Kelet-Magyarország, 1983. július (43. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-30 / 179. szám

1983. július 30.1 VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Nyár ’83 Nem tudom hogyan van ez, de ha az ember sokszor hall egy, a korábban hallotthoz nagyon hasonló mondatot, akkor lehet az, bármilyen közhelyes, az ismétlődésre figyelni kell. A sok egyforma mondat, hír, információ megmarad ben­nünk. Ismerősöm, vagy inkább barátom az elmúlt tíz évben minden nyáron külországba szervezett utazást.' Szép las­san bejárta Európát. Gépko­csiba zsúfolta a családját, a pihenés jegyében naponta sok száz kilométert vezetett, idegeskedett szállásért, kosztért, a zsebében csörgő aprópénzért. Filléres turista volt Bécsben és Párizsban, járt Olaszországban, ahol a kocsiban aludt, mert félt a tolvajoktól. Igaz, mindenün­nen hozott valamit. Aranyat „olaszból”, szőrmét „török­ből”, pornólapokat és filmet Bécsből, képmagnót nem is tudom honnan. A világ sok országáról vannak emlékei a szobája falán. Giccsízű tá­nyér, Párizsban vásárolt kép, amelyre itthon rá se legyin- tene, nyugatnémet képeslap. És minden országból van tör­ténete is. Kereskedőkről, akik be akarták csapni, út végéről, amikor elfogyott a pénzük, még a Monte Carlo-i kaszinóról is, amely előtt so­káig álldogáltak. Túlzók? Nem hinném. Egyetlen országról sem tudott mesélni hosszan, egyetlen­egyet sem szeretett meg, és a piacoknál többre nem emlék­Győr, milyen nagyszerű hely Berekfürdő, izgalmas városka Gyula. összerakom a hasonló tör­téneteket, és abban a pilla­natban kiderül, hogy szinte mindünk mögött van egy gyönyörű, felfedezettlen Ma­gyarország. Bánkút, a Zemp­lén, a Bükk... Kezdjük, vég­re elkezdtük felfedezni ezt a hazát is, ahol nem kispénzű idegenek, hanem honos bir­tokosok vagyunk. Persze, hogy gyönyörű Sopron, és persze, hogy élmény a gya­koribb vendég idegennek Szatmár és Bereg, vagy éppen a Nyírség, a Hortobágy, Bu­gac ... Szegényedtünk volna a kurtuló utakkal? Alig hiszem. A statisztikákat sem ismer­ve még bizonyos, hogy gaz­dagabbak lettünk a belföldi turizmus felfedezésével. Nem utazunk tíz ezer kilométere­ket, de lábteniszezünk reggel a Tisza partján, evezünk a Szamoson, felfedezünk ha­zai, a többiekénél semmivel sem szegényebb múzeumokat Vaján, Mátészalkán, Nyíregy­házán, Nyírbátorban, Kisvár­dán ... Még nekünk is fel­fedezés mindez, akik itt élünk,, dolgozunk, lakunk. Szegényedtünk talán kilomé­terekben, de gazdagodtunk önmagunk, az élethez bizony szükséges ismeretében. Szegényedhetünk-é azzal, ha a belföldi turizmus fel­lendülésével, tájak és embe­rek felfedezésével hazánkabb lesz a hazánk? • Tudom, hogy az IBUSZ-nál elfogynak most is a külföldi utak, de azt is, hogy például a Mátészalkán letelepedettek más tájakról érkezett része hamarabb ismerte meg Olasz­országot, mint Túristvándit, Szátmárcsekét, Tákost, Csa- rodát... És most autók soka­sága áll meg Tákoson, Csa- rodán, Istvándiban. Tudom, hogy Vásárosna- ményban még sohasem voltak ennyire teltek a gergelyi- ugornyai part faházai, hogy az utazás költségeivel meg­drágított Balaton helyett sokan most odamentek, hogy Szatmárt járja most, aki deb­receni, a hajdúságot, aki Szatmárból való. Tőmondatban azt írnám: Felfedezzük a hazánkat. Hoz­zátenném: végre. Ügy szegé­nyedtünk, hogy iszonyún szé­pen gazdagodtunk is közben. Miénk 'lehet most valami, ami mindig a miénk volt, de nem akartunk, nem volt „di­vatos” tudni róla. Felfedez­tük, hogy nemcsak áz a szép, ami távoli, ami messzi, ami idegen, hanem az is, ami kéz- nyújtásnyi közelségben a szomszédban van. Nem né­zünk most egy nap alatt két múzeumot és harminc bazárt, de igazán megnézhetünk egyet, és nem kell az apró­pénzt számolni a zsebünkben, ha fagylaltot, jégkrémet, vagy éppen táncolós léggömböt veszünk a gyerekünknek. Felfedezzük-e végre Ma- gyaországot nekünk, magunk­nak? A világ, nemcsak ránk igaz szegényesedésének rop­pant gazdagsága, hogy — úgy tűnik — idén már igazán el­kezdtük ezt. A drága emlékű Tersánszky Józsi Jenő írja egyhelyütt, hogy a szegény és a gazdag ember boldogsága közül mindig a szegények boldogsága, öröme a nagyobb, mert a szegény az öröm min­den ízét kétszer kóstolja meg, míg a gazdag beéri egyetlen ízzel. szik, mert hát gazdasági szá­mítások kellettek akkor is az utazáshoz, és a nyár pihenés­nek szentelhető heteiben ke­mény munka volt a behozott „cuccokkal” legalább vala­mennyire megkeresni az út költségeit. Most találkoztunk a bará­tommal. Egy órán át mesélte, hogy milyen csodálatos hely Magyarországon Berekfürdő, hogy milyen ragyogó a víz, hogy a két gyereke két hét alatt két-két kilót hízott, és hiba ne essék, ezért nem írok nevet sem, valósággal újra beleszeretett az asszonyába, mert jó volt a társaság, es­ténként sokáig énekeltek, mert... A barátom szegényedett, hiszen 1983 nyarán nem lépte túl az országhatárt, szegénye­dett, mert idén nem hozott haza semmi eladni valót, leg­feljebb néhány képeslapot, amit mutogatni lehet, de di­csekedni vele nem. Megváltoztak a szokásaink? Hozzáidomultak a lehetősé­geinkhez. Mondhatja erre va­laki azt, hogy szegényedtünk, hiszen idén nem szántunk tíz ezreket arra az IBUSZ-útra, amelyért három éve még sorban álltunk. Nyaralni vi­szont kell. Kellemes újságírói feladat lenne eltűnődni azon, hogy mióta igaz ebben a ha­zában ez a bizonyos „nyaral­ni kell"? Egy bizonyos: ami­kor még a cipészmesterek megéltek a talpalásból, akkor nem volt ilyen , kényszer. Amióta a kilyukadt cipőnket, hovatovább mester híján, ki­dobjuk, lett. Ám úgy jártunk ezzel, hogy egyszeriben több lehetőségünk lett, mint amennyire kultúrában felké­szültünk, és olyanok voltunk gyakorta a külországokban, mint az analfabéta segéd­munkás, aki nagy bért kap, és bére olcsó kocsmákban kopik el, mert senki nem tanította meg őket arra, hogy lehet él­ni ennél hasznosabban is. Jártuk a külhont, hoztuk a „cuccokat” és versengtünk abban, hogy ki járt messzebb. Gyerekeink nyáron jó futá­sokra termett lába elgémbe­redett a hosszú autóutakon, évek koptatta szerelmünk be­lefáradt, vagy továbbfáradt a mit mennyiért hozunk filléres gondjaiba, de mert ezt beval­lani féltünk, dicsekedtünk so­hasem volt élményekkel is. Mondhatják: nem igaz ez mindenkire. Iszonyatos len­ne, ha mindenkire így nyer­sen lenne ez igaz, hiszen mégis a világra tárul így az ablak, és a jobbak hoztak másféle emlékeket is, mú­zeumok, képtárak, képek, szobrok, városok, emberek emlékeit is. Miénk lett Euró­pa, és mert nekünk is voltak vendégeink, európaiabbakká lettünk mi is. Barátom, aki a fél világot összenyaraltá már magának, mesél. Ezúttal arról, hogy milyen gyönyörű hely Mo­sonmagyaróvár, Sopron, írtam a bevezetőben: nem ismerem még az idei nyár idegenforgalmi statisztikáit, de szenvedélyesen gyűjtöm, most már gyűjtöm a ielkendezően boldog, élményt bevalló mondatokat. Lett valamink, ami nem volt idáig, és aminek az ízeit kóstolgatnunk csak most lehet. A szegényedéssel gazdagabban. Bartha Gábor Gondolkozva szolgálni Gáspár Sándor új könyvéről B udapesttől nem messze, egy kis falu­ban, Pándon, 1917-ben egy tízholdas parasztcsaládnak megszületett a ti­zenkettedik gyereke, akit Gáspár Sándor né­ven jegyeztek be az anyakönyvi hivatalnál. Tizenkét gyerek lévén, a kisbirtokot ennyi felé nem lehetett osztani — paraszti szokás szerint a legidősebb fiú gazdálkodott tovább, a többieknek pedig szét kellett nézni, hogyan formálhatják sorsukat. A legkisebb fiú is így került a fővárosba, ott is az osztrák Steyr-Puch leányvállalatához, ahol motor- szerelő szakmát tanult. Ennek a cégnek idő­sebb munkásai kapcsolták be a munkásmoz­galomba, itt lett szakszervezeti bizalmi, a Szociáldemokrata Párt tagja, majd főbizalmi és az illegális kommunista párt tagja. A fel- szabadulás után ebből a motorszerelő