Kelet-Magyarország, 1983. augusztus (43. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-06 / 185. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. augusztus 6. Kezek De hiszen a kezek beszélnek! Aprócska, ráncos kis csecsemőkezek, alvás közben félig kinyílnak, mint a szirmát bontó virág. Nézd csak: legelőször a keze ébred, arcához kap vele, vigyázz te buta!, megsérted magad! Le kéne vágni a körmeit... Figyeld! Fölébredt! És milyen dühös! A keze ökölben, mindjárt sírni fog... Ugye?! És most kapaszkodna ... hohó! Tudom, te csodabéka, ne kalimpálj már a kezeddel, tudom, hogy enni akarsz... Egy vésőt tartó kéz. A vésőre rásújt a kalapács, a vésőt tartó kéz megremeg, majd a tenyér izzadtságától nedves szerszámon azonnal új fogást keres, markol erősen, rezzenetlenül várja az újabb ütést. Durva, mészmarta kéz, de ni! E durva kézben hirtelen a véső lesz eleven: a tenyér kinyílik, a szerszám a hüvelykujjtól a kisujjig ível, támaszt keres, majd rácsapódik a gyűrűsujj, s íme, a két leghosszabb ujj felszabadult; kikotorja a törmeléket... Betongerendát emelő kezek. Az érdes anyag a tenyér és az ujjak hajlatába váj, a kéz káromkodni látszik, ezt a nehéz-fájó munkát már elfeledte, majd int, mert mondandója van, s az okos hüvelykujj parancsát két másik kéz érti meg: a gerendát daru emeli... Egy kéz meghúz egy kart, megforgat egy kereket, majd oly szorosan simul a gépre, mintha része lenne, s mintha maga a kéz marna a fémbe, repítené a fényes forgácsot a gép mögé. Egy mozdulat, még egy, a gép nem sivít, megáll engedelmesen. A jobb kéz mérőeszközt illeszt a bal kézben tartott munkadarabhoz, de lám, mintha szeretet is volna e mozdulatban: a kezek nemcsak mérik a megmunkált anyagot, hanem becézik is... Védőkesztyűs kezek, ösz- szeillesztett fémlemezeket emelnek, egy gép szájához teszik, végighúzzák benne, hogy a gép izzó harapása forrassza össze a szélüket. Üjabb lemezek, újabb lemezek, a védőkesztyűs kezek fáradhatatlanok, teszik, amit kell, mindig ugyanazt, mindig ugyanúgy. Az ütem sem változik, itt a gép diktálja a tempót. De most hirtelen ... megáll a gép. Valami baj lehet, a szalag nem adja kézre az újabb lemezeket, az automaták sem tökéletesek, és a kezek, nézd a kezeket! Ledobják a kesztyűt, amiből mintha egy csapásra elszállt volna az értelem, és tíz ujj tornászik vadul, görcsösen, míg merevségük fel nem enged, s a két keskeny női kéz nem táncoltatja meg őket boldogan... De a gép újra elindul, s az ujjak sóhajtva öltik fel rabruhájukat. Gombokon táncoló kezek. Egy hengerállvány gomb- billentyűrendszerén zongo- rázók, súlyos-okos kezek, fegyelmezett kezek, egy roppant szerkezet diadalmas parancsolói. Egy szikét, tartó kéz. Kérlelhetetlenül hasít az élő anyagba, pontosan szúr és vág, megment egy életet. Agyagban túró kezek. Idegesek, repdesők, magukban sem bízók, szenvedélyesek: a holt anyagba lehelnek életet. ölbe ejtett kezek. Egy élet fáradtságát hordozók. Éneklő kezek. Egymást féltve érintő, társkereső kezek. Kérdezd meg tőlük, hogy miért éppen ők, a kezek keresik egymást először, kérdezd meg tőlük, hogy miért olyan borzongatóan jóleső az ujjhegyek találkozása ... A kezek megmondják. A kezek tudnak beszélni. Szöveg: Aczél Gábor Fotók: Hauer Lajos V______________________________________________________________________________/ KM
