Kelet-Magyarország, 1983. február (43. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-26 / 48. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983.február 26. Képek honfoglaló eleink mindennapjairól A magyar múlt... Rege a csodaszarvasról Az aratás Immár harminckilenc esztendeje, hogy a II. világháború vérzivataros, utolsó előtti évében, Magyarország német megszállása idején egy — ma már nyugodtan kimondhatjuk — történetírásunkban fordulópontot jelentő mű jelent meg a honfoglalás koráról. Szerzője, mai fogalmaink szerint még a fiatalok korosztályába tartozó László Gyula, a korszak ismert nevű kutatóit, de még inkább a szélesebb olvasó, úgynevezett művelt közönséget igencsak meglepte, amikor „A honfoglaló magyar nép élete" címmel összegezte azt a tudásanyagot, amelyet kisebb részt az írásos forrásokból, jobbára pedig a X. századi magyarság után fennmaradt régészeti emlékekből olvasott ki fáradságos aprómunkával. A Magyar Élet kiadásában napvilágot látott, politikai állásfoglalással felérő könyv nyomán megelevenedett az addig ismeretlennek tűnő honfoglalás kor, kézzel fogható közelségbe került e kor társadalmának legkisebb egysége, a nagycsalád, szinte szemünk láttára végezte ismét munkáját a mesterember, az ezer éve élt íjas-, nyerges-, kovács- és ötvösmester; bepillanthattunk az asszonyok és férfiak mindennapi munkájába, végigkísérhettük az ember életútját a születéstől a halálig, megismerhettük hitvilágukat, elképzeléseiket az életről és a másvilágról. E könyvet rajzok tették szemléletesebbé: a szerző, aki különben Rudnay Gyula kiváló festőművészünk növendéke volt egykoron a Képző- művészeti Akadémián, ceruzáját most a tudomány szolgálatába állította. Rekonstruálta, szinte megtapinthatóvá tette a honfoglalás kori női és férfi lószerszámot, az előkelők viseletét, a férfiak fegyverzetét, a női ruhák hajdani cicomáit. Mindez azonban csak az első nagy lépés volt László Gyula további életútján. Elkötelezettsége népünk korai történetének, úgy is mondhatnánk : néppé, magyarrá válásának első évszázadaihoz, melyhez szervesen tapadt a nemzetté alakulásunkban is szerepet játszó avarság kutatása, tovább gazdagította mindannyiunk tudását. Részben a gyarapodó régészeti emlékanyag, részben pedig a régészprofesszor terebélyesedő ismeretei, még élesebb megfigyelőképessége számos remek tanulmányban igazolta, hogy László Gyula a holt tárgy mögött láttatni képes az azt készítő, viselő, használó embert, s ez kevés kutatónak adatott meg régebben is, ma is. De László Gyula nemcsak régészprofesszor, képzőművész, hanem múzeumi ember is. Az a számra nem sok, de hatásában maradandó néhány esztendő, amit a Magyar Nemzeti Múzeum középkori osztálya vezetőjeként a múzeumi területen töltött, ennek a hallatlanul gazdag tudásanyagnak a közkinccsé tételét eredményezte. A második világháború után megnyílt múzeumi kiállításainknak szinte mindegyike az ő kezemunká- ja nyomán vált a tárgyak lélektelen őrzőhelyéből az ismeretszerzés műhelyévé. S László professzor szívében múzeumi ember maradt mindmáig, mert tudósok, szakemberek kis csoportjának nevelése mellett arra a tíz-tizenötmillió magyarra is gondolt, akik nem férhettek be élvezetes egyetemi óráira, előadóútjai színes fejtegetéseinek színterére. Ugyanis a napokban Nyíregyházán tudományos grafikáiból megnyílt tárlat — mint bármely múzeumi kiállítás — mindenkihez szól. Ahhoz is, aki olvasmányélményei alapján már némi ismerettel rendelkezik a magyar honfoglalás korról, s ahhoz is, aki rég feledve az iskolában tanultakat, őszinte rácsodálkozással szemléli e rajzokat. Mert a látottak után mindenkiben az fogalmazódik meg: mi mindenhez is értettek ezek a sohasem látott ősök! Házat építettek földből, nemezből; halásztak, vadásztak, de ismerték a szántás, a vetés, az aratás nehéz munkáját; milyen pompás használati tárgyakat készítettek! Tudtak örülni ünnepeken, házasságkötéskor, és mélységes szomorúságba esni szeretteik halálakor. Értettek a politika művészetéhez, ha kellett, fegyverrel szereztek érvényt elgondolásaiknak, voltak híres embereik, hittek a világteremtőben, s esténként mesével ringatták el a legkisebbeket, mint bennünket gyermekkorunkban. László Gyula nem egy sohasem volt világot álmodott meg a grafitrúd segítségével, sőt, éppen ellenkezőleg: a múzeumok vitrinjeiben, raktáraiban őrzött valós tárgyak, a korabeli krónikákból, évkönyvekből szemelgetett és kritikailag megrostált adatok megszólaltatásával kelti életre a honfoglalás kor letűnt évszázadát, hogy — a nagy francia festő, Paul Gaugin egy képének címével élve — lássuk, hogy honnan jöttünk, hogy tudjuk, hol vagyunk, s hogy képesek legyünk a jövőt is megidézni, hova is megyünk. Többet — úgy hiszem — kár volna mondani, mert a Jósa András Múzeumban bemutatott 50 grafikai lap mindegyike őszinte, érthető vallomás a magyarság múltjáról, s az alkotójukról, László Gyuláról. S többet nem is szabad mondanom, mert úgy érzem, hogy feleletét még két évtized után is elronthatja volt professzora előtt a volt tanítvány. E néhány gondolattal ajánlom városunk minden lakójának figyelmébe László Gyula kiállítását. Németh Péter Ratkó József Zsoltár Az anyák halhatatlanok. Csak testet, arcot, alakot váltanak; egyetlen halott nincs közülük; fiatalok, mint az idő. Űjra születnek minden gyerekkel, megöletnek minden halottal — harmadnapra föltámadnak, mire virradna. Adassák nekik gyönyörűség, szerelmükért örökös hűség, s adassék könny is, hogy kibírják a világ összegyűjtött kínját. Soltész Albert rajzai \ Galambos Lajos: A csikik is meovéniilnek, Már azt az ég se tudná megmondani, menynyit szenvedett a neve miatt Lóczy Miska termelőszövetkezeti elnök. Törvénytelen gyermek volt. Ama messzi, régi. világban Lóczy Mariska belső cseléd volt már tizennégy évesen a világhírű Ambrózy-uradalomban, s a kis-herceg-Amb- rózynak — eme család birtokai a Felső-Tisza- vidéktöl az alsó-dadai járásig terjedtek falvakkal és tanyákkal megültetve mintegy százhúszezer holdon — saját repülőgépe is volt. Meg- struccolta olykor csak úgy kedvtelésből az arató parasztokat is, gépének szárnyával felborongatta a drága élet-kereszteket; s nevetett, hogy ö ezt is meg tudja tenni; át tud repülni a Lónyai-csatorna kicsiny hidjai alatt; szóval eme Lóczy Mariska a kisher- cegtől megesett. S így lett Lóczy Miska. Vagyis hát Miksa, törvény szerint, de ezt a nevet így, hogy Miksa, semmiképp nem tudták kimondani. Mármint a népek. Miska maradt ő mindenkoron, elnök korában is. Na, jön hozzá az elnökhelyettes, hogy hát akkor édes öregem, kiket küldjünk nyugdíjba. — Ti kiket javasoltok? Elsorolt néhány nevet, aztán hosszabb gondolkodás után hozzátette: — Hát azt a vénségesvént mindenképp. A két lovával együtt. Kérlek, semmi haszna. Se neki, se a két lovának. Az időn is rég túl van az öreg. A két lovat pedig kiselejtezzük, menjenek a virsligyárba. — Na, jó, jó, csak várjunk még egy kicsit. — Mire? — Gondolom, várjunk még egy kicsit. — De az égszerelmét, mire? — Várjunk. A helyettes azt mondotta: — Kérlek, akármeny- nyire tisztellek, akármennyire jó barátok vagyunk, a felsőbb intézkedéseket nem vehetem semmibe. A két lovat levágásra, az öreget nyugdíjba. Világos? — Minden világos. — Kiadhatom az utasítást? — Nem. — Gazdaságilag veszteségesek, nem érted? — Értem. De akkor sem. A két ló és az öregember marad. — Jelentem felsőbb szerveinknek. Kötelességem. — Jelentsed, testvér. — Nagyon kínos ez az egész — mondotta a személyzetis. — Mi eddig megértettük egymást. Ilyen semmiségen, ilyen piszlicsáré dolgon fog múlni majd jövendő kapcsolatunk? — Legyen. A két ló és az öreg marad. — Hülye — mondotta a gazdasági vezető, és bevágta az elnöki szoba ajtaját maga után. — Hülye! És én egy ilyen hülyével dolgozom? Az elnök ült még egy kicsit, majd felvette a zakóját, fejére csapta a sapkáját és kiment. — Jó napot, vénség — mondotta az istállóajtóban az elnök vén Csatlós Gerzsonnak. — Jó napot, miért jársz erre? — Szellőzködöm. — Ha te szellőzködsz, édes elnököm — vélte az öreg — „ akkor neked nyomja valami a szíved. — És ha nyomja? — Én csak úgy mondom. — És ha nyomja, mi köze hozzá? — Semmi. Hