Kelet-Magyarország, 1983. július (43. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-23 / 173. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. július 23. HOZZÁSZÓLÁS Milyenek legyenek Nyíregyháza közterei? Ol vasva a Kelet-Magyar- ország felhívását, melyben városunk szépítéséhez kérik a lakosság véleményét, szabad legyen egy évekkel ezelőtt, Budapesten elmondott hozzászólásom néhány gondolatát leírni. Az utcák, terek kultúrájával foglalkozó értekezletről jövet Óbudáin eltévedtem. Bármerre sétáltam új 'lakótelepeinken, azt vettem észre, hogy mines sehol építészetileg meghatározott intim térrész, olyan hely, ahol kettesben lehetek valakivel, ahol egy szobor várhat, vagy a szobornál, ivókútnál találkozhaitom valakivel, vaűakdkkeL A hatalmas lakódobozok felé hangya járásként mozog az emberek sokasága. Az átlag tízszintes, több lépcsőházas, napot eltakaró falak közt valójában hangyaként törpül az ember. Egy-egy sávházsor, majd az arra szokvány szerint merőlegesen álló kdsebb- nagyobb toronyház között futbaUpályányd területeik, esetleg elhanyagolt külsejű garázslepényektoel üresek, ridegek. Ide nem lehet szobrot tenni, de mást sem, ami humanizált tárgy, ami csak azért van, hogy az embernek „társa” legyen, ami előtt meg lehet állni, nézni, gyönyörködni, társalogni lehet veié, használati érték nélkül is, mert szép. Valahogy fel kéne oldani az ellentmondást, amely a nagy tömegben egymás mellett élő ember társtalamságót okozza. Ügy gondolom, hogy nem véletlenül alakult ki már századokkal ezelőtt a nagy olasz,, városokban az intim kis terek sora, láncolata, ahol az emberek találkozhattak, csoportokba verődhettek, lehetőség Volt maguk köré barátokat szerva?ni. A lakótelepi alvódoboz őJTe nem alkalmas. Az ember től>2® lény, de a társát maga akarja megválasztani, a túlszervezett munkahelyi-lakhelyii nagy közösségben egyedül marad. (Megjegyzem, arra már rájöttünk, hogy a művelődési házak nagy terei helyett klubokat szervezünk, de arra még nem, hogy ezek azért nem sikerülnek, mert szerintem túl szervezettek.) Sokszor gondolkoztam azon, hogy vajon miért ilyenek a lakótelepek. Azt hiszem, hogy az egyik oka a rálátásos tervezés, a felülről Kő Pál: Boronás (Levelek) nézett térrész plasztikadlag jó megformálása, arányos tökéletessége. Falnak támasztott városrésztervek makettjei, egy-egy „kemény” relief plasztikai értékét meghaladó alkotások. Elgondolkoztam azon, hogy alaprajzban látva az Uffizi tervét, hányszor korrigálták v'olna tervbizottságok, főépítészéi párhuzamossá az Arimra merŐ’e&S5 t?re*- ,a baj! Repülőgépről íwzzük es azt hisszük, hogy jó. Neiü -]0> úgy sem! A nyáron Szeged felett többször kerülve a várost, elszomorító volt a Tarján és az északi városrész légi képe is. így, „ki gépen száll fölébe, annak térkép a táj, nem tudja hol lakott is Vörösmarty Mihály”. Nem szabad makettben (makett formákban) gondolkodni. Az életet 150—180 centiméter közötti horizonton éljük, eat a szemmagasságot kell figyelembe venni, mert igaz, hogy a világ fejlődik, de még egy pár ezer évig az ember biológiailag ilyen marad. Még pár ezer évig nem születnek óriások. Szeretnék még szólni egy gyakorlatról, melynek értelmében egy-egy épület homlokzatát, portálját szoborral és egyéb képzőművészeti alkotással díszítik. Az ilyen aplikálások sokszor a szobor vagy dombormű elhelyezésének legalapvetőbb szabályainak figyelembevétele nélkül történnek. Északra nem lehet szobrot nézetni, sem északi oldalra domborművet helyezni. A plasztika vizuális érzékeléséhez fényre van szükség. — A görög és egyiptomi fényben egész másként él a szobor — északi tájolásnál nincs fény. Másik gyakorlat, hogy a képzőművészeti alkotás egy épülethez kötődik beruházási szempontból, így ha nincs is rá szükség, erőltetetten kötődik, holott akár az objektumtól távolabb, akár