Kelet-Magyarország, 1983. február (43. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-12 / 36. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. február 12. HEGYINKBŐL INDULTAK Mádi Szabó Gábor M íg a beszélgetésre készültem, azon töprengtem, mi értelme is van egy sorozatnak, melyben azok szerepelnek majd, akiknek közük volt ehhez a vidékhez. Legtöbbjükből ugyanis nem itt lett az aki: nagyszerű művész, tudós, író, közéleti ember. Tűnődtem, mit számíthat az, hogy valaki a Nyírből, Szatmárból, Bereg- ből indult, pontosabban itt ringatták bölcsőjét, itt koptatta az iskolapadot néhány évig. Aztán eszembe jutott, hogy a szülőföld, a gyermekkor világa olyan az embernek, mint a növénynek a földlabda. Ha a gyökerek, amikor új cserépbe, más talajba krülnek nem csupaszon állnak, hanem abba a földbe ágyazódnak, melyben a magból, palántából virág vagy cserje lett, köny- nyebben erősödik, ágasodik meg a virág, a fa új helyen is. Ha egy ember — bárki — földlabdát visz magával nyelvből, dallam- foszlányokból, emlékekből, belső képekből és hangokból, a szülőföldből, az ifjúkorból, vagyis valahol legbeliil érzi honnét indult, erősebb lesz felnőtt korában is ... Valamikor a múlt században két Szabó Dávid nevű orvos dolgozott Nyíregyházán. Az egyik Mádról származott. — Szülész és szőlész volt — mondja az unoka Módi Szabó Gábor — Jászai-díjas, érdemes művész a Vígszínház öltözőjében. — Nagyapám kezdte használni a Mádi előnevet, aztán amikor én színész lettem, mivel sok Szabó volt a pályán, belügyminiszteri engedéllyel váltam immár hivatalosan Mádi Szabó Gáborrá. Fülelem a sokszor hallott szép beszédet, érzem kiejtésében a szülőföldet, az irodalmivá nemesült nyelvi sajátságokat, s tudom, lett légyen utoljára Nyíregyházán bármikor, teljesen nem szakadt el a tájtól. — Amikor 1934-ben felkerültem Budapestre, a pesti csiszlikek röhögtek beszédemen ... Utoljára tizenöt éve voltam Nyíregyházán, de amikor néhány éve új kolléga érkezett a Vígszínházba, és azt mondta a létrára, hogy láptó, rögtön megkérdeztem tőle: te is szabolcsi vagy? Én is — válaszolt Hegedűs D. Géza ... Nekem nagy volt, szép volt az a Nyíregyháza, a Búza tér, a Széna tér... Egyszer, nagyon régen már, Nyíregyházám vendégszerepeltünk, mászkáltam a városban, ismerős arcokat kerestem, de senkit sem találtam... Kérdezek, felel. Nem csak készséggel, örömmel is. És egyszerre azt veszem észre, nem tudom mit mond, nem is jegyzetelek, csak az marad meg bennem, ahogyan mondja. A mondatok lejtése, s az a — nincs jobb szó — nagyon emberi hang. Figyelem a nyílt „e”-t, aminek ízét — ő mondja — nem lehet levetni. / — Nekem szép ez a beszéd. Ahányszor Szabolcsban jártam, annyiszor jött vissza az a nyelv. Ülünk a kicsi öltözőben' lassan elborít minket a cigarettafüst. Néha felcserélődnek a szerepek. A színész kérdez, s az újságíró válaszok „Megvan-e még? Most hogy néz ki?” — így kezdődik minden kérdés. S látszik, a ma már nagyvárosról szóló válaszok épp oly érdekesek számára, mint a falusi embernek Budapest. — Csak második gimnazista koromig éltünk Nyíregyházán — meséli —, mert apám banktisztviselő volt, aztán a bankfiók megszűnt, apámat pedig Pestre helyezték. Én egy poros kisvárost hagytam magam mögött, ami időközben bennem is megszépült. A gyerekkor volt a legszebb, legnagyobb. Emlékszem, sok volt az írogató, olvasó ember... A Kossuth Gimnáziumba jártam, s amikor 150 éves volt az iskola, Gádor Bélával együtt elmentünk az ünnepségre. Egy csinos tanárnőtől megkérdeztük: ki az igazgató? Dr. Margócsy József, hangzott a válasz. A Jocó? — kiáltottam fel, hiszen együtt jártunk iskolába. De van más emlék is. Ugyanakkor történt, hogy az ajtóba fúrt lükön belestünk az egyik osztályba. Dr. Scharbert Ármin tanár úr, aki már engem is tanított, tartott órát. Öra után mondom neki: láttam, hogy ő van az osztályban. Hol látta? — kérdi ő. Azon a lükön — felelem —, amit még mi fúrtunk. Megszólal mellettünk egy diák: azt mi fúrtuk. Mire a tanár úr: „Nyugodjanak meg, azt még mi fúrtuk...” Pár pillanatnyi csend ereszkedik közénk. Aztán megszólal: — Mi lehet Szabó Miskával? Akivel egy padban ültünk, s akitől a mondás származik: „Csak egészség legyék, oszt lehet akármilyen beteg az ember”. Szabó Miskával mi — ilyen a sors —, együtt voltunk hadifogságban is. Egy bádog dóznit örököltem tőle, mert leszokott a dohányzásról. Ma is megvan a dózni. Egyszer Hollandiában egy hippi akarta elkérni. De hát odaadhattam én? Szabó Miskától kaptam ... Mádi Szabó Gábor természetesen ízig-vé- rig budapesti, és ízig-vérig színész. Pesten érettségizett, ott volt először színházban, ott lett színész. Maga sem tudja hány szerepet játszott. — A legkedvesebbet tudom. A Lear volt az, amit Szolnokon játszottam... Olyan vagyok, mint egy úri szabó: hozott anyagból alakítást vállalok. — Hangjában a szelíd irónia a mesterség olthatatlan szeretete. — Élnek-e, visszaköszönnek-e ß régi „hazai" figurák egy-egy talakításban? — Nem. De a földhöz kötött — nem földhöz ragadt — ember gondolkodásmódja ma is bennem van. Amikor a Fáklyalángban Józsa Mihályt alakítottam, Illyés Gyula azt mondta: „Ha mindazt megtudtam volna írni, ami Mádi Szabó Gábor játékában volt, jobb lett volna a darab.” Nem szeret a mesterségéről beszélni. — Szeméremből? Tapasztalatból? Akik kívülállnak — véli —, azoknak ez nem ügyük. Ez nem olyan csodálatos világ. Itt van a zsigereimben, olyan szervezet vagyok, mint bárki... csak az idegzetem más ... Múltjában nemcsak Nyíregyháza, s a színésszé levés talán soha le nem záruló folyamata van. Az évtizedekben más szférába tartozó tették is meglapuLnak. Egyetlen színész az országban, aki a „Szocialista Magyarországért” kitüntetést viselheti. Tagja volt az antifasiszta főiskolásokat, egyetemistákat tömörítő Görgey zászlóaljnak 1944- ben, 1956-ban pedig a karhatalomban viselt fegyvert. — A közismerten németéüenes Pünkösti Andor igazgatta Madách Színházban játszottam akkoriban, s a színházat a németek a megszállás után azonnal bezáratták. Ilyen körből természetes, hogy beléptem a Görgey zászlóaljba. Ez nem hősi gesztus volt. Később, 1956-ban viszont rendet kellett csinálni ! Sokat dolgozó ember, ha bár aki a tévé, a filmek szereposztását nézi, láthatja: nem vállal mindent. „Rengeteg pénzt adtam visz- sza életemben” — mondja. A beszélgetés napján például reggél 10-től kettőig próbált, négykor a rádióban a Szondi két apród ját mondta el, este pedig játszott. És a szabad idő? — Baráti köröm széles, de bizalmas barátságban egy zenésszel, egy keramikussal és egy újságíróval vagyok csak. K ét fia van. Az egyiket egyszerre vették fel az orvosira és a színművészetire. Amikor kiderült, akár színész is lehet, egyórás beszélgetés következett. Kérdeztem, tudja-e, mi vár rá, ha erre a pályára lép? Kérdezte: mi? Azt feleltem, hogy boldogtalanság. Mert nem tartottam eléggé tehetségesnek. Ma egy boldog sebész... — Érzett-e féltékenységet pályáján? A felelet nem. Az indoklás pedig: — A másik ellenére nem lehetek jó. Egymásra vagyunk utalva. Mert senkit sem lehet annyira utálni, mint aki elrontja ezt a szép társas játékot. Megfontolandó szavak, mert ha hihetünk Shakespeare-nak: színház az egész világ, s színész benne minden férfi és nő... — Meddig akar színpadon maradni? — Míg fizikailag bírom. És ameddig kellek. — Lett volna módja más pályára? — Természetesen, őszintén csodálom az erdészt, az esztergályost, de csinálni csak ezt tudom. — Szokott álmodni a szülőföldről? — Nem. — Üzen valamit haza? — írja úgy, kérem, ahogy mondom. A jaó isten áldja meg azt a földet... Speidl Zoltán A pártfogolt Nemrégiben filmértők társaságában azon vitatkoztunk, hogy nálunk miért nem „fejelik meg” a rendezők nagy sikereiket (úgy, mint az amerikaiak, franciák, olaszok teszik). Konkrétan: miért nincs a Szegénylegényeknek, a Hideg napok-nak, a Szindbád-nak második része? Két magyarázattal hozakodtam elő (nyilván több is van, s nem biztos, hogy értelmezésem autentikus). A szóban forgó esetekben a hősök drámai útja befejeződött (meghaltak, elbuktak, további cselekvésre nincs lehetőségük), másrészt nálunk a siker permanenciájának nem üzletiesek a játékszabályai (eltérően A cápa, a Francia kapcsolat, A keresztapa vagy a különféle sorozatok megszerkesztésének hagyományaitól). Ifj. Schiffer Pál látszólag ugyancsak beállt a sorba. Az ő indítékai tiszteletreméltó- ak, műfaja és módszere még a gyanú árnyékától is mentes. A Fekete vonat rendezője nem azzal a szándékkal kutatta fel egykori szereplőjét, hogy kalandokkal és szenzációkkal szolgáljon, hanem azért, mert tovább akarta folytatni társadalmi mélyfúrásait az úgynevezett hátrányos helyzetű fiatalok sorsának vizsgálatában. A pártfogolt — kissé suta a cím! — történéseinek középpontjában Kitka János, a Fekete vonat tegnapi kisfiúja áll, aki időközben fiatalemberré cseperedett. Annak idején csillogó szemekkel nézett a kamerába, de már akkor sem sok reményt fűzhettünk ahhoz, hogy kiemelkedik nyomasztó környezetéből, s felnőtté válva tiszta lapot nyithat élete könyvében. Balsejtelmeink beigazolódtak. Kitka képtelen volt megszabadulni azoktól a negatív hatásoktól és visszahúzó erőktől, melyek a hozzá hasonlókat (sokan lehetnek!) gátolják jobbik énjük kibontakoztatásában. Sodródása riasztó. Nekifutásai rendre eredménytelenek. „Kambodzsának nyolcmillió lakosa volt, amikor 1975 nyarán a Khmer Kraham, a vörös khmer hatalomra került. A Pol Pot-rendszer idején sem háború, sem járvány nem pusztította a népet. Mégis, amikor kormányzata 1979 januárjában összeomlott, mindössze ötmillió ember élt már Kambodzsában ...” Eddig az idézet, amely mellé hadd írjunk le egy másikat: „A kambodzsai nép számára a vietnami katonai beavatkozást illetően döntő, hogy az megszabadította Pol Pót vörös khmer - jelnek uralmától... Mindaddig, amíg a legkisebb esély van arra, hogy a vörös khmerek visszaszerezzék a hatalmat, a lakosság egyöntetűen támogatni fogja a vietnamiak kambodzsai jelenlétét...” Az első idézet Máté Györgynek a Magvető Könyvkiadónál megjelent Pol Pót című könyvéből való, míg a második egy nemzetközi ténymegállapító bizottság kambodzsai jelentéséből. Az összefüggés teljesen világos lesz, ha végigolvassuk a neves magyar újságíró könyvét — részletesen megismerkedhetünk ugyanis azzal az iszonyú vérfürdővel, amit a magát kommunistának kikiáltó Pol Pot-rezsim rendezett háTehetetlenül cipeli sötét múltja terheit s az sem hoz eredményt, hogy hivatásos patrónus kíséri lépéseit. Mellesleg, de nem mellékesen: ez a társadalmi segítség esetenként roppant hasznos lehet, többnyire mégis csak tessék-lássék támogatás. Ahhoz, hogy a pártfogó eredményesen funkcionálhasson, egész sereg feltételre van szükség: pedagógiai érzékre, ideális munkakörülményekre, tapintatos közösségre, a kontrollt nem nyűgnek, hanem kiemelkedési lehetőségnek tekintő pártfogolt erős akaratára, a szabad idő garantáltan tartalmas eltöltésére, az érzelmeket gazdagító családi-baráti kötelékekre stb. Mi tagadás, ifj. Schiffer Pál filmjének címszereplője nem kapja meg, illetve ő maga sem keresi a sok-sok összetevőből álló biztonságot. A rendezőt — interjúiból tudjuk ezt — a témában az érdekli, hogy mi az oka a kitkajánosok tétova tanácstalanságának s van-e remény egyáltalán a hínárból való kiemelkedésre? Hadd hívjuk tanúnak egyik nyilatkozata szavait: „...szinte mindegyik gyerek megpróbál valamilyen formában kitörni a szülőktől örökölt életforma keretei közül... Ez a dühödt elszakadni, kitörni akarás, ez a sokszor csak ködösen, formátlanul jelentkező vágy, és ennek megvalósulási lehetőségei... ez képezheti igazából filmünk tárgyát.” Egyetértünk, de — sajnálatunkra — a jelenidőt feltételes móddal kell felcserélnünk. Schiffer koncepciója kifogástalan. A pártfogolt- nak tényleg az elszakadásról, a kitörni akarásról kellene szólnia. Csakhogy nem arról szól. Vagy ha igen, csupa kudarcról tudósít. Kitka Jánosnak — ha osztályoznánk életvitelét — csupa elégtelen éktelenkednék a bizonyítványában. rom és fél év alatt. A vörös khmer hárommillió embert ölt meg Kambodzsában. Belegondolni is szörnyű, elképzelni is nehéz azt az államot, ahol nem létezik pénz, nincsenek városok, boltok, könyvtárak, újságok, nincs egészségügyi ellátás, ahol hatéves kor után a szülőktől elveszik a gyerekeket, ahol a fiatalok úgy házasodnak, hogy kijelölik számukra ismeretlen párjukat. A huszadik század utolsó harmadában! Márpedig Kambodzsában mindez valóság volt — s ami ennél is rosszabb: az emberélet fabatkát sem ért. A háromszáz lapos könyv tömör krónikája a borzalmaknak. Bárhol lapozunk bele — elképesztő tények sorakoznak. Az elhagyatott gyermekek pusztultak el legelőbb, azután azok a felnőttek, akik a falvakból átalakított mumkatáborokba kerültek, s ott a nácik lágereit megszégyenítő körülmények között dolgoztak, éheztek, haltak sorra. Ezeket a kommunákat szánták Pol Poték az új Kambodzsa alapvető sejtjének, kimondva, hogy „csak a kommunában végzett munkának van becsülete”. Kik voltak, honnan jöttek azok az emberek, akik ily szörnyű állapotokat teremtettek a távol-keleti országban? Pol Pót, leng Sary, Khieu Samphan — a vörös khmer legfőbb vezetői. Mindannyian Európában tanultak, úgy tértek vissza hazájukba, majd onnan Kínába — tanulmányozni példaképük, Mao Ce-tung tanait. A dolog lényege ugyanis az, hogy „a pártfogolt” meglehetősen zilált egzisztencia, akiben — ha szabad egyáltalán így fogalmaznunk — nem pozitív düh munkál. Logikája a „csak”. Programja a vicsorgó ellenkezés. Morális érzéke fejletlen. Vágyakat ugyan dédelget magában — ki nem? —, de alig tesz valamit annak érdekében, hogy álmainak akárcsak egy része is megvalósuljon. Ennek következtében sajnáljuk ugyan Kitka Jánost, ám lehetetlenség azonosulni vele. ö csak akkor „szárnyal”, amikor hasonszőrű társaival együtt rángatódzik az Edda együttes zenéjére. Nem ítéljük el érte, viselkedése meghatározott világfelfogást, fel- oldódási vágyat tükröz, viszont ennyi édeskevés a belső egyensúly megteremtéséhez. A pártfogolt erénye — hogy az érem másik oldalát Ls észrevegyük — szituációinak keresetlenségében rejlik. Helyenként ugyan a beállítottság fölébe kerekedik a természetességnek, a jelenetek többségében azonban a valóságfaggiató szándék dominál. Más kérdés, hogy a film elég sok evidenciát vonultat fel, új vagy felfedező erejű összefüggésekre alig irányítja a figyelmet. A dokumentumfilmnek az „érdesség”, a csiszolat- lanság hasznára válhat, csakhogy az ilyesmi nem mehet az élvezhetőség — érthetőség — rovására. Kár lenne, ha — a képernyő új divatját követve — a mozivásznon is megszaporodnának a csúnyán beszélő, motyogó szereplők. Veress József Olyan falansztert valósítottak meg hazájukban, miután hatalomra kerültek, melyre még nem volt példa a történelemben. Ami a leg- szömyűbb: a serdülő vagy alig idősebb ifjúságot kaparintották kézbe céljaik elérése érdekében — és létrehozták a fiatalkorú gyilkosok hadát. Szigorú kiképzés után vált az írástudatlan falusi fiú és lány azzá a fekete ruhás pribékké, aki őrült frázisokat szajkózva kényé- re-kedvére bánhatott bárkivel, övé volt a fegyver, a hatalom. Pol Pót és társai megnyomorítottak egy egész népet, romba döntöttek egy országot. A szomszédos Vietnam segítségére támaszkodó felkelés vetett véget rémuralmuknak 1979 januárjában. Azóta már csaknem annyi idő telt el, mint ami alatt a polpotisták pusztítottak — ám többször ennyire lesz szükség, hogy begyógyuljon minden seb, hogy újjáépüljön az ország. Ez sem akadálytalan azonban: a harc még nem ért véget. A dzsungelekben, a thaiföldi határ túloldalán ott lapulnak a vörös khmerek: és nemcsak ők, hanem kambodzsaiak tízezrei is, olyan emberek, akik legtöbbje szívesen visszatérne már hazájába — ha engednékvA vörös khmer azonban visszatartja őket fenyegetésekkel, ijesztgetéssel, fegyverrel. Élén Pol Póttal és társaival. (Máté György: Pol Pót. Magvető, 1982. Tarnavölgyi György A vörös khmer
