Kelet-Magyarország, 1983. március (43. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-12 / 60. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. március 12. O REZEDA KÁZMÉR SZÉP ÉLETE Krúdy-bemutató lesz ma a színházban. A korábbi vígszínházi előadás után a nyíregyházi közönség is megismerkedhet a Rezeda Kázmér szép élete című színpadi játékkal, amelyet Krúdy műveinek felhasználásával Kapás Dezső írt színpadra. Ügy látszik, az a Krúdy- reneszánsz, amelynek az utóbbi másfél—két évtizedben a könyvkiadásban, a filmvásznon és a képernyőn tanúi lehettünk, a színpadot sem hagyhatta érintetlenül. Kapás Dezső előbb A vörös postakocsit állította színpadra, majd a Rezeda Kázmér szép életének adaptációját készítette el. Ami életében nem sikerült Krúdynak, azt most, évtizedekkel halála után végre elérte: színpadi szerző lett. Közismert, hogy a dráma csak nagyon periférikus helyet foglal el Krúdy hatalmas életművében. Kezdő újságíró korában, Debrecenben egy ideig színházi kritikus is volt, később azonban nem kötődött olyan szorosan Thália világához, mint oly sokan kortársai közül. Csak az 1910- es években, első igazi nagy írói győzelmei, a Szindbád és A vörös postakocsi után fordult figyelme átmenetileg a színház felé. Lehet, hogy épp a novellákkal és regényekkel aratott zajos sikerek bátorították fel, hogy a színpadon is próbát tegyen, lehet, hogy a kortársi magyar drámairodalom káprázatos külföldi hódításai csábították őt is, bizonyos azonban, hogy hamar fel kellett adnia ábrándjait. Első egész estét betöltő darabját, a Zoltánkát 1913-ban mutatta be a Magyar Színház. Petőfi tragikus sorsú fiáról és Szendrey Júliáról korábban is többször írt már Krúdy, de sem az irodalom- történeti érdekességű téma, sem a rangos szereposztás itthon (Aczél Ilona, Törzs Jenő, Csortos Gyula stb.) nem tudta sikerre vinni a művet. Így érthető, hogy a következő kísérletre csak évekkel később, 1918-ban szánta el magát az író. A Nemzeti Színház akkori igazgatójának felkérésére A vörös postakocsi színpadi változatát készítette el. Mire azonban a mű elkészült, nemcsak a Nemzeti Színház vezetésében következett be változás, hanem az egész társadalomban is, s a Tanácsköztársaság bukása után kialakult új helyzetben szó sem lehetett többé Krú- dy-bemutatóról. Ez véglegesen elvette az író kedvét a színházzal való további próbálkozásoktól, s nem is írt több színpadi művet. Időt álló műsordarabbá végül is csak egy egyfelvonásosa vált, az 1913-ban írt Az arany meg az asszony. Ebből — Krúdy eredeti szövegére — 1943-ban Kenessey Jenő operát írt, amely azóta az Operaház állandó repertoárjába tartozik, de eredeti, prózai formájában is többször bemutatták. 1978-ban, Krúdy születésének századik évfordulója alkalmából a debreceni Csokonai Színház előadásában a nyíregyházi közönség is láthatta. Az eddigiekből is nyilvánvalóan kiderült már, hogy a Rezeda Kázmér szép életének nincs közvetlen Krúdytól származó színdarabelőzménye. Az azonos című regény az író egyik legutolsó alkotása volt. Először a Pesti Napló 1933-as évfolyamában jelent meg folytatásokban, már a szerző halála titán. Eredeti címe: így volt 1914- ben. Jelenlegi címét 1944-ben kapta, amikor első kötetkiadása napvilágot látott. A mű az ún. „postakocsiregények” sorozatba tartozik. A vörös postakocsi, az Őszi utazások a vörös postakocsin, a Nagy kópé, a Velszi Szabó Gábor: Krúdy-érem herceg és a Kékszalag hőse című művekkel együtt alkotja Krúdy legismertebb regényciklusát. A sorozat egyes darabjai a századvég és a századforduló Magyarországát, a millennium után hirtelen nagyvárossá növekedő Budapestet ábrázolják. Krúdy alaposan ismerte és nagyon szerette ezt a Budapestet, de nem volt hízelgő véleménye kora társadalmáról, amelyet legszívesebben a „tolvajok és hamispénzverők gyülekzetének” nevezett. A Rezeda Kázmér szép élete — ahogy a regény eredeti címe erre félreérthetetlenül utal — ennek a „fejlődési” folyamatnak az utolsó periódusát mutatja be, a háború felé tántorgó magyar társadalom végső morális hanyatlását. A felszínen még nyugalom és szecessziós csillogás, mintha szellő sem rezdülne Ferenc József és Tisza István birodalmában, de a mélyben már ott morajlik a kikerülhetetlen pusztulás. — „Egész Pest egy nagy nyilvánosház” — mondja ki az egyik szereplő az író végső ítéletét. Nem kis ellentmondás, hogy Krúdyban sokan a ma oly divatos nosztalgia íróját látják — talán szélesedő népszerűségének is ez az egyik legfőbb titka! —, pedig kevesen voltak kortársai között, akik olyan kíméletlen igazságokat mondtak ki korukról, mint éppen ő. Katona Béla Psalmus Hungaricus Á debreceni Kodály kórus hangversenye Nyíregyházán Benedek György: Kodály' portré A magyar zene ünnepi hangversenye hangzott el a debreceni Kodály kórus február 28-i filharmóniai hangversenyén, a Megyei és Városi Művelődési Központ hangversenytermében. Kodály három halhatatlan remekműve, a Budavári Te Deum, a Zrínyi Szózata és a Psalmus Hungaricus a legmélyebb és legigazahb tártalmát fejezték ki a Kodály-jubileumi ünnepi hangversenysorozatnak. A Te Deum kétségkívül a Zsoltár testvérpárja, de a zeneköltő benne magyarságának egészen más arcélét fordítja felénk. A Psalmusban egy árva nemzet magányos költője szólalt meg. A Te De- umban is megcsendül a hősi szenvedély és szelíd álmodás, de fő mondanivalója a keresztnek a török félholdon aratott győzelme feletti hálaadás. Budavár felszabadításának 250. évfordulója alkalmából Budapest polgármestere Kodályt kérte fel a Te Deum megkomponálására, hogy a legméltóbb hálaéneket adhassa a nemzet ajkára. Megváltásként csengett a hallgatóság fülében ez a fölséges nyugalmú, éterien tiszta harmónia. A vegyes karra, szólókvartettre és nagyzenekarra írt műben nincs semmi külső, programzenéi megoldás. Ügy éreztük, hogy a legmaradandóbb élmény, melyet ebből a muzsikából magunkkal viszünk, éppen az a sötét, mély tűzű szenvedély és az a dallamos líra, mely túlmutat magán a műalkotáson, felráz és vigasztal, tettre indít és gyönyörködtet. A Debreceni MÁV filharmonikus zenekart és a Kodály kórust Gulyás György vezényelte. A közreműködő énekművészek voltak: Ardó Mária, Farkas Éva, Keömch Boldizsár, Berczely István. A második számot a Zrínyi Szózata képezte. Csak hálásak lehetünk Gulyás Györgynek, hogy ezt a remekművet elhozta Nyíregyházára. Ez a zene illusztrál, karakteri- zál bámulatos tömören és élesen. De ami a mondanivalót közel hozza hozzánk, az nem az illusztrálás és karak- terizálás, hanem elsősorban a féktelen, vulkanikus líra. Mikor a költő hangja megszólal — „ne bántsd a magyart!” — ez a legmélyebb szeretet szava. Szereteté és nagy szomorúságé. Rabságban sínylődő ragyogó álmok elsiratá- sa ez a melódia. Mélyen búgó panaszát halkan rebegi utána a szólóének: „Szegény magyar nemzet! annyira jutott e ügyed, hogy senki ne is kiáltson föl utolsó veszedelmeden?” A debreceni Kodály kórus és Berczely István szólista mélyen átélt és gazdagon kidolgozott előadásban mutatták be a művet. A műsor harmadik és utolsó remekműve a Psalmus Hungaricus volt. Ez a mű a magyarság imádsága lett A Kodály kórus énekestömege teljes pompájában juttatta érvényre a Zsoltár monumentalitását. Maga Gulyás karmester is erről az oldaláról ragadta meg Kodály remekét. A roppant sírások, égrekiál- tó panaszok vízióit a meggyőző pátosz széles lendületével idézte fel. Mert Kodály valóban a béke harcosa volt, mikor egy összetört, elgyötört, sötétségbe hullott nép prófétájaként állt meg az elnyomottak, kifosztottak, árvák, szenvedők élén. Mint ahogy Bartók mondta Kodályról: rendíthetetlenül hitt és bízott népének építő erejében és jövőjében. A tenorszólót Simándi József énekelte, nagy művészetének minden emberi melegségével és artisztikus kultúrájával. Vikár Sándor „ Ennek a városnak voltam az írója” összeállítás Krúdy Gyula műveiből Egy német újság egyszer azt kérte tőlem, hogy egy levelezőlap hátára írjam le a szülővárosomat. Ezt írtam: észak felől erdőket ültetett az a Károlyi gróf, akit a város alapítójának tisztelnek. A fák már száz esztendősek, a tölgyeknek nagy szakálluk nőtt, még az akácok is meghaladják a rövid emberéletet. A hideg széltől és futóhomoktól védett város ma már bizonyos történelmi múltra pillant vissza. A lute- ránusok tornya, amely az észak felől érkező idegennek először mutatja a nyíregyházi határt: egy szorgalmas, józanul kereskedő város cserepes háztetői közül emelkedik fel, míg a dél felől robogó vonat már egy óra járásnyira az állomástól nyíregyházi földekre ér, a nádas, fekete föides, császárszállási domíniumra, ahol a városgazda neveli híres gulyáit, méneseit és körül a messzi földre terjedő tanyák, ahol verejtékező munkában tölti életét a tirpák és gyönyörű lovain, cifra öltözetben, asz- szonya selyemben és bársonyban a városba látogat, mintha a száz esztendős történelemből, a város alapításának korából nyargalna vissza ősi erkölcsében, öregségre sem hajló egészségében. Ennek a városnak gazdagsága a hagyományokon épül. (Nyíri emlék. Nyíregyháza az örökváltság századik évében.) A Nyírség Magyarország legszebb tája. írni róla csak oly gyöngédséggel lehet, mint egy halott menyasszonyról. Vagy egy elaggott vitézi életről. Régi szép kalandokról, regényes hőstettekről, amelyek ifjú korában eszébe juthatnának egy tunya, elcsitult falusi nemes embernek, midőn méhesében jelenen és múlton eltűnődik. A magyar regényes időknek hősi korában mindig az első sorban lengett Zabolch zászlaja: a vármegyék idejében az első hegedűt játszotta a nemzeti hangversenyben; verekedés, vitézség, sújtásos és kertes években a Nyírség diktálja a divatot; politikai és hazafias időhullámok itt lendülnek a felhőkig, hogy magukkal ragadják életre-halál- ra az idevaló embereket a meggyőződések, politikai hitek; testvérek, atyafiak, apák és fiúk állanak szemben nemegyszer az ellentáborokban és az időben szokásos nemzeti politika miatt visszaküldik a más meggyőződéses szülői házhoz a szeretett ifjú feleségeket, apák fiaikat kitagadják, politikai okokból megvetnek, kigolyóznak hazafiakat, Nyíregyházán az Ébredjünk! című hetilapban évtizedekig folyik társadalmat robbantó hecc azon, hogy ki nem hiszi a vármegyében, hogy Görgei Artur áruló volt, a csizmadia-színben megbuktatják Fabinyi Teofilt, a minisztert, fokos tölgyfabot, di- kics és bicska járja, ha elkezdődik az alkotmányos küzdelem... holott valójában nem is lakott a vármegyében másféle érzelmű hazafi, mint szélsőbaloldali. (A Nyírség.) — Majális volt akkor a Sóstón. Ah, Istenem, milyen más volt akkor egy bál a Sóstón! A százados tölgyeken ijedten futkároztak a cincé- rek, mert a lampionok csodálatosan ragyogtak. A tavon vakon siklottak a csónakok, mint Byron verseiben, és a Hold az erdő felett tündökölve emelkedett, mintha különös parancsolata lett volna az estére. Gyönyörűen játszott a zenekar, a polgári zenekar, amelyet egy felvidéki városkából hozatott a figyelmes rendezőség. A cigány akkoriban csak férfiak duhaj mulatozásához illett. Karzatán a karnagy lebegve vezényelte a nagy mazurt és felejthetetlen illatuk volt a rózsáknak. (Mákvirágok kertje.) ,-rtiunénjij á Gyönyörű volt ez a régi sóstói erdő. Még alig vágtak benne fát és a százesztendős tölgyek templomi ívei alatt keskeny gyalogösvények kanyarogtak, amely ösvényeken legfeljebb a szerelmesek és a nyulak, rókák fordultak meg. A kocsinyom mérföldnyi távolságban haladt, mint valami homályos alagúton, összeborult tölgyek alatt, de az alagút végén, az erdő végén az égboltozat világoskék kapuja mutatkozott a messzi- ségben, mintha ott kezdődne a paradicsom. (Magyar tájak.) Minden erdő szomorkodik októberben, de a sóstói erdő tud leginkább búslakodni. Mintha az a sok bánatos nóta, amelyet itt nyaranta el- fuvoláznak, eldalolnak, mind fészket rakott volna a lombjai között: úgy sóhajtozik az őszi szél. Persze, többnyire, tölgyfával van beültetve az erdő, — nem temethetnek el Szindbád — Latinovits Zoltán f mindenkit diófa koporsóban, — a tölgy októberben még együtt tartja lombjait, mint a jó családfő gyermekeit. De szól a szél és elhívogatja meghalni a leveleket. Az erdei út olyan, mint egy templom hajója; az összeboruló lombok között csak néha látni a vándorfellegeket. (Az utolsó Gavallér.) Zúg-búg a téli szél, mint a költő írja langyos hónapos szobájában, de mit tudja ő azt, hogy milyen a Nyírség januáriusban? Azt csak azok a fekete akácok tudják, amelyek a fák nemzetségének kitagadott gyermekei; kinn töltenek éjt és napot a reménytelen téli pusztaságban. A velőkig ható fagyban, a derékig érő hóban, a halott holdas éjben öngyilkos lesz az árva nyírfa. Az ő lányos természete nem állja a zord évszak viszontagságait. Ezért támad fel minden tavaszkor frissen, üdén a nyírfa-sor, mert a másvilágról jön vissza. Ámde az akácnak ki kell tartam. Hátha erre téved egy kósza varjú, amely kopott csőrét megfeni özvegy ágain, vagy egy hidegtől vörösre, kékre puffadt vándorlegény, aki fut, bár senkinek sincs kedve őt üldözni a másvilági tájon, aztán végül megpihenni és álmodni akar, a legszebb álmot, amilyent megfagyott emberek álmodnak utolsó szen- dergésükben. Ezért kell az akácnak helyén maradni, hogy legyen hol lehajtani fejét annak a szegénynek, aki kiérdemelte bús sorsától az utolsó, legszebb álmokat. (A betyár álma.) IrU R y |!j i ifi Ilii A vörös postakocsi
