Kelet-Magyarország, 1983. július (43. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-30 / 179. szám
KM Hétvégi MELLÉKLET 1983. július 30.0 SERES lucr éanirÁrniirí Ál a# ernö: L#y iciiyti iiyi cici enyérnyi búza! Nem kell az fiú. Elcsépelt téma ma már, hogy a szántóvető markába veszi a búzaszemet és néz rajta valamit. Mit néz? Mit lát? Nézi, látja az életet? Fenét! Na mindegy. Fotózz csak fiú, mert konok és kitartó vagy, mint ott fenn a levegőben az egerészölyv. Kinek van kedve állva jegyzetelni? Különben is érdekes az, hogy mennyit fizet az MV— 4-es, vagy MV —8-as. Sokan azt sem tudják, hogy eszik-e, vagy isszák az MV-t. Hé, fiú! Csinálnál arról is egy képet, hogy nyúzzák az őzgidát a fasorban? — Nehogy leközöljétek. Leharapják a fejünket a vadászok. De mit tegyünk, elvágta a kombájn. „Kelet felől sóhajtok egy országnyit..." A szülőföld Váci költészetében A szülőföld a nagy tágasságot, a színes és csillogó végtelent jelenti, a tavaszi napfényt és a tág tüdőt — írja Móricz az Életem regényében. Reménytelenül buj- dokolnak á dűlőutak .. . irdatlan magány... fáradt, lusta emelkedők, kukoricatáblák őrült susogása a félig ájult szélben, . . . akácok, eperfák hónaljában egy-egy közönyös, halálba hullt tanya. Csend van, hogy ful- doklunk tőle — mutatja be Ökörkút című írásában a tőle szokatlan, majdnem könyörtelen tárgyilagossággal, szinte „újságírószemmel” körültekintő Váci a nyírségi tájat. Hasonlóan sötét tónussal festi le a Gyalog a porban Lőjek Andrásán keresztül szűkebb szülőföldjét a költő. „Bizony, a homok! Ez a mi Egyiptomunk, sáskaverésünk ... Tűrésünkkel úgy fogódzunk mi itt a földbe, mint muhar a szélvitte homok tetejébe.” Van ennek az egyszerű, ugyanakkor nagy „emocionális energiájú” tájnak egy másik arca is, amelyet csak az ismer igazán, akinek, ahogy a költő írja Nyírség című versében, „szívétől zengnek e táj halmai.” Aki meghallja a nyírfaághúrok hangját, az akácok hívó suso- gását, annak a vidék feltárja lelkét. A költészet fája a szülőfödben, a szűkebb pátria talajában gyökerezik. Bármilyen magasra törjön, bármilyen terebélyes lombot bontson, az életadó nedveket mindig lentről kapja. Váci prófétaként vállalja a „pusztaságot”, „árva tanyák népe” érdekében, hogy szembeszálljon a „nyírségi sivatag kísértőivei”, hogy „kenyérré változtassa a sziket”. Az Ének az elszállt madárról című Váci-vers olyan, mint egy ősi vogul ének. Alliteráció- sorok hullámzanak, suhognak, gomolyognak benne. Fényes, nagy népköltészeti tisztaságú képeit mintha hajnali harmat fürdette, szél simogatta, táltos-vágy feszítette, egy sajátos ősi mitológia fényesítette volna. A szülőföldhöz kötődés mint tézis, alaptétel jelenik meg Váci költészetében. Már az 1955-ös kötet címe is ezt szimbolizálja. Az ereszalja a szűkebb szülőföld, a csapongó emlékek fecskerajának fészket adó otthon jelképe. Művészetében a táj meghatározó tényező, még szerelmi líráját is áthatja. „Keblemre bújtál és felmelegedtem, mint zsálya hantjaival a lapály.” — írja Szendergés című versében. Költészetének legfőbb tárgyi komponensei — a dűlők, a por, az eperfa, az utak, az árkok, a bodza, a csalán, a jegenye is — a természetből származnak. Legtöbbször a tájjal, a növényvilággal kapcsolatosak hasonlatai is. A szülőfölddel való közvetlen, materiális, majdnem testi kapcsolat csendül ki a Gyalog szerettem volna jönni című vers „me- zítlább, hogy sírva érezzem, ha felmelegszik a szülőföld pora, mikor megérkezem” részletéből is. A Vakon is című versben Váci orrán („Orgona, hárs, az akác illata lobban: arra az otthon”), tapintásán („Tíz ujjhegyem ismeri a szomszéd arcán, tenyerében a