Kelet-Magyarország, 1983. március (43. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-12 / 60. szám

IM HÉTVÉGI MELLÉKLET í#83. március 12. MEGYÉNKBŐL INDULTÁK Á tábornok A színhely: Dunántúl, a Magyar Nép­hadsereg egyik repülő maga­sabbegységé- nek parancs­noksága. Élén tábornok, . Ko­csis János ve­zérőrnagy áll. — Öclvöz- löm, mi hírt hozott a szülő­földről? — fo­gad barátságo­san, s addig a kávéhoz sem nyúlunk, amíg nem tisztázó­dik, hogyan vi­selik az almás- kertek a szo­katlan februári időjárást, s van-e valami friss hír Nyír­bátorból. Nehéz újat mondani, mert Kocsis János információi frissek, ha nem is napra, de „hétnekészek”. Kérdezem is, hogy van ez, talán ha jönni akar, beül egy helikopterbe, s egy óra alatt hazalátogat? — Túl egyszerű lenne — mosolyog, — bár repülőgéppel valóban alig tart tovább az út Nyíregyházáig, mint aztán onnan autó­val Nyírbátorig. De egy tábornok sem röp­ködhet csak úgy nosztalgiából, a szolgálat a repülősöknél állandó készenlétet, egész em­bert kíván. A kérdés azonban annyiban reá­lis, hogy a nyíregyházi főiskolára (ahol re­pülőgépvezetőiket is képeznek) vagy a mű­repül ővensenyekre (amelyek közül az egyik legrangosabbat éppen Nyíregyházán szerve­zi az MHSZ) mondhatnám, „hivatalból” utazom... A tábornok életútja különben egyszerű, hasonlóképpen korosztályénak — ő úgy mondja: „a nagy húszon nyolcasok” — sok tagjához. Reménybeli tanulás, aztán valódi munka, majd a „nagy lehetőség”. Öt is hi­ába vették fel az egri pedagógiai főiskolá­ra, a család nem bírta anyagilag, tanulás helyett mimikát kellett vállalnia. A nyírbá­tori tanácson hamar kitűnt tudáséval, szor­galmával, a mozgalomban végzett munkájá­val, s 1950-ben már tanácstitkárnak helyez­ték át Balsára. Itt kapta meg póttartalékos behívóját, amely a nyíregyházi Guszev lak­tanyába szólt, ahonnan az akkor szokásos táborokba indultak: alaposan megismerte te­hát a sorkatonák életét. — Korábban nem katona, hanem tanár akartam lenni, de éppen egyenruhában sze­rettem meg a katonaéletet — emlékezik Kocsis János. — Uj típusú, alaprendelteté­sében más katonaság bontakozott ki, mint ami régen volt. Akkoriban indult a néphad­sereg fejlesztése, s nékem megtetszettek a célok, a lehetőségek. S mivel a DISZ a lé­gierők védnökségét vállalta, természetes volt, hogy a repülősökhöz megyek. A szolnoki repülőtiszti főiskolát a katonai akadémia követte, majd tanulmányok a Szovjetunióban. Különböző törzstiszti, majd törzsi őnaki beosztásokat kapott ezután — mindig ott, ahol a szolgálati érdek köve­telte. Nyolc éve van jelenlegi posztján. 1978. november 7-én öltötte fel először a tölgyfa­levéllel, piros lampasszal ékesített tábor­noki egyenruhát Az életút tehát nyílegyenes. Mit adott eh­hez a szülőföld, a Nyírség? — Ha az ember évtizedeket, majd’ egy emberöltőit értékel, óhatatlanul hasonlít, nem is tehet másképpen — bocsátja előre Kocsis János. — Én is így vagyok ezzel, és bármennyire gyakran járok haza, mosta­nában is eszembe jlít amikor végigmegyek a nyírbátori főtéren, hogy £zen a hajdani piacon — a „köpködőn” — kis srác korom­ban, 36—38-ban mindig munkát kereső em­berek ácsorogtak. Az igazság az, hogy csó­ró kis falu volt az én szülőhelyem. Nemré­gen viszont eltévedtem, mert nagyon igye­keztem haza és rövidebibre akartam fogni az utalt... Uj városrészek épülnek, s van olyan létesítmény, amely ötletgazdagságról árulkodik. Tudom, hogy a nyírbátori Cse­pelben a legkorszerűbb, számjegyvezérlésű fémmegmunkáló gépeket is gyártják. Én pe­dig Nyírbátorból Nagykóllóba jártam kö­zépiskolába, mert hát a Báthoríak ősi fész­kének nem volt akkor középiskolája... — Szüleim ma is Nyírbátorban élnek — öreg fát nehéz átültetni ... Édesapám erre deti szakmája cipész, de a Béniből ment nyugdíjba, amolyan ezermester volt ott. Ma is frissen emlékszem intelmeire, amikor kis­gyermek koromban azt magyarázta: „Fon­tos, hogy az ember mindenhez értsen, mert a magunkfajta szegény embernek nagyon meg kell dolgozni, ha meg akar élni.” Ment is erdőit iiraltani, vállalt ácsmunkát, részes- aratást, s amint lehetett, engem is vitt ma­gával „kenyeret keresni” ... — Hát ez volt az én nyírségi útravaióm. Meg a szép játékok élménye, a méta, aztán ahogy a bigét faragtuk, vagy a rongylabdát rúgtuk fáradhatatlanul, és persze játszottuk a katonáséit a Vágóhíd utcán. Beszéd közben figyelem a tábornok ar­cát, néha átsuhan rajta egy mosoly — ugyan a mai nyírbátori gyerekek vajon tud­nak-e bigét faragni? — Próbálom összerak­ni a mozaikokat: az este a szovjet nagykö­vettel találkozott a budapesti fogadáson, reggel hatkor lement az ABC-be, hogy ma­ga hozzon friss tejet, péksüteményt a csa­lád reggelijéhez. Nézem a virágokat a „ka­tonás” dolgozószobájában, a vitrinben egy díszgyertyát is megpillantok — természete­sen, Nyírbátor címerével. Érzem hangjá­ban az emberséget, amikor beszélgetés köz­ben cseng a telefon, s egy fiatal tiszt lakás- problémájának megoldásához ad segítséget. Kérdezem, tulajdonképpen politikus vagy katonai vezető egy repülő magasabb egység parancsnoka? — Mindkettő és nem is lehet elválasztani — hangzik a válasz. — Én évtizedeken át törzsfőnök voltam, tehát kimondottan ka­tonai, szakmai feladatokat láttam el, a szol­gálati tennivalókat ma is így szemlélem. De a hadsereg sem szakadhat el a realitásoktól, nem volna jó például, ha csupán pénzt kér­ne a népgazdaságtól, s élné a maga külön Világát. A parancsnoknak erre is gondolnia kell. Mondok példát a mi gyakorlatunkból, nagyobbat, kisebbet is ... És a parancsnok már szinte gazdasági számításokat végez, hogy mennyibe kerül egy gyákorlórepülés, ha a gép üres, s meny­nyi térül vissza, mennyivel kedvezőbb a népgazdaságnak, ha közben a katonai te­herszállító gépek elviszik rendeltetési he­lyükre a bábolnai csirkeszállítmányokat. Vagy mennyivel ésszerűbb, ha a helikopter­vezető a kiképzés keretében nem üresen manőverezik, hanem — mondjuk — a vasút- viíHamosításnál milliméter pontosan a he­lyére teszi az oszlopokat, kábelt fektet. De megtudjuk azt is, hogy a füves repülőtere­ken nemcsak az étkezést feljavító „alap­anyag” a birka, hanem „munkaeszköz” is, mert jobban és főképpen olcsóbban tömö­ríti, táplálja a talajt, mint a drága gép és vegyszer..: — Persze félreértés ne essék, — teszi hoz­zá — nem ez a fő kérdés, hanem a színvo­nalas kiképzés, a magas fokú harckészült­ség fenntartása, a technika kifogástalan ke­zelése. Csak azt szeretném illusztrálni, hogy mi sem kívülről szemléljük a népgazdaság dolgait... Az érettségiző Kocsis János pedagógus­nak készült, s úgy tűnik, attól a hivatástól messze került. Évtizedek után hogyan ítéli meg az akkori pályamódosítást? — Először is nem kerültem olyan mesz­sze, hiszen akiniek gondjaira embereket bíz­tak, annak egy kicsit pedagógusnak is kell lennie. De hát katonának sem lasszóval fog­tak, megszerettem, magam választottam. Is­merőseim néha-néha megkérdik; nem va­gyok-e fáradt, hiszen tudják: előfordul, hogy összeérnek a munkanapok. Ilyenkor azt szoktam mondani, amit az ember sze­ret, abba nem lehet belefáradni. Én pedig nagyon szeretem azt, ami a munkám, s úgy érzem, csupán fizetésért, kötelességből nem is tudnám ugyanezt megtenni. Csak hittel, szenvedéllyel... S ha kilép a laktanya kapuján? — Van közélet és magánélet. Sok éve pártbizottsági tag vagyok, a TIT hadtudo­mányi szakosztályában is dolgozom. A kö­zeli nagyváros lakótelepén negyedik eme­leti egy plusz két fél szobás lakás az ott­honunk. Lányunk már önálló életet él, férjnél van, most gyesen a család szemefé- nyével, az éppencsak kétéves unokával, Zsuzsikával. A Balatonhoz, a hegyekbe vagy éppen Nyírbátorba — Trabanttal megyünk... — A tanulásból bőven kijutott nekem: katonai főiskola, akadémia, pártfőiskola, sokféle továbbképzés, jogi ismeretek. Mind­ez végül azt eredményezte, hogy én is rá­jöttem arra, amire előttem már sokan má­sok: mennyi mindent kellene még tudni! Most — ha időm engedi — párhuzamosan olvasok művészettörténetet, magyar és kül­földi verset, prózát, katonai szakirodalmat. Kocsis János szavaiból azt érzem, ki­egyensúlyozott, derűs ember. Tábornoki egyenruháján 13 kitüntetés szalagját viseli, köztiük a Munkás-paraszt Hatalomért Em­lékérem, a Vörös Csillag Érdemrend, két Kiváló Szolgálatért Érdemrend, a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozata, az Ifjúságért Érdemérem szalagját... Világ­járt ember: tanult a Szovjetunióban, meg­fordult szánté minden szocialista országban, eljutott Kubába, Afrikába. Párizsban meg­nézte a Mona Lisát, a Saint Michelen Ady- verset mondott gondolatban és megpróbál­ta elképzelni, amint „akkor” beszökött az ősz ... Aztán küldött egy képeslapot, haza, Nyírbátorba, ahol két kis öreg várta a hírt: merre jár a fiúk, a tábornok ... — Különben, ha hazaér, ne feledje átad­ni: üdvözlöm az ismerősöket — zökkenünk vissza búcsúzóul a mába —, s aztán követ­kezett a névsor a nyíregyházi főiskolától az MHSZ-en át a nyírbátori Csepelig és tsz- ig; annyi ismerős, mintha Kocsis János ve­zérőrnagy a múlt héten költözött volna el a Nyírségből. Pedig 33 éve már ... Marik Sándor A magyar Suksin Viszonylag ritkán fordul elő, hogy a magyar filmesek mai külföldi író művét vi­gyék képernyőre vagy mozi­vászonra (ezúttal' a kettő egy­beesik, ugyanis Bacsó Péter Sértés című munkája elő­ször a televízióban került bemutatásra, s csak ezt kö­vetően készítették el a film- verziót). A magyarázat ké­zenfekvő. Kevesebb kocká­zattal jár a klasszikusok tol­mácsolása s különben Ls: a mieink „státusza” főképpen a hazai irodalom örökbecsű értékeinek felkutatására, il­letve interpretálására szól (régiekre éppúgy, mint mai­akra). Mindig örülünk a ran­gos kivételeknek. A Vaszilij Suksin-ihlette Sértés ebbe a kategóriába tartozik. Az is meglehetősen ritka — úgyszólván példa nélkül való —, hogy a pályája ze­nitjére érkezett Bacsó „iro­dalmi filmet” forgasson. Még író segítségét sem nagyon szokta igénybe venni (nem kevés — jogos — kritikát zsebelt be emiatt), az meg egyenesen távol áll tőle, hogy nyersanyagnak tekintsen va­lamilyen • prózai alkotást. Nem tudom, milyen motívu-x mok játszottak közre abban, hogy a rendező eltért a ma­gaszabta normáktól. Talán arra gondolt: egyszer ilyes­mit is meg kell próbálni? Vagy felfedezte a tragikus hirtelenséggel elhunyt Suk- siin írásaiban a kivételes drá­mai erőt? Akárhogy áll a do­log, örüljünk ennek a talál­kozásnak. Vaszilij Suksint fenntartás nélkül vállalhatja a magyar filmművészet. Az előbb említettektől el­térően viszont egyáltalán nem számít kivételnek, hogy a tévéjátékokat „mozisítják”. E hasábokon már elismerés­sel nyugtáztuk a szokássá előléptetett kezdeményezést. A Sértés is beillik a repre­zentatív sorba: mindenkép­pen megérdemli, hogy utó­élete folytatódjék. Három novella képezi a sajátos filmfűzért. Az első — a címadó — szomorú variá­ció a megaláztatása. Egy élelmiszerüzletben összekü- lönbözik a hatáskörét mesz- sze túllépő eladónő és az egyik vásárló. A kiszolgáló asszony azt vágja a közép­korú férfi fejéhez, hogy elő­ző nap túlságosan sokat ön­tött fel a garatra. A gyanú­sított kétségbeesetten véde­kezők. Részben saját magát védi, de azért is szeretné tisztázni magát, mert kisfia van vele: tekintélye szenved csorbát, ha indokolatlanul vádolják részegeskedéssel. Kísérletei sorra hajótörést szenvednek, sőt — brutálisan megszégyenítik. A második epizódnak Éttermi beszélge­tés a címe. Ketten ülnek egymás mellett a szórakozó­helyen. Néhány pohár után örömirpet osztják meg a tár­sas magányt. Annak ellené­re, hogy nem kortársak és intellektusuk szintje eltérő. Feltárulkozásuk derűs és bo­rús mozzanatokiban bővelke­dő. Végiigtársalögják és vé- gigisszák az éttermi nyitva- tartás óráit, hogy — kölcsö­nös egymásraborulásaikat és szent fogadalmaikat követő­en — mindörökre elváljanak útjaik. A zárófejezet főhőse A nem várt vendég, akiről az orosz közmondás azt tart­ja, hogy rosszabb a tatárnál. De szó sincs tréfás példabe­szédről: a sztori egy találko­zás következményeit beszéli eL A már nem éppen fiatal férfi volt felesége új család­jába csöppen. Furcsa szituá­ció, amit egy családi kozme­tikázás súlyosbít: az ex-inej elhitette időközben felcse- peredet lányával, hogy ő már ennek a házasságnak a gyümölcse. A találkozás fel­tépi a hajdani sebeket (a nő annak idején nem állt igaz­ságtalanul1 megvádolt férje mellé) s meglehetősen szo­katlan az a helyzet is, hogy az igazi apában feltámadnak a szülői érzések ... A prózai alkotások termé­szetesen nem véletlenül ke­rültek egymás mellé. Közös a vezéirmotívumuk: vala­mennyiünk kommunikáció- éhségét hangsúlyozzák, meg az embernek azt a jogát, hogy „minden körülmény­ben” tudjon és merjen em­ber maradni. A sorrendet mindemellett megkérdőjelez­nénk. Fokozni szerencsésebb lett volna a Sértéssé1: frap­pánsabb és egységesebb len­ne a történések drámai íve, ha A nem várt vendég nyit­ja és a szegény bolti vásárló kálváriájáról szóló filmno­vella zárja a művet. Márosak annak okán is, hogy a Sér­tés kiérleltebb és hangsúlyo­sabb a múlt ködéből előbuk­kanó apa kissé didaktikus meséjénél. Amúgy az új életre kelt mű — a tv-premiert köve­tően elismeréssel írtaik róla a kritikusok — a moziban is „megáll a maga lábán”. In­tim hangulatai talán nem érvényesülnék annyira, mint a televízióban, helyenként pedig árulkodóak az. eleve nem óriási vászonra kom­ponált, tehát szükségszerűen vázlatos second- és totaltoé- pek. Nem dicsérhetjük a Sértés szerzőjét az orosz at­moszféra megteremtése mi­att sem. Mi tagadás: az élel­miszerbolt magyarosan szov­jet, más helyszíneken sem Úgy pezseg az élet, ahogy Sulfcsinnál vagy a valóságban. S mindezen kritikai megjegy­zéseink ellenére összbenyo­másunk kedvező. Főképpen azért, mert a humanista mondanivaló csorbítatlan maradt s az alapeszmét a kisrealista mívességgel meg­formált jelenetek végső so­ron hitelesítik. Bacsó ezúttal a kapcsolatok, függőségek, viszonylatok lényegét ragiad- ta meg. Kitűnő segítőtársai voltak a koncepció realizá­lásában. Andor Tamás ope­ratőri teljesítménye színvo­nalas, és remekül játszanak a színészek (főlég Suka Sán­dor, Vajda László és Tordy Géza alakítása élményszerű). Még egy tanulság (ha nem is új): jó, ha a rendezők időnként felfedezik a hét­köznapok emelkedett — ne­tán nagyonis földön tartott — költészetét. Veress József Tótfalusi István: Vademecum Szokatlan szavak szótára MR n plm aftöiíMüt ÉMN ■ jL ■ ** | M fe rnrn ufu i7n ifit mmm* wliWÍ Már 1983-as évszámot vi­sel Tótfalusi Istvánnak a Móra Ferenc Könyvkiadónál megjelenít Vademecum című könyve. Címében ott rejlik tartalma is: szokatlan sza­vak szótára. Jó ötlet ez a kötet, még akkor is, ílü 2. mostanában megszaporodott szótárak Sö­rét egészíthetjük ki vele. Olyanókét, mint az Idegen szavak szótára, a Magyar nyelv értelmező szótára, a Szinonimaszótár — hogy csak az utóhbi évek termését említsük. Tulajdonképpen mindegyikkel rokonságban van, a különhség talán amy- nyi — s ezt nem fogyatékos­ságként említjük —, hogy még kevésbé törekszik tel­jességbe, mint említett idő­sebb kiadványtársai, s egy­szerűbben, hétköznapibban 'magyaráz. Ez utóbbira szük­ség is van, mert a kiadó (és ,a szerző) elsősorban „.. .az olvasó fiatalok számára ké­szített útikalauzt, amelyben a köznyelvünkből kiszorult vagy már csak egyes jelen­tésárnyalatokban ismert sza­vaknak kívánja visszaadni jelentésük teljes gazdagsá­gát”. Igencsak szerény volt a Kiadó, amikor az említett sorokat megfogalmazta, mert a Szokatlan szavak szótárát nemcsak a fiatalok forgat­hatják haszonnal, hanem mindazok, akik újságot ol­vasnak, értekezletre járnak, rejtvényt fejtenek. Gazdagíthatjuk nyelvis­meretünket, kifejezőkészsé­günket, hiszen számos szó­cikkről mutatja be a szavak eredetét, más szókksl való nyelvi és fogalmi összefüg­gését, jelentésük fejlődésé­nek állomásait Érdekesek azok a rövid fejtegetések is, amelyek azt mutatják; szókincsünk me­lyik rétegében helyezhetjük el az illető kifejezést. Ma is használt vagy elavuló, bizal- mas vagy választékos szö­vegbe illik, netán érdemes kifejezőbb, magyarosabb szó­val helyettesíteni. Tetszett a kötet egyes szó­cikkeinél alkalmazott mód­szer; olyan szépíróink művei­ből idéz részleteket egy-egy kifejezés környezetének, ár­nyalatának megvilágítására, akikről tudjuk, mesterien al­kalmazták nyelvünk árnyala­tait, rejtett tartalékait is. Ady, Arany, Babits, Madách, Mikszáth alkotják — többek között — e sort. Az utolsó lapokat a rossz példáknak tartalékolta a szerző: Pellengér címen be­tűrendbe állította a helytelen vagy gyakran helytelenül ér­tett és használt szokatlan szavakat az alapvető tői zöm- mel ig. Érdemes tehát időnként fellapozni, csak egyszerűen szórakozásból is olvasgatni ezt a 350 oldalas kötetet, amely szerencsére nem lesz ritkaság: 53 ezer példányban jelent meg. Végül ízelítőül álljon itt a CÍHládó szócikk: „vademecum (ejtsd: váu£rr_é- kum) — régi magyarítása szerint „velemjáró könyvets- ke”: zsebkönyvszerű útikala­uz. Vademecum, szükséges segédkönyv mindennemű utazók számára (1843-ban Pesten kiadott könyv címe) — Hasznos, gyakorlati isme­reteket tartalmazó könyvecs­ke, zseblexikon. — Kisalakú, zsebben hordható könyv fel­jegyzések számára. Ö-latin kifejezésből; vadé mecum annyit tesz: ,járj velem’. Egy XVII. századi lipcsei zseb­könyv használta először cím­ként. Választékos, régies szó”. M. S.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom