Kelet-Magyarország, 1983. június (43. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-04 / 131. szám

éve — nem dohányzik. Árra tanítottam a fiamat: olyan legyél. mint az apád ..

K. L.-né: — öt évet szentelt a térjem az életéből' az alkoholnak, addig ivott, míg bele nem bénult. De úgy képzelje el. hogy amit keresett, az nem volt elég neki italra, elvitte az enyémet is. En jó, ha háromezret hazavittem abban az időben, három gyerek, két öreg szülő. Szóval hét embert tartottam el úgy. hogy minden gyermekem kezébe kenyeret adtam Mind levizsgázott, érettségizett vagy szakmát szerzett. Másképpen persze ez nem ment, mint hogy a gyerekeknek mindent meg kellett tanulni. A tehetetlen öregeket ők mosdatták, fésülték, etették, meg ágyba dugták az apjukat, ha úgy jött haza. Főztek, mostak, takarítottak. Mind jó ember lesz. Nehezen, keservesen, sokat nélkülöz ve nőttek fel, megbecsülik ami van. És engem is megbecsülnek, mert tudják, mennyit kellett nekem azért futni, hogy most a legkisebb fiam is ott menjen a ballagok között.

Az én szememben mindig is gyermek...

Mire tanitottae ntg?

Emlékszem, hajnalban keltünk, dobogott a szívünk erősen, hogy majdnem hallottuk, kapkodva öltöztünk — fehér blúz, bubigallérral, kézelővel, bársooymasni a nyakba, rakott szoknya, fekete cipő —, az izgalomtól enni sem tudtunk, kissé szédelegve indultunk az iskolába, május minden illatát összehordtuk, fontuk az orgonafűzért, virágszalag futott végig a folyosók falain, átívelt az ajtók fölött, ösz- szekötöttük így az egész iskolát, amelynek (alai hirtelen kitágultak, s mi éreztük, hogy íme, már ott is állunk a nagybetűs élet kapujában. A legtöbben anyánk szemét kerestük.

jí!'j^ji<ü.jítusjsm üsűíisísst sió; -náiu lyioinA ixov eaole Éem bírtam vele, tönkrenyúzott,

de azért tetszett a kicsi, s végül, hogy megrakni ne kelljen, leültem hozzá játszani.

Leguggoltam s az óriásból negyedórára törpe lett.

(Mi lenne, gondoltam, ha mindig lent volnál, ahol a gyerek?)

Es ahogy én lekuporodtam, úgy kelt jel rögtön a világ: tornyok jártak-keltek köröttem, és minden láb volt, csupa láb, és megnőtt a magas, a messze, és csak a padló volt enyém, mint nyomorult kis rab mozogtam a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről, hogy olyan nagyok a nagyok, hogy mindent tudnak és erősek, s én gyönge és kicsi vagyok.

Minden lenézett, megalázott, és hórihorgas vágy emelt — föl! föl! — mint az első hajóst, ki az egek felé szárnyra kelt.

(Szabó Lőrinc: Löd óriás lesz — részlet)

Vásárosnaményban beszélgetünk édesanyákkal, akiknek most ballagott a gyermekük. Közülük négyen a Vörös Október Férfiruhagyárban dolgoznak. Büszkeségeik, gondjaik majdnem azonosak, ballagóruha, új cipő, satöbbi. Van akinek megerőltető a nagy kiadás, van aki meg se érzi, itt-ott divat a nagy flanc, hatalmas vendégsereg, akár egy lakodalomban, másutt csak a szűk családi kör. egyszerű, de nemes ünnep. A ballagás egyben számvetés is. Tényleg felnőtt már a gyermekem? Mire tanítottam meg? Mit mulasztottam el? Hogyan készült fel az önálló életre? Mennyire állna meg a saját lábán, ha úgy hozná a sors? Érettek-e valóban az érettségizettek, felnőttek-e mind azok, akik erről hamarosan bizonyítványt kapnak?

Barnai Lajosné betanított

munkás, gépi varró:

— Nyolcvanban jöttem ide dolgozni, s jól érzem magam a gyárban. Vitkában lakunk, a férjem a tanácsi költségvetési üzemnél rakodógépkezelő. Két gyermekünk van, az idősebbik Lajos, ő az, aki most ballag, és a hetedikes Rózsika. Mit mondhatnék a fiamról? Dicsérni igazán nem illik, de hát azt mondják, minden anya elfogult egy kicsit. Lajos olyan, hogy sok lány nem ér a nyomába. Csendes, sokszor úgy kell belőle kihúzni a szót. nem iszik, nem cigizik. Hogy felnőtt-e már? Á, dehogy! Az én szememben mindig is gyerek lesz ...

— Hadd mondjak el egy régi emléket. Amikor megszületett a kislányunk, egy szer a férjem cigarettával jött be a szobába. A pici elkezdett köhögni. Mondom, biztosan a füst miatt. Akkor hagyta abba, s azóta — 14

Petar Georgiev: Portré

Fekete Kálmánné meós:

— 1975-től dolgozom a gyárban, itt lakunk Namény- ban, a férjem is meós az üzemben. Nálunk Julika ballag, Márián Julianna, a kislányom az első házasságomból. Férfiszabó szakmunkásnak tanult. Kisvárdán járt iskolába, az üzemi gyakorlata itt volt és itt is fog dolgozni. Az egyik befejezi, a másik kezdi: a kicsi lányunk, Enikő most első általános iskolás.

— Julika minden tekintetben felnőtt. Mindent tud, amire szüksége lehet, biztos vagyok benne, hogy akár már holnap képes volna egyedül megállni a lábán. Mi volna, ha holnap megkérnék? Annak azért még nem örülnék. De nincs is szándékában — egyelőre még tanulni akar. Ősztől a technikumba fog járni — esti tagozatra

Z. Károly né: — Velem valami kivételt tehetett a sors, mert egész életemben mindig boldog voltam. Húsz évvei ezelőtt találkoztam azzal az emberrel, akivel érdemes volt az életemet összekötni, és ez a kapocs ma is megbízható, kellemes. A feszültségek, a gondok minket sem kerülnek el, de nem borulunk ki tőle, nem ordítozunk egymásra, nem a másikat okoljuk nemlétező hibáiért. Szokás az anyákat és csak őket kérdezni a gyerek neveléséről. Mintha apja nem is volna. Igaz, nálunk nem tipikus a helyzet, hiszen én egyik gyermekemmel sem vettem igénybe a gyest, mindkét esetben itthon voltam három évet — ami szerintem felbecsülhetetlen a gyerek harmonikus fejlődése érdekében, de hát nem mindenki teheti meg. Szóval, nálunk közös a teher a gyereknevelésben, az apjukhoz ugyanannyira ragaszkodnak, mint hozzám, pedig már felnőtt a gyerek, most ballag ...

Ferenczi Béláné takarítónő a gyári nadrágkészítő szalagnál.

— Gergelyiugornyán lakunk. Három gyereket nevelÍ

ünk fel, elég nehéz körül- nények között. A lányom most ment férjhez — ő egyébként érettségizett, és az irodagépgyárban dolgozik betanított munkásként, a vöm meg a vízügynél szerelő Van egy katonafiam, ő lakatosként dolgozott, mielőtt bevonult. Balázs pedig, aki most ballag villanyszerelő lesz. Egyelőre nem tudjuk még. hol fog dolgozni, mert állítólag olyan hírek keringenek, hogy a TITÁSZ csak kiképezi őket, aztán foglalkozást meg nem tud adni, szóval nekünk kell talán valami jó helyet keresni.

— Nem féltem Balázst. 0 aztán a világon mindenre felkészült. Mindent tud. Rá volt kényszerülve, mert mikor én dolgoztam, az apja meg beteg volt, bizony az ő munkájára is szükség volt. Jól jár majd vele a menyem, mert ha kell, meggyúrja még a tésztát is

__

B. M.: Nem az volt életem legnehezebb döntése, amikor elváltam, hanem az, amikor másodszor is férjhez mentem. Tíz évig voltam a válás után egyedül a gyerekkel. Nem mondhatom, hogy köny-„ nyű volt, hogy jól éltünk volna, hiszen kerestem olyan háromezret, meg a gyerektartás ezerötszáz, de akkoriban egy betegségtől úgy rettegtem, mint a tűztől. Egy hónap táppénzen? — kész leégés. Szóval nem jutott mindenre, és ezt a lányom sajnos megérezte. De hát megnyugvás volt a válás, szerényen, szépen éltünk utána ketten. Közben azonban rá kellett jönnöm, hogy a házból hiányzik az apa, a férfiember ereje, kezemunkája, nyugodt szava. Tíz év után szántam el magam. Most már hét éve vagyunk házasok, közös gyerekünk is született, jó így négyen együtt. A férjem mind a kettőt egyformán szereti, a nagy lányom nem szenved hátrányt semmiben.. Most. hogy elérkezett a ballagáshoz, már fel tudja mérni, mi. hogyan és miért történt. Egész életemben szeretetre tanítottam. Remélem, jó út- ravalót visz magával...

Tóth Sándorné bércsoportvezető.

— Varsánygyürében lakunk, a férjem bádogos kisiparos. A nagyobbik gyerek, Sándor már egyetemista. Miskolcon, a műszaki egyetemen, gépészmérnök-hallgató, a lányom, Éva, most érettségizik a naményi gimnáziumban. Lehet, hogy egyesek számára dicsekvésnek tűnik, de nincs benne semmi túlzás — szóval minket olyan mintacsaládnak tartanak. Én úgy gondolom, hogy lehet a mienknél „min- tább” is, de kevés ember lehet, aki nálunk boldogabb. Milyen szép az például, amikor leülünk egy kis házimuzsikára. A férjem szárny- kürtön játszik, a lányom fuvolán vagy zongorán, a fiam több hangszeren, orgona, trombita — én meg klariné- tozok. Mi mindent együtt határozunk el, együtt csináljuk, egymásért, közösen. Például mi még nem voltunk külön- külön kirándulni. A fiam most is minden hétvégére hazajön, pedig mondtuk már neki; ne fáradjon, de azt mondja, igazán csak itthon érzi jól magát.

— Éva igazi jó kislány. Persze sok mindent nem tud. például főzni, de hát abban a korban én se tudtam. Neki fontosabb most az, sikerül-e vajon a felvételi az egyetemre. Szegedre jelentkezett gyógyszerészeti szakra — ahol elég nagy a túljelentkezés. Ha esetleg nem sikerül, akkor második helyen a budapesti egészségügyi főiskolát jelölte meg.

— Sokat gondoltam mér

arra, mi lesz később? Hiszen bármennyire ragaszkodunk is egymáshoj. s nincs egyelőírta: Baraksó Erzsébet Fotó: Császár Csaba

re tervük kirepülni, ez elvileg bármikor lehetséges. Van egy olyan érzésem: itt, a környéken keresnek majd munkát, hogy maradjunk köze! egymáshoz,

N. A.-né: Nekünk a világon mindenünk megvan úgy hogy r gyerek soha semmiben leányt nem szenvedett: új zongora, versenybicikli, kismotor, farmeröltöny, külföldi körút a srácokkal •— csak egy szavába került. Megvan a jogosítvány is, a kocsi már régebben. Nekünk nem volt semmink annak idején, neki legyen meg mindene. És most egyszerűen bejelentette, hogy nem kíván továbbtanulni. Ügyvédnek szántuk, vagy orvosnak, de mindegy, csak legyen meg a diplomája. Megérdeklődtük: ha jelentkezne, biztos, hogy felvennék, be is lehet egy kicsit „segíteni”. A ballagás rosszul sikerült: mi lesz most?

Matolcsi Imréné szakoktatási csoportvezető:

— Mennyire felkészültek az új felnőttek? Néhány kivételtől eltekintve elégedetlen vagyok. Naponta itt vannak a szemünk előtt, szinte itt nőnek fel. Három év alatt figyelemmel kísérhetjük, hogyan formálódik jellemük, egyéniségük. Baj van először a szándékkal, a munkával. A múltkor történt: hívnak, jöjjek gyorsan a csarnokba. Az egyik tanulónk, aki már szalagon dolgozik, egyszerűen megtagadta a munkát, bejelentette, hogy márpedig ő. ezt, meg ezt a feladatot nem hajlandó megcsinálni. Nehezen értette meg, hogy az életben mindenütt adódnak ilyen helyzetek, mindenütt

lesz majd főnöke, feladata. Ez persze egyedi eset, de vannak tipikusak is.

s, — A Iqgtöbb baj a követel- méiiiygl j|?s. a kötelességtudattal van. Olyan „langyos vizek” a gyerekek, — mintha nem akarnának semmit. Persze csak azok, akik nincse- ae rákényszerülve, hogy saját energiájukat használják. Minek ís, ha elvégzi helyettük az anya, az apa, az osztályfőnök, a munkatárs stb. Két példát hadd mondjak a fizetésről. Az egyik gyerek tavaly 1850-neí kezdett, most háromezret kap, a másik 2000-rel indult és most is ugyanannyit keres. Az egyik szeret dolgozni, a másik lusta, éretlen, pedig papíron -már egy éve ő. is felnőttnek számít. Nem szorul rá, á szüleitől úgyis megkap mindent. Tizenöt év múlva ezek a gyerekek alkotják majd a társadalom gerincét. Jobban oda kell figyelnünk rájuk munkahelyen és családban is.

D. T.: — Maholnap harmincéves lesz a fiam, családos, két gyerekkel. Nem költöztek el, elférnek itt velünk a jó nagy portán. Külön laknak, hátul, de hallom, mikor jönnek-mennek. Nekem még egyetlen nyugodt éjszakám nem volt, ha a fiam későn jött haza. Nem tudok addig elaludni, míg nem vagyok biztos felőle. Mondja is a menyem, ugyan már, ez az ő dolga. Persze, de az az igazság, aggódtam eleget, míg

nőtlen volt. Rossz társaság, csavargás, haverok, csak meg kell nézni, mi minden van a Kék fényben. Szóval, féltem. És félteni is fogom, mindig.

Figyelem a ballagókat. A fiúk kihúzzák magukat, délcegek, hogy talán most először igazi öltönyben, nyakkendőben feszítenek. A lányok meg a nagy titokban varratott bal- lagóruhában — nehogy a másik osztály megtudja, nekik milyen lesz — estélyiben, angol kosztümben, vagy később is viselhető, praktikus alkalmi ruhákban.

Hol van már a mi egyenruhánk?

És nézem a kísérőiket. Ugye, most is az édesanyák szeme a legcsillogóbb?

KM HÉTVÉGI melléklet

1983 június 4.