Kelet-Magyarország, 1983. március (43. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-05 / 54. szám
MELLÉKLET 1983. március 5. ® MEGYÉNKBŐL INDULTAK DKMETEX SÁNDOR — Ha hazamegyek Por- csalmára, már nem is találom azTa falurészt, ahol születem, éltem, játszottam. Heten voltunk testvérek, mint a mesében, heten, egy szegény cipészsegéd gyermekei. Télen volt munkája édesapámnak, nyáron pedig ő is útra kelt, hogy cselédként keresse meg a kenyérre valót A falu szélén nőttünk fel, játszóterünk volt az egész határ. Nem kell nagyon erőltetni a képzeletemet, hamar elém kerülnek a régi képek, arcok, barátok. — Amikor elvégeztem a hat elemit, azt mondja a tanító meg az esperes apámnak: Demeter, a maga Sándor fiának tovább kellene tanulni. Megvan az esze hozzá, kár lenne veszni hagyni. Mondanom sem kell, ez akkoriban nem is volt olyan egyszerű dolog, hiszen 1940-ben nem tolongtak a parasztgyerekek a gimnáziumokban. De édesapám megfogadta a szót, s miután Szatmárnémeti nem volt messze, ide Írattak be. Reggel mentem, este jöttem haza, s tanultam, kimondhatatlanul boldogan. — A háború, mint minden korombeli — 1928-as vagyok — életébe, az enyémbe is nagyon beleszólt. Az iskolai tanulmányok is félbeszakadtak 1944-ben. Mondjam azt, hogy nem is hittem a folytatásban? Ez talán így nem is igaz. Hittem, pontosabban reméltem. Mert konok ám a szatmári legény! Elmentem a vasúthoz dolgozni, egy évet le is húztam ott, de valahogyan mindig visszavágytam az iskolapadba. És ekkor jöttek a fényes szelek, melyek engem is felkaptak. Nyíregyházára kerültem, a tanítóképzőbe, kollégista lettem. Hittem a korban, az újban, feltettem rá az életemet. Kevesen értik meg már manapság, mit jelentett az, hogy egy magamfajta parasztfiú a szó szoros értelmében a szelek szárnyán indul el. — Jó iskola volt a nyíregyházi képző. Jó tanárok, emléküket ma is áldom, határozták meg az emberségünket, ők indítottak el az esz- mélés útján. Olyan alapokat raktak le bennünk, melyre aztán építhettük marxista világnézetünket, szakmai tudásunkat. Nem tagadom, bennem Nyíregyháza kitörölhe- Jetlen nyomokat hagyott, s .munkám során mindig volt bennem valami részrehajlás akkor, ha volt városom, volt megyém került szóba. — Volt — mondom —, mert nagyon régen a fővárosban lakom. Itt él a családom is. De valóban csak volt? Ha hazamegyek — s látja, másként nem is tudom mondani —, vagy ha átutazóban vagyok a tájon, mélyen érzem, hogy ezernyi szál köt. Nem is olyan régen Erdélyből tértem visz- sza, s utam Csengeren át vitt, Porcsalmán át. Eszembe is jutott rögvest Osváth Jóska, meg Asztalos Jóska, szemem előtt felrémlett a régi táj, a gulya a falu határában. S milyen jó volt nézni, hogy épült új ABC, s még az is öröm volt, amikor a gondokról beszélt Sályi Zsigmond. Mert milyen gondok ezek azokhoz képest, melyek egykor voltak! Gondok, persze, hogy azok, de hát úgy van az, hogy néha a gond minősége is lehet öröm. Ha megszólalok, az arravalók ma is megérzik hangomban, szófűzésemben a szatmárit. Nem tagadom, büszke vagyok rá. Így aztán talán nem is pontos, amikor arról beszélek, hogy volt megyém, volt városom. — Hogy mi vitt el onnan messzire? Hadd mondjam azt, hogy a történelem. Nem túlzás ez, a kor, melyben emberré lettem, történelmi volt a javából, s ha valakit kiválasztott feladatra, akkor aligha kérdezte: akarod-e. Mert én úgy terveztem, ha végzek, megyek tanítani Szat- márba. Először Debrecenbe, onnan Egerbe kerültem, a főiskolára. Ebben az időben teljes szívemmel benne éltem a mozgalomban. Ez nem is lehetett másként. Saját sorsomon éreztem meg, mit jelent az új kor, és magától értetődő volt, hogy át is engedtem magam a sodrásnak. — Egerben közölték: nem fogok tanítani. Más feladatot szántak nekem. A Magyar Dolgozók Pártjának káderosztálya a Magyar—Szovjet Társasághoz irányított. A pedagógiai szakosztály titkára lettem. Ettől kezdve aztán végigjártam minden lépcsőfokot. Voltam alosztályvezető, osztályvezető, voltam a társaság titkára, 1959-ben pedig főtitkára. Nagyszerű munka volt! Itt kóstoltam bele abba, milyen nagy dolog a népek közötti barátság eszméje, mekkora lehetőségek rejlenek abban, ha népek és nemzetek megismerik egymást, egymás értékeit. Csodálatos volt érezni, hogy én, a távoli szatmári faluból indult legény lehetőséget és bizalmat kaptam ahhoz, hogy népek között legyek közvetítő! — Utam a magyar—szovjet barátság területéről a {járthoz vezetett. Itt komoly, elsősorban a művelődéssel kapcsolatos beosztást kaptam, a kulturális alosztályt vezettem a KB-ban. Aztán a nemzetközi kapcsolatok ügyeivel bíztak meg, ezt követően lettem a Kulturális Kapcsolatok Intézete elnökhelyettese, majd amikor ezt átszervezték, a Művelődési Minisztérium nemzetközi propaganda- és szervezési főosztályának vezetője lettem, s vagyok ma is. Mondhatná valaki: igen, ezek mind szép beosztások, tisztségek. De nem hivatal ez csupán? Persze az is, de nekem hitem: sokkal inkább hivatás. Mert mi az, amivel megbíztak: népek, emberek közötti megértés, kapcsolat teremtése. — Sokfelé jártam a világban. Mindig és mindenfelé néztem: mi az, ami ott szép, mi az, amit mi is hasznosítani tudnánk, mi az, amitől még szebb lehetne az életünk. Mindig azt vallottam, hogy igazi népszolgálat az, amikor az ember ápolja a nemzetközi kapcsolatokat, s vigyázza a szülőföld értékeit. Feltettem én magamnak is a kérdést, más is kérdezte: tanítónak készültél, Sándor! Mi lett a katedrával? Valóban, az iskolai katedra nem jutott osztályrészemül, de azért így is tanító lettem. Más a helyzet, itt nincs osztályterem. De van tantárgy: a haza szeretete, a szülőföld becsülése, más népek tisztelete és megismerése. Hűtlen nem lettem álmaimhoz, csak éppen más területen próbáltam nevelőként dolgozni. — A terület, amelyen dolgozom, mind szélesebb lett. Nem olyan régen rendeztük meg Budapesten a Tisztelet a szülőföldnek elnevezésű képzőművészeti kiállítást. Érezni lehetett a szervezés idején is, a megnyitást követően is, milyen roppant jelentősége van annak, hogy a haza kinyújtja kezét azok felé, akik másfelé élnek. Mert valahová tartozni kell — ezt érzi mindenki. Nem tagadom, én is érzem, s ezért is mondom mindig, amikor Nyíregyházára és Szatmárba megyek, .Jjogy hazatérek. Egyszer munkatársaimmal utaztam arra, s ők nem értették, miért lettem izgatott, amikor közeledtünk Porcsal- ma felé. Hazafelé. Nos, amikor kinézünk a nagyvilágba, akkor még inkább érthető, hogy mennyi de mennyi ember keresi azokat a bizonyos gyökereket, a sokszor és sokáig elérhetetlen biztonságot. — így esik aztán, hogy az ember Budapesten él, munkája révén kapcsolatban a nagyvilággal, de szavában, álmában, emlékében másutt van otthon. És van abban valami nagyszerű, hogy nekem ezt hozta az új világ. Az ember így tanulta meg a hűséget, azt, amit mondhatunk másként úgy is: elkötelezettség. Én nem voltam katona soha, nem is voltam katonás ember. Amikor 1956-ban úgy hozta a história, hogy biztonság kellett, mégse haboztam, s elmentem a karhatalomhoz. Addig, amíg szükség volt rám. Kevésből is értettünk akkor, itt és most mindenről szó van, amire az életünket tettük. Híjával volt ez minden hősiességnek, pátosznak. — Mai hivatásom, hogy mindenfelé a világon segítsem megmutatni: mit és mennyit ér a mi hazánk. Az alkotók, művészek, művészetek, szellemi értékek gazdagsága révén is bizonyítjuk: értéket terem ez a föld, jobb megértést szolgáló, emberi közeledést szolgáló jót és igazat. Nem dicsekvés, de mondhatom: a nagyvilágon szolgálja munkám, munkatársaim munkája az országot. De igaztalan lennék, ha nem tenném hozzá: hivatásom igazságát igazoló érveim között mindig ott a hely, a táj, ahonnan indultam. — Ha manapság Nyíregyházára megyek: . eltévedek. Öröm, ha találkozom ismerőssel, régi iskolatárssal, évfolyamtárssai. Jó szívvel idézgetem volt tanáraimat. Sokunkat szórt szét a fényes szél akkoriban. Ma ötvenöt esztendős vagyok, mögöttem egy szép élet, sok és kemény munka, kudarcokkal, sikerekkel vegyesen. Boldog embernek mondhatom magam. A nagyvilággal összevetve is büszke vagyok, hogy honnan indultam ez útra . . . Bürget Lajos Ha címszavakkal kellene jellemezni Molnár Zoltán munkásságát, lényeget elfedő kurtításokkal így mutatható be: tizenhét kötet szerzője, az Olvasó Népért mozgalom egyik lelkes aktivistája, a hazafiasság problémakör szenvedélyes publicistája, népszerű irodalmi hetilapunk munkatársa. E sokszínűség — bár irányjelző — mégsem minősít, mert mértéket az alkotások mutatnak. Ezek közül legújabb a „Fakerék” c. gyűjteményes kötete karcolatokkal, elbeszélésekkel és egy kisregénnyel. Mindegyik írás emléket idéz: a negyvenes évekből, a frontszolgálatról, a falusi pártszervezetek alakításáról, a földosztásról. Az emlékképek e gyűjteménye a hőskor önvallomásos idézete, megannyi összegereblyézett sze- I mélyes emlékélmény a törtéFI LM JEGYZET Beszéljünk Én még jól emlékszem azokra az időkre, amikor a moziműsor három — sőt négy — egymástól elkülönített „blokkból” állott. Gyerekként el nem mulasztottam volna egyiket sem: a szertartáshoz valamennyi hozzátartozott Nos, üljünk be egy pillanatra a hajdani kispiszkosba. Foglaljuk el helyünket és figyeljünk kitartóan a vászonra. Az előadás reklámokkal kezdődik. Aztán — ez már hangulati előkészítés — az úgynevezett előzetes (gyengébbek kedvéért: néhány izgalmas jelenet, afféle kedvcsináló a mozi következő filmjéből). Ezt követi a heti híradó (megint zárójelben: évtizedekkel ezelőtt a magyar krónika mellett külföldi ösz- szeállításokat is vetítettek, igaz, akkor a televízió csupán távoli álomnak tetszett). Most jön a tulajdonképpeni kísérőműsor, a főprogram kiegészítője. Hogy mi kapott helyet ebben a kínálatban? Felsorolom (a teljesség igénye nélkül). Kisjátékfilm. Tudományos ismeretterjesztő alkotás (egykor „kultúrfilm- nek” nevezték). Rajzfilmcsokor. A híradó különkiadása — mondjuk sportversenyekről, olimpiákról, világbajnokságokról. Riportfilmek. Akkortájt még komolyan vették a „körítést” — annyira komolyan, hogy a későn jövőknek meg kellett várniuk a nagyfilm kezdetét az előcsarnokban vagy a széksorok mellett, nem háborgathatták azokat, akik már elfoglalták helyüket. Hol van már ez a hagyomány? És hová tűntek a mozi jó szokásai? Jellemezzük röviden a mai helyzetet is. Mi maradt meg a tegnapból és mit szorított ki a modern — többnyire nagyon feszes, mindössze kétórás — játékrend? Reklámokat — elég herva- tag minőségben, de változatlan, sőt egyre nagyobb meny- nyiségben — a mostani nézők is láthatnak. Nem akarok berzenkedni az alkalmazott műfaj ellen (meggyőződésem szerint szükség van rá s tenelemmel keverve. Hősei, alakjai a történelem hullámvetésein előtérbe került emberek; katonacimborák, a román orvos, a hadifogoly kenyerére is vajat követelő sebesült szovjet katona, a földet osztó és pártot szervező lelkes agitátor, aki „Fake- rék”-en közlekedik, s a juttatott földjét egyedül ásogató paraszt. A sokszínűség összetartó ereje a megidézett korszak és a megélt személyes emlék. Alaposan átgondolva azonban tétova írásokat olvashatunk, mert valamennyi — tartalmi és formai vonulatában — az emlékirat és a fikció között lebeg. így utal so- katmondóan a kötet címe a tartalom mellett a formai megoldás minőségére is. Egy sokat próbált öregember szembeül az „üres papírral”, s mintha baráti körben anek- dotázna. meséli apró történeteit, múltélményeit. Csak a cselekményre és a didaktikus kicsengésre ügyel (Macera). Egyik történet a másikat követi, a valóst a fikció. hetséges művelői is szép számmal akadnak), de két kifogásomat nem hallgatom el. Nem elég szellemesek és változatosak a mai reklámfilmek. Én még álmomból felriadva is fújnám azokat a szövegeket, melyeket a miskolci Corso moziban hallottam. Az új rigmusok irritálnak. A másik baj: a vetítés mechanizmusa folytán folyton ugyanazokat a diiaíilme- ket vagy reklámösszeállításokat zúdítják a néző fejéhez. Még a sorrend sem variáló- dik. így hát gyakran Pavlov kutyájaként reagálunk a látványra — pedig a reklámnak az lenne az igazi célja, hogy kedvet csináljon a vásárláshoz ... Menjünk tovább. Az előzetesek színvonala ugyancsak kívánnivalót hagy maga után. Nyilvánvaló, hogy ennek a három-négyperces „kóstolónak” csak akkor lehet nagy a propagandaértéke, ha épkézláb információkat ad, s felhívja a figyelmet a mű lényegété (a szót azért emelem ki, mert a megtévesztő előzetesek erkölcstelenek). Tapasztalatom szerint az üzleti érdekek gyakran fölébe kerekednek a tájékoztató funkciónak. Még nagyobb baj, hogy nem valamennyi filmhez készül előzetes, továbbá a raktáron levő előzetesek sem jutnak el minden moziba, s az is köztudott, hogy — időhiány miatt, kényelmességből stb. — olykor-olykor a vetítőgépészek „megspórolják” pergetésüket. A híradóról. A tévé most már „élőben” varázsolja szobánkba a nagyvilágot, a rádióban félóránként hallgathatjuk a legfrissebb híreket — következésképpen a filmhíradó sem követheti a sokáig bevált normákat. Sok országban — a szocialista filmgyártásban is — megszüntették a híradót, nálunk azonban változatlanul funkcionál. Más a jellege és a célja, mint — mondjuk — az ötvenes években volt, de politikai tartalmát annak ellenére nem lehet kétségbe vonni, hogy az új számokban, melyek sűrűn tematikusak, inkább a magazinszerű hangvétel dominál. Ha a kötet értelmi-érzelmi hatásait és világnézeti tényezőit tekintem, gondban vagyok: a történelmi múlt tanulságainak a jelen összefüggéseibe történő illesztése a szerző szándéka ellenére fordul, s inkább emeli ki a megszakítottságot, mint a folytonosságot (Sár és csend), így a történelmi fejlődés „szervessége” sajátos értelmezést kapott: a folytonosság a primér élmények nyomán a szerzői szubjektumban van jelen, de ott a szerkesztés esetlegessége (Illés Lajos munkája), a formai kiforratlanság, a falerősített pate- tikus hangvétel miatt megreked, s így a szerzői szöveg nem eléggé meggyőző. Annak ellenére, hogy helyenként az írások cselekménydúsak, a tematikai váltások is gyakoriak, mégsem képesek objektiválódott viszonyainkhoz illeszkedni (Látogatás az O soron). Csak egy felületi érzékelés, árnyalatlanság van jelen, s emiatt az olvasói személyes emlékekkel A híradó bemutatása még a közelmúltban is kötelező volt, viszont napjainkban már nem él ez a törvény. Hogy játszák-e, az a program hosz- szától s más körülményektől függ (lásd az előző bekezdés végét). Mi a helyzet a kísérőműsorral? Sajnos, ez is esetleges összetevője a repertoárnak. Két-három évtizede megesett — manapság elképzelhetetlen —, hogy a mozirajongó a kisfilm miatt váltott jegyet (tehát annak lejátszása után eltávozott). A nyolcvanas esztendők forgalmazásának súlyos gondja, hogy nehezen tudnak helyet szorítani még a hazai stúdiókban forgatott értékeknek (a külföldiekről nem is beszélve). Külföldön ismert (elismert) rajzfilmek, kis- és riportfilmek hosszú hónapokon át dobozkoporsóban várják a „feltámadást”. A megoldást — vagy a holtpontról való elmozdulást — kisfilmcsokrok bemutatása jelentheti (többek között Szabó István, Hu- szárik Zoltán, Gyarmathy Lívia, György István, Magyar József stb. munkáit kínálták az érdeklődőknek, de a várt visszhang elmaradt). Néhány kritikus kisfilmmozi megnyitását sürgeti. A valóság ezzel szemben az, hogy még a főváros sem nagyon bír el egy ilyen filmszínházat (lásd a kitűnő helyen levő Horizont látogatottságát). Egyáltalán nem nosztalgikus húrokat igyekeztünk pengetni a régi és a mostani mozizási gyakorlat szembeállításával. Mindössze azért emeltünk szót — e következtetésünket hangsúlyozottan megismételjük —, hogy a holnap műsorainak megter- vezői jelentőségének és lehetőségeinek figyelembevételével vegyék számba a játékfilmet megelőző kísérőprogramot. Veress József történő egybevetés sem győz meg arról, hogy az egymás mellé helyezett villanóképek a kor valós helyzetét tükrözik (Tiszta szívvel). Ebből következik az alakok helyzete is: belső világuk, köznapi életük, történelmi határhelyzetük még az erkölcsiség és a történelmi múlt példájával megtámasztottan sem nyújt hiteles jellemrajzot (Negyvennégy szeptembere). A premissza igazolja a zárótételt: a társadalmi szakaszváltás meggyőző embert jegyei rejtve maradnak. Ennek oka az is, hogy a megelőző, csak utalásszerűén jelzett társadalomtörténeti folyamatok, melyekről személyes indulattal fűtött vallomásait fölvillantja, nehezen átláthatók, s túlzottan épít olvasói történeti tapasztalatára, tudatára, pedig a történelem e fordulója az emberi sorsokban is belső értékrend alapján kínált fennmaradást és bukást egyaránt. Csak sajnálattal nyugtázhatjuk, hogy a téma a történelmi tudatformálás jó lehetősége ellenére csak adósságot mutat, mert az egysíkú művészi ábrázolás színhiány miatt az írások valósághitelét leépítő tényezővé emelkedett. (Kozmosz Könyvek, 1982.) Miklós Elemér Molnár Zoltán: „Fakerék"
