek, egy roppant szerkezet diadal­mas parancsolói. Egy szikét, tartó kéz. Kér­lelhetetlenül hasít az élő anyagba, pontosan szúr és vág, megment egy életet. Agyagban túró kezek. Idegesek, repdesők, maguk­ban sem bízók, szenvedélye­sek: a holt anyagba lehel­nek életet. ölbe ejtett kezek. Egy élet fáradtságát hordozók. Éneklő kezek. Egymást féltve érintő, társkereső ke­zek. Kérdezd meg tőlük, hogy miért éppen ők, a ke­zek keresik egymást először, kérdezd meg tőlük, hogy miért olyan borzongatóan jóleső az ujjhegyek találko­zása ... A kezek megmondják. A kezek tudnak beszélni. Szöveg: Aczél Gábor Fotók: Hauer Lajos V______________________________________________________________________________/ KM

Next

/
Oldalképek
Tartalom