Kelet-Magyarország, 1983. május (43. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-28 / 125. szám

1983. május 28. o Száz éve született Szekfü Gyula A nagyívű életút A század egyik legnagyobb magyar törté­nésze volt Első jelentős alkotása, A száműzött Rákóczi óriási vihart ka­vart. A millenniumi Magyarország vitézkö- téses történelemszemléletét támadta benne, a Thaly Kálmán-legendákat a hamis kurucko- dást. A Magyar állam, életrajza a Habsburgok bűvöletében született Hóman Bálinttal kö­zösen írott Magyar története végül is mára használhatatlanná avult, inkább egy szemlé­let dokumentálása, mintsem forrásmunka. Sajnos, hatásosabb, mint a kortársak jóval realisztikusabb történelemszemlélete. Szek­fü szakított pályája kezdetének valóságtisz­teletével és a szellemtörténet légvárépítő módszerével olyan históriát teremtett, amely­nek kimondatlan célja nem tudományos, ha­nem pedagógiai jellegű volt. A trianoni bé­kekötés áj illatába dermedt ország értelmi­ségének — mintegy az igazságtalan béke el­lensúlyaként — a magyarság felsőbbrendű­ségének tudatát óhajtotta szuggerálni. ö, aki komolyan és felelősen ismerte a múltat, olyan színekkel ábrázolta, amelyek alkalma­sak voltak a tények elfedésére is. Öntör­vényű magyar történetet írt, amely már meg­alkotása idején sem lehetett korszerű. A Bethlen Gábor-monográfia sem más, mint a forradalmak elutasítása, olyan re­formpolitikus idealizált arcképe, amilyen­nek Szekfü az „ideális uralkodót” elképzel­te. Publicisztikája is, mindenekelőtt a híres- hirhedt Három nemzedék, a nemzet okulá­sára készült. Pontosabban a nemzet vezető­inek akart ideológiát és uralkodási, ország­vezetési kézikönyvet készíteni. Az ellenfor­radalmi rendszer valósága azonban kiábrán­dította a maga teremtette ideológiájából. Szekfü Gyulát voltaképpen minőségigénye emelte ki kortársai közül. Ez vonzotta a Horthy-renden belül gróf Bethlen Istvánhoz, mert természetesen undorodott a bikacsökös, szadista különítményesektől, Horthy híveinek többségétől, a korrupt uralkodóosztálytól, a szűklátókörűségtől. Bethlen István konszoli­dációs politikáját arra is alkalmasnak hitte, hogy megszervezze és felnevelje a rendszer elitjét. A Magyar Szemle Társaság, illetve a Magyar Szemle című folyóirat és az általa kiadott füzetsorozat a minőséget és a tudo­mányos hitelt képviselték olyan korban, ami­kor minden hiteltelennek és tudománytalan­nak látszott. Magától értetődően Szekfü ide­ológiájával is ellentétben, ö pedig tájéko­zódni akart a fiatalok körében is. A háború kellős közepén volt ereje felis­merni és volt mersze kimondani, hogy va­lahol utat vesztettünk. Az akkori magyar szellemi élet színe-javát hívja meg a német­ellenes szellemi ellenállás egyik legjelentő­sebb dokumentumának megírásához, a Mi a magyar? című kötethez. Babits Mihály és Kodály Zoltán is megtalálhatók a szerzők között. Szép, nemes tett volt ez a könyv, ha mára tudományos értéke el is avult, de a történelmi tett fénye nem halványulhat el. Mint ahogyan azt sem feledhetjük, hogy a Magyar Nemzet című napilap háború alatti Hitler-ellenes vonalának értelmi szerzője és gyakorlati irányítója ugyancsak Szekfü Gyula volt. így lett a felszabadulás után a Magyar Köztársaság első moszkvai követe, és így ta­lálta meg helyét az újat építő magyar társa­dalomban. Azért emlékezünk ma — a tévedésekkel súlyosbított, kudarcoktól sem mentes — éle­tére, mert volt ereje szembenézni korábbi önmagával. Mekkora utat kellett megtennie ahhoz Szekfü Gyulának, hogy a szociálde­mokrata Népszava 1941-es nevezetes kará­csonyi számában részt vegyen, hogy aktívan cselekedjen a Történelmi Emlékbizottság munkájában és hogy tanúskodjon a fasiszta' rendszer rögtönítélő bírósága előtt — Sohön- herz Zoltán mellett. A felszabadulás utáni egyik első nyilvános szereplése volt, hogy emlékbeszédet mondott Leninről. Mai szemmel olvasva e hajdani emlékezést, persze sok naivitást, vitatható tételt találunk benne. Az utókornak azonban a gesztus nagyságát, a megtett út óriási tá­volságát kell értékelnie. Az a történész, aki Habsburg-illúziókkal kezdte pályafutását — élete végén Lenint akarta megérteni. Így kell emlékeznünk Szekfü Gyulára! E. Fehér Pál Az idilltől a realizmusig Születésnapi beszélgetés Sőtér Istvánnal Sőtér István hetvenéves. Az író-irodalomtörténész- kritikus, egyszóval a szépíró és az irodalomtudós életmű­ve kisebb könyvtárnyira rúg; s legalább ilyen jellemző rá az a mindmáig eleven figye­lem, amellyel irodalmi köz­életünk valamennyi fontos kérdésében szavát hallatja. — Van-e a kritikus-iroda­lomtörténésznek külön írói ars poeticája? — Nem hiszem, hogy lenne külön írói ars poeticám, én a munkásságomat teljes egy­ségben látom. Mivel íróként kialakult a saját műhelyem; ezért bele is tudom helyezni magam egy másik író — akár kortársi, akár múltbéli író — műhelyébe. S ha egy másik írót meg akarok ismerni, meg akarom érteni műhe­lyét, akkor már kritikusi fel­adatot végzek. Ha pedig a műhelyt körülvevő kort is megkísérlem feltámasztani, vagy több íróra is jellemző sajátságokat kutatok, akkor már az irodalomtörténész munkálkodik bennem. — Az irodalmi műhelyt érintve: professzor úr helyét a Nyugat harmadik nemze­dékének tagjai között jelöli ki az irodalomtörténet... — Csakugyan oda is tarto­zom. De azért a dolog nem ilyen egyszerű. A Nyugatban nekem 1938-ban jelent meg először novellám, s attól kezdve a Babits, majd Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillag rendszeresen közölte munkáimat. De első — s mai szemmel is fontosabbnak, jellemzőbbnek érzett — írá­saim a Sárközi György által szerkesztett Válaszban láttak napvilágot. íróvá avattatá- som tehát a Válaszhoz fűző­dött. — A szokványos realizmus tagadásától a különböző utak-módszerek kipróbálásán át Sőtér István útja végül visszakanyarodott a realiz­mushoz, igaz, annak egy meg­emelt, sokak szerint „tündé- rinek”, „költőinek” nevezett változatához. — A szürrealizmus szoros kapcsolatban van a roman­tikával, úgy is mondhatnám: a romantikának egy modern és túlhajtott változata. Már­pedig a harmincas években, a háború előtti Európában Magyarországon is egyfajta kapuzárás előtti idillhangu- lat uralkodott. Az irodalom­ban mindez a játékosság, a csoda, a tündériesség formá­jában jelentkezett, amire a szürrealizmus bőven adott lehetőséget: már-már -idilli képet festett a világról. Eb­ből az eufórikus, idilli han­gulatból ébresztett fel ben­nünket a háború. Az átélt válságok, súlyos problémák után 1943. táján már mind- annyiunk számára világossá vált a korszak történelmé­nek katasztrófajellege. Az előttünk járó Halász Gábo- rék nemzedékének hatására mi is rákényszerültünk, hogy körülnézzünk abban a ko­mor világban, amelyben él­tünk, s amelyben minden megoldatlannak bizonyult. Szakítva tehát a csoda, a tün­dériesség hangulatával — szembe kellett néznünk az antiidillel, az antieufóriával: egyszóval a valósággal. — Az ötvenes évektől kezdve viszont az író egy időre teljesen elhallgatott... — Igen, mert rossz korszak jött rossz feltételekkel, me­rev, kiagyalt, életellenes esz­tétikával. örüljünk, hogy túl­jutottunk rajta! — Szükség lenne-e manap­ság egy Nyugat típusú folyó­iratra? — Föltétlenül, mért az idő­ben elmulasztott lehetőségek hosszú ideig megbosszulhat­ják magukat. A Nyugat köz­vetlen folytatói ugyanis — mint gyűjtőfolyóiratok — még érvényesíteni akartak egy bizonyos igényt, elvet, színvonalat. Nem utolsósor­ban kritikai rovatukkal. A ma élő utódfolyóiratok vi­szont éppen kritikai rovatuk­ban nem eléggé erősek, noha jómagam az Űj Írást vagy például a Jelenkort igen igé­nyes, jól szerkesztett folyó­iratnak tartom. Ám én mai irodalmunkban nem látok egy Gyulai Pál- vagy Arany János-féle rendezőerőt, olyat, amelyik képes lenne kordá­ban tartani a rossz költők erőszakos, agresszív hadát. Mert meggyőződésem, hogy az irodalom ma sincs válság­ban, de határozott válság jel­lemzi irodalmi életünket. — A 19. század irodalmá­nak aprólékos feldolgozása közben kezdte foglalkoztatni Deák Ferenc alakja. Miért? — Deák egyénisége, szere­pe, történelmi helye valóban nagyon régóta izgatta a fan­táziámat. Ügy hiszem, hogy Deák Széchenyinél, Kossuth- nál is jóval bonyolultabb, összetettebb jelenség, s sze­mélyén át egy korszak élet- szemlélete, szemléletmódja is megközelíthető. S ez a kér­dés nem csupán a szaktörté­nész számára lehet érdekes, egy esszészerű feldolgozás az irodalomtörténésznek is rop­pant tanulságos. — S milyen tervek foglal­koztatják most az irodalom- történészt, a szépírót? — Irodalomtörténészként a Világos utáni irodalomról szóló korszakmonográfiáim­nak, a Nemzet és haladásnak az esszéista feldolgozását ter­vezem. De vannak még re­gényírói kötelességeim is. Azt a tematikát, amelyet a Bűnbeesés, Az elveszett bá­rány és a Budai Oroszlán cí­mű trilógiámban jártam kö­rül, az Űj írás januári szá­mában megjelent Telihold című novellámmal lezártam ugyan, de ez — a műfajból következően — nyilván csak szükségmegoldás. A temati­ka igazi lezárása egy hatva­nas éveket feldolgozó regényt igényelne. S bár jelenleg egy korai regényem, A templom­rabló anyagának kibővítésén dolgozom, szeretném, ha e tervem is sikerülne. (tóth) Könyvhét egykor és ma A színes könyvsátrak előtt nézelődők és a friss, nyomdaszagú könyvek között válogatók közül bizonyára többeket is érdekel az a tény, hogy ha­zánkban immár több, mint egy fél évszázada, 1929. óta rendeznek könyvnapokat, illetve könyvhetet. 54 éve került tehát ki a könyv az j „utcára”, mégpedig — ahogy a kezdeményező: Supka Géza szerkesztő és művészettörténész javasol­ta „ingujjban, közvetlen, bohém formában”. Milyen szándék vezette az első könyvnap rendező­it? A nyilvánvaló kiadói és üzleti érdekeken túl első­sorban az, hogy „író és kö­zönség közvetlen kontak­tusba” kerüljön egymással. Fontosnak tartották azt is, hogy a könyv ünnepe lát­ványos, dekoratív legyen, ezért kerültek a javaslatba „a pavilon, a reklámkocsi, a reggeli katonazene, a kürtös heroidok” stb. figye­lemfelkeltő eszközei. És már ekkor is szükségesnek tartották, hogy a könyvvá­sár rendezvényeit „ismert személyiségek” nyissák meg, hogy írók és színészek működjenek közre, hogy az adott városban vagy tájon született írókat meghívják, azok előadásokat tartsanak, ezzel is emelve a könyv ün­nepének rangját. A látványos rendezés cél­ja bevallottan is kultúrpo­litikai jellegű volt: a kora­beli felmérések azt mutat­ták, hogy az akkori Ma­gyarországon kevés az ol­vasó (a statisztika szerint nyolcmillióból mindössze egy-két százezer), ezért is tartották szükségesnek, hogy új olvasókat nyerje­nek meg, szélesítsék az ol­vasók táborát. Ezt a célt szolgálta az is, miszerint a könyvvásáron kedvezmé­nyes áron hoztak forgalom­ba bizonyos könyveket. Er­re is nagy szükség volt, mi­vel a könyvek drágák vol­tak. A mai könyv ára megfi­zethető, a mai magyar köl­tő — József Attilával ellen­tétben — ki tudja fizetni a villanyszámláját, s nem igen kell ágyneműjét zálog­házba vinni. Ilyen szükség­szerűségek már nem indo­kolják a könyvnapok ren­dezését. Változatlanul érvényes azonban ma is az első kez­deményezők jó néhány alapelve. Ezek közül most csak egyetlen egyet emel­nék ki: a könyvheti vásár­nak és az ezzel kapcsolatos rendezvényeknek ma is meghatározó feladatuk, hogy újabb olvasókat sze­rezzenek, egyre több ma­gyar állampolgárral szeret­tessék meg a könyveket, hogy az olvasónép-mozga­lom egyre inkább valóság­gá váljék. A könyvek által igenis megy előbbre a vi­lág, hogy a jó könyv az emberiség gyógyszere, amelytől javul a közérze­tünk, és „megszelídül a lét”. Ma már könyvet venni Magyarországon és rend­szeresen, olvasni nem kuri­ózum és nem sznobizmus, mint egykor volt, hanem életünk természetes velejá­rója. Bánszki István Á Széchenyi utcától a Sóstóig... Séta a régi Hyíregyházán H amarosan elhagyja a nyomdát az új nyír­egyházi útikönyv. Egy régi adósságot sikerül tör­leszteni ismét, és a nyáron hozzánk látogató, látványra éhes turisták e friss kalauz­zal a kézben könnyebben el­igazodhatnak szépülő, épülő megyeszékhelyünkön. Nem előzmények nélküli a most készülő útikönyv. A megyét bemutató előd­jében is önálló fejezetet kap­tak a nyíregyházi séták, de tudunk korábbi útikalauzról is. Az 1930-as évek derekán jelent meg egy zsebkönyv alakú Nyíregyháza-ismerte­tő. Első részében abc-sor- rendben röviden, tömören jó néhány fontos tényt árult el a kiadvány Szabolcs me­gye legnépesebb településé­ről. Többek között megtud­hatta a városba térő idegen, hogy hány iskolája, hangver­seny- és előadóterme, koz­metika szalonja és hölgyfod­rászata, könyvkereskedése, orvosa, fogorvosa, kávéháza, pályaudvara, pénzintézete van Nyíregyházának, mikor vannak országos vásárai, hogy a Korona szállóban 45, a Szabolcsban 22, a Bristol­ban 25 és a Sóstófürdő szál­lodájában 35 szoba várja a megaludni kívánó vándort. A részletes felsorolásból még a teherszállító járművek fuvardíjszabásáról is rögtön mindenki pontos képet nyer­hetett. így egy űrköbméter tűzifa szállítása a város bel­sejében 80 fillérbe került, ha pedig valaki kis stráfko- csival kívánt a városon be­lül a régiből az új lakásába átköltözni, az fuvaronként két pengőt rótt le. Jó néhány hirdetés hívta fel a figyel­met a szórakozóhelyekre. Például kellemes szórakozó­helynek titulálta Róth József éttermét a Bessenyei téren, amelyben „kombinált női ze­nekar” gondoskodott a han­gulathoz illő muzsikáról. Terjengős fejezet követke­zik ezután Séta a városban címmel. A vasútállomásra érkezőt vezeti végig a Szé­chenyi utcán, a központon ke­resztül, a Kossuth utcán vé­gig egészen Sóstóig. Az állo­másból kilépve „forduljunk most balfelé, s ne engedjünk a kényelem hívó szavának, a taxik és bérkocsik kínál­kozó fényűzésének, sem a csilingelő miniatűr villamos­nak, amelynek ízléses üveg­pavilonja csábítóan hívogat, hanem induljunk el a ké­nyelmes aszfaltúton gyalog, hogy alaposan szemügyre ve­hessük a várost.” — olvas­hatjuk az ismertetőben. Az azóta eltelt évtizedek jelen­tősen átrajzolták Nyíregyhá­za vonásait, a segítő kalau­zolásra hagyatkozva bizony el-eltévednénk ma már. A Bessenyei térről (ma Ta­nácsköztársaság tér) a követ­kezőt találjuk: „... a város legforgalmasabb tere. A Kis- vasútnak itt állomási épüle­te van, itt van az élelmi­szer-, zöldség-, gyümölcs- és virágpiac naponta 11 óráig, szerdán és szombaton 14 órá­ig. Itt van a halcsarnok is.” Néhány , lépés és a villa­mosvasút sínjei mentén már­is északi irányban a Kossuth Lajos utcán haladunk. A kis útikönyvből megtudjuk, hogy a 38. számú Pintér féle ház arról nevezetes, hogy 1849- ben a nyári hónapokban az orosz hadak fővezére, Pas- kievics tábornok ebben szállt meg, és élt heteken át. Aki idáig érve esetleg elfáradt, az a Bessenyei téren villa­mosra ülve 18—20 perc alatt a Sóstón lehetett. Milyen lát­vány fogadta az odaérkezőt? „A fürdőtelep gyönyörű tölgyes park közepén fekszik, tele virágos gruppokkal, amelyet a város modern vi­rágkertészete tart rendben. A fürdőtelepen van szálloda, vendéglő, strandfürdő, csó­nakázótó, cukrászat, dohány­tőzsde, bazár, borbély. Van telefon, villanyvilágítás, víz­vezeték.” Tovább lapozgatva a kö­vetkező fejezet élén ez áll Mit írtak 1851-ben Nyíregy­házáról? Alatta hosszan ci­tálva Fényes Elek statiszti­kus Magyarország geográ- phiai szótára című munkájá­nak városunkra vonatkozó része. Majd Nyíregyháza díszpolgárainak neve sora­kozik évrendben: elsőként 1870-ben Lónyay Menyhérté. utána 1888-ban Kossuth La jósé, 1894-ben Wekerle Sán dóré, 1909-ben Benczúr Gyu­láé, 1921-ben Apponyi Al­bert grófé. Hasonló felsoro­lás található a város ország- gyűlési képviselőiről, főbírá- iról, polgármestereiről, fő­jegyzőiről és a megyeszék hely közgazdasági életében jelentős szerepet játszó üze­mekről, intézményekről. Az 1936-os kis útikönyv se­gítségével képzeletben végig ­sétálhatunk a majd ötven év ­vel ezelőtti Nyíregyházán. Lapjait forgatva utazhatunk a történelemben. Letéve nerc tehetünk egyebet, mint türel­metlenül várjuk a nyolcva­nas évek Nyíregyházáján el igazodást könnyítő új útiké Danzt. Reszler Gábor Mirjana Baseva: PONT „Neki ama tájon még helye nincs, hol ti eltüntetek mint könnyű árnyak” N. Zabolockij Nem érek én, sosem érhetek véget, a világot sorsára nem hagyom. Evolúciónk nekem öröklétet ajándékozott emberi jogon. Csendes csontjaim nem rakom borongó temetői nyírfák alá, vagyis kísérőim, a sok. gyásztól szomorgó, megspórolhatnak gyertyát s könnyet is. A jó öreg Charles R. Darwint cáfolva S Adám üszkült bordáit, a rekedt varjú fölöttem a kárt ne papolja. Megmondom jókor: Én nem halok meg. És ha egy nap — isten ments! — elvetem a készséges orvosi haladékot, virágok s nekrológ nélkül legyen. Előre megmondom: Nincs halál. És pont. (Kiss Benedek fordítása) KM HÉTVÉGI melléklet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom