Kelet-Magyarország, 1983. február (43. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-12 / 36. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. február 12. Budapest 1945-1983 A hazánkat ért háborús veszteségek jellegét és mértékét koncentráltan mutatta a főváros, Budapest képe a felszabadulás pillanatában. A főváros két partját összekötő hét Duna- híd pusztulása fizikailag is elszakította egymástól az ország központjának két felét. A háború előtti hetvenezer telefon-előfizető közül 1945. végéig csupán nyolcezernyolcszáz kaphatott újra működő vonalat; a levélforgalom 1945 második felében a háború előttinek egyharma- dát érte el. A kereken negyvenezer budapesti épületnek mindössze 26 százaléka maradt épen, de ha a betört ablaktáblákat, a megrongált háztetőket és a lehullott vakolatokat is számításba vesszük, alig volt budapesti ház, amely a főváros ostromát nyomtalanul túlélte volna. Az ostrom 26 millió (!) négyzetméter tető- területet pusztított el. A belváros 528 háza közül csak 35, a Vár és a Krisztinaváros 789 épülete közül csupán 4 maradt épen. A fővárosban 1494 épület semmisült meg teljes mértékben, a súlyosan sérült házak száma 9140 volt. Sérült minősítést kapott 18 686 ház, az összes házak negyvenhét százaléka. 13 588 család otthona teljesen elpusztult. Az ostrom után másfél millió köbméter romtörmelék hevert az utcákon. Már csak az idősebb generáció emlékezhet arra az ipari kds- vasútra, amely a rommá lőtt Vár törmelékanyagát szállította le a Vérmezőre, s a ma ott játszó gyerekek közül senki sem sejti, hogy a föléjük boruló faóriások gyökerei a Vár romjaiba kapaszkodnak. Nagy veszteségek érték a főváros közélelmezési rendszerét. Az újjáépítés egyik legelső feladata a leginkább nélkülöző néprétegek élelmiszer- ellátásának biztosítása volt. A főváros szociális ügyosztálya mindjárt az ostrom utáni napokban három főzőhelyen indította meg a munkát: január 25-én már 20 népkonyha működött, 1945 júniusának végén pedig immár 124 hatósági és 278 üzemi főzőhely dolgozott. A helyzet ősszel romlott: a főváros ekkor nem tudta beszerezni a lakosság téli ellátásához szükséges gabonane- műeket, zsírt, olajat, burgonyát. Az első megválasztott polgármester tragikus képet festett az élelmezési helyzetről, és a fővárosi tiszti főorvos 1946 januárjában a lakosság helyzetét katasztrofálisnak nevezte. A kenyérfejadag csak 1946-ban emelkedett 20 dekagrammról 25-re. Részben ezzel is összefüggött, hogy a főváros lakosságának egészségi állapota leromlott. A halálozási arányszám 1945 márciusában 69,4 ezrelék, a normálisnak ötszöröse volt. A legyengült szervezetű lakosságnak nem állt rendelkezésére a megszokott ápolási lehetőség sem, hiszen a kórházak és klinikák az ostrom alatt súlyos károkat szenvedtek. A László Kórház nagyobb része a bambatalálatoktól elpusztult, a Rókus Kórház 12 légibombától és 129 belövés- től csaknem hasznavehetetlenné vált, a János Kórháznak több épülete súlyosan megrongálódott. Az óriási üvegkár miatt 1945-ben a kórházak ablakainak legnagyobb része hiányzott: a végleges üvegezés csak a hazai üveggyárak üzembe helyezésével, 1946. második felében kezdődhetett meg, de a legtöbb kórdupla ablakok egyik felére futotta az üvegből, s így a helyiségek fűtése a kettős szigetelés hiánya miatt még igen sokáig nagy hőveszteséggel járt. A kórházak felszerelésében még nagyobb károk történtek. Sok esetben a németek és a nyilasok a kórház teljes felszerelését nyugatra hurcolták, más esetben vidékre hordták, ahol az a legtöbb esetben veszendőbe ment. A műszerek, fehérneműk és gyógyszerek pótlása igen hosszú ideig kilátástalan volt A főváros újjáépítésében üzemek és iparosok, kis- és középvállalkozók ezrei vettek részt. Egész hatalmas kötetet tesz ki azoknak az iparvállalatoknak és cégeknek a rövid ismertetése, amelyek „az újjáépítés korának” szereplői voltak. Ácsok, lakatosok, takácsok, bögná- rok, asztalosok, pékek, hentesek és mészárosok, nyomdászok, szabók, vendéglősök, szűcsök, tímárok, szíjgyártó- és nyergesmesterek, kocs- márosok, drogisták, hajóépítők, szövők, könyvkötők, kárpitosok, műszerészek, cipészek, kozmetikusok, rézművesek, bádogosok, vízvezeték-szerelők, fényképészek, redőnylakatosok, s ki tudja még hány meg hányféle mesterember működési adatai sorakoznak az albumban, amelyet 1948-toan bocsátottak a közönség elé az újjáépítés hőskorának összegzéséül. A kommunisták vezetésével, az ő szorgalmukkal, akarásukkal, hitükkel valósult meg az a csoda, amellyel — a külföldnek is nagy ámulatára — néhány esztendő alalfct eltűnt a „rom-Magyar- ország”. A hogyan Kossá István mondotta, szakszervezeti főtitkári minőségében, 1945. május 1-én: „Magyarország s főleg Nagy- Budapest dolgozói érettségükről és önállóságukról tettek bizonyságot, amikor golyózápor között, ágyúdörgés közben minden felsőbb parancs vagy utasítás néikül megkezdték az üzemek rend- behozatalát, és tanult szakemberek nélkül is megindult a termelés.” A demokratikus átalakulás olyan szunnyadó energiákat szabadított fel, amelyek történelmi mértékkel mérve szinte pillanatok alatt meg tudták valósítani az ország, s benne fővárosának újjáépítését. háznál meg ekkor is csak a Illyés Gyula: Bizony elnéztem, ahogyan a pontonon haladtam, jobbkézt a Szabadság-hidat már teljes egy darabban. Jó volt bizony a szemnek is, nemcsak az érdek észnek: valami újra összeállt és győztesen egész lett: megint miénk lett, biztosan, mint anyjáé a gyermek, mint orvosé a nagy beteg, kit létre visszamentett. Piroslott még a minium, mint kötés, melyből vér csöpög, de áut mankó közt Is a híd a tenger roncsalék fölött. Fájt az a nemrég csonka tag, amely lám összeforrt megint, s fájt arrébb fönt a hulla Vár s lont szörnyűségeink vak tanúi, a ház-sorok, kifolyt, kormos szeműkkel, és fájt megint csak az, ami az ember és az ember, nép és nép, haza és haza közt robbant és esett szét és nem forr össze s áll külön romjával, gyözedelmek oszlopainál magasabb és hivalkodóbb emlékműve gyanánt a bűnnek! Széttépve élek magam is. Mennyi van, mit sirassak! Es mennyi mégis, aminek — hogy elmúlt már — vigadjak! Mikor lesz hidunk effölé? Mikor lesz egész újra, mi lelkűnk városában Is ledöntve, összedúlva hullákkal kövei alatt? — gondoltam, ahogy mentem meg- és meglökve szüntelen az áradó tömegben, mert szüntelen az új hídon járt két szemem és boldog voltam, hogy lábadozva Is (mily példásan feszúlt ott! való. Szakmunkás, de csak azt tudja, amin nem sokat kell gondolkodni. A bonyolultabb munka már kifog rajta. Baj nem volt vele, fizeti a szakszervezeti tagdíjat is. Időben bejár, családi ügyeiről nem tudnak semmit. Hacsak ... Igen, volt egyszer az asszony, hogy legalább a családi pótlékot... Nem, mást nem tudnak róla. Amikor leülünk S.-sel, látom, ideges. — Biztosan jól befeketítettek otthon! A vénasszony, az a méregkeverő. Pedig én dolgozom, mióta élek. És nem tűrök ellentmondást. Ha valaki nem engedelmeskedik, azt megfegyelmezem. Miben laktunk? Egy nádfedeles házban. És most? Építettem. És neveltem a jószágot, eladtam, beosztottam a pénzt. Nem is adok én az asszonynak semmit. Minek? Hogy herdálja? Vannak ruhái, van kabátja. Több mint nekem. Próbálom mondani: évekig úgy dolgozott, hogy csak a hét végén, szombatra járt haza. Magyarázom, hogy amíg ő odavolt, az asszony nevelte a gyermekeket, tartotta rendben a portát. Érvelek, de hiába. — Annyit adok mindig, amennyi éppen kell. Egy fillérrel sem többet. Mi lenne, ha mindenki úgy gazdálkodna, ahogy akar? Ez a szeretet, ha az ember beoszt, hogy legyen. Nem, ajándékot nem veszek, karácsonyra se. Aki amiért dolgozik, annyija legyen. Most levágtam három disznómat. Hogy legyen pénz. Igaz, keresek itt úgy ötezret. De mennyi a kiadás? Nem osztozom senkivel. o Hallgatom S.-t. És közben nézem. Csizmás munkás, akin csák a kék köpeny sejteti, hogy nem paraszt éppen. Erőszakos ötvenéves kis ember, erősen kopaszodó. Fanatikusnak látszik, akinek két dolog szent: a hatalom és a pénz. Beszédét csak akkor szakítja félbe rémülten, amikor felvetem neki: mi lesz ha feleségtartásra kötelezik? Gyűlölködve nézett. — Nekem senki nem mondhat ellent. Én még ma is megpofozom a fiaimat, ha olyat tesznek, ami nem tetszik. Miért is ne? Otthon laknak. Ingyen. Még a disznót sem hajlandók behajtani. Nem fülik a foguk hozzá. Velük osztozzak? Az öregasz- szony, az keveri a bajt. Az asszony igaz, nem tud dolgozni. Sajnálom is. Hogyan is mesélte a felesége? — Most aztán örökre megbomlott a házastársi kapcsolat. Amióta nem tudok cse- lédkedni, nem kellek. A múltkor is nagy zrit'csinált, emiatt aztán elköltöztem tőle, le a kisházba, édesanyámhoz. Amikor hazajött, elment a kocsmába. Mint jó szent Jehova tanúja alaposan beivott és ütlegelt engem és a 78 éves édesanyámat. Anyám, akinek 1400 forint nyugdíja van, ő segít ki, tart el. Most válni akarok. Ebből nagyon elég... Az orvosi vélemény egyértelmű. S.-né nem dolgozhat semmilyen nehéz munkát, ízületei teljesen tönkre vannak. Pihennie kell, s jó, ha a ház körül tehet, vehet. Az öt gyermek világrahozatala, a több évtizedes munka elnyűt- te. Pedig még ilyen állapotban is próbálkozott. Keresett és talált egy hivatalsegédi állást. Nyolc szoba takarítása, posta hordása — ez várt rá. De amikor indulni akart, minden Ízülete bedagadt. Belázasodott, ágynak esett. Az állást le kellett mondani. — Lemondani nagyon megtanultam. Az utolsó gyermekkel voltam teherben, amikor Nyíregyházára kellett vizsgálatra menni. A férjem kiszámolta a buszköltséget fillérre. Adott még vagy nyolc forintot mosószerre. Mondom neki: adjál már pár forintot. A múltkor is úgy megkívántam egy fagylaltot. — Menj át a másik oldalra ha látod, akkor majd nem kívánod — ez volt a válasz. Nekem sosem volt pénzem. S. ingerült, amikor mondom neki, milyen a híre. De igazán ideges csak akkor lesz, amikor elmondom, hogy a Babitz-kertben, a jehovista imaháznál hallottam, hogy gyűjt autóra, hogy azzal mehessen prédikálni. Háromszor ugyan már megbukott a vezetői vizsgán, de hát csinálja, hiába került már az egész jó hatezer forintba. — A családomért teszem. Hogy mehessünk kirándulni. Mert én beosztom a pénzt. Aki amennyit dolgozik, any- nyira jogosuld... o A műhelyből hívják fel S. fiát. Vékony, hirtelenszőke fiatalember. Húszesztendős. Jó szakmunkás. Amikor mondom jöttöm célját, csak néz. Ijedt és félénk. Megtudom: a bátyja azért ment külföldre dolgozni, mert nem bírta otthon. öccse a tsz-ben dolgozik. A nagyobbik lánytestvér férjhez ment. Nehezen szólal meg. Szégyelli a dolgokat. — És mi van otthon? — kérdezem. Hosszú ,hallgatás. Talán percek is múlnak. Nem sürgetem. Tudom, képek játszódnak le előtte. Aztán látni, szeméből könnyek indulnak el: — Anya jó ... — Szeret hazamenni? — Muszáj. Hová mennék máshova? Nem tudom tovább faggatni. Ügy érzem, itt teljes a dráma. A gyermekek már nem bírják a régi életformát. A zsarnoktól még félnek. De ha anyjukra gondolnak, még tudnak sírni. A történetnek itt vége szakad. Megoldás nincs. A kétlelkű — vagy lélektelen? —• farizeus térítő utakon hirdeti a szeretetet. A tanyai családban csak az Ószövetség fülledt gyűlölete marad. A külvilágnak mutatott jámbor álarc otthon lehull. A hatalom és a pénz mérge lelket öl. A szikkadt ölű beteg asszony már saját istenében sem hisz. Révész Napsugár: 1945