ráncot”), belső látásán („vakon is nyomorékul visszatalálnék, honnan elindultam, a küszöbre... Megismerem ha rám hull az árnyék, száll fölöttem a fecske körözve”), hallásán (A rozs-zizegés, szárnyak suhogása elmondja: hol ért az est) és ízlelésén („Mint hívő az ostyát, a házamat nyelvemen ízlelem én”) keresztül érzékeli, fogadja be a vele szinte homogén közegű hazai tájat. A szerves, magából a versek „talajából” kinövő alliterációk, a költeményeknek a magán- és mássalhangzók. A már címében is megkapó zeneiségű Haza, hozzád, hét hídon át expresszivitása a hangok mesteri variálásában rejlik. Az ölelkező all iterációsorok — „Fergetegekr fordulatok fordulatából csak feléd”; „törteté- sekből is törekedni, törötten is törődni veled”; „sietni síró síneken” — széles áradásuk ellenére sem tűnnek erőltetettnek, mert a hangok egymással mesterien harmonizálnak, akárcsak a Toronyiránt című vers „Síró susogás, sír, susog a sás, síró szellői zúgó szél száll, hajlik a hosszú hajú nádszál” — népdal tisztaságú, törékeny szépségű, a magyar nyelv varázsos, „keleti” szépségeit ősi zenéjét zsongó, muzsikáló részletében. Ha a szavak jelentését „kikapcsoljuk” és csak a nyelvre, a zenére, a hangzós tényezőkre összpontosítunk, sikkor is halljuk a nádirigók és a szél csodálatos közös koncertjét a „Nádi rigók, nádi rigók, szép nádi tilin- kók, szél szálán ide-oda ringok csaptak utánunk bált, dáridót” — sorokban. A Pacsirta című versben az „i” hangok „Sír! Rí! Vív!” — a madár énekét, az „é”-k „Szél?. Fény? Ég? — pedig a kéklő messzeséget érzékeltetik. Amikor a költő Kell lenni valahol egy őshazának című versében megteremti a „rokontalan hangzású” magyar nyelv hangjainak szonettjét, szinte bőrünkön bi- zsergetve, bensőnk billentyűin, hárfahúrjain pengetve, völgyek, legelők, fürjek, juhok hangjává, hangulatává szűrve a magán- és mássalhangzókat, keresi lelke tapogató ujjaival az ősit, a régi eltűntet, de a sejtjeink mélyén bennünk mégis továbbélőt. Aki itt él, ezen a tájon, tudja, milyen különleges jelentősége van a Nyírségben az utaknak, amelyek Váci költészetében az elvágyódás és a hazatérés, a horizontális távolodás és közeledés megtestesítői. Az utca kíséri el és támogatja haza az ap'át, ő fut a gyermekkel játszani, csalogatja nagy terekre, s altatja el a küszöbön a fáradtan hazatérőt. Ahogy az út a horizontális távolodás és közeledés színtere, úgy válik Váci művészetében a fa a meggyökeresedés és a magasba törés jelképévé. C sak az tud igazán magasra és messzire látni, aki nagyra nőve is alázattal tudja meghajtani a fejét az alacsony mestergerendák előtt. A lámpagyújtás ihletében Váci sem a fáklyaként lobogásban, hanem a petróleumlámpaként világításban látja a költői küldetés lényegét.Az akác a megtapadás és gyökeret eresztés, a jegenye a „pacsirtavágy”, a felfelé törekvés, a mindent megismerni akarás szimbólumává válik költészetében.- Az ég felé törő fa Gárdonyi „lámpás”- ának, Móricz „fáklyá”-jának rokonát, a „nem középiskolás fokon” tanító, a művészet magaslatai felé vergődő, kiemelkedő képességű embert szimbolizálja. „Akit a nép ajkára vesz, vállára veszi azt, akit a nép vállára vesz, szívébe zárja azt, akit a nép szívébe zár, nem hal meg soha az” — írja Legenda című versében. Vegyük ajkunkra, teremtsük újjá magunkban a költőt, s akkor Arany János szavaival „nőttön nő tiszta fénye, a mint időben, térben távozik.” Szilvási Csaba Az antik kultúra bajnoka Trencsényi-Waldapfel Imre emlékezete Valóban, nézd már. Hát van még ilyen madár? Áll, lebeg a levegőben, mint egy helikopter, avagy egy égi csillár, aztán lecsap. Onnan fentről, a nagy magasból is