annak kertjében, akár tőle elszakítva, önálló életet élhetne. Szemben az épülettel szervezetten kapcsolódna a szobor, mint gondolati, mint plasztikai ellenpontként, mint strázsaként háttal a kapu mellett állva. Egy humanista társadalomban a több ezer lelkes nagyságrendű lakótelepeken kell a lakás négy falával határolt egyéni tér mellett sok-sok intim közösségi tér is. E terek szobrok — szökőkutak —, térplasztikák által humanizálhatok. Itt képzelem el az új rendben az építészet társmű- vé§zet egységét. Am;° ä lakótelepeken nem nyer feloldást á mondandóm elején említett 150—180 centiméter htirizu3~ tú ember és húszszoros párkánymagasságú 30—32 méteres épület tömege, valamint az azt igénylő futiballpályá- nyi terület közötti ellentmondás, nincs szükség szobrokra sem. Az élet a célszerűséget igényli. Ahova nem lehet szobrot tenni, nem is kell! Ahol az emberek nem tudnak egymással találkozni, ott a szobor, ivókút, a térplasztika is egyedül marad. Kikerülik, elmennék mellette az emberek. Talán meg lehetne próbálni a nagy épületek közötti helyeken egy esetleg kétszintes szolgáltató épületekből utcácskákat, építészeti tereket létrehozni, nem pedig egy-egy nagy lepénykomplexumot kerítéssel körülhatá- roltan. Azt hiszem ez az út járható a jövő tervezésénél ds, és meglevők alakításánál iis. Az új utcák terekké bővülhetnek, mint a Piazza Na- vona Rómában, és már van helye akkor két plasztikának, szökőkútnak is. Ne keverjük össze a park és a tér fogalmát. A rendezett francia park tud tereket szervezni. Városunkban nincs Versailles-hez Tivolihoz, a bécsi Belvederéhez, vagy a potsdami San Seussihoz hasonló park-tér. Talán a főiskolán vagy Sóstón lehetne hasonlót csinálni: növényi architektúra, szökőkutak, víztükrök, szobrok egysége. 5“ A példaadó Titkod számunkra rejtve marad, akár a búzamezők kenyere, a mag útját ismerjük, vetünk a Nap alatt — de a fény-magok hol indultának, mikből az ember életre fakadt? Honnan jöttek a népek, nemzetünk, miféle földmélyi anyaméh lökött létre a puszták s bástyák között, mik egyre omlanak, épülnek újra, hogy mindegyre csonka maradjon a Bábel-torony? Miféle hittel hordtad, gördítetted a csúcsra sziszifuszi köveidet? Nekünk nincsenek — mondtad — tornyaink, ezerévesek —, Dunántúl, Alföld, Magyarország népek keresztet ja, pusztító, dúló háborúk járomszögei között mégis szellem-tornyokat épített, nyögetett ország, verő lópaták sóhajában és dobajában sebek fájdalma nem nyomhatta el Ázsáa-mélyről felszűrődő, s a vulkánként feltörő hangokat; életből példaadó mester, kinek ha egy könyve kezembe kerül gyermekkoromban, mondjuk a Puszták népe, vagy az Oroszország, talán más ember vagyok ma, harcosabb; amit szülőfalum adott, megosztom, mint a madárlátta kenyeret a puszták lakóival, s akit lelkemben kézfogása tart, a nép egyre egységesebb anyanyelvet beszél; ránkzúdított kincseid zuhatógában én csak dadagok, mikor — méltatlan — szólni akarok, de ha a naipi munka tíz körmével megragad — szárnyakat nyitók, akár a méhek, s egyenletesen zümmögöm a lángkorona alatt a kék burát betöltő hangokat, s ha szél sodorja gyenge szárnyamat, kinyílt virágaidba kapaszkodom. Tóth Sándor szobr ásaművés z A tudóstanár hétköznapjai Sokféle kép, elképzelés él bennünk a tudós emberekről. Hajlamosak vagyunk úgy hinni, örök lebegésben élnek, mint a szerelmesek. A valóságos, földi élet fölött, a tudomány várában, ahová nem érnek el a hétköznapi apróságok. Dr. Frisnyák Sándor, a földrajztudományok kandidátusa, a Bessenyei György Tanárképző Főiskola tanszék- vezetője és főigazgató-helyettese is a tudós társasághoz tartozik. Több tankönyve, egy regiment tudományos dolgozata jelent meg eddig. Kölcsey utca 5. szám alatti lakása egyben munkahelye is, ahol a sok-sok fáradozás, gondolkodás, levéltári kutatás, utazás tudományos termése érik be. — Mégse higyje senki, hogy ez a munka emberfeletti erőfeszítést kíván. Nem fáraszt, mert amit a főiskolán csinálok, amilyen tudományos munkát végzek, az egyben a hobbim is. Az indíttatásról faggatom, de megelőz, ö maga beszélt a gyermek- és ifjúikor legmeghatározóbb mozzanatáról. A geográfia iránti érdeklődését polgári iskolai tanárának, Marjalaki Kiss Lajosnak köszönheti, aki a földrajz szeretetére, a jelenségek és a földrajzi mozgásfolyamatok megfigyelésére, és helyes értelmezésére nevelte. Marjalaki Kiss Lajos olyan tudóstanár volt, aki munkásságával jelentős hatást gya- gyorolt Frisnyák Sándor gondolkodására, pályaválasztására, majd később oktató-nevelő és tudományos tevékenységére. Mindez egy tudományos életrajz magjának is beillik, s igaz. De honnan indult a most negyvenkilenc éves tudóstanár, aki nagyon is a földi élet vonzásában és csodálatában él; a földrajz a szakterülete. Nem tud úgy tájakat, városokat, embereket nézni, hogy ne vizsgálná azokat még a kikapcsolódás perceiben is, a földrajztudós szemével. Kétkezi gyári munkás szüleitől — és ma is fizikai munkás nővérétől — gyermekkorában megtanulta, hogy a talponmaradásért keményen meg kell küzdeni. Szikszón született, Miskolcon járt iskoláiba és az egyetem utón sem tudott más várost, tájat elképzelni, ahol érdemes élni. A Bükk szerelmese volt, hamarosan szakmai körökben is, mint a Bükk szakértőjét emlegették. — Azóta rájöttem, nem az a legfontosabb, hol, melyik városiban, vidéken él az ember, hanem az, hogy ebben a hazában. Voltam általános iskolai tanár, TIT Borsod megyei természettudományi szaktitkára, megyei titkárhelyettes, 1963-tól 66-ig a szegedi tanárképző főiskolán adjunktus, majd két évig újra hazamentem Miskolcra, gimnáziumi tanárnak. — Hatvannyolcban hívtak meg a nyíregyházi főiskolára. Eleinte talán voltak, akik bizalmatlanul fogadtak, de ez fokozatosan feloldódott. Megszerettem ezt a megyét, a főiskolát, ahol érdemes és lehet alkotni. Gyö- kéntelenül érkeztem Szabolcsba, most pedig olyan lokálpatrióta vagyok, aki szerény eszközeivel a jobbító változásokért dolgozik. Itt ismét prózai mondatok következnek arról, hogy Frisnyák Sándor tanszékvezetői munkásságának első, körülbelül 1971-ig terjedő időszakában az általános iskolai-föld- xS'izuinár-képzés tárgyi és személyi feltételeinek .megteremtése volt a feladata. A szemléltető és kísérletező jellegű földrajzoktatás olyan tárgyi alaipjitit sikerült létrehoznia, amely a legkorszerűbb i]íöv’í?telményeknek is megfelel. A tanszéki kollektív oktató-nevelő .mü.nha mellett a tankönyvi ró és tudományos (táj- kutató) munkában is figyelemre méltó eredményeiket ért el. ö látja el a főiskolai tudományos közlemények főszerkesztői feladatait, tudományszervező munkásságát olyan ren- rendezvónyek, konferenciák jelzik, mint a nyírségi földrajzi napok, íaduföldrajzi konferenciák, felsőoktatási módszertani tanácskozásiak ... — A legbüszkébb mégis airra vagyok, hogy sok kiváló dolgozat születik a főiskolai tudományos diákkörökben. Van olyan, amelyikből doktori, sőt egyből kandidátusi disszertáció is készül. Tanítványaim felnőttek, beértek, folytatják a munkát. Ettől nagyobb sikerélménye aligha lehet az embernek. Természetesen azzal is tisztában kell lennünk, hogy nem a tudósképzés a feladatunk, hanem jól felkészült, korszerű műveltséggel rendelkező általános iskolai földrajztanárokat kell nevelni, akik sokat tehetnek a hazaszeretetre, a nemzetköziségre való neveléstan. Diákjaival sokat utazik itthon és külföldön. Külön is említi szovjet Közép-Ázsiát, amelyről mint mondta, Vámbéry óta alig jelent meg valami magyar szerzőtől. Id? kétszer is visszatért, de eddigi számvetése szerint harminc alkalommal volt külföldi tanulmányúton. Arra a kérdésre, tulajdonképpen hogyan lett tudós, mi késztette arra, hogy megírja és megvédje kandidátusi értekezését, melynek címe: „Adalékok a Szatmár-Beregi síkság, a Rétköz, a Nyírség és a Zempléni-hegység történeti földrajzához (18—19. század)”, tudós társaságbeli szaktekintélyeket említ. Egy munkájának elkészülésekor arra buzdították, alkossa meg ebből a témából a tudományos disszertációját. Először ugyanis a Borsod megyei tájkutaitás mellett a magyar geográfia és a földrajztanítás helyi haladó hagyományainak feltárásával foglalkozott. A borsodi iparvidék gazdaságföldrajzát vizsgálta, és a témakörből (Miskolc iparföldrajza címmel) doktori disszertációt írt 1967/68-ban. A tanszékvezetői kinevezése után a tankönyvírás és -szerkesztés kötötte le energiájának jelentős részét, majd az 1970-es évek második felében kezdett foglalkozni Nyíregyháza és a megye gazdasági, településes népessegföldrajzával. — A történeti földrajzot háttérkutatásnak fogtam fel — magyarázza —, ezzel a szándékkal igyekeztem a Nyírség, a Felső-Tisza- vidék és a Zempléni-hegység 18—19. századi földrajzát feldolgozni. De a kutatások során egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy a történeti földrajznak a felsőfokú oktatásban — a tanárképzésben — és a közművelődésben egyaránt fontos szerepe lehet. — Ezért írtam a már említett buzdításokra a kandidátusi disszertációmat ebből a témából. Ügy vélem, minél jobban megismerik az itt ólő emberek a megyéjüket, annál jobban kötődnek hozzá, annál jobban megszeretik. S azok is, mint jómagam, akik nem e vidéken születtünk. Sokáig tartana felsorolni eddig megjelent tudományos és pedagógiai munkáit. Negyed- százada több mint száz dolgozatot publikált és mintegy harminc főiskolai tankönyv, monográfia, továbbá az oktatást és közművelődést szolgáló könyv megírásában — szerkesztésében — vett részt. Ezek közül a legjelentősebbek: Borsodi Földrajzi Évkönyvsorozat, Magyarország földrajza, a kétkötetes Szabolcs-Szatmár megyei fölrajzi olvasókönyv, Kazincbarcika földrajza című nagyterjedelmű monográfia, a Zempléni-hegység. A Magyar Földrajzi Társaság legmagasabb elismerésében is részesült: a Szocialista Földrajzért oklevéllel tüntették ki, hangsúlyozva, szakterületének egyik legsokoldalúbb művelője. Az már csak természetes, hogy 1968-tól a minisztérium mellett működő földrajzi szakbizottság tagjaként részt vett a főiskolai tantervek kimunkálásában, az általános iskolai földrajztanár-képzés tartalmimódszertani koystarősítéset szolgáló feladatok megoldásálban és 3 főiskolai földrajz tankönyv írásában-szerkesztésében. Teljes életet élő ember, aki ^jegriyi közéleti munkát is végez, tagja a főiskouö Párt- bizottságnak, a tudományos bizottságnak, 3 Magyar Földrajzi Társaság választmányának, a nyírségi osztály elnöke, a TIT földtudományi szakosztályának választmányi tagja, a megyei szakosztály elnöke, az egyetemi-főiskolai földrajzi szakbizottság társelnöke, tagja a Földrajzi Közlemények szerkesztőbizottságának, a népfront ho nismereti bizottságának.., Boldog és elégedett emberként él és dolgozik, olyan családi háttérrel, amely tudós-tanári munkájához és emberi próbatételeihez mindig szilárd alapot nyújtott. E teljes élet elérésében jelentős szerepe volt 1980-ban elhunyt feleségének, Barczaházi Éváriak, akit a tudományos alkotómunka kedvező családi körülményeit teremtette meg számára. Azóta egyedül él, sokat dolgozik és bizakodik, hogy a magány egyszer mégis feloldódhat. Hivatásának és két nagy gyermekének él — akik közül az egyik ötödikes egyetemista, földrajz szakos, a másik nemsokára megkezdheti főiskolai tanulmányait. Az' apa, a tudós hétköznapjai olyanok, mint a nívóké. Mos. főz, vasal, takarít, bevásárol, apró örömöknek hódol. És megtanul újra mosolyofelfü örülni is, mert az élet e nélkül csak árnyék. AZ ember — viszont nem élhet a fény nélkül. Páli C-éza KM DR. FRISNYÁK SÁNDOR
