Kelet-Magyarország, 1983. augusztus (43. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-06 / 185. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET Adalékok Nyíregyháza történetéhez n ÍPmn^,iTniFii^Mriirir!ii ipifTip ^rnn A honvéd huszárlaktanya 1867-ben az osztrák és magyar uralkodó körök által megkötött kiegyezés eredményeként létrejött az Osztrák- Magyar Monarchia, mely 1918-ig állt fenn. E kiegyezés keretében a magyar uralkodó osztály az uralkodóval és az udvari katonai körökkel folytatott hosszú és nehéz tárgyalások során kivívta az önálló magyar honvédség elismerését. A közvélemény nagy vívmányként könyvelte el, hogy az 1848—49-ben annyi dicsőséget szerzett „honvéd” név Magyarországon ismét használható lesz, és a közös hadsereg mellett — még ha korlátozottan is — magyar jellegű fegyveres erő létesülhet. A magyar országgyűlés 1868. december 5-én szavazta meg a honvédségről szóló törvényt. A magyar királyi honvédség vezényleti nyelve a magyar lett, tisztjei csak magyar állampolgárok lehettek, feladata háború esetén az ország határainak védelme. A határokon túl csak az országgyűlés beleegyezésével alkalmazhatták. Mindettől függetlenül az I. világháború előtt a honvédség alacsony létszámú volt, másodrendű alakulatnak számított. Csak a közös hadsereg kiegészítő részének tartották, és csak két fegyvernemet engedélyeztek számára: a gyalogságot és a lovasságot. Sem tüzérsége, sem műszaki alakulatai nem voltak. Első főparancsnoka Habsburg József főherceg lett, aki többször is meglátogatta a nyíregyházi honvédeket. A törvény megszavazása után 1869-től kezdték megszervezni az első honvédalakulatokat, melynek során Nyíregyházára egyszerre gyalogságot és lovasságot is helyeztek. Ide került a gyalogságtól a szabolcsi 41. honvéd zászlóalj és a lovasságtól a 15. hajdúsági huszárszázad. Mivel akkoriban az állandó elhelyezésre még nem voltak laktanyák, a katonákat a polgárok házaihoz szállásolták be. 1871 tavaszán nagy ünnepre, zászlószentelésre készültek a 41. zászlóalj katonái. Az avatás előkészületeit azonban egy kis kellemetlenség zavarta meg. A város feleke- zeteinek papjai ugyanis ösz- szekülönböztek azon. hogy ki végezze a szertartást. Simon Endre római katolikus plébános magának követelte a jogot, de a város vezetősége és a tisztikar protestáns szertartást akartak, mivel a város és a vármegye többsége protestáns. Végül is a távirati úton megkérdezett Eötvös József kultuszminiszter döntötte el a vitát a nagyobb számban lévő protestánsok javára. 1871. május 22-én zajlott a zászlószenteiés a Búza téren. A szertartást a szentmihályi úton ökörsütés követte, az előkelőségek részére pedig díszebédet adtak a kaszinó nagytermében. A katonai beszállásolás egyre súlyosabb terheket rótt a város polgáraira. Ezért a képviselőtestület határozatot hozott egy honvéd laktanya építéséről. Így készült el 1873- ban százezer forint költséggel a Honvéd utca és a Serház utca által határolt területen a kaszárnya, részben új épületek építésével, részben Magyar királyi 5. honvéd huszárezred századosának csákója és kardja. (Zsák Zoltán reprodukciói) a régi serház átalakításával. A laktanyát a honvédség főparancsnokáról, József főhercegről nevezték el. 1874-től a nyíregyházi lovasság egy új, a 14. huszárszázaddal gyarapodott. Egy évvel később a 41. zászlóaljat Kassára helyezték át, így városunkban csak a lovasság maradt. Akkoriban szervezték ezredekbe a huszárságot. Minden ezred két osztályból állt, osztályonként két-két századdal. A nyíregyházi két huszárszázad a kassai 5. honvéd huszárezred 2. osztályát képezte. Ök kapták meg a Honvéd utcai kaszárnyát, mely 1885 májusáig adott otthont a katonáknak. 1885. május 13-tól azonban ismét a városi polgárokhoz kellett beszállásolni a huszárokat, mert ezen a napon az istálló padlásán felhalmozódott ötnapi széna és szalma tüzet fogott és a laktanya leégett. A város vezetése azonnal a kormányhoz folyamodott, kérve, hogy a biztosítási összeget bocsássák a város rendelkezésére, és ők abból a kaszárnyát az eddiginél alkalmasabb állapotba helyezik. Hamarosan megérkezett a felsőbb hatóságok válasza is, mely szerint, ha a város az újjáépítés terveit elfogadja, nemcsak a 6159 forint tűzbiztosítást és az 1881. december 22. óta a puskaművesi és a patkoló kovács műhelyekért nem fizetett bért folyósítják, hanem ha a laktanya az év végéig elkészül, a város 1886. januárjában az egész évi bért előre megkapja. Fölöttébb kecsegtető ajánlat, amin azonnal kapott a város. Rögtön kiírták az árlejtést az építkezésre. Szerették volna a két szomszédos telket is kisajátítani a bővítésekhez. A tanács 25 000 forintot tervezett e célra, az árlejtés során azonban a legkisebb ajánlat is jóval meghaladta ezt az összeget, így új árlejtést írtak ki. Az idő közben haladt. Végül 1885. szeptemberében Bauer Antal helyi építész vállalta el a helyreállítást 29 052 forintért. Ez év őszén már csak arra maradt idő, hogy a régi épületeket helyrehozhassák. Ez december közepére kész is lett, a legénység és a lovak bevonulhattak a városból. Az egész építkezés 1886. november végére fejeződött be, amikor egy katonákból és polgárokból álló vegyes bizottság átvette a vállalkozótól a kaszárnyát. Az épületeket mindenben megfelelőnek és szép kivitelűnek találták, s november 27-én aláírták az átvételi jegyzőkönyvet, mely szerint a laktanyát a város tartja fenn, a katonai kincstár pedig kötelezte magát arra, hogy az átvett kaszárnya után 25 éven keresztül évi 2261 forint bért fizet. Alig fejeződött be a leégett laktanya helyreállítása, máris lehetett kezdeni újra a bővítést. Bonyolította a helyzetet az is, hogy közben az 5. honvéd huszárezred altiszti iskoláját is a városba helyezték egy évre. Mind az új századot, mind az altiszti iskolát a város megint csak a polgárokhoz szállásolta be, a lovak számára pedig a Bundi kocsma istállóját alakították át. A laktanya melletti 3254 négyszögöl telket kisajátították. Az építkezést Vojtovics Bertalan és Barzó Mihály nyíregyházi vállalkozók végezték, a szükséges 46 200 forintot a város kölcsön útján teremtette elő. A bővítés gyorsan haladt, így 1890 végére elkészült az immár 3 századot befogadó kaszárnya. Ezzel természetesen a bérleti díj is emelkedett, most már 3949 forintot kapott a város a katonai kincstártól évente. Ez a huszárosztály az I. világháború kitöréséig maradt a városban, utána Kassán egyesült ezredével, és úgy indult a frontra. Helyére a háború vége felé egy tüzérüteg költözött, s a két világháború között továDbra is tüzérlaktanya maradt a Honvéd utcai kaszárnya. Bene János A honvéd hnszártektanya épülete. Jámbrik János, a művezető Az újsághír szűkszavú, annyit közöl csupán, hogy Jámbrik János, a KEMÉV művezetője az építők napja alkalmából a Munka Érdemrend ezüst fokozatát vehette át. Ha a kétkezi jó munkáért kap valaki ilyen elismerést, talán az átlagnál is jobban örülök. S ha építő az illető — talán a szónak átvitt értelmében is —, még teljesebb az öröm. Mert építeni házat, gyárat, országot, a legszebb dolgok egyike. Jámbrik János Záhonyban dolgozik. Munkásévei túlnyomó többségét töltötte ezen a vidéken, hiszen mándoki születésű, ott él ma is, és nem is áll szándékában onnét elmenni. — Ötvenöt éves vagyok, most töltöm be szeptember 19-én. Három gyerekem van, egy fiam, két lányom és két unokám. A fiú a vállalatnál gépkarbantartó, az egyik lány a MÁV-nál, a másik Kisvárdán az Izzóban dolgozik. Ennyi az egész... Ennyi lenne csak ? Ha azt mondjuk, az épület váza maga az épület, akkor igen. De közfalak, ajtók és ablakok nélkül a váz csak váz, és nem ház. S az emberélet dátumokkal, szűkszavú történésekkel keretezhető képei sem egyebek. Egy élet csontváza csupán, amire az izmokat, a húst kell felrakni. Próbáljuk meg kívülről megközelíteni Jámbrik Jánost, bevallva, hogy nyilvánvalóan ez az egyszerűbb, és a célirányosabb is, ha valakinek a munkáját ismerjük, de az emberrel magával még sosem találkoztunk. Tehát: Jámbrik János a KEMÉV művezetője erőteljes alkatú, napbarnított, barázdált arcú ember. Haja — mint vadászkalap mellett a sörte — erős szálú, őszbehajlóan sötét. Kezeit többnyire az asztalon nyugtatja, s noha szinte semmit sem csinál velük, mégis beszédesek ezek a kezek. Ujjai tömpék és erősek, körmei töredezettek. Hosszú évek nehéz munkájáról mesélnek. — Apám amolyan cselédember volt, a bárónál szolgált kerülőként. Kőművestanuló 1941-ben lettem. Jó mesterem volt, azóta meghalt. Egy ideig falusi kőműves voltam: 1947-ben kerültem építőipari vállalathoz. Mondom, falusi kőműves voltam, s ez előnyömre vált, hiszen nem akadt olyan munka, amire használni nem tudtak volna egy magamfajtát, mert nekünk mindenhez értenünk kellett. Értettünk is. — Itt, Záhonyban kezdtem dolgozni, aztán 1949-ben átmentem a mai SZÁÉV elődjéhez. Egy ideig maradtam Záhonyban, aztán Nyíregyházán akadt munka. Például az irodaházon dolgoztam. Ott mint sztahanovista brigádvezető voltam, a mi brigádunk falazta az épületet. Nem is tudom hányszor, de háromszor legalább kiváló dolgozó lettem 1954-ig. Sztahanovista volt tehát Jámbrik János. — Milyen dolog volt sztahanovistának lenni? — Az nagy dolog volt — néz át az asztalon. — Egyszer csináltam egy bemutatót, nyolc óra alatt kilencezer téglát raktam fel. Ezt persze csak tömör falban lehetett megcsinálni, ajtó, ablak esetében már nem, és igaz az is, hogy a kezem alá dolgoztak. A téglaadogató teljes pontossággal tudta, hogyan adja oda a téglát. Egy biztos, nagyon jól is kerestem, mert akkoriban a 2800—3200 forint közötti havi fizetség nagyon magasnak számított. Még átszámítani is nehéz ... — Meddig lehetett bírni azt a tempót? — Lehetett bírni, de én azért legyengültem. Két évig betegeskedtem, porckorongsérvvel műtötték is. Egy darabig aztán folytattam még, de éreztem, nem megy, nem tudom már azokat az eredményeket elérni... Eztán lett művezető, de természetesen külön története van ennek is, ami kicsit ^hasonlatos a népmesére, melyben az ügyes fiú kiállja a próbát, és az őt segítő, de először vele próbát tétető király, vagy bölcs öregember meg is jutalmazza a helytállást. De nem mese ez, noha manapság már sokkal ritkábbak a hasonló történetek. Hogy ez baj lenne talán? Nehéz eldönteni. De a történet : — Lengyel Miklósnak köszönhetem, hogy művezető lettem. Ismeri őt? — veti közbe a kérdést. — Mert ott él ő is Nyíregyházán. Már nyugdíjas. Amikor látta, mi a helyzet velem, és tudta azt is, hogy ismerem a munkát, eligazodom a rajzokon, egyszer behívatott. Elém terített egy tervet, és amint meggyőződött, hogy értem mi van rajta, azt mondta, menjek ki Kölesére, épül egy modern tehénistálló és ott én vezetem majd a munkát. Nem tagadom: megijedtem. Ezt mondtam is neki. Erre azt felelte: akkor rendben van, ne csináljunk mást, csak húzzuk fel a felvonulási épületet. így is kezdtük, ám észre sem vettük, és már a tehénistálló falainak egy részét is felraktuk. — Ekkor azonban feltűnt nekem valami. Kérdem a művezetőt, hogy ezen a házon sem ajtó, sem ablak? Azt feleli, nézzem meg én a rajzokat. Mondani sem kell, hogy természetesen kellett az ajtó, ablak is. És ezt én vettem észre és nem a művezető! Ez aztán megadta az önbizalmam. Láttam: hiszen megy ez! Eztán Lengyel Miklós elküldött művezető tanfolyamra, ahol negyvennégyen kezdtünk, de csak huszonhármán mentünk át egyből a vizsgákon. A tanfolyam után végeztem el a hetedik és a nyolcadik osztályt is, hiába, korábban erre nem volt lehetőségem. Amikor 1970-ben megalakult a KEMÉV, rá egy évre ide jöttem. A külsejéről már szó esett korábban. Ez a külső nyugodt embert sejtet. . — Nem vagyok nyugodt ember — cáfolja azonnal a félig-meddig állítva feltett, erre vonatkozó kérdést. — Hamar begurulok, ez az igazság. Talán már a korral is jár. De nagyon megharagít, ha valamit kétszer, háromszor kérek, vagy mondok, ráadásul azt felelik, hogy rendben, hogy értik, aztán látom, nem úgy csinálják. Most is — utal egy korábbi telefonra — azt mondtam, hogy legyenek ott és még mindig nincsenek ott. Ez nagy problémái néh'éz a fegyelem betartása, mert ismert doío^: aki innét elmegy, kap másutt munkát, mi pedig itt állunk ember nélkül. Káromkodni egyébként nem szeretek, de jó hangosan mondom a magamét. ■ — Igaz, ki is adom a mérgem... Változó számú ember dolgozik a kezem alatt. Átlag ötven, de most százan is vannak. Persze az az igazság, hogy túlzottan nem nehéz elirányítani őket, és nálam az a gyakorlat, hogy a műszak végén mindig elmondom, másnap mit csinálunk. Ez jobb nekem és jobb nekik is... A beszéd sokfelé kanyarog, mígnem elérkezünk a lakhelyig, Mándokig. Benézünk a házba, aztán kilépünk a kétszáz négyszögölnyi kertbe, ahol fóliasátorban termeli a paradicsomot, a paprikát. Nem eladásra, csak a családnak. — Ez a hobbim — mondja. — És jó, amikor látom, hogy valamelyik unoka, mint az almát, eszi a paradicsomot. Én meg nem enném úgy. Csak lecsónak. De úgy igen! Az otthon csak kis kirándulás a beszélgetésben, mert minduntalan Záhonyba érkezünk, a második otthonba, ahol élete javát munkával töltötte, és ahol ha végigmegy, jóleső érzéssel nyugtázhatja: ezt is én építettem. Az „én” alatt „mi”-t tessék érteni, de ebben az esetben az egyes szám első személyért követ senki sem vethet rá. Erre az „én”-re a tulajdonosi tudat egy megnyilvánulása rímel a legjobban: „miénk az ország”. — Fényeslitke szerelőcsarnok, Záhony gépesített rakodási főnökség, a számítástechnika épülete, a vontatási telep korszerűsítése, ez még tart — sorjázza a nagyobbakat —, a lakótelep, lakások^ óvoda, hőközpont... — és a listának csak az emlékezet végessége, no meg a helyhiány vet gátat. Rövid szusszanás a sorolás után, majd: — Minden munka után megvolt az elismerés és büszke is vagyok arra, ami itt épült. Az ember valamit megcsinál, ilyen-olyan gondokkal, de amikor végül is kész, jóleső érzéssel megy el mellette... Az öröm és az elismerés azonban nincs ingyen. Mindenért meg kellett dolgozni. Mindig szerettem a feladatokat, mindig szerettem azokat végrehajtani és végrehajtatni, szerettem, ha meghallgatták a véleményemet és igyekszem én is meghallgatni és megfogadni a másokét. Ez, azt hiszem alapvető fontosságú ... — És — fűzi hozzá némi szünet után — itt egy olyan községben dolgozunk, ami előbb-utóbb város lesz. Várost építeni, nagy dolog. — Tűnődik egy sort, de látszik, dolgára menne már, hiszen jövés-menés, telefoncsörgés jelzi: a munka a röpke másfél óra alatt is halad. Végül ennyit mond még: — Talán túl sokat beszéltem magamról. Pedig tudom, hogy ebben a kitüntetésben a segédmunkás éppúgy benne van, mint az igazgató. Speidl Zoltán KM 1983. augusztus 6.
