Kelet-Magyarország, 1983. június (43. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-04 / 131. szám

VÁLTOZÓ ÉlSTÜHK Fecskék és emberek A fecskék mindig visszatérnek. Fészkűkre szállnak. To­jást raknak és anyamadarak lesznek. Ügy tűnik: a fecskék mindig ugyanazok. Fekete frakk, fehér mellény, leheletfi­nom törékenység és villámrepülés. Emberi szemmel. Meg­lehet, a fecskék önmagukat, társaikat másként látják. Fecs­keszemmel. Így már biztosan van különbség. Láttam is ezt egy hajnalon. Három fecske kakaskodott, verekedett embe­ri módra. Egy tollpihét akartak elorozni egymástól. Akkor azt mondtam: ahány fecske, annyi féle. mmmmmmmmmmmarnrnammmmmmmmmm Ahány ember, annyi féle. Ülök a pádon, amelyre lom­bos hárs terít árnyékot, né­zem a játékot. Fociznak a srácok. Nem a nemzeti tizen­egy rúgja a bőrt. Tőlük ezek lelkesebbek, szerényebbek és szenvedélyesebbek. A grund fiai. Nem a régi grund és nem a Pál utcai fiúk, nem mezítlábasok és klottgatyá- sok. Adidas csuka és nadrág és butikos trikó. Nemecsek viszont köztük van. Illetve nem is Nemecsek, mert ez dundi, kamasz létére hurkás a keze, lába. Túltáplált. Ma­ma kedvence. Ami tetszik: hagyják őt is a labdába rúg­ni. Határtalan öröm ügyetlen­kedik a gyepen. A pufók, ha véletlenül labdához jut, vagy szereli társát, fél lábon ug­rándozik örömében. Most vi­szont kapura lőtt, kapufát ta­lált, és madarat lehetne fo­gatni vele. Milyen kevés is elég a boldogsághoz? Aztán jön a mama. Kocsival persze, és tele szatyort emel ki a csomagtartóból. Tudtam, sej­tettem. Tömik a szegény pá­rát. — Palika! — vibrál a me­legben a lágy, szőke hang. — Palika! — hoztam neked tíz­órait. « Palika durcás és mérges. Kész lejáratás. Az anyja még ide is utána jön. De hát milyen egy anya! Kirak a másik padra hónapos retket, zödpaprikát, egy zacskó kif­lit és parizert. Aztán még csokoládét is. Látom, a köly­kök már alig várják, hogy to­va guruljon a piros Lada. Aztán mint a héja lecsapnak. Csak Palika ül a labdán. O az úr most a zöld gyep köze­pén ... Palika, ha fecske lenne, nem repülne. Az ember társas lény. Jön egy időszak, amikor elfárad rajta és benne minden. Ak­kor már öreg. Akkor már nyugdíja van, reumája. És nincs haja, foga, nincs meg a fél veséje és partnert keres, hogy ultizhasson tízfilléres alapon. Ez az ember nyakig a víz­ben megkérdi: — Maga mennyit fizetett a feleségéért? — Annyit mint magamért. — Magának jó. A maga fe­lesége biztosan szakszerveze­ti tag. Az enyém nem. Az ő beutalója háromszáz forinttal többe kerül. Pedig hát dolgo­zott az többet mint akárki, öt gyereket nevelt, eljárt min­dig a tsz-be, de nem volt szövetkezeti tag. Ki gondolt akkor arra, hogy egyszer még jól jönne. Magának jó a szí­ve? bet kapunk, mint amennyit fizetünk, csakhát az igazság kedvéért... Vajon milyen a fecskék igazsága? Mi történik az öreg madarakkal ? Tudom blőd ez a gondolat, hiszen emberi mértékkel mérve sorsa, igaza csak az ember­nek lehet Szembenézni az igazság­gal. Nagy szó. Kapatos éj­szakám egyikén éjfél után éjjeliőrrel beszélgettem. Mindez annyira idegen, tő­lem távolálló, mármint a ka- patosság, az éjfélig tartó ki­maradás és leginkább az éjfél utáni eszmecsere. Viszont így hozta a sors. Illetve úgy adódott, ettünk, ittunk és da­loltunk, és azt hittük soha sem halunk meg. Az éjjeliőr ellenben azt mondta: — Tudom én, hogy van az. A mámor az embereket a fel­legekbe viszi, de reggelre kelve már rossz a szájízük és fenékre esnek. Akkor én azt mondom: — Bátyám, tudja maga ki­vel beszél? — Hát persze. Különben egy szót sem szólok. — Vegyem ezt bizalom­nak? — Csakis. Mert tessék rámfigyelni, az ember nem mindenkinek mondja meg a véleményét, az igazságot. Mert kérdem én, mire jó ez a sokféle ital? — Akkor most azt mondja meg, mi a véleménye a főnö­kéről ? — Jó. Megértette a bajom. Beteg lettem, lerokkantam és nekem adta ezt a helyet. So­kan irigyelnek érte, hiszen ez állandó munka és fixfize- tés. Én itt csak az épületre vigyázok, télen melegben, nyáron hűvösben. Vagy nem ezt akarta hallani? Mit is akartam hallani? Egyáltalán mit is akarunk hallani, és mit hallunk meg a legszívesebben? Talán azt, hogy a főnök rossz, emberte­len, hogy azért a pénzért le­hetne humánusabb és demok­ratikusabb ... ... Tényleg rossz szájízzel ébredtem. Restelltem a be­szélgetést. Ráadásul észre­vettem, hogy a vendégszoba ablakával szemközt az eresz alatt a fecskék reggeliznek. Vajon mit eszik, mit iszik a fecske és főként kinek a pén­zén? A pénz, meg az ár, ez meg­ér egy külön misét. Az em­ber, ha összeül a barátaival, adott a téma: pénz és ár. Nagyritkán a foci és még kevésbé az időjárás. A pénz kevés, az ár, avagy az árak alakulása dzsungeL A közgazdászok — mind­annyian azok vagyunk — megmagyarázzák a dolgokat. Értjük is. Cserearányromlás, külkapcsolatok stb. Na, de: hogy ki mennyiért méri a fagylaltot, árulja a trikót, a fogkrémet — mi köze van ezeknek a dolgoknak a csere­arányromláshoz. A társaság •tagja kijelenti: — Ez inkább erkölcsi rom­lás, mert vannak emberek, kereskedők, akik azt hiszik a szabad ár mindenhez szabad­kezet ad. A piac értékítélete, a saját értékítéletükkel cseré­lik fel, a versenyszellem he­lyett a versengés szelleme kí­sért. Na és miért versengenek sokan? Nem azért, hogy népgazdaságunk szorult hely­zetén enyhítsenek, hanem hogy saját zsebüket degeszre dugják. Mondja a társaság másik tagja: — Ha már van ez a sza­badáras rendszer, legalább alkudni lehetne. — Ugyan már, örül az em­ber, ha kap valamit. És nem azért nem kap bizonyos dol­gokat, mert nincs. A pulton nincs. A pult alatt, vagy rak­táron vannak az árufélesé­gek. Na, de hát hadd higgye a kedves vevő, hogy csak ne­ki, kizárólag az ő két szép szeméért akad a raktárban ez vagy az. Ilyen szituációban aztán fizet, mint a katona­tiszt. Borravalót és csúszó­pénzt ad, eszébe sem jut al­kudni ... Minek mondjam tovább. Én most olyan borotvakré­met használok, amelyikért 46 forintot fizettem, de ugyan­azt a brotvakrémet egy má­sik üzletben 22 forintért ad­ják, a harmadikban 34 fo­rint az ára. Ez engem nem zavar. A fecskét irigylem, mert nem borotválkozik. Így aztán azt sem tudom, melyik a hím fecske és me­lyik nem. Melyik a fiú, melyik a lány? Meg nem állhatom, hogy ne írjak róla, hiszen megszenvedtem a dolgot: ké­zit csókolomot köszöntem egy kamasz fiúnak. Pedig akkor nem voltam kapatos, vak sem, de a hullámos, göndör haj, a fülbevaló, a nyaklánc! Csak restellkedik és pirul az ember. Különben a külső so­kat takar, de semmit sem je­lent. Mondom, mert hallgat­tam a szót, ideálról és példa­képről: — Az én apámnak van a legjobb szakmája, meg a leg­szebb. Traktoros. Én is az le­szek. — Derék fiú vagy! — di­csértem meg a kis piszét, mi­re ő azt mondta: — Bácsi kérem, én kislány vagyok... Ez falun volt, ott ahol úgy gondoltam, még adnak arra, hogy külső után is kitessék a „nem”. Később tisztázódott, nincs fodrász a faluban, a városi meg a növendéklány­kát fiúsra nyírta. Előfordul­nak tévedések. A szívem? A májam rossz, mert leckéztetek, mert el­számoltatom a kisöreget. Be­vallja, ötféle kezelésre jár. Kapott jegyet súlyfürdőre, íszappakolásra, masszázsra és elektromos kezelésekre. Egy- egy jegy ára ötven forint. Öt­ször öt, az huszonöt, tehát huszonöt kezelés 1250 forint, ehhez jön még a strandbelé­pő 200 forintért, a napi há­romszori bőséges étkezés, a szobaár és mindenféle szol­gáltatás ... — Nem azért mondtam — zavarkodik a fürdőtárs. — Tudom én, hogy sokkal töb­Csodálom a fecskéket. A fecskék nem tévednek. Ősszel elmennek valahová Afrikába, tavasszal ugyanazon az úton visszajönnek. De vajon ugyanazok jönnek vissza? Vajon nem úgy vagyok-e velük is, mint a távoli rokonommal? El­ment Amerikába jó magyarként. Visszajött megtörtén. Ugyanis tört magyarsággal kérdezte: „mondjad meg ne­kem rokon, mi a te neved kereszt.” Erre én azt gondoltam: egyen meg a fene a vezetékkel,. meg a kereszttel r‘egyhu­zamban. Különben hallom: az Attikát4jáHf erskéirii tavaly, men is magyarul csicseregnék.;'^' Adalékok a váró* történotéhoz Az újratelepített Nyíregyháza Az újratelepített Nyíregy­háza három meghatározó egyénisége: Károlyi Ferenc, a haladó gondolkozású főúr, Nyíregyháza második meg­alapítója ; nemes Petrikovics János, szarvasi csizmadia­mester, a „gyarmatosítás” (impopulatio) szervezője és Wandlik Márton, az őstirpá­kok szeretett lelkésze. Mind­hármuk élete és tevékenysé­ge 1753-tól kezdve összekap­csolódott, s működésük is­mertetése egyben jól érzékel­teti ezen időszak közállapota­it, hangulatát. A nagykárolyi Károlyi csa­lád levéltárosa és történetíró­ja, Éble Gábor 1898 évi gaz­daságtörténeti tanulmányá­ban feldolgozta az ecsedi ura­dalom és Nyíregyháza kap­csolatát. Ennek a nagyszabá­sú birtokszerzési műveletnek csak epizódja volt Nyíregy­háza újratelepítése vagy új­raalapítása. Tény, hogy Ká­rolyi Sándor gróf (1668—1743) az „ecsedi uradalmat semmi­féle politikai szolgálat fejé­ben nem kaphatta ajándékul, mert ő ezt egyáltalán soha nem kapta, hanem becslési áron vette, s a királyi dona- tiolevél csak akkor lett kiál­lítva, mikor már ő sem élt. . . ”. Eszerint a fia, Káro­lyi Ferenc gróf (1705—1758) volt az, aki Nyíregyháza „újabb történetét bevezette, s mai virágzásának első alap­jait lerakta.” A hatalmas ecsedi domini­um öröklés útján került II. Rákóczi Ferenc, illetve nő­vére, Rákóczi Júlia (Aspre- mont grófné) tulajdonába. A szatmári békekötés (1711) után azonban a fejedelem ré­szét a császári kincstár lefog­lalta. Károlyi Ferenc előbb a birtok Aspremont-részét vá­sárolta meg 1746. dec. 24-én 80 ezer forintért, Zborón. A szepesi kamara pedig már 1747. nov. 10-én tudtára ad­ta Károlyi Ferencnek, hogy eladó az uradalomnak a kincstári része is, s a grófnak elsőségi joga van a vásárlás­hoz. A 153 ezer forint utolsó részét 1748. május 15-én fi­zette ki a gróf. Az ország- résznyi ecsedi uradalom ek­kor már rettenetesen elha­nyagolt állapotban volt. Egyik jelentéktelen mezővárosa volt csupán Nyíregyháza, amely a törökvilág, a kurucmozgal- mak, a megismétlődő tatár betörések és mindenekelőtt az 1739. évi pestisjárvány követ­keztében kihalt, elhagyott ta­nyává süllyedt. Károlyi Sándor már több mint egy évtizeddel ezelőtt hozott „igaz hitű” (azaz ka­tolikus) német telepeseket szatmári birtokára, amelyek ezáltal jövedelmezővé vál­tak. Az apa halála után a fi­ára maradt a további impo­pulatio: „azon elpusztult Ti­szán túl való tartományon hasznosabbat nem találván az impopulationál, annak gyarapításában idvezült édes uram atyám nyomdokát min­denütt, valahol csak jószágom vala, teljes tehetségemmel űzvén.” Nyíregyházára pápis­ta telepeseket nem kapván, megelégedett „szomszéd val­láson lévőkkel”, s úgy dön­tött, hogy lutheránus tótokkal népesíti be a helységet. A jó szándékú „gyarmato­sítás” töménytelen bonyoda­lom elindítója lett. Éble ezt így fejezte ki: „Ki hinné, hogy a jelentéktelen Nyíregy­háza benépesítése oly forron­gást idézett elő, hogy Károlyi Ferenc gróf, a belső.titkos ta­nácsos, széptemvir. tábörnok, ’ főispán,; iÉíekftulajdbftp^';v a tiszántúli hadkerület főpa­rancsnoka stb. minden befo­lyását és összeköttetését kénytelen volt latba vetni Nyíregyháza lakosságának megmaradása érdekében? S még így is csak nagy nehe­zen sikerült a községet a pusztulástól megmentenie.” Mozgásba hozta ugyanis a te­lepítés kérdése: a vármegyét, az egri püspöki udvart, a ma­gyar királyi helytartó taná­csot, a bécsi udvari kancel­láriát és végül a Vatikán is állást foglalt ez ügyben. Ká­rolyi Ferenc a telepítés elő­készítésében a maga módján igyekezett körültekintően el­járni. Nemcsak szabad val­lásgyakorlatot ígért, hanem még 1753 elején megszerezte a vármegye támogatását a te­lepesek 3 évi adómentességé­hez (Károlyi eleinte 6 évet ígért!). Viszonylag könnyen ment mindez, minthogy Bar- kóczy Imre gróf szabolcsi fő­ispán közeli rokona, és Szu- nyoghi Ferenc helyettes alis­pán pedig bizalmas embere volt. Még patenslevelének 1753. május 23-i kiadása előtt tör­tént, hogy Károlyi Békés vár­megyén keresztül utaztában szóba ereszkedett az ottani települőkkel, s megemlítette nekik Nyíregyháza benépesí­tésére vonatkozó tervét. A békési tótok azonnal ajánl­koztak a Nyíregyházán való megtelepülésre. Ez az ajánl- kozás nem azért történt, mintha földesuruk báró Har- ruckern rosszul bánt volna velük, hanem inkább azért, mert Harruckern méltányos feltételeire annyi települő gyűlt össze Békés vármegyé­ben, hogy igen sokan nem kaphattak művelésre való földeket. Ezekre tehát valósá­gos áldás volt Károlyi aján­lata. Károlyi jóhiszeműségét tük­rözi, hogy a telepítés ügyében 1754. június 16-án külön szer­ződést kötött a nyíregyházi határ fele részének akkori tulajdonosával, özv. Palocsay Zsigmondné, gersei prof Pe- theő Rozáliával. Mindezek el­lenére öröme a sikeres tele­pítés zavartalan lefolyásán nem sokáig tartott. Már 1753. október 13-án Fejértóról írt levelében Szunyoghy alispán jelezte a klérus mozgolódását és azt is, hogy a megye és ő is egy nézeten van Károlyi­val. Barkóczy Ferenc gróf egri püspököt a nyíregyházi lutheránus telepesek ellen a tokaji, a tarcali és a fényi plébánosok bújtatták fel. Döntő szerepe volt az utób­binak, Gerstocker Antalnak, aki a püspök bizalmas embe­re és tanácsadója volt. Ügy ismerték, mint durva, erősza­kos valamint veszekedő ter­mészetű embert, aki a vallási dolgokban nagyon elfogult Később, egri kanonok korá­ban inasa gyilkolta meg. Nos, ezeknek a befolyásoknak a hatásaként az egri püspök szembekerült még a hithű ka­tolikus kegyúrral, földesúrral és egyben rokonával, Károlyi Ferenccel is. Még ezt megelőzően az óva­tos Károlyi a telepesek temp­loma (imaháza) és prédikáto­ra ügyében levelet írt Bécsbe gróf Nádasdy Lipót királyi kancellárhoz véleménye kiké­résére. A válasz 1753. szep­tember 14-én érkezett meg: személyes találkozást java­solt, ami rövidesen meg­történt. Az eredmény bíz­tató lehetett, mert a telepí­tés az eredeti feltételek mel­lett folytatódott. Mégis 