segéd­ből lett a szakszervezetek egyik vezetője, majd főtitkára, a nemzetközi szakszervezeti mozgalom kiemelkedő vezetője, a Szakszer­vezeti Világszövetség elnöke, az MSZMP Politikai Bizottságának a tagja, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnökhe­lyettese: A szerkesztők kérdéseire mondja el „A munkásosztály szolgálatában” című most megjelent könyvében (Népszava Kiadó) Gás­pár Sándor, hogy miképpen alakult a sorsa. Az ő életútja beleágyazódva a magyar nép, a magyar munkásság sorsfordulóiba, sőt a nemzetközi munkásmozgalom sorsfordulóiba. Amit önmagáról mond, az csak háttér, mert közben kirajzolódik hazánk, Európa és a vi­lág népeinek történetét átformáló fél évszá­zada. Olyan ember felel a kérdésekre, akit nem kiemeltek, hanem a régi munkásmozgal­mi vezetőkhöz hasonlóan, kiemelkedett osz­tályából. Minden lényeges kérdés felvetődik a la­pokon. Hogy csak a legfontosabbakat említ­sük: a szakszervezetek szerepe régen, a szo­ciáldemokrácia útja, a hozzájuk kapcsolódó viszonyunk, a felszabadulás adta új lehetősé­gek, a személyi kultusz évei, az 1956-os el­lenforradalom és tanulságai, milyen legyen napjainkban ä párt és a szakszervezet viszo­nya, a konszolidáció évei, alkalmazkodás az új viszonyokhoz, a nemzetközi szakszervezeti mozgalom problémái az utóbbi évtizedek­ben, a háború és a béke kérdései, az érdek- védelem és a haza szolgálata, káderpoliti­kánk jelenlegi állapota, háztáji gazdaságok és a kisvállalkozások, az üzemi munkásság történelemformáló szerepe stb. A kérdések mindig világosak, de Gáspár Sándor válaszai is egyértelműen azok. Sal­langoktól mentes, tömör, rövid. Egy jellemző példa: „Nálunk Magyaországon is, tanulva a hi­bákból, ki kellett alakítanunk a párt, az ál­lam és a szakszervezetek között a helyes munkamegosztást. A párt csak úgy tudja a társadalom életét eredményesen irányítani, ha saját véleményét szüntelenül szembesíti a vele eszmeileg egyetértő, de önállóan mű­ködő szakszervezetek álláspontjával. A vitat­kozáshoz több vélemény kell, és minél töb­ben gondolkodnak, annál kisebb a tévedés lehetősége. A gondolkodás nem lehet csak egyesek joga, monopóliuma”. Még ugyanebben a témakörben mondja: „A szocialista társadalom építésének politi­kája sajátunk is. Ezért is elkötelezett a ma­gyar szakszervezeti mozgalom... A szoci­alista építés napi kérdéseiben a szakszerve­zeteknek meg kell őrizniük és meg is őrzik önálló véleményüket. A szakszervezeteknek politikai bátorsággal, de felelősségteljesen kell állást foglalniuk a jogkörükbe tartozó kérdésekben. A szocialista társadalomban a szakszerve­zetek azzal, hogy részesei a hatalomnak, korántsem alakultak át állami szervezetté. A szocialista államot és a szakszervezeteket a célok azonossága köti össze, de gyakorlati funkciói mások... Természetesen az is ta­pasztalható — ez összefügg fejlődésünk el­lentmondásosságával —, hogy a szocialista kormányzat és a helyi gazdasági vezetés sokszor leszűkíti a szakszervezet szerepét és csak helyeslést, támogatást, mozgósítást vár tőle. Ez hibás gyakorlat... Egy tény: a ve­zető szerep a párté. A szakszervezeti moz­galomban ezt a vezető szerepét az ott dolgo­GÁSPÁR SÁNDOR A munkásosztály szolgálatában zó kommunisták révén érvényesíti. Ez a lé­nyeg, ez az elv és a gyakorlat”. Az új gazdaságirányítási rendszerről sok vita folyt és folyik nálunk. Egyik helyen er­ről így nyilatkozik Gáspár Sándor: „Hangsúlyozom, hogy a szakszervezeti mozgalom tevékeny résztvevője volt a sok­oldalú és gondos előkészítő munkának. Je­lentős szerepe volt a Munka Törvénykönyve, valamint a különböző rendeletek, utasítá­sok kidolgozásában __A gazdasági mecha­nizmus továbbfejlesztéséhez kapcsolódó szakszervezeti tevékenység elmélyítését kulcskérdésnek tekintjük”. A dolgozók egyre gyakrabban szóvá teszik a lazaságot, a fegyelmezetlenséget. Erre is van félreérthetetlen válasz: „Sajnos a munkahelyek értéke devalváló­dott. S ez a legnagyobb morális veszteség, amely ért bennünket. Normális viszonyok között úgy kezdődik, hogy » Szakikám, mit tudsz? « Ezt és ezt tudom. -No, akkor ezt kapja.« Most meg úgy kezdődik: no, szaki­kám, ha idejön, ezt és ezt kapja, és aztán meg se kérdezik, hogy tud-e valamit. Ez nem tartható így tovább.” Az állam és a szakszervezet viszonyára gyakran visszatér. Kifejti: a kormány szer­veit óvják a rögtönzésektől, s felhívják a fi­gyelmüket arra, hogy ők sem csalhatatlanok. A szakszervezetek semmiféle véleményt nem fogadnak el megfellebezhetetlennek, de a sa­játjukat sem tartják annak. Együtt kell töp­rengeni az új döntéseken. Ez a lényeg, az együttgondolkodás. S még így is csúszhatnak be hibák. Az érdekképviselet problémái az egész kö­teten végighúzódnak. Termelést segítő tevé­kenység és érdekképviselet csak együtt le­hetséges — hangsúlyozza. Egyik nem mehet a másik rovására. A szakszervezetek számá­ra a bérből és fizetésből élők életszínvonala központi kérdés volt és az is marad. Ez min­dig összefüggött az ország gazdasági erejével, teljesítőképességével. Sajnos, életszínvonal- modellünk kidolgozásával még mindig adó­sak vagyunk. Még azt sem tisztáztuk kellő­képpen, hogy lehet-e egyáltalán szocialista karaktere életszínvonal-politikánknak. S ha igen, milyen legyen? Izgalmasabbnál izgalmasabb kérdések sor­jáznak, s ezek mind életünket, hétköznapja­inkat befolyásolják. K ülön érdeklődésre tarthat számot a nemzetközi szakszervezeti mozgalom sok problémája. Gáspár Sándor a Szakszervezeti Világszövetség elnökeként er­ről is elsőkézből tudósít bennünket. Az euró­pai munkásmozgalom, az Egyesült Államok és Kína szakszervezetei, viszonyunk hozzá­juk, mi várható a nemzetközi porondon. A" társadalom kérdései iránt érdeklődő olvasó hitelesen kapja az információk tömegeit. Azt nyilatkozza könyve végefelé Gáspár Sándor, hogy nem csinál mást, mint gondolkozva szolgál. Egy kommunista vezető példamuta­tó, emberséges megnyilatkozása ez az ösz- szefoglalás. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Nyár 1983. Megvallom, so­káig nem értettem, hogy mi a más idén, mint akár egy évvel ezelőtt is. Túl vagyunk a nyár felén, valójában a vé­gén vagyunk már. Tavaly ilyenkor is elújságoltuk, hogy ki merre járt, elújságoltuk, hogy hol nyaralt a család. Visszapergetve az éveket má­sok és mások voltak a „diva­tos” országok, ahová egy kö­zepesen tehetős család is el­utazhatott, mások és mások voltak a tehetősnél gaz­dagabbak divatos nyári „mennyországai”, ahová sikk volt elutazni. Megindultunk mi magyarok is. Bő tíz éve még csak a köz­vetlen szomszédba, de már külországokba. Divattá lett a román tengerpart, sokáig élő — a jó érzések miatt —, di­vatnál is többé a bolgár ten­gerpart, de a prospektusok már európai körutakat, dél­franciaországi nyaralást, sőt, ahogy n családok jóléti szint­je emelkedett távoli földré­szekre szervezett utazásokat kínáltak. Tehették, mert ke­reslet is volt ezekre az utak­ra, és mert egy tátrai nyara­lással nem lehetett dicse­kedni többé, aki dicsekedni akart az tíz-, húsz-, harminc­ezer forintokért szervezett magának nyaralást. Más do­log, hogy a családok jóléti szintje még akkor is emelke­dett, amikora nemzetgazdag­ságnak már súlyosodó gond­jai voltak. Nem közgazdasági jegyzet ez, nem is kíván azzá lenni. Mindenki előtt ismert, hogy a világgazdaság gondjait ma­napság már a családok is ér­zik. Változik tehát a szokás- rendszerünk. Szegényebbek vagyunk? Ha szegényebbek nem is, de nincs bennünk az a biztos tudat, hogy jövőre gazdagabbak leszünk, meg- gondoltabbakká lettünk te­hát, és ez érzik az utazási irodák kínálatában, forgal­mában is. Nincs még statisz­tikánk a nyárról, de az ismét­lődő mondatok figyelmeztet­nek: más ez a nyár, mint akár a tavalyi is volt. Soltész Albert: Lovak

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom