Kelet-Magyarország, 1983. május (43. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-28 / 125. szám
Fotóbemutató az MVM A nyíregyházi fotóhét rendezvénysorozat keretében, „Húsz év egyéni kiállításaiból” címmel rangos fotóbemutatóra került sor, a legnevesebb fotóművészek munkáiból a megyei és városi művelődési központban. A kiállítás anyagából készült összeállításunk. Vidonics István: Nyírbátori harangláb (színes) Eifert János: Marcel Marceau Keleti £va: Extózis Mező Sándor: Acélkígyó Hemző Károly: Csikótelep Almás! László: Mini foci Hemző Károly: Triptychon Ü lök a sarokban, a piros, műanyag fotelben. Egyedül vagyok, a közelemben senki. A terem, a hatalmas klubterem úgy nyílik elém, mint egy kitárult legyező. A helyiségben zsongás, a paraván mögül kávé illata terjeng. Szememmel pásztázom a szobát. A fotelekben csupa fehérhajú asz- szony és férfi. Mintha rokokó paróka lenne a fejükön. De itt nem a rizspor színezett, hanem az idő. Mécses — olvastam az ajtó fölött. Mécses klub, vagyis az idős pedagógusok találkozóhelye. Tanítók és tanárok, mind csupa nyugdíjas, ők népesítik be a termet. Itt a legfiatalabb is legalább ötvenöt esztendős. Hétfő volt, kora délután. Kint esett az eső. Az sem tudta visszatartani őket. Fújt a szél, az sem riasztott senkit. Jöttek, ki szálfaegyenesen, ki bottal, ki lassan bandukolva, más még fürgén. De legalábbis a hely előtt fürgén. Hogy ne lássák a kor, hogy ne higgye senki, hogy fogytán az erő. Itt mindenki csudaszép. Rajtuk a legszebb ruha, a frizurákon fodrász keze nyoma, az arcok is megszépülnek. Előkerültek otthon a csonka rúzsok, a titkon dug- dosott szemceruzák, az urak zsebébe zsebkendő vándorolt, s mint nyalka dón jüanok forgolódnak a nők között. Csillogó szemüvegeké s mögötte ragyogó szemek — ezt látom. Bürget Lajos: mindenki. Felkiált az egyik: ulti! A kanasztások csak pakolnak, s vizsgálják, mi lett volna, ha... Az egyik tanító néni azt meséli: szörnyű, hogy alig tudja valaki jól mondani, hogy elment-e. Hétfői biztonság Van, aki köt. Unokának való kisködmönt, lánykára való pulóvert. Más nylonzsákocskából varázsolja elő az aprópénzt — alvilági hajós obulusát? —, s osztani kezdi a kártyát. Aztán van, aki összebújva beszélget. Arrébb valaki ül, egyedül, s mégse egyedül. Kis kávézó társaság csoportosul az egyik asztal körül, kavargatják a két cukrocskát, lassan és bölcsen, nem sietve az élvezettel. Megérint a kor. Ilyen lesz a sorsom — kérdezem magamtól. Ez vár ránk is? Igen, az öregség jön, a nyugdíj veszélyesen iramodik felénk, s akkor ... Igen. Mi is lesz akkor? Kezdődik a hétfő világa, amikor alig várjuk, hogy valahová mehessünk. Hogy legyen egy hely, ahol összeülhetünk. Mert bizony, amikor a munkának vége, valahogyan nagyon nagy üresség támad. Kit érdekelnek régi történetek? Ki figyel arra, hogy mi volt? Kinek van ideje, hogy meghallgassa a régi tanító néni történetét arról, mint is bajolt a kis nebulóval? Sztorijaink kinek mondanak valamit? Csupa bolond, vén anekdotázó — sütik oda a bélyeget, pedig nem is erről van szó. Csak éppen beszélni kell! Mondani kell valamit! Időjárás. Valaki belekezd. Volt egyszer egy falu. Pásztort kellett fogadni. Jelentkezett több is. Az egyik mondta: én olyan vagyok, hogy akkor csinálok esőt, ha kell. Egyszer megy hozzá valaki. Pásztor! Eső kéne! Jó, jó — válaszol, de az nem úgy megy ám. Vasárnap, litánia után gyűljenek össze, s megegyezik mindenki, akkor csinálok. Nem egyeztek meg. A jövő vasárnap se. De akkor a pásztor már tudta: valami lesz. Nyugtalan volt a jószág, másként lélegzett a fű. A meddő vita után mondta: most már mindegy, mit döntenek, én esőt csinálok. És csinált. Jéggel. Elverte a jég a falut, a falu a pásztort. Bólogatnak a klubban. Értik, nagyon is értik. Az idő olyan, amilyen, s jobb is talán, hogy nem tudnak tenni ez ügyben semmit. Kint felszakadozik a felhő. Igaz, kicsit szomorkásán, de a nap is bepilácsol az ablakon. Ki is virul nyomban Mert úgy mondják: el-e megy? Pedig ő, még a harmadik elemiben megtanította a gyermeket.. . Erre menyről, ott unokáról beszélgetnek, s ha új férfi érkezik — itt még, ebben a korosztályban megakad! —, kacé- ran igazgatják a hajtincset, örök női mozdulattal. Isszák a szót. Ha előadó jön, hogy muzsikáról, újságról, történelemről vagy bármi másról szóljon, lankadatlan figyelemre számíthat Ha valaki netán mégis elbóbiskol? Nos, igen, s aki már túl van az ötvenen, az tudja, így van rendjén. Ki ne kapná magát azon, hogy a tévé előtt is lebillen a feje? Pedig minden érdekes, ami a világban történik. S van az úgy, hogy a lélek kész, de bizony a test már erőtlen. Figyelnek a szóra és kérdez nek. Nyitottak a nagyvilágra, melynek kicsiny szélén élnek már. Őket ellökik a buszon sürgetik a boltban, iszfikélik a lépcsőn, rájuk szólnak a kisebbek. De itt, ebben a hétfői klubban, igen, itt védettek. A biztonság, igen, italán ez itt a fő. Egy közeg, ahol mindenki érti a másikat. Ahol minden szó mindenkinek ugyanazt jelenti. Itt nem kell félni a szégyentől, hogy valamit nem tudnak. Az együtt megélt kor — mit kor, történelem! —, sorsukat egy szálra fűzte fel. És ezzel így leszünk egykoron mi is. Mert higgyük el: mi sem fogunk sokmindent megérteni, és sokan minket sem fognak érteni. Jó ez a nyugalom, ez a védettség, ez a biztonság. És jöttek az apróságok. A négyes iskola kisdobosai. Fu rulyákkal, virágokkal. Anyáknapi köszöntőre. Az örök édesanya-tanítónő előtti tisztelgés. És a szemek látják a gyereket, az iskolást, nézik sor szélén álló virágzó, fiatal, sugárzó, ragyogó tanítónőt, aki elhozta a kicsiket. Bizony, ők is voltak nagyon fiatalok, nagyon szépek, nagyon sugárzók, nagyon virág zók. Hogy mikor? Harminc éve? Negyven éve? Talán már ötven éve is? A szemekben a könny a meghatódott- ságé és az emlékezésé. Amikor még ők is versikét tanítottak, amikor még ők énekeltek előre az osztálynak. Fátyolosak a szemek, s mögöttük ott a múlt. De jó is lenne, ha most alkalom nyílna arra, hogy elvonuljanak itt mindazok, akiket egykor tanítottak. De sok ezren lennének. Nagy emberek és kis csavargók, híresek és névtelenek, jók és rosszak. A sikert mutatók, s a kudarcot jelzők. De jó lenne, ha most látnák őket, kicsit fáradtan, kissé el- virágzottan, kicsit fáradtan. De keveset szólunk róluk, régi tanítóinkról. Pedig amikor összeülnek, ők emlékeznek ránk. Elő-elő- bukkan itt is egy-egy név. A régiek közül. De ma is gyereknek, holott az egykori srác, bizony az ma már csúnya bajszos ember. Kapcsolataink a világgal változók. Néha múlékonyak is. Vajon kíséri-e őket volt, iskolájuk figyelme? Tudnak-e róluk a mai tanítók, tanárok? Egy-egy régi tabló megfakult fényképén kívül őrzi-e arcukat valaki? Nem is olyan régen, a Munkácsy- díjas szobrászművész életmű kiállításának meghívóján olvastam : „Tanáraim voltak: Farkas Ilonka tanító, a miskolci Kossuth utcai elemi iskola igazgatója...” Jó öreg Ilonka néi. _ngem ő is tanított. Lenn, nar jó száz esztendős is talán. De ki felejtheti, mint tanította meg a betűt és az emberséget, a tisztességet és a számolást és mérést. Amikor azt írta a bizonyítványba: ernyedetlen, ki tudtunk volna ugrani a bőrünkből. D élután kettőtől-három- fól este hétig: ez az igazi világ. A hétfői világ, az cgyüttlét világa. Hunyorgó mécsesek napja. S mégis, hogy lehetséges ez? A hunyorgó mécsesnek ragyogó a fénye! A szemeket nézem, a szép, simogató szemeket, a felvillanó szemeket. Hallgatom, amin, felnevetnek, néha fátyolos hangon, máskor még gyöngyözőn. Figyelem, némelyiknek mint koppan a botja, egy-kettő, egy-kettő, mintha ütemet aui. ., lépés egy-kettő, egy-kettu. A klub fölött magasodik a fémipari szakközép kollégiuma. Nyüzsgő élet, gondtalan fiatalság. m nem is sejtik, hogy .„t, a földszinten, ahová köT 1 a fel- és bejutás, nemzcekek , tanítói, talán szüleik tanítói jönnek össze szóra, beszédre, örömre, békére, társaságra, együttlétre, hétfői biztonságra, krajcáros kártyára, jó te- referéce. Pihenni. Egy életet kipihenni. XU hétvégi melléklet Réder Márta: Ez van ’ jB| Wf 1983. május 28.
