Kelet-Magyarország, 1983. március (43. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-05 / 54. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. március 5. O EZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR Rétközi emberek Idős Gönczi Gábor, hetvennyolc éves tiszateleki — kétérközí parasztember reggel kilenc órakor betért a kétérközi vendéglőbe, s kért egy féldeci barackot, meg egy jó erős kávét. Előbb lehajtotta a pálinkát, majd fogta a poharat, letelepedett a pult előtt az egyik asztalhoz. Belekortyolt a feketébe, bólintott: — Ez igen, ez kávé! Ilyet csak a gazdánk, herceg Odescalchy ihatott annak idején. Kevéssel ezelőtt a Nagyhalászi Községi Tanács elnökétől, Vass Sándortól hallottam, aki maga is tiszateleki illetőségű: — A megye két másik hasonló jellegű településével, Királytelekkel, azaz ma már Nyírtelekkel és Nagycserkesszel nagyjából egy időben, 1954. november 1- én lett hivatalosan is önálló község Tiszatelek, mely korábban mintegy huszonöt kisebb-nagyobb tanyából állt. Kétérköz és Telektanya volt a szerencsésebb fekvésű, a földosztáskor ide kezdtek beszivárogni az egykori cselédek, de Koco- bán és Érháton is szép számmal élnek még ma is emberek. Szóval Tiszatelek lett az új község neve, ott voltam én is tanácselnök, míg Nagyhalászhoz nem csatolták a falut, aztán jöttem a tanáccsal én is ide, ma már itt élek. De tiszateleki vagyok. Cseléd volt itt annak idején szinte az egész világ. A Lónyayak, az Odescalchyak, az Ambrózyak birtokolták a tájat, előtte meg a Tisza, a mocsár, a láp. Még a múlt század második harmadában is a csónak volt a legfontosabb közlekedési eszköz, nemhogy szekérrel, de még az apostolok lován is reménytelen vállalkozásnak tűnt útrakelni. Beszélik, hogy a dombrádiak is csónakkal hozták annak idején tanítójukat Patakról, akinek disznósódarral fizettek év végén, hiszen búzából még annyi sem termett, hogy kovásznak elég legyen. Málékenyeret ettek az emberek, s ha már végképp elfogyott az is, bizony ráfanyalodtak a gyékény tövére, meg a nád csírájára, azaz a katorcára is. Ha a gabona nem is termett meg a „Réten”, annál több volt a nád meg a hal. 1881-ben jegyezték fel például Nagyhalászon, hogy a rengeteg hal egymásra bújva telelt, úgy voltak halmokban, mint ahogy a takarmányrépát rakják elföl- deléskor. Igaz, a község több mint 22 ezer holdas határából csak mintegy ötezer hold szolgált szántóként, a többit a Tisza árja ülte, ellepett mindent a nád, a sás, a gyékény. A község északi részén, a mai Tiszatelek helyén meg aztán szárazföldet szinte még látni sem lehetett. Ko- coba környékén például hatalmas úszó lápok libegtek, tele a vidék rákkal, teknősbékával, az urak kedvenc csemegéjével, de volt bőven farkas, az akkori főispán komájával például egyetlen nap alatt huszonnégy ordast kapott puskavégre. S hogy micsoda fák nőttek erre! Telektanya mellett állt egy akkora nyárfa, hogy csak kilenc kötőfék érte körbe, tetejéről el lehetett látni egészen NyíregyházáigElmúltak aztán azok az idők is. 1879-ben hozzákezdtek a Rétköz megzabo- lázásához, megépült a Ló- nyai meg még két tucatnyi csatorna, s eltűnt a vízivilág. Ott maradtak a príma, kövér földek, tíz évig trágyázni sem kellett, mégis ontotta a határ a krumplit, a máiét, a gabonát. Kialakultak, megerősödtek a nemrég említett tanyaközpontok, a környező falvakból özönlött az elszegényedett emberek hada, cselédek lettek a birtokosok, a bérlők földjén. Így keveredett ide az öreg Gönczi Gábor apja is még annak idején Paszabról, s beállt kerülőnek herceg Odes- calchyhoz. Érháton szolgált, akárcsak a fia, Gábor, aki közben megitta már a kávét, könyököl az asztalon, s nézi a ki-bejövő vendégeket. — Ö, ha én mégegyszer negyvenéves lehetnék! — sóhajt, s hogy tudja, ez lehetetlen, kér még egy kávét bánatában. — Hányat iszik napjában? — Amennyit megkívánok. Négyet, ötöt..., mikor hogy. Megyek a múltkor a kis aranyos doktornőnkhöz, mondom neki, fáj a hátam, a mellem, meg ugrál a szívem. Kevesebb dohány, kávé, mondja. De hát erre a kis időre érdemes már nekem lemondani róla?! Na, ugye, hogy nem! A vendéglő előtt teherautó fékez, megjöttek a sörösök. Markos legények cipelik a tele ládákat, az öreg békétlenül csóválja a fejét: — Megbolondult már ez a világ, sört iszik mindenki. Mint az urak, tisztára, mint az urak. Azért van ez a rengeteg idegbajos ember is. Bekapják azt a két üveg sört, oszt rohannak a pénz után. Látta már, milyen házak épülnek itt a faluban? Tiszta paloták. Nem azért mondom, boldoguljanak az emberek, de hogy mindig csak rohanni... Jól is néztünk volna mi ki annak idején, ha ennyire hajtunk. Nekünk még a későbbi gazdánk, Ambrózy sem merte mondani, hogy vasárnap is menjünk. Az ünnep, az ünnep volt. Mulattunk, meg mentünk csikászni, halászni. Ma már? Kipusztították azt a drága sok halat, mehetünk a boltba, Nyíregyházára. — Mikor evett utoljára halat? — Most, a múlt héten. A vöm hozta Nyíregyházáról, de hát bolti hal, olyan is! — Hány gyereket nevelt fel? — Hatot. Min az apám, de az anyám tizennégyet hozott a világra. Hát..., nyolc az elment idejekorán. Nem volt akkor ugye ilyen nagy tudomány. Van már nekem hat dédunokám is, a lányaim meg itt élnek velem a faluban. Csak a fiúk mentek el mind a Dunántúlra. A legidősebb Sopronban szolgál, a másik kettő pedig Százhalombattán, s Lábatlanon. De micsoda házakban laknak! Rékámé, perzsaszőnyeg. Most a nyáron jártam végig őket, hát nem azt mondja az egyik unokám, hogy nagyapa, le kéne húzni a csizmát, mert sáros! Még hogy én lehúzzam a csizmát! Jártam én lányom eleget mezítláb. Majd ha hányát fektetnek, lehúzhatjátok! Magyar ember vagyok én, vagy mi a szösz?! — Nem haragudtak meg? — Ugyan! Szeretnek azok engem, de hát ők már más világban élnek. Vonatra ülök én most nyáron is, ha elérem még a fafakadást. Most már csak azt várom, ha egy kis jó halat már nem ehetek! A halak miatt háborog a környék legnagyobb halásza, Bogár Emil is, aki a Tisza-parti házának konyhájában ül, szemben az ablakkal, hálót köt. Mert mit is csinálhat az ember, ha már halászatra adta a fejét jó fél évszázada, ilyenkor, télvíz idején. Morog, szidja a telet, a náthát. Mert ez a se hideg, se meleg meg- bolondítja a halat, de az embert is. így bizony Bogár Emil még életében sem járt. Náthás lett, ő, aki teljes életét a vizen öltötte! Most a napokban tisztította a hálóit, kinyitotta a konyha ablakát, hadd jöjjön egy kis levegő, mert a portól már majd megfulladtak, hát nem megfázott? Felesége most is bent van a faluban az orvosnál, gyógyszert íratni. — No, üljön le, ha már erre zavarták a kutyák: — s jár a keze sebesen. A hatalmas szál ember betöltötte már a hatvanat, harmadik éve nyugdíjas. De hát milyen nyugdíjas ő, ha csak teheti, fogja magát, s ül a ladikjába. De most szobafogságra ítéltetett, azért is van talán ilyen harapós kedvében. — Megette a fene a mai halászatot — legyint. — A Tisza is már lassan pöcegö- dör lesz, agyonszennyezik a vizét. Most a nyáron is jön a Tisza-túra, nekünk halászoknak kész csapás. Viszik a halat, összeforgatják a szerszámokat. De mondok én magának mást is. Azt hiszi, olyan jót tett a halászoknak Széchenyi meg Vásárhelyi? Pontosan az a 200 kilométer hiányzik, amit ők vágtak le a folyóból. Jó, ezt még elviseltük volna. De teljesen agyonszabályozták ezt a gyönyörű folyót. A hal nem tud hol ívni, a víz egyre szennyezettebb, hol van már az az idő, amikor harminc éve egyetlen nap alatt 115 kiló kecsegét vitt el tőlünk az újhelyi kereskedő. Tavaly is egyetlen tisztességes halat fogtam, egy har- csákölyköt. De még az sem volt huszonöt kiló! — Lesz, aki folytatja a mesterséget? — Hát, a családban nem hiszem. Bár a legnagyobb unokám, a kis Emil, talán. Ha ő itt van, már menni is kell a vízre. A dédapjára, meg az ükapjára ütött, hiszen azok is vízi emberek voltak. Majd meglátjuk! Most pedig irány Érhát, hiszen az is Tiszatelek. Az egykori cselédházaknak nyoma sincs, takaros kis falu fogadja az ide érkezőt. Jó háromszázan élnek itt, a község teljes lakosságának csaknem egyhatoda. S mindenütt rendezett porták, szebbnél szebb házak. Köztük is a legszebb talán Po- tor Lászlóéké, magasföldszint, a félemeleten három szoba, fürdő, ebédlő, konyha, központi fűtés. Lent a földszinten garázs, műhely, kazánház. Megér vagy nyolcszázezer forintot. A gazda nehézgépkezelő a vízügynél, a felesége most itthon ténykedik. Egy teljes élet munkáját dicséri ez a lakás. — Ügy építettük, hogy a két kisebb gyermekünknek ne kelljen majd albérletben szorongani — mondja a háziasszony. — De nézzen szét, így épít már erre majd mindenki. Mi küszködtünk eleget, legalább a fiataloknak ne kelljen annyit gürcölni! Esteledik, szitál a havas eső, s beugrunk még a kétérközi vendéglőbe: vajon ott ül még az öreg Gönczi Gábor? — Ahogy maguk kiléptek, indult rögtön ő is — fogad Horváth Sándor, a vendéglős. — Nem időzik ő sokat, elbeszélget a régi cimboráival, s már megy is. Most meg különösen sietett, mert úgy mondta, szolgálatba lép, a lánya csirkéket vett, ott akar segédkezni. De ha már itt van, megírhatnák: egy kis fedett buszvárót akarunk építeni, de kicsike segítség kéne. A társadalmi munka menne, csak anyagra lenne szükség. Ne fa- gyoskodjanak a pulyák, meg az emberek. Ha már itt élnek, s itt akarnal5,VlJ ' , Hát íme, megírtuk. Miattunk ne fázzanak a rétközi gyerekek. Balogh Géza Rétközi táj. (Gaál Béla felvétele.)
