Kelet-Magyarország, 1983. május (43. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-07 / 107. szám

1M HÉTVÉGI MELLÉKLET Egy múló világ nyomában Egyéni gazdák után járok. Olyanok után, akik annak ide­jén nemet mondtak az agitátoroknak, akiket szöges korbács­csal sem lehetett volna a közösbe verni. Többségük azóta per­sze, meggondolta már magát, belépett. Vannak azonban jő néhányan még most is, akik konokul tartják magukat a ne­gyedszázada kimondott szóhoz: Nem! Számuk? Nem tudni, pontosabban én nem tudom, hiszen a statisztikák jó része szemérmesen hallgat róluk. Annyit azonban sikerült megtudnunk, hogy Szabolcs-Szatmárban 1976-ban 18 900, 1980-ban 11700, tavalyelőtt pedig 11 ezer hektáron gazdálkodtak. A tendencia tehát egyértelmű: csök­ken a szám. De még mindig tekintélyes a 11 ezer hektár. Va­jon hogyan élnek, hogyan gondolkodnak? kezd, nagyanyja a fejét csó­válja. — Jaj csak egy kis tej len­ne itthon! — Aztán kettétör egy kiflit, az unoka kezébe nyomja. — Kint vannak a lá- nyomék a földön, tengerit meg paszulyt vetnek. — Hány holdjuk van? — Négy meg a kis szőlő. Addig jó is volt, míg élt az uram, de hogy most hat éve meghalt, egyre nehezebb. A vejem nem rajong a mezei munkáért, lakatos, én meg nem nagyon bírok már a-föld­del. A napszám meg tudják milyen drága! Nem tudnának egy kis nyugdíjat intézni? — kérdezi hirtelen. — Segítse­nek már! ................. - . Isten látja lelkünket, segí­tenénk. De hogyan segítsünk ennek a kopottruhás, szélfút­ta arcú asszonynak, aki ne­gyedszázada belekapaszkodott néhány holdacskájába, s hiá­ba szakadoztak be a körmei, hiába repedezett meg a lelke, nem engedett a sodrásnak. Konokul hitte férjével együtt, hogy egykor, akárcsak apjá­nak, hetven oldja lesz majd, s még akkor sem tértek ész­hez, mikor az öreg, bölcs nagygazda aláírta a belépési nyilatkozatot. Nem hallgattak az idős apjukra, aki egyre azt hajtogatta: Lépjetek be, mert elmúlt már a hetvenholdas világ! Egyedül maradtok mint az ujjam, fiatalon. — Ó, de igaza volt szegény apámnak! — sóhajt az asz- szony. — Láttuk mi már ké­sőbb, hogy megváltozott a vi­lág, az uram el is ment az iparba, de fél év után haza­jött. Hiányzott neki a mező, a jószág.-— A szövetkezetben is jár­hatta volna a határt. — Az már nem a miénk lett volna! — Hát kié? — Nem a mienk! — csat­tan fel hirtelen, s csendese­dik meg ugyanilyen hirtelen a hangja: — Miért jöttek ma­guk? Hogy bántsanak? Van nekem elég bajom. Dehogy akarjuk mi bánta­ni! Senki sem akarja! Csak nézzük csodálkozó sajnálattal őt, s a hozzá hasonlókat, akik lelkűk mélyén érzik már, út­juk nem vezet sehová, de el­hitetik magukkal, nekik ki kell tartani, ha már eddig kibírták. Tízezer hektárnyi gond, ke­serűség, s nem tudni, hány partra sodródott, önemésztő élet. Tucatnyi ilyen sorsról tudok, de ismerek persze olyan életerős, tennivágyó embert is, akinek sikerült al­kalmazkodnia nap mint nap, változó életünkhöz. Kerti traktort vett, vegyszert hasz­nál, szakirodalmat tanulmá­nyoz, új házat, kocsit szerzett, szóval gyarapszik. Bankbetét­je is, de félliternyi bor után már az asztalt veri dühében: Elvertek maguk mellől a ré­gi cimborák! Csak nézünk egymásra ha találkozunk, s egyre csak a gyermekéveket beszéljük. Aztán ők megun­ják, s a közös, meg a falu sorsát mondják ... Énrám meg nem kíváncsi senki! Erato kifejezési formája, hanem ér­deklődésének, alkatának leg­megfelelőbb, énjének legben­sőbb művészi megnyilatkozá­sa (Giorgio Vasari, Dante, Beatrice, Fráter György, Mi­lom Péter stb. c. érmek). In­tellektusának ragyogó szipor­kái a kis méretű érmek (ad- ress-érmek, újévi üdvözletek) — és nem kevésebbé a szak­mai bravúré is. Szinte tobzó­dik a játékos ötletekben, re­neszánsz életöröm támad fel bennük szemünk láttára. Sokoldalú művészi tevé­kenysége túlnőtt az országha­tárokon. Olasz, német, bol­gár, lengyel és szovjet érmei 1974-ben a firenzei Gior­gio Vasari éremverseny III. díja, VI. Pál pápa ezüstérme, a szabadkai városi tanács díja és több hazai megbízás, díj (a Magyar Nemzeti Múze­um által meghirdetett jubile­umi 200,— forintos pénzérem­pályázat nyertese) — méltán bizonyítják ezt. Műveit szá­mos múzeum őrzi. Munkássá­gának elismeréseként 1982- ben Munkácsy-díjat kapott. Tóth Sándor alkotásaival, három évtizedet felölelő munkásságával a legfontosab­bat nyújtja számunkra, amit leginkább nélkülözünk, a megalkotott harmóniát, a megteremtett egyensúlyt. Muraközi Ágota Tóth Sándor Munkácsy-dí- jas szobrász, mintegy 330 al­kotását láthatjuk a Jósa And­rás Múzeum április 15-én megnyílt kamara-kiállításán. A művész három évtizedes szakmai munkásságának mű­fajokban is gazdag állomásai­ról ad vázlatos áttekintést a kamaratárlat. A szakmai és a közvéle­mény elsősorban órarészként tartja számon Tóth Sándort, most szinte meglepetésként hatottak — sorozatban kiál­lítva — kitűnő plasztikai ér­zékkel megformált szobrai, közöttük is a mély emberis­meretről tanúskodó portré­szobrok. Mindig is tudtuk, hogy a sokat dolgozó, termékeny al­kotók közé tartozik, de ezzel a kiállítással szemünk előtt vált érzékelhetővé szorgal- ma, alkotói pályáját tudato­san formáló művészarculata. Alkotói teljessége érmein, plakettjein valósul meg, ezek­kel a tenyérbe zárható jel­képekkel, mindazt ki tudja fejezni, amit az európai kul­túrából magába szívott törté­nelmi örökségként és szakmai ismeretként: Hazánkban nincs nagy múltja az . éremművészet­nek, jószerint, a harma­dik szobrászgeneráció mű­veli. Az Éremkedvelők Egyesülete, amely a művészet terjesztését, megkedveltetését tűzte ki céljául — is csak 1905-ben létesült, a három évvel korábban — inkább tu­dományos céllal — megalakí­tott Magyar Numizmatikai Társaság nyomdokain halad­va. (Mindezek mellett érde­mes megjegyezni, hogy az új éremművészet klasszikus ha­zájában Franciaországban is csak 1890 óta adtak helyet az éremnek, plakettnek a nagy állami művészeti gyűjtemé­nyekben.) A kezdetek óta eltelt évti­zedekben legjobb szobrásza­ink emelték rangját, és tet­ték sajátosan „magyar” szob- rászi kifejezési formává az éremplasztikát. Az ábrázolás gazdagsága és a mintázás rendkívüli finom­sága — a francia éremművé­szet értékeinek, tanulságainak felhasználása legjobb érmein kimutatható. Messze eltér at­tól a bécsies éremstílustól, amelynek hagyományai máig nyomot hagytak érmészeink többségének alkotásain. Per­sze ezek a hatások nem köz­vetlenül jelentkeznek, hanem korábbi kiváló érmészeink A művelt feddhetetlen is M egyei lapunk szombati számában megjelenő „Ki a művelt ember ' című cikksorozatot figyelem­mel és érdeklődéssel olvasom. Többen kifejtették álláspont­jukat e témakörben. Magam részéről is szeretnék ehhez néhány gondolatot hozzáfűz­ni. A hozzászólások — szerin­tem helyesen, egyöntetűen arra az álláspontra helyez­kedtek, hogy a diploma egy­magában nem elégséges. A téma kétségtelen sokrétű megvitatást igényel s helye­sen mutatott rá Gyarmathy Zsigmond, miszerint az egyént kell minden vonatkozásban vizsgálat alá venni. Minden­kire alkalmazható megoldás egyértelműen nincs. A téma megközelítéséhez a legszakavatottabb a pszicho­analízis tudománya, melynek segítségével leginkább megis­merhető az egyén, a maga jó és kevésbé jó tulajdonságai­val együtt. Az egyén művelt­ségének elsajátításánál három típust ismerünk: 1. Receptív, reproduktív, reactív típus (befogadó, visszaadó, vissza­ható), aki szakmájában kellő­képpen megállja a helyét. 2. Spontán, invenciozus típus (alkotó, találékony, feltaláló) képzelőerővel rendelkezik, in­tuitív, belső szemlélődő, átla­gon felüli eredményekre ké­pes. 3. Kritikus típus (önálló­ságra törekvő, az eseménye­ket bíráló, értékelő, helyes irányba terelő), aki az élet realitásait felismeri a gyakor­lati életben megfelelően al­kalmazza. Ha a jogászi pályát vesszük alapul: első az, aki a törvé­nyeket, rendeleteket, a maguk valóságában ismeri, elfogad­ja; — a másik, aki készíti a törvényeket; a harmadik az, aki a jogszabályt nem szolgai módon alkalmazza, abba el­méleti, gyakorlati tudását, élettapasztalatát, politikai és társadalomtudományi ismere­teit is összegezi. Nem elég a törvényt ismer­ni, magyarázni, azt alkalmaz­ni kell tudni nemcsak az egyén, hanem a közösség ér­dekében. Ezt úgy érheti el, ha tisztában van a marxista tudomány elméletével. Fi­gyelni kell a jogalkalmazás jogpolitikai elveire, melyek adott esetben dialektikusán megalapozzák a döntés he­lyességét. A döntésnek meg­felelő nevelő hatást kell ki­fejtenie, nemcsak az egyénre és környezetére, olykor az egész társadalomra. A dön­tésnek védenie kell a társa­dalmi (össznépi) tulajdont, a személyi tulajdont, a közbiz­tonságot. Az a döntés a he­lyes és közelíti meg az igaz­ságot, mely szem előtt tartja az adott politikai, társadalmi és gazdasági szükségszerűsé­get. Mindezek előrebocsátása után, a művelt ember fogal­mát úgy határozhatjuk meg —, hogy művelt az, aki hiva­tását, szakmáját kitűnően el­látja, politikailag képzett, a törvényt, a szocialista együtt­élés szabályait betartja, fedd­hetetlen —, a szocialista er­kölcs alapján álló egyén. Dr. Kiss László Hosszú, fehérre meszel ház a Rétköz egyik tekinté­lyes falujának kellős köze­pén. Szakadozott drótkeríté: állja utunkat, a széles udvai közepén szekér, a saroglyá- hoz kötött lovak turkálnak í szénában. Az istállóból ma­gas, jókötésű férfi bukkar elő, hosszú talicskán trágya tol, ügyet sem vet ránk. Az­tán visszajöttében csak meg­könyörül rajtunk, beszól £ nyitott verendán: — Anyám, vendégek! Idős, feketeruhás asszon; dugja ki fejét az ajtón, meg­könnyebbülten sóhajt: — Már azt hittem, megin az adóügyben jönnek. A régi, múlt század végér épült ház konyhájában jól­esik a hűvös csend. Az ablal alatti sezlonon idősebb férf alszik, morogva tápászkodil fel: — Mit akarnak a földtől' Vagy csak érdeklődnek? Az: lehet — mondja, s álmosar bakancsot húz. Kerülgetjük egymást, hi­szen csak úgy, mégsem kér­dezhetjük meg tőle, miéri maradt ki a szövetkezetbő; annak idején. A felesége se­gít ki bennünket: — Ö, nem élet ez, higgyék el! Mi már megvénültünk, a fiúnk is csak egyre meg egy­re morog. Lejárta már a lá­bát a lovak után. De hál nincs szakmája, mihez kezd­hetne. Fent a falon öreg falióra ketyeg, egykedvűen méri az idő múlását. Egykedvűen hallgatja az élet langójába sodródott gazda zsörtölődését, mint aki tudja, innen hatva­non túl már nincs kiút. Tö­rődjünk hát bele a mozdulat­lanságba, s várjuk ki még ezt a kis időt: most már igazán nincs sok hátra. — Sosem bánták meg, hogy ki vülrekedtek ? — Nekem ne parancsolgas­son senki! Azt mondtam én a szervezőknek is, hiába hivat­tak fel a tanácsra, hiába jár­tak a nyakamra. Eddig min­den ősöm megállt a saját lá­bán, nekem ne mondja azt senki, hány órakor keljek! — Most hánykor kel regge­lente? — Mikor hogy! Ma például hatkor. Kialudtam magam. Tegnap korábban, mert vetni kellett. Tengerit, az a biztos pénz. Van egy kis lucernám, napraforgóm is, de hát . . . — Hány hektáron gazdál­kodnak? — Hektár? — néz megüt­közve. — Kilenc magyar hol­don. Szép föld volt az, míg egyben volt. De elvette a tsz, kicserélte, szétszórta. Most ahány darab annyi felé. De nem panaszkodom, csak a de­rekam ne fájna. A szép arcú, ősz öregasz- szony vasárnapról maradt pogácsát, rózsaszín házi bort tesz az asztalra, s így szól: — Kóstolják! És üljenek már le, ne vigyék el az ál­munkat. Az álmokról! Negyvennégy­ben kerültek össze, az asszony családja a legmódosabb gaz­dák közé tartozott a faluban, negyven holdat műveltek a jó, zsíros határban. A férj csa­ládja sem tartozott az utolsók közé, de a leendő apósnak a faluban elfoglalt gazdasági, társadalmi helyzete eleve re­ménytelenné tette a két fiatal szokásos, sima egybekelését. Mégis összeházasodtak. Az ember örökölt három holdat, dolgoztak látástól vakulásig, élére rakva minden garast. S tán azért is, hogy megmutas­sák az asszony apjának, aki annak idején egy talpalatnyi földet sem adott nekik, ha összegyűlt valamicske pénz, rögtön hozzátapasztottak a meglévő „birtokhoz” egy-egv darab földet, össze is gyűlt a kilenc hold, mikor jöttek a szervezők, az öreg felnézett az égre, köpött a markába egy nagyot, és megmakacsol­ta magát. Már csak azért is, mert apja, apósa, testvérei sorban igent mondtak. Majd ő megmutatja! De kinek! Gazdánk meggörnyedve ül az ágyon, s csendesen azt mondja: Volt neki egy álma, mintagazdaságot akart a föld­jén csinálni. Nem sikerült. Ö, vagy más volt a hibás? — ma már nem töpreng ezen. Csak az foglalkoztatja, hogy az idén learatja-e a tsz a kis gabonáját, s mi lesz a fiával, ha ők, az öregek elmennek. tök Már a harmadik tanácson mondják sajnálkozva a volt baktalórántházi járásban, hogy nem tudnak segíteni. Nincs náluk egyéni gazdálko­dó, ha volt is, már rég meg­halt, földje meg az államra szállt. Mert az utódok közül nem kellett senkinek. Kisvár- da környékén mondja aztán végül az egyik vb-titkár: Menjünk csak ki a faluvégé- re, ott még találunk egy asz- szonyt. Özvegy már, de még tartja magát. Levert vakolaté, régi vá­lyogház előtt ácsorgunk, az ajtók szigorúan zárva, csak hátul egy sötét nyárikonyha- félében enged a kilincs. A „szoba” közepén gyermekágy, csöppnyi legényke alussza bé­kés álmát. A földön moslékos fazekak, lábasok, riadtan me­nekülnek a macskák az ide­gen zajra. — Hát maguk? — halljuk ekkor hátunk mögött a házi­asszony hangját, aki lent volt eddig a kertben, az almafák alját ásta. Aztán elneveti ma­gát: — Csak nem napszámos­nak akarnak beállni hozzám? — Mennyit fizetne? — Kétszáznyolcvanat, meg az étel. De ha a szőlőben dol­goznak, lenne egy liter bor is. Felébred a fiúcska, sírni Ál f ■ wr f m sIGímöítlG mUYfSZc 1QÖQ móíiie 7 mm Tóth Sándor szobrász kiállítása a Jósa András Múzeumban örökségének továbbvitelében — Beck ö. Fülöp, Ferenczy István, Ferenczy Béni, Reményi József. —. Mestereinek vallja Pátzay Pált, Bortnyik Sándort, Borsos Miklóst és So­mogyi Józsefet. Elmélyült ter­mészettanul­mány és mér­téktartás jel­lemzi. Magas szintű mesterségbeli tudás, a meg­munkálandó anyag feltétlen tisztelete épp­úgy sugárzik klasszikus szébségű szooraiooi, lemezaomouri- tásaiból, mint lélekláttató emberismerete. Más munkáin egyszerűsödés, formai redu­kálás „az elhagyni tudás fo­lyamata” figyelhető meg új szépségeszmények meghódítá­saként. Az alföldi festőiskola ha­gyományait felmutató fest­ményei arról is meggyőznek bennünket, hogy a színek öröme a szobrászt is áthatja. Rajztanulmányai szabatos rajzolói készségének látlele­tei. Figyeljük meg, érmein mennyire „kitapintható” a modern ember egész kálvá­riája, ereje s gyengesége. Té­májához mindig megtalálja a legkifejezőbb, leg sűrítette bb tartalmat hordozó jelképeket (Chemizálás, Prés, Drog, Abortus, Terror, Dante pokla c. érmek). Több kötöttséget jelentő emlékérmein — a megbízók kívánságaihoz al­kalmazkodva — is tud ere­detit, egyénit alkotni. Mű­vésztársakról, családtagjairól készített érmek a sablonoktól való megszabadulást jelentik számára, friss ösztönös mű­vészet érzetét tudják ben­nünk kelteni. Emlékpénzein szakmai pontosságát csodál­hatjuk. El tudja hitetni velünk, hogy az éremplasztika szob- rászi nyelvének nem az egyik Ismét jut eszembe a rétközi portán látott fiatal, jó kötésű férfi. Mikor apjától búcsúztunk benéztünk még hátra a fé­szerbe, a korhadó szekerek, boronák, szerszámok közé, s ott ült a fiú a szénán, cigarettázott. Alázatosan nyújtotta felénk lapátnyi tenyerét. Csizmáján száradni kezdett már a trágyalé, s riadtan-szégyenkezve motyogta a nevét. Csak igennel, meg nemmel válaszolt, s elgondolkoztam: egykori pajtásaival is így beszélhet? Mert miről is beszélgethetne velük? Itt maradt ő is egy elmúló világból, mint millió éves levél köbe vésett lenyomata. Változó világunk egyik utolsó relikviája. Balogh Géza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom