Kelet-Magyarország, 1983. március (43. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-13 / 61. szám
1983. március 13. Keiet-Magyarország 3 A KÓSTOLÓK IGENT MONDTAK „ ... Ilyen finom lekvárt talán gyermekkoromban ettem utoljára, amit tényleg a nagymama készített. Rét gyermekem van, ők is jóízűen fogyasztják ezt a finom lekvárt.” Érthető büszkeséggel mutatta találkozásunkkor Buglyó Tibor, a Nyíregyházi Konzervgyár termelési főmérnöke az idézett levelet. A vásárlók kifogásaikat gyakrabban vetik papírra, mint az elismerő sorokat, amely egy új termék esetében különösen jóleső visszajelzés. A nagymama lekvárja, ami hamisítatlanul eredeti házi recept szerint készül Nyíregyházán, már eljutott a Dunáig és tovább hódít. Ebben az évben egymillió üveggel kívánnak belőle gyártani. A gyár fiatal piackutatója, Céczi Géza több szabolcsi és megyén kívüli kóstolót rendezett, hogy a háziasán, üstben készített lekvárok illatát és a meggy, őszibarack, sárgabarack, szilva zamaitát őrző készítményt megkedveljék a fogyasztók. Kíváncsiak voltunk arra is, hogy — divatosan szólva — milyen volt az új konzervgyári termék innovációja, azaz mi történt az ötlettől a kifőzésig? — 1981 nyarán alakult a gyártmányfejlesztési csőÉvi egymillió üveg portunk azzal a céllal, hogy a kielégítetlen fogyasztói igényekre új termékeket találjunk — mondta Nádasdi Józsefné, a csoport vezetője. — A korábbi gyümölcsízeinket a vásárlókhoz hasonlóan mi is túl édesnek találtuk. Hagyományos receptek után kezdtünk kutatni. Régi szakácskönyveket lapoztunk fel és végül olyan receptet választottunk ki, ami garantálta, hogy főzés után is megmarad a gyümölcs íze, jellege és a nagyüzemi körülmények között is használható. Miután ez megvolt, a kísérleti konyhánkban kifőztük az első adagot. Kifőzték és megkóstolták, azután hívtak másokat is. A degusztáló bizottság gyáron belül mindig kapható ilyesmire. Természetesen nem esznek meg akármit. Az utolsó degusztáció közben, ma már pontosan ki nem deríthető körülmények között született az elnevezés: legyen ez a Nagymama lekvárja. Következtek az említett termékbemutatók, kiállítások. Az őszi BNV-n egy lépés választotta el a lekvárt a díjazástól. Idén március elején a londoni vásárra is küldtek a „nagyi” főzéséből. A siker nem maradt el. Mi a termék titka? A háziasabb íz, a megszokottnál 25 százalékkal kisebb cukortartalom, a csökkentett kalória. S nem utolsósorban, hogy tésztákhoz, süteményekhez maguk a nagymamák is szívesen vásárolják, használják. Az unokák nem 'kis örömére. (rg) Egy csemege karrierje KISMAMÁK A Kl MIT TUD7-OH Próba — szerencse H a nem hirdetik meg ismét a Ki mit tud?- ot, talán soha ki nem derül, mennyi „művészjelöltünk” van Szabolcs-Szat- márban. A rendezők sem számítottak ekkora érdeklődésre : csaknem százötvenen indultak — próba — szerencse. Többségük középiskolai és főiskolai hallgató, de van köztük műszaki rajzoló, postatisztviselő, szakoktató stb. De akadnak ennél érdekesebbek is: ki tudja, milyen reményiben indult például a szobafestő, a férfi szabó, az orvosímok a világot jelentő deszkákat megostromolni. Ám most a legfeltűnőbb: megjelentek a gyeses kismamák, többen is jelenkeztek — támedaiénekes kategóriában. Mi motivál? Főképp a szereplési vágy, a titkos remény — miért épp nekem ne sikerülne ? Jellemző, hogy olyanok alig pályáztak, akiket a rendezők már innen- ornnan ne ismernének, többnyire visszajáró vetélkedők indultak ismét szerencsét próbálni. Vannak, akik teljesen komolyan vették a felkészülést — ilyenek például a komoly zenei hangszeres előadók: alaposan, szorgalmasan, művésztanárok segítségével készültek föl, de a másik végletre is sok a példa: önkritika és felkészültség teljes hiányában jöttek — például egy családból három leány is „nekifutott” a táncdalénekesi mikrofonnak. Akadtak olyan versenyzők is, akiknek nem is a Ki mit tud? volt talán a fontos, inkább az, hogy ez alkalomból könnyebben a közönség elé kerülhetnek — például az a bűvészjelölt, aki már tartott is nyilvános bemutatót a gyerekeknek. A legnépesebb a versmondók mezőnye, de egyben itt a legnagyobb a szóródás. Komoly, érett produkciókkal is felléptek, de minősíthetetlenekkel is. A másik vonzó kategória természetesen a táncdalosoké — ők adják ki a versmondókkal együtt az összes jelentkező több mint felét. Itt a színvonal méltatásától ezúttal eltekintünk. Komoly meglepetést okoztak a néptáncosok — a benevezett hét produkcióból a versenyre csak kettő került elő, a többiek meg sem próbálták. M indent egybevetve, ez a Ki mit tud? jóval gyengébbnek indul, mint a korábbiak, több a kri- tdkátlan, mércén aluli, komolytalan kísérlet. Ám talán mégis érdemes, mert ismét akadhat néhány, nagy reményekkel kecsegtető tehetség, főleg a hangszeresek között. Nekik érdemes lesz szurkolni a továbbjutásért, hogy a tévé elé kerüljenek. A megyei döntőre — amelyre a belépés díjmentes — szívesen látnak minden érdeklődőt — március 19-én, 10 órától a Megyei és Városi Művelődési Központban. B. E. Állunk a bolti pénztár előtt a sorban, s nézzük a kosarakat. Mindegy, ki mit vásárol, a tej, a kenyér nem hiányozhat a család napi szükségletéhez. Ám újabban megjelent a harmadik, már- már alapvető élelmezési cikknek számító termék: csemege, gyermekek kedvence, s egyben fontos táplálkozásélettani cikk: a Túró Rudi. Futnak a rudak Most oda invitáljuk olvasóinkat, ahol készül, a Sza- bölcs-Szaltmár megyei Tejipari Vállalat mátészalkai üzemébe. Kalauzunk Kádár Károly üzemigazgató. Finom piára lebeg a hatalmas csarnok fölött, úgy érezzük, mintha vattapuha cso- koládéfellegben lebegnénk — éppen a csokoládéízesítésű rudak futnak a szalagon. De kövessük a tej útját a dobozba csomagolt szeletekig. Bejön a tej csöveken a hatalmas, egyenként 10 ezer literes kádakba, itt bolygó- keverők serkentik, hogy túróvá álljon össze, majd a savót félrevonva — a csurgatódobból préselés után megy a keverőbe, ahol most történetesen a csokoládémasszával vegyül — ezt a szerencsi és a budapesti gyárakból hozzák — utána kerül a formá- zóba, innen mint a hurkatöltőből távozik a több csíkban kígyózó massza, azt vágják méretre, majd irány az előhű- tő alagút, aztán kerül rá a csurgó csokoládéfüggönyből takaró, ezzel a bevonattal megint mehet még egy alagútba, utóhűltésre, s végül a szállítószalagra, ahol az automatából megkapja a pettyes piapírt, s jöhet a csomagolás. Sxóz Rudi egy sorban Százasával pakolnak — egy újítás révén —, amely itt készült a gyárban, újabban automata számlálóberendezés mutatja, digitális kijelzővel a százas egységet — tehát kizárható, hogy több vagy kevesebb kerülne a dobozba. Innen egyenesen a boltokba kerül — még aznap, asztalunkra, a gyerekek kezébe. Néhány jellemző adat: közel 200 felvásárlóhelyről gyűjtik be a tejet. Minden Nő, piros muszlinnal Itt áll velem szemben a nő. Sőt, a Nö. Egyetlen szál piros muszlinkendővel a fején és két vállán, egyébként semmi fölösleges nincs rajta, még egy parányi bikini sem. Igaza van. Minek az a nagy flanc? így is gyönyörű, ahogy magasra emelt karokkal áll, bokáig vízben, mögötte vakító égbolt, s napfény ragyog a parti kavicson. Még egy lépés felé, s már én is a vízben állnék, de nem teszem, önuralmam határtalan. A nő ugyanis poszteren van, s így vágyaim reménytelenek. Még azt sem mondhatnám neki, hogy egyetlenem, ugyanis sok van belőle, csak én legalább öt helyen találkoztam vele. Divat manapság szép nőkkel reklámozni a különféle árucikkeket. Igaz, a kapitalisták találták ki ezt a reklámfogást, de ez minket már nem zavar. Nincs is benne semmi kivetni való, amíg Fabulont, itt gyártott termékük — túró, Túró Rudi, tasakos tej, s a tejpiorok különféle fajtája — 774 boltba kerül. Túró Rudival innen látják el az egész országot. Rudiból Rudolf Idén egyébként az éves terv 77 millió darab. Azt mondják, a tejipar az élel- miszeripiar nehézipara — s vannak is nehézségeik. Például a kereskedelmi visszáru — főképp tejből. Jó lenne, ha a boltok körültekintőbben rendelnének. Kedvencünk Mátészalkán 1969 tavaszán „született”. Rudolf — mert ma már így illik szólítani, ezekben a napjukban ünnepli 14. évét. Kamasz lett. Ám nekünk csak maradjon Túró Rudi... Baraksó Erzsébet ajakrúzst, miegyebet kínál a lenge hölgy, vagy — üsse kő — a Viking üdítő is jobban esik, ha egy szép szőke, hosszú hajú nyújtja felém a gyöngyöző poharat. De mit kínál ez az aprócsigás fekete a vízparton? Nem fogják elhinni. Vasat, színesfémet, műszaki gumiárut [hűha!), gördülő csapágyat, tömítést (na ne, ez már szinte pedzi azt a hajszálat, amin túl a nyomdafesték is elpirul). Hadd ne írjam most le, mi minden jut eszembe, egy ilyen tüneményes Nö láttán. Legyen elég annyi, hogy sok minden. Nagyon-nagyon sok minden. Rendkívül élénk fantáziám van, melyet bizonyos tapasztalatok is kiegészítenek. Egy azonban biztos. A színesfém és a gördülő csapágy nekem az életemben nem jutott volna eszembe. Se az, hogy MAGÉV. Mert ez áll nagy betűkkel a feje, s a szélfútta, piros muszlinkendő fölött. Egyébként naptár is van az égre nyomva, mintegy mellékesen. Mester Attila Elhagyott gyomlepte odú az öregbánya a Tarpiai-he- gyen. Tőle délebbre hajtottak új vágatot a bányászok néhány éve, jelentős mennyiségű meddő lehordása után. A meredek sziklafalak alatt szinte családias légkörben dolgozik huszonöt ember és két lófogait. Jó szerencséttel köszöntik egymást és a vendéget igazi bányászhoz illően, közülük sokan már több generáció óta forgatják itt a csákányt A munkamódszerük majdnem teljesen manufakturális. Lyukat fúrnak a szikláiba, betöltik és lerobbantanak a falból egy darabot. Kézi erővel aprítják, osztályozzák a követ. Több mint száz éve alig változott az eljárás. Azazhogy mégis, mert nem is olyan rég még karjuk erejével hajtották a fúrót a sziklába, egy három méteres lyuk bemélyítése megtartott egy napig, amióta gépesítették, csak egy félóra. Megbecsült munka az ittenieké. A helyi tsz-nek négy- százezer forint tiszta nyereséget hoznak évente, a környéknek piedig olcsó építőanyagot. A lakosságon kívül vevőjük a vízügyi és a közúti igazgatóság. Súlyos teherautók jönnek, mennek, az új vágaton meg se látszik. A bányászok szerint innen száz évig sem fogy el a kő. (Szöveg és kép: Esik Sándor) VANNAK AKIK KRITIZÁLNÁK, VANNAK AKIK SIRÁNKOZNAK, DE A LEGTÖBBEN TENNI AKARNAK. Ezért kérdeztük Juhász Istvánt az aranyosapáti Üj Élet Termelőszövetkezet műszaki főágazatának vezetőjét, amikor a gyorsabb, hatékonyabb és nem utolsósorban olcsóbb gépjavításról beszélgettünk: Tud jobbat — Hogyne! Meg kell keresni az arany középutat. Legyünk önkritikusaik, régebben meglehetősen könnyed módon kezeltük az alkatrészek cseréjét, dehát akkor még volt is miből. Most alig találni, különösen egyes típusokhoz, és piénz is kevesebb jut rá. Ez késztetett gondolkodásra és valami új módszer kifundálására. — Korábban a teljesítménybérezés nem ösztönzött? — Igen is, meg nem is. Ha nem volt alkatrész, az állásidőnek számított és arra bér járt. így aztán akármeddig javították a gépiét az emberek ugyanannyit kerestek. És a könnyebbik utat választották, azaz kidobták és újra cserélték a régi alkatrészt. — Ezentúl nem teszik meg? — Egészen más az érdekük. A gépiek javítására megálLa- pxxiunk egy összegben és azt egy brigád felvállalja. — Alkudhatnak is? — Természetesen. Tudja azt mindenki, hogy egy munka körülbelül mennyit ér, megegyezünk. — Ilyet másutt is csinálnak. — Hallottam én is, de mi tovább lépünk. Hat hónapi garanciát kérünk a javításra.. Ha benne hagyják a rossz alkatrészt, ennyi idő alatt biztosan újra elromlik és javíthatják újra — ingyen. — De ha nem lehet kapni és állnak, akkor nem keresnek? — Egy fillért sem, mert fix összegben állapodtunk meg. Megjavíthatják viszont magát az alkatrészt és meg is teszik, mint arról meggyőződtünk. Itt van az a bizonyos arany középút Gondos mérlegelés után a szerelők maguk döntik el, hogy azt a bizonyos darabot el kell-e dobná, érdemes-e újra várni, vagy piedig felelősséggel megjavítható és visz- szaépíthető. — Mit várnak az új szisztémától? — Legalább húsz százalékos megtakarítást az alkatrészköltségben, ez nálunk félmillió forintot jelent, lényegesen gyorsabb munkát, és sokkal kevesebb utólagos meghibásodást. Ez piedig a határban gyorsabb, jobb minőségű munkával több millióval egyenértékű. Esik Sándor Csapó Károly és Fekete Béla követ törnek a robbantás után. í i i