látta, észrevette, iszkol, irháját mentené egy szürke pocok. Ennyi az élet. Ilyen a pocoksors. Ezt kellene lencsevégre kapni. Azt mondod nincs teleob- jektíved!? Hát miért nincs az áldóját! Akkor hát csináld a sematikát, a kopírt. Másszon fel az a főagronómus a pótkocsira, merítse meg a markát a nyers búzában, kattanjon a blendezár és adjunk a képnek címet: „EGY TENYÉRNYI ÉLET”. Hé te! Az arcát is fotózd! Az arcát a millió barna ránccal. Nézd csak a fejét! Milyen jól áll rajta a tavalyi, az azelőtti, szóval a régi kalap, ötvenkilenc éves ember és a háta görnyedt. Alakjában, tartásában vibrál a tegnapi szenvedés. Egy szóval sem mondaná. Akkor is, amikor megtörtént a dolog, hogy a gyomrát operálták, hogy kivették teste tartozékának jórészét, panasszal akkor sem szólt. Egy alkalommal ült Biri- ben, a burgonyatároló mérlegházában, Megrakott teherautók, terhelt villamostargoncák, krumplit zsákoló emberek voltak a látókörében és ő sült csirkét bicskázott. Lassan, komótosan, kívánalom nélkül falatozott. — így aztán ki lehet bírni — mondtam. — Hagyd már — így ő — napjában többször kell enni, hiszen tudod. — Muszáj neked dolgozni? — Hát mi az istent csináljak. Ez az életem. A munka, a határ... Most aratunk. De még mennyire. Tegnap indult el a tíz kombájn és annak rendje módja szerint felkészült a stáb a hosszú menetre. A főagronómus, miután visszacsorgatja a tenyérnyi búzát a pótkocsi halmára, csak üggyel-bajjal fog talajt. Azt mondja: — Na kérdezz. Mire vagy kíváncsi? Különben is ismerlek már, mondom. Mint mindig, most is a javítással kezdtük az aratást. Magyarázd már meg, hogy a fenében lehet az, hogy veszünk egy új kombájnt és szétesik a tarlón. Peregnek róla a csavarok. Volt baj a régiekkel is. Tönkrement néhány csapágy, a szárító áll, mert bedöglött. De ne ezt írd! Ez a tábla itt MV—4-es. A kalászban megszorult ugyan a szem, de így is meglesz hektáronként 40— 43 mázsa. Majd az MV—8-as jobban fizet... Az akácfasorban most az megy, hogy Völgyi József egy kölcsönkért bicskával vetkőzteti a gidát. Ez a Völgyi fodrásznak tanult, de mert úgy gondolta, hogy abban a szakmában akkor nem volt elég a pénz, felcsapott hát sofőrnek. Most szemszállító. A fia, a szöszke gyerek, az vízhordó. Ketten alighogy levetkőztették a vadat, kitömik a bőrt. A fiú töm, az apa magyaráz. — Fordítsd ki Te azt a bőrt! Ügy. Belül legyen a szőr, és nyomd tele jól szalmával. Majd be kell erősen sózni... A főagronómus fél szemmel az őznyuvasztást, másik fél szemével a kombájnokat nézi és úgy beszél, mintha a miatyánkot mondaná, monoton hanggal, megfontoltan .. . — Amikor én ilyen kölyök voltam, én már igazán arattam. Mit tudnak ezek? Emlékszem, először de szívesen mentem, aztán a tarló felszúrta a lábam, a karom csupa eleven volt a kalásztól. Markot szedtem ... Nézd csak az istentelen fotóst. Ott ugrál a kombájn vágóasztala előtt. Most meg leállítja a gépet, felmászik a vezetőfülkébe. Na hiszen. Ez azt hiszi, hogy most hű, de nagyot alkot. Filmre veszi az aratást. Nem több ez, csak felszínesség. Igen, ha minden látszana a képen. Az ember gondolata, érzése is, meg az is, hogy szorít valami bent. És a szavak. A régmúlt idők élményeit képpé alakító szavak. Azt mondom a főagronó- musnak. — Ezek a pulyák már azt sem tudják, mi az, hogy vendégoldal, hordás, asztag, tüzes, mi az, hogy kaszán a csapó, kéve, kereszt és nem jut hirtelen más az eszembe. — Jó, hogy nem tudják ... Az egerészölyv visszatért. Ügy látszik, kevés az az egy pocok, amire az imént lecsapott. Viszont a gólyákat hiányolja a főagronómus. Még nem vették észre, hogy már itt is aratnak. — De jönnek majd azok. Figyeld meg, délutánra már tele lesz velük a tarló ... Valóban. Jön már két gólya, de jön a fiú is a fényképező apparáttal és mondja: — Na én kész vagyok. — Akkor megyünk. És most nézem a képet. A marok bugyrában ezer szem búza. Tenyérnyi élet. Ez a tenyér mindig tele volt munkával, szeretettel, szerelemmel, mikor hogy hozta a sorsa. Mert tudom, az élet nem az, amire mondjuk — a búza, a lisztes sikértartalmú szemek — az élet egészen más. Az élet a tenyér, a kéz elevensége, amely képes marokba fogni mindent, ami jó, vagy azt is, ami rossz. Láttam ezt a kezet gézzel bugyolál- tan is. — Néha nagyon buta tud lenni az ember — mondta akkor a főagronómus. — Látod savval tisztítottam a méhkap- tárakat és a sav lemarta a bőrt. Hát persze, hogy lehetett volna annyi eszem ... Ész? Utólag könnyű okosnak lenni. Ott az akácfasor árnyékában is feltűnt; a főagronómus, gyűri a mellén az ingét. Az előbb még búzát tartó tenyér, most a bordára szikkadt húsra tapad. Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem: — Fáj valami János? Fájt. Valami mindig fájt ennek az embernek. Mondta is: — Arra adj már választ, hogy mi a csudának ültettük a krumplit, ha nincs piaca. Nem értem én ezt. Az illetményterületről már szedhetnénk, de senkinek sem kell. Bejártam már a megyét, kínáltam Miskolcon is. Vennék bagóért. Még jóval az aratás előtt a főagronómus kiment a határba a nyárigyakorlatosokkal. Felbecsülték a burgonyatermést. Felhúzták a kijelölt töveket, kézzel gondosan kikaparták a legkisebb gumókat, aztán megszámolták, megnézték, majd méret szerint újra osztályozták és újra mérték. Ebből a szorgoskodásból kiderült, hogy a Kleopátra 1983-ban 296 mázsát terem majd hektáronként. Azt is megtudták, hogy a termésből 225 mázsa lesz az 50—60 milliméteres, vetőgumónak alkalmas. Az egyetemisták egymás között, ezt az aprólékos, szinte már kínosan precíz munkát úgy értékelték: — János bácsi aztán megadja a módját. Nem viseli el a felületességet, viszont belevaló, mert úgy kezel bennünket, mint kollégákat és nem mint zöldfülű, terhet jelentő kölöncöt a nyakán .. . Jó meglátás. De vajon ész- revették-e a gyerekek, hogy amíg a kéz a földet túrta, behasadt a hüvelykujj körme. Oda se neki. Avagy látták-e, hogy munkálkodás közben miként duzzadtak meg a bőr alatt az erek, mint a Föld domborzata Van idő, amikor az ember már sokat tud, hiszen élt 59 évet és abba nagyon is belefért, hogy legyen játszadozó gyermek egy kicsinység, utána földtúró paraszt is legyen, és katona a világháborúban. Akkor aztán rendőr lesz egy darabig az ilyen ember, majd visszaviszi a vágya, az álma a földhöz, a gazdálkodáshoz. Kérdeztem egyszer: — Mióta is csinálod? — Régen. Nagyon régen ahhoz, hogy az ember olykor meg ne érezze azt, hogy fáradt. De úgy hidd el, a fene se bánná a fáradtságot, csak egészség lenne. Mert ide egészség kell. Hajnaltól késő estig a határban járni... — Most panaszkodol? — Ügy ismersz. — Nem. Nem úgy ismertem. Konok, kitartó és szívós volt, mint ez a makacs fiú, aki a fotót készítette. A kép itt van előttem és nézem. Egy tenyérnyi búza. Na és a totálkép? Te ember! Te fiú! Te fotós fiú? — Hát nem kértem, hogy csinálj egy olyan képet is, amin látszik az egész ember. — Csináltam. Szürke, rossz. Árnyékban van az arca. — Hát csak a kézre jutott fény? — Arra. Hiszen abban van az élet? — Volt fiú. Abban a tenyérben csak benne volt az élet. Ha nem tudnád, jött egy telex, írták: meghalt a főagronómus. Ott kint a búzatáblán, aratás közben, ott lett rosszul. 1983. július 6-án néztem az aratást. A határban Kuritár János, a Balkányi Állami Gazdaság főagronómusa, okleveles agrármérnök vitt ki. A fényképész riporter addig- addig ösztökélte, mígnem tenyerébe vett egy marék búzát ... íme az élet, egy tenyérnyi élet. A főagronómus vetette, jó magot, tiszta búzát. És ki, vagy mit aratott? ... Köröz és lebeg az ölyv a tarló felett... Trencsényi-Waldapfel Imre portréja A görög és a latin gondolkodás éltető szelleme szinte kezdeteitől átjárta a magyar kultúrát. Hosszú évszázadokig az antik költői hagyomány volt a meghatározó, a későbbi korokban tudósaink is egyre intenzívebben idézték fel a klasszikus gondolkodást, mert felismerték benne, azt a példát mely megtermékenyítheti minden kor emberies szemléletmódját. Hogy ez a hol rejtett, hol tudatos kapcsolatkeresés miként változott évszázadról évszázadra, arra vonatkozóan az első adatokat a háromnegyed százada született, és sajnálatosan korán elhunyt Trencsényi-Waldapfel Imrének köszönhetjük, aki a Horatius noster kötet bevezető tanulmányában, 1935-ben példamutató alapossággal tárta fel az antik és a magyar költői szellem rokonságait. Az akkor fiatal tudós költőként kezdte pályáját. Szemléletére és módszerére elsősorban Kerényi Károly gyakorolt elhatározó befolyást. Trencsényi- Waldapfel Imre azonban hamarosan felismerte, hogy az antikvitáshoz való viszonyunk — ahogy ő írta — „mindig korszerűen determinált”, azaz minden kornak van tanulnivalója az ókor nagy szellemeitől. Az ő számára a második világháború felé sodródó korszakban az volt annak legfontosabb tanítása, nogy az ember természetes hajlamai miatt is mindig a béke igézetében élt. Képzeletében felsejlett egy hatalmas vállalkozás képe: egy nagy költői békeantológia terve, melyben a reményét mindinkább elvesztő olvasó együtt találta volna a világirodalom nagy békeverseit, mintegy erőforrásul és kora ellenhatásául. Ennek első láncszeme volt a Pásztori magyar Vergilius című kötet, benne Radnóti Miklós híres ekloga-fordításával, amely saját, a világirodalomban is kivételes helyet elfoglaló ekloga- müfajának volt első kedvcsináló próbálkozása. S ahogy egyre félelmetesebb árnyak borultak hazánk felé, a negyvenes évek legelején, úgy szaporodtak Trencsényi-Waldapfel Imre könyvei, tanulmányai és fordításai, melyekben azt a görög gondolatot igyekezett igazolni: „Milyen szép dolog embernek maradni és lenni, ha az ember igazán ember!” Az új korszakban Trencsényi- Waldapfel Imre a klasszikus an-, tikvitással foglalkozó tudományág legtekintélyesebb, nagy kisugárzású alakja lett. Mint egyetemi tanár nemzedékek sorát nevelte, s nem szűnt meg azért küzdeni, hogy a görög és latin nyelv oktatása vissza ne szoruljon, mert különben egyik éltető forrásától zárná el magát a magyar kultúra. Aligha véletlen, hogy legjelentősebb tanulmányait összefoglaló kötetének ezt a címet adta: Humanizmus és nemzeti irodalom. Mintha azt akarta volna bizonyítani ezzel is, hogy az antik humanizmus és a magyar irodalom egymástól elválaszthatatlanok. Vallástörténeti tanulmányaival a nemzetközi tudományosságnak is egyik vezéralakja lett, szimpozionok megbecsült előadója, kinek írásait mindenütt számon tartották. Egyre kevesebb ideje és energiája maradit a műfordításra, holott egyike volt azoknak a fordítóknak, akik az élőbeszéd természetes hajlékonysága felé közelítették a régi szövegeket, s példát teremtettek arra, hogy a görög és latin klasz- szikusok igenis tolmácsolhatók korszerű magyar nyelven. (Műfordításait ezzel a sokat mondó címmel rendezte kötetbe tanítványa. Szabó Kálmán: Ember vagy!) A feszített, hatalmas méretű munka korán őrölte fel szervezetét. De elsősorban az a tanítása, hogy az ókori kultúra ma is termékeny erőforrásunk, életben tartja munkásságának legjobb darabjait.
