Kelet-Magyarország, 1983. május (43. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-07 / 107. szám
Anyák dicsérete Illyés Gyula: Térdéről gurulva milyen messziről látlak már, kis anyánk! Ahogy kiszaladtam féltő kezed közül, — mint nyögő gally, hogyha kicsapja gyümölcsét a hirtelen vihar: kezed utánam nyúlt, majd az égre lebbent — az úti por sodró habjairól még visszatekintettem, a kerítés mellett álltái hajladozva — kék hegyek s füstölgő városok emelték lengő ingekből titkos karjaikat. Tiszta szemeddel fürkésztem az ég s föld összegomolyodó véres útvesztőit s néztem hátrálva a fellobbant szeszélyt: — a te szívedig rezzent! — Komor utcák során bujkáltam, vittem rohanva lázamat és a bújtogatás mardosó csóváját s gyultam végezetül magam is sercegő önemésztö lánggá, mint vad szerelemben egy meg-megroppanó barrikád tetején. Elestem, fölkeltem, megtöröltem kormos arcom átkozódva, nem beszélek erről szomorú szüléké, mit tehetnél már te, mit tehettél volna — igen, még sírtam is .. . te az istállóban este a fejőkén homlokod a szelíd tehén oldalához hajtva Máriával társalogtál volna fiad érdekében? mint olvasó szemet húzogatva a jó vigaszt csobogtató rózsaszín tőgyeket. Anyánk De minden hajnalban új-új alagútból léptem ki, tisztára mosdottam a szelek friss leheletében s törülköztem a nap édes kendőibe, ilyenkor gyakran eszembe jutottál — egy mosolyt láttam rándulni a nyugvó nap körül, mosolyod egy leány áttetsző szemében, futottam utána, a csillagok alatt aludtam s aludtam karokban mint földben s reád emlékeztem. Nagy-nagy kerülővel megtértem most hozzád, látod ilyen lettem, öledből fakadva messze kanyarogtam, hiába füleled éji mormolásom, nem feledhetem már, amiket megláttam, romokon és vérben tisztuló mezőkön csobog képzeletem, ma még itt vagyok, ládd, aprítom a fát, de esténként újból szimatolva nézek kelet s nyugat felé — fejemet kemény kék kötényedbe hajtom, — feledd el, szegény, kis babonáidat! Kit nagy magányodban, üres éjszakában csillagnak fogantál, elárvult néniké, s aki két melledből századok szomját és sós panaszait szívta éhes szájjal: csillapíthatatlan szívvel megy, megy fiad hegyeken, völgyeken, és át századokon hátra és előre, szomorúságával nem fér a világba — vess keresztet, szegény, reggelre-elfeledt álmaid szaladnak, nekiszabadultan. Győzelmi zászló a Reichstagon 1945. május 9. Nagy László : Könny nélkül váltam, el tőled, sóhajtva nézett utánam. Még ölelt volna, még láttam, karját emelte. De a köd, november kölyke borult az anyai ölbe, édes helyemre. Jó volt már visszasajognom oda, hol erővel töltem, szülőm és elhagyott földem egy anyakép lett. Hevesen vettem magamba, emelték fönséges rangra álomi fények. Tornyok közt hordtam e képet, Marseillaise-t daloltam néki, érette tanultam élni újabb időket. Nem ért még akkor borotva, fájdalom nem hasogatta esténként főmet. Nagy lett a súlya e képnek, naponként nőtt szakadatlan, mihelyt és hozzáavattam hazát, világot. S hordtam, hogy lehessek boldog, suhogtak bennem a sorsok, törvények, álmok. Éltetett parázsló szándék, hogy mindazt, amiből lettem, amit én magamba vettem, újítsam széppé. ' Anyakép Érte a reszketés járt át: 6, ha a harmóniáját végre megérné! S düh pérdit szememből könnyet: én tehetetlenül élek, számtalan sóhajos lélek örvényét érzem. S biztatót zümmögnöm dalban nehéz már, amikor rajtam orbánc a szégyen . .. Szándékom eltemetője puska előtt se lehetnék. Süvíti bennem az emlék, mire szegődtem. Értelem, te segíts nékem, hordhassam dús anyaképem, szolgálni győzzem. Értelem nemcsak magamban, hanem a nagy sokaságban kivirágzásodat lássam, féreg ne nyessen. Vadság itt ne nőjön úrrá, nehogy, ki szülőjét rúgná, vitéz lehessen. Tudjam, hogy sohasem jár a tisztesség csillaga árván s nem vész az idő homályán, hanem világít, s élünk alatta e képpel, amit én éltetek vérrel megszakadásig. A z amerikai széppróza egyik kiválósága, a furcsán német nevű Kurt Vonnegut cikket írt nemrég a háborúval fenyegetett emberiség esélyeiről. Beváltó- dik-e ez a fenyegetés vagy sem? öszerinte nem. Mert másképp vagyunk a háborúval, mint a történelem során bármikor. A gyakorlatilag és lelkileg fölkészített katonát eddig lelkesíteni lehetett azzal, hogy az ellenség, amely ellen harcba indul, maga az ördög. Az ördögöt pedig el kell pusztítani. Ez nem egyszerűen a katonai elöljárók parancsa, hanem erkölcsi kötelesség. És erről többé-kevésbé meg volt győződve a katona, sőt a civil lakosság is, természetesen mindkét oldalon. Megható történetek és festmények ábrázolták a hős anyát, aki könnyes haraggal bocsátja el gyermekét: „Menj, fiam, pusztítsd el a gaz ördögöt”. És ez a lelki indíték — írja Vonnegut — mára elenyészett. A televíziónak és a világturizmusnak köszönhető, hogy kiderült: ördögök pedig nincsenek. Hogy az emberek a világ bármely táján feltűnően hasonlítanak egymásra. Nemhogy szarvuk és patájuk nincs, gyűlölet sincs bennük, ellenkezőleg: élniakarás van bennünk, életösztön sugallta békességvágy. A kölcsönös fölfedezése annak, hogy „odaát” nincs gyűlölet, kioltotta a gyűlölet lángjait „ideát” is. Háborúk csak akkor nem lesznek, ha ml emberek gyökeresen megváltozunk — így a borúlátó ítélet. „Nos, jó hírt mondok: megváltoztunk” — így a derűlátó Vonnegut. Mit mondjunk e derűlátó érvelésre? — ezt kérdeztem magamtól, amikor a cikket végigolvastam. Elsőül természetesen azt, hogy jólesett olvasni. Hogy bárcsak igaza volna az amerikai írónak. De másodikul rögtön odatolakodott a kétely: ha eltekintünk attól, hogy a háborúk egyre kevésbé emberek közötti szemtől szembe csatározások, és egyre inkább technikák összeütközései, ha tehát a dolgot csak emberi-lelki feltételei szempontjából nézzük, akkor is helytálló-e a derűlátó érvelés? Megváltoztunk-e tehát? Világunk ugyanis tele van olyan háborús és nem háborús erőszakcselekményekkel, amelyeket jogos vagy jogtalan érdekek diktálnak, de amelyekben jelen van, sajnos, a gyűlölet is. Nevezhetjük persze bosszúvágynak, fanatizmusnak vagy szelíden indulatnak, mindegy: olyan lelki kondicionáltság ez, amely — televízió és világturizmus ide vagy oda — nem halt ki belőlünk. De ha kihalt volna? Vajon az indulathiámy kizárja-e önmagában egy háború lehetőségét? Vajon a személytelenség, a technikák érzelemmentes szemben állása nem növeli-e inkább a veszélyt? Hiszen a karddal hadakozó katonába, mielőtt ellenfelére suhintott, nem vágha- tott-e bele a felismerés, hogy „jé, ez ugyanolyan ember, mint én vagyok?” Abban a vándor anekdotában, amelyben a golyózáportól meglepett katona átkiabált a másik oldalra: „Ne lőjetek hé, itt emberek vannak!”, nem ugyanez a felismerés dolgo- zik-e? Vagy azokban az első világháborús történetekben, amelyek az úgynevezett „lö- vészárok-barátkozásokról” szólnak, és Móricz Zsigmon- dot a Kis Samu Jóska című elbeszélés megírására ihlették? De van-e lehetősége ilyen felismerésre most annak a katonának, aki nem is látja az ellenséget, aki ül egy elektronikus jelzőberendezésekkel zsúfolt bunker mélyén, s akinek — ahogy mondani szoktuk — annyi a dolga csak, hogy egy gombot megnyomjon? Lehet-e így átkiabálni, hogy: „Hé, itt emberek vannak?” Lehetséges-e így a „lö- vészárok-barátkozás?” Megváltoztunk-e tehát, illetve van-e jelentősége annak, hogy megváltoztunk vagy sem? Minthogy az ember csak az emberbe vetheti reménységét, nem mondhatunk mást, mint azt, hogy mégiscsak van. Hogy Vonnegut derűlátó érvelése mélyén van valami reményt keltő igazság. Mert az erőszakcselekmények ellenére is igaz, hogy megváltoztunk. Embere válogatja persze, és sok múlik azon, hogy lelki kondicionált- ságunk tud-e olyan politikai tömegerővé sűrűsödni, amely a bunkerban ülő katonát örökös munkanélküliségre készteti. Sok jele van annak, hogy ez a sűrűsödés megkezdődött. A sokat szenvedett és ismét veszélyeztetett Európa újult erővel tiltakozik. Kormányok diplomatikusan, békeszervezetek hangosan. De a biztonság illúziójában megrendült Amerika is „átkiabál” a stratégák elképzelte frontvonalon. Kilenc államban próbaszavazást rendeznek: akarja-e a lakosság a fegyverek befagyasztását. A kilenc állam lakossága igennel szavaz. Országos közvéleménykutatás: ki helyesli a hadiköltségek növelését? Csak öt százalék helyesli. Aztán itt van mintjárt az ötven capitó- liumbeli republikánus képviselő akciója. Ők, mint egyikük állította: „emberi felelősségük tudatában” együtt szavaztak az MX-rakétarend- szer telepítésére szánt egy- milliárd dolláros költségvetési keretet elutasító demokrata ellenzékkel, alaposan felbosszantva az új fegyver kifejlesztését szorgalmazó, s most látványosan kudarcot szenvedő kormányzatot. És olvashattuk az úgynevezett „freeze”-nek, a befagyasztási mozgalom egyik aktivistájának nyilatkozatát is: pénz és szervezet nélküli helyi kis- kezdeményezésként indultak, s már húszmillióan vannak. A lelki kondicióváltás számomra legfrappánsabb példáját Vajda Péter, a Népszabadság washingtoni tudósítója mutatta fel. Beszámolt egy bizonyos Roger Molanderről, aki most a békemozgalom egyik élharcosa, éppen azért, mert nemrégen még a Nemzetbiztonsági Tanácsban a nukleáris bombák és rakéták célpontjainak kijelölésével foglalkozott. Most ezt mondja — és mintha az anekdota lövészárkon átkiabáló bakája szólna belőle —: „amikor egy-egy színes tűt szúrtam a térképen a Moszkva vagy Minszk feliratú körbe, egyszer csak belém döbbent: és az emberek? Hiszen ott emberek dolgoznak, gyerekek játszanak! Ez a gondolat nem hagyott nyugodni”. Vajda Péter azt írja róla: „A végső lökést egy magas színtű fehér házi értekezlet adta meg neki, ahol a Pentagon képviselője arról beszélt, hogy az embereket túlontúl izgatja az atomháború, holott annak következményeit — úgymond — eltúlozzák, mivel az áldozatok száma nem lenne több félmilliárdnál...” Molander távozott a kormány szolgálatából: „Emlékszem, hogy utána sokáig ismételtem magamban e szavakat: csak ötszázmillió ember”. M inthogy ebben az ötszáz- millióban — vagy ezer- millióban?, ki tudja ezt kiszámítani? — mi éppúgy benne volnánk, mint Molander, szövetségesnek érezzük őt is, kilenc állam szavazóit is, a befagyasztási mozgalom — egyelőre — húszmilliós tömegét is. Minden embert a világon, aki — Kurt Vonnegut derűs ítélete szerint — megváltozott. Mindenkit aki tudja, hogy ördögök pedig nincsenek. Az ötszáz- (vagy ezermillió?) ember halála akkora képtelenség, hogy vele szemben csak egy ugyanakkora képtelen reményt támaszthatunk. E szövetség győzelmének reményét. Faragó Vilmos KM hétvégi melléklet 1983. május 7. Q A béke őséi vei Hajdú Sándor: Anya gyermekével