1754 októberében ugyanezen ügy­ben Károlyi kénytelen vol|t újra Bécsbe menni. A * helytartótanács * Károlyi­hoz a telepítés tárgyában küldött első intímátuma 1754. június 9-i keltezésű. Erre Károlyi válasza: „Az impo­pulatio nem tiltott dolog, sőt törvényeink egyenesen pa­... \ ■ j■ n rancsolják ezt a földesurak­nak.” A helytartótanács néze­te szerint „a szabad eszten­dők és a szabad vallásgyakor­lat ígérete” törvénytelen! Az elkövetkező években mind Károlyi, mind pedig Szabolcs vármegye „megtett mindent, amit a kényes szitu­ációk között megtehetett, az új telepítvény megmentésé­re... Szükséges is volt ez az eljárás, mert ha a vármegye végrehajtja a felsőbb rende­leteket, Nyíregyháza lakossá­ga a közjó nem kis kárára azonnal szétoszlott volna.” A helytartótanács 1755. márc. 13-i, a vármegyéhez küldött szigorú rendélete után Károlyi — bár egészsége nagyon változó volt — újra a királynőhöz folyamodott te­lepesei érdekében: „a közjó végett még kénytelen Ö Fel­ségét kérni, hogy négyszáz nyíregyházi lutheránus csa­ládnak engedje meg a privát vallásgyakorlatot, csak mint puszta kegyelmet!" Károlyi Ferenc, miután si­került a nyíregyháziakat a vallás dolgában némileg megnyugtatnia, anyagi tekin­tetben is igyekezett számukra engedményeket kieszközölni. Nyíregyháza másik birtokosa, Petheő Rozália grófnő azon­ban távolról sem viseltetett oly jóindulattal és szeretet­tel a telepesek iránt, s első­sorban az anyagi hasznot néz­te. Ezért kérte őt Károlyi, ek­ként: „...mi nekünk is az volna első kötelességünk, hogy a nyavalyásoknak (mi­nekutána annyi üldözést szenvedtek) élelmekre és gya­rapodásokra teljesebb alkal­matosságot nyújtanánk...” Ezt a szellemet tükrözi az 1754. június 16-án 3 évre kö­tött szerződés megújításaként Károlyi által saját kezűleg készített 1757. ápr. 20-i kelte­zésű Urbarialis Egyezség, amelynek 5. pontjában ez ol­vasható : „ ... tekintetbe veszi mind a két uraság a megírt lakosoknak történt nagy há­borgatásait, abbul következett oeconomiabeli (gazdasági) hátramaradásait és kárait, legkiváltképpen pedig aztat, hogy a ns. vármegyétől aján­lott szabadságokkal az kötött ideig nem élhettek, sőt üdő- nap előtt elsőben is az ott volt lakosok terhét magokra vállalni kényteleníttettek...” A gróf már 1757-ben folyto­nosan betegeskedett, baját súlyosbították a Károlyi-hu­szárezred, valamint a sorez- redek kiegészítésével járó te­endők, a nyíregyháziakról még így sem feledkezett meg. Károlyi Ferenc grófnak 1758 januárjában Dessewffy Sá­muel báróval tett közbelépé­se volt az utolsó, amit a nyír­egyháziak érdekében tett De már nem is szorult Nyíregy­háza újabb támogatásra, mert eddigi erélyes fellépései a vármegyénél és rokonainál megszerezte a nyíregyháziak számára az óhajtott nyugal­mat és boldogulást. 1758. aug. 14-én meghalt Károlyi Ferenc gróf, a város második alapítója, aki nem­csak sokat tett, de szenvedett is a városért. Fél évszázaddal ezelőtt Mérey Ferenc így írt róla: „Nemcsak a maga föl­desúri érdekeire, hanem a te­lepülők javára, a közjóra is figyelemmel volt és ezzel Nyíregyháza város polgára­inak soha el nem múló hálá­ját érdemelte ki. A városhá­za közgyűlési termében felál­lított mellszobra és a róla el­nevezett szép kert őrzi emlé­két addig is, amíg á város rrifeltó monumentumot emel majd emlékezetére!” r. (Folytatjuk) Dr. Fazekas Árpáté KU HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. június 4. ^ Seres Ernő

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom