Kelet-Magyarország, 1983. május (43. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-07 / 107. szám

1983. május 7. Pécsi Ildikó Aki valamelyest ismerős Budapesten az tudja, hogy az Abonyi utca, a Thököly út és az Ajtősi Dürer sor közötti terület a csend és a nyugalom szigete, ahova a közelben höm­pölygő autófo'lyamok zaja, a villamosok tü­relmetlen csilingelőse alig hatol el. Annyira talán csak, hogy az ott élők ne feledhessék: világváros lakói. Az egyik villaszerű épület földszintjén a lépcsővel szembeni ajtón két név olvasható: Pécsi Ildikó, Szűcs Lajos. A csengetésre rög­tön nyílik az ajtó, idősebb hölgy tudakolja az érkező kilétét, majd leülteti, mígnem a lakás egyik sarkából Pécsi Ildikó is előkerül. A vá­rakozás ideje rövid, arra elegendő azért, hogy körbepillantva feltűnjön a rend, az ízlés és még valami: a falakon levő képek. Faluvé­get, utcarészletet, alföldi tájat ábrázol szinte valamennyi; s még ha nem is tudnánk: Pé­csi Ildikó végtére is eme táj szülötte, akkor is szinte biztosra vehetnénk, hogy mély ér­zelmi szálak fűzhetik a képek ábrázolta vi­dékekhez. — Igaz — mondja amikor letelepszik — ezek többnyire vásárhelyi festmények, de al­kalmasak arra, hogy a vidék, a szülőtáj irán­ti szeretetet, az emlékező visszavágyást táp­lálják. A vidék sok mindent adott nekem, de elsősorban azt, hogy olthatatlan szeretetet érzek a növények, az állatok iránt... Talán folytatná a mondatot, de mintegy igazolásul — megrendezni sem lehetett volna jobban —, kitárul az ajtó, amin elsőként egy gyönyörű kutya robban be, — nem a szoba- kutyusok fajtájából. Utána lényegesen las­sabban az idős asszony érkezik kávét egyen­súlyozva egy tálcán: Pécsi Ildikó édesanyja. A színésznő utánapillant és ezt mondja: — Anyámnak volt egy tündéri mondása: „Jaj, kislányom, azért akartam, hogy szí­nésznő légy, mert gazdag leszel, lesz cselé­ded, de azt nem gondoltam, hogy én leszek az...” Az anyák sorsán elelmélkedünk egy sort, megállapodunk abban, ami ma szinte már közhely: nélkülük napjainkban szinte lehe­tetlen családot összetartani, gyereket is ne­velni, különösen akkor, ha egy házaspár mindkét tagja, a művész és a labdarúgóedző változó színhelyű és időbeosztású életet él. A kis kitérő talán arra is jó, hogy a látogató szembesítse a régi filmek Pécsi Ildikóját, a valamikori ügyeletes magyar „Anita Ekber- get” maT önmagával. Lehet, hogy többen vi­tatják: de a mai Pécsi Ildikó — ismerve érett művészetének számos állomását —, valami­képp vonzóbb ama régi képnél. Holott, s ezt kérdező és kérdezett egyformán tudják: a kezdő évek óta sokszor kellett megfordítani a homokórát. — A huszonötödik érettségi találkozómra utazom idén Nyíregyházára. Szalad az idő. — Aztán elneveti magát: — Sosem kendőztem a korom, nem is festem magam, de a husza­dik találkozón állandóan azt hajtogattam, hogy ez csak a tizedik. A többiek meg rám­hagyták, gondolták: hadd tagadja csak az éveit, ha neki ez jólesik... Ez az a pont, ahol a beszélgetés útját a szülővárosra, Nyíregyházára lehet fordítani. — Édesapám a nyíregyházi dohány jöve­déknél dolgozott. A VI. számú általános isko­lába jártam a patak partjára, aztán a Zrínyi gimnáziumba kerültem. Innét nagyon szép élményeim vannak. Persze jó tanuló is vol­tam. Kitűnő tanárokkal volt megáldva akko­riban Nyíregyháza, s nekem is jutott belő­lük. Fantasztikus magyartanárok voltak, olyanok, mint dr. Fehér Gábomé. Sajnos meghalt... Aztán ott volt a Jarossné, Klári néni, aki oroszt okított, vagy Margitics Gyu- láné igazgatónő, akinek ráadásul humora is volt. A beszélgetést némi szünet akasztja meg: érkezik a férj, Szűcs Lajos, aki legalább olyan ismert a maga pályájáról mint a fele­ség. Programegyeztetés, majd néhány szó a fociról, merthogy erről itt hallgatni nem le­het, aztán újra Nyíregyháza, a diákkor a té­ma. — Akkor ez még egy szép kisváros volt. Mindig fáj a szívem a régi városrészek után ha hazamegyek, de szerencsés vagyok, mert a város legjobb pillanatában lehettem ott diák. Mindmáig legkedvesebb barátnőm, To- masovszky Katalin is ott él... Aki Nyíregyházán nőtt fel, annak ha más- honnét nem, de ifjúkorából csakis gyönyörű emlékei lehetnek a Sóstóról. — A Sóstó. Az első szerelem... nagy sze­relem volt, azóta sem találkoztam vele ... Sóstó és a valamikori villamos szintén egy­másba kapcsolódó fogalmak voltak. — Az a villamos csodálatos volt. Végig­menni vele a városon, amikor akácvirágzás volt, hát az valami fantasztikus. — A múlt felé való visszaborongást jóízű nevetéssel szakítja meg. — Egyszer mentünk a villamo­son a barátnémmal, és megfogadtuk, hogy megásíttatjuk az utasokat. Olyan ásítozásba kezdtünk, hogy a végállomáson már minden­kinek a könnye csörgött... Az érettségivel véget ért a kisvárosi élet. Pécsi Ildikó szí­nésznő lett, mert az akart lenni. Csakis az és semmi más. Hosszú idő telt el, mígnem egyszer színész­nőként érkezett a városba. — Ha az ember valamit elér, akkor min­denütt bizonyítani akar, hiszen mindig van veszíteni valója. De Nyíregyháza, az egy plusz izgalom. Először a „Sportol a nő” cí­mű nyári zenés vígjátékkal jártam otthon és mi tagadás, hasra estem a drukktól... Hát így sikerült az első hazai bemutatkozás. Pécsi Ildikóval beszélgetve nem lehet meg­kerülni — nem is kell — a kérdést, hogy mi­ben és mennyiben vállalja valamikori önma­gát. — Néha talán bánom, hogy évek mentek el az életemből, sokszor úgy érzem, meg kellene állítani az időt, mert sok mindent lehetne csi­nálni. A színészt egyébként sokszor azonosít­ják a szereppel, hogy egy példát mondjak: Bárdit a Gugyerákkal. Le kellett vele állnia, hacsak azt nem akarja, hogy Gugyerákként éljen a köztudatban. így jártam én is, habár sok ember szeretett a filmszerepeimért, külö­nösen a nők. Igaz, mindig igyekeztem nem elvenni a más férjét... Ám a képhez tarto­zik az is, hogy akkor sokan nem is tudták, nemcsak filmszerepeim vannak. Az első ál­lomásomon, Pécsett komoly feladatokat is kaptam. Kecskemét volt az első hely, ahol már mint színészt vettek figyelembe. Játszot­tam a Vígszínházban, a Mikroszkóp Szín - pádon, most pedig a Radnóti Színpad tagja vagyok. Mai helyemet nagyon szeretem, mert emberközelben vagyok, a szó minden értei­mében . . . Annak idején talán az volt a baj, hogy korán szerződtem fel Budapestre, mert a skatulya jóidéig még maradt. A művész színeváltozásáról (amire talán szüksége sem volt, csak a reflektor nem min­dig a színpadra irányult), álljon itt bizonyí­tékként néhány szerep. Játszotta Elektrát (Sartre: Legyek); Beatrixot (Heltai: A néma levente); Melanyiját (Gorkij: A nap fiai); Bözsit (Kertész Ákos: Névnap); Leni von Gerlacht (Sartre: Altona foglyai); Thaiszt, Hérát (Lukianosz: Szerelmeskedések). És, ha a filmeken végigpillantunk, kiderül, jó ré­szük igényes alkotás volt. Csak mutatóban néhány cím: Legenda a vonaton; Hattyúdal; Az öreg; Herkulesfürdői emlék. De a színpa­di és a filmbeli szerepek sora ezzel még ko­rántsem teljes. Kapott Jászai-díjat, SZOT- díjat és az Érdemes művész cím birtokosa is. — Ha a századfordulón élek, tragika let­tem volna — jegyzi meg, miután a töredékes felsorolást összeállítottuk. És mi sem termé­szetesebb, szerepálma is van: egyszer, majd, egy Racine-műben szeretne színpadra lépni. Később ezt mondja: — Maradi művész vagyok. Ügy szeretem, ha a Rómeó és Júlia az Rómeó és Júlia . . . Nem valami más. A program zsúfolt, a hajtás nagy. Beszél­getésünk délutánján Sakálként lépett színre a Bartók Gyermekszínházban a Dzsungel köny­ve előadásában, hogy estére a kritikusok ál­tal is nagyra értékelt szerepét öltse magára a Magányos duett-ben; hogy a mégoly nehéz élet vállalásának szükségességéről beszéljen és játszón a Radnóti Színpadon. — Nagyon szeretem ezt a szerepet, mert magánemberként sem gondolom másként. És beszélgetünk még arról, hogy ha az em­ber azt csinálja amit szeret, az nagy ajándék. Arról, hogy nincs nagyobb öröm, mint ami­kor elismerésként egy idegen ember szorítja meg a kezét. Egy nehéz pálya örömei. De még szó sem esett arról, hogy valamikor a színész is magánzó. Mondjuk a tizenkét éves fiát neveli. Teszem fel, főz. — Az a ritka, de nagy szenvedély. Több­nyire édesanyám főz. A nyírségi ételek említésére felderül az arca. — Mindent szeretek enni... Szó esik arról, hogy mi lehet ami teljesen közös a nem is rég még nagynevű és méltán becsült labdarúgó, a mai edző és a színész­nő között? — Előszöris: tizenhat éve vagyunk háza­sok. Aztán, mind a ketten közönség előtt sze­repelünk. Az idő elszállt, lassan készülődni kell. Ku­picát vesz elő, egyet, mert délután játszik, így egy pohár emelkedik a magasba. — Ahonnét az ember eljön, az meghatáro­zó. Én nagyon szép emlékekkel jöttem el — mondja. A pohár a viszontlátásra ürül. Hol is lesz? Hát otthon ... SpeidI Zoltán Nino Manfredi — közelről (A közelmúltban három fla- pon át a világhírű olasz film­színész, a hazánkban is nép­szerű Nino Manfredi társasá­gában lehettem, mint prog­ramjainak egyik szervezője. Az itt következő beszélgetés­montázsban szeretném fel­idézni a legjellegzetesebb kér­déseket és feleleteket, melyek a nyilvánosság előtt és sző­kébb körben elhangzottak.) — Hogyan kezdődött művé­szi pályája? Nehéz volt „ki­ugrania”? — Ahhoz, hogy egy színész felhívja magára a figyelmet, szorgalmasnak és türelmes­nek kell lennie. Én is ember­telenül sokat dolgoztam, ele­inte picurka szerepeket kap­tam, később nagyobbakat, az­tán viszonylag hamar ismert­té váltam. Különben paraszt­családból származom, apám ügyvédet akart faragni belő­lem. Jó, hogy másként ala­kult . . . — Fiatalon játszotta Mol­nár Ferenc Liíiom-ját. Em­lékszik rá? — Természetesen. Molnár a színház nagy varázslója és nagy élvezettel keltettem életre a figurát. A darabnak főleg a költészete elragadó. — 1949 óta forgat, olykor évente négy-öt alkotásban is foglalkoztatják. Hányra rúg a Manfredi-filmek száma? — Isten bizony nem számo­lom. Lehet vagy száz. Esetleg több is. Dehát nem a menyi- nyiség fontos, hanem a minő­ség. Én nem nevezném vala­mennyi filmet, amelyben fog­lalkoztattak, igazi alkotásnak. — Ez azt jelenti, hogy időn­ként meg kell alkudnia? — Nem, ma már szerencsé­re nem, viszont eleinte — amikor még nem volt nevem — bizony olcsó produktumok­ban is „előfordultam”. Mos­tani státusom lehetővé teszi, hogy válogassak. Népszerűbb már nem lehetek, mindenem megvan, minek hajszolnám a pénzt? Ha kedvemre való megbízatás akad, igent mon­dok. De csak akkor. — A televízióban munka- nélküliségre panaszkodott. Eszerint ritkulnak a nívós feladatok? — A munkanélküliségre való utalás tréfa volt, bár eb­ben a pillanatban tényleg nem dolgozom. Holnap vi­szont fogok, nem fenyeget az a veszély, hogy leírnak. Az olasz film elüzletiesedése ag­gaszt. A kasszaszempontok mind gyakrabban ölik meg a művészi szándékot. Én ilyes­mihez soha sem asszisztálok. — Átváltozó képessége le­gendás. Nem hagyta magát beskatulyázni. Milyen műfajt, milyen szerepet kedvel legin­kább? — A komédiát éppúgy sze­retem, mint a tragédiát, sőt a kettő ötvözetét, a tragikomé­diát is. Az a lényeg, hogy a megformálandó hős ember le­gyen, hiteles gesztusokkal, va­lóságos érzelmekkel, jó és rossz tulajdonságokkal egybe­gyúrtán. — Voltak-e különösen ne­héz feladatai? — Ajajj, de még mennyire! A Zugügyvéd zavarban című filmben eszméletlen mennyi­ségű spagettit ettem meg. Előtte három napig koplal­tam, hogy kellőképpen éhes legyek. Utána sokáig képte­len voltam tésztára nézni... A Csúfak és gonoszok zsugori öreg emberét felvarrott arc­cal, bandzsi szemmel komédi- áztam végig. Annyira beleél­tem magam a dologba, hogy otthon is pislogtam, míg a családom tagjai nem figyel­meztettek. Ilyen a színész sor- sa. — Ki a kedvenc rendezője? — Erre a kérdésre köny- nyebb itt válaszolni, mint otthon, mert nem akarok sen­kit sem megsérteni. Mindösz- sze egy nevet mondok: Ettore Scoláét, akivel mindig öröm­mel csinálok együtt filmet. A Csúfak és gonoszok valóságos felüdülést jelentett számomra, pedig — kár lenne szépítget- ni — a szennyről szólt. Igaz, el is idegeníti a nézőt az er­kölcstelenségektől ... — Mi az oka annak, hogy Nino Manfredit, aki pedig az egyik legjobb moziszínész, az igazi rendezőnagyságok — Visconti, Fellini, Antonioni — soha sem foglalkoztatták? — Fogalmam sincs. Bizto­san nem akadt a filmjeikben nekem való szerep. Hogy be­csülnek, onnan tudom, hogy személyes kapcsolataim fel­hőtlenek. Fellini például jó barátom. — Néhányszor rendezésre is vállalkozott. Miért csak el­vétve? Készül-e máskor is dirigálásra? — Engem színészként tar­tanak számon. Amikor a fel­vevőgép túlsó oldalára álltam, a tehetségemet szerettem vol­na kipróbálni. Helyzetgyakor­latnak szántam az egészet. Később egyszer-kétszer meg­ismételtem a dolgot s elkép­zelhető, hogy még fogok, fil­met rendezni. — Mi a véleménye a politi­káról? — Művész vagyok, a szó­nak direkt értelmében nem foglalkozom politikával. Hi­szek az igaz emberi eszmé­nyekben, a demokráciában és a békében. Ugye, ez is politi­kai hitvallás? Meg az is, hogy Magyarországra jöttem . . . — Mondana valamit ma­gánéletéről? — Nem tartozom a plety­kalapok kedvencei közé, ne­kem nincsenek botrányaim. A feleségemmel — aki ide is elkísért — 28 éve élek bol­dog házasságban. Három gyermekem van, mindannyi­an felnőttek. Mind a négyő- j üknek köszönettel tartozom azért, hogy kiegyensúlyozott hátországot biztosítottak szá­momra göröngyös, ám mégis örömteli pályámon. Veress József A fenti cím Bánszki István munkájának fedőlapján áll. Bessenyei 1772-ben alkotja meg korszakjelzó művét, az Agis tragédiáját, s Bánszki az erről alkotott kedvező véle­ménytől veszi számba, mu­tatja meg a Bessenyei-tükröt, a Bessenyeiről írott kritiká­kat. Közel másfélszáz lapos reflexiógyűjteményét oktatási segédanyagként adta közre a névadója emlékét ápoló ta­nárképző főiskola. Tükörképe annak a műhelymunkának, amelyik az Irodalom Tanszék keretében folyik, s a Besse- nyei-életmű kritikai kiadásá­ban kelt életre és hoz hozzá­férhető közelségbe műveket. A kötet elvitathatatlan érde­me a megjelenendő alkotások előmunkálataihoz, majd az olvasás utáni értékelésekhez is szükséges alapbibliográfia megteremtése. A szerzőt bevallott szándé­ka szerint az ambicionálja, hogy az eddigi több mint 200 év legjelentősebb értékítéle­teit összegyűjtse, s ezzel lehe­tőséget adjon a Bessenyeiről szóló szakirodalom gyors és praktikus áttekintésére. Az eddigi eredmények összegezé­se voltaképpen az idők folya­mán változó Bessenyei-képek sorát is elénk tárja a kezde­tektől napjainkig, a kutató­helyek monográfiáitól a mi főiskolánk oktatóinak tanul­mánykötetéig. Közben birtok­ba vehetjük a legújabb ered­ményeket, és kialakíthatjuk a korszerű Bessenyei-képet is magunkban, de felfigyelhe­tünk a kutatásból kimaradt területekre, s a fehér foltok okain is elgondolkodhatunk. Erre annál is inkább ösz­tönözve érezzük magunkat, mert szerkezetileg is tagolt a könyv: 1772-től 1945-ig terjed az első rész, s mint kiderül, a kitűnő résztanulmányok mel­lől még ekkor hiányzik pl. a teljes képet nyújtó Bessenyei- monográfia; a második rész 1945-től 1982-ig öleli át a szakirodalom fejlődését, s imponáló gazdagságot mutat fel, mert életrajzi kötetek so­rát tudja felvonultatni, de a nagy kérdés továbbra is nyi­tott: kié Bessenyei..., ki ol­vassa műveit..., kiknek szól­nak gondolatai... ? Bizonyos, hogy mostanra már másként kell megfogalmaznunk az ön­magunknak feltett kérdéseket, s nem a nem-olvasottság és a csak eszményítés ellenpólusát kell hangsúlyoznunk, hanem az úttörő gondolkodó nagy kezdeményezésének máig ha­tó sugárzójára kell figyel­nünk, aki anélkül is belénk ivódott, hogy olvasmányélmé­nyünkké vált volna akár egy­szer is. Bánszki István könyvével a szakirodalom gazdagodott. Nem tartalmaz, már csak jel­legéből adódóan sem, előre­mutató új tanulmányt a szer­ző tollából, annál hasznosabb viszont összefoglaló, rendsze­rező, tájékoztató jellege. Megléte mindenképpen isme­reteket terjeszt és minden­képpen gondolkodásra ser­kent, újra gondolások megfo­galmazására ösztönöz. A szin­te teljességre törekvő számba vétel során a Bessenyei-jelen- ség megfejtésének és értelme­zésének lehetünk részesei, az értékelések következetes mi­nősítésével pedig ennek okát, jellegét és összes tünetét is megfejtve látjuk. A könyv szerkezete elbírt volna ugyan további részta­golást is, s akkor megfelelőbb helyre kerülhetett volna a mottónak választott Vajthó- idézet, s nem előzte volna meg a fejezetcím a bevezetést és magát a könyv anyagát is sugalló teljes címet. A fel­használt szakirodalom külön közlése további tájékozódási pontot jelent a tanulmányozó­nak, s meg is könnyíti a hi­vatkozások nem szokványos követését. A szakmai gondos­ságot a nyomdai pontosság teszi teljessé, s így a Besse- nyei-szakirodalmat viszi el mai ismereteink teljességéig. (Nyíregyháza, 1982.) Csorba Sándor XM HÉTVÉGI MELLÉKLET , -L- - i* _ \ J-i; 'Ji J t-" - J y £ 5£ MT ?: Zsr­i Y r $ I f í • I | M 1L • p § Jg nn rp-íríf ni ÍJ ; ■ f Éftiv ill £ fi f ■ >-j t •- iv I^{>/ ' •Vll i*[| t , ‘ B* j2 U Bessenvci-tiikör (1772—1982)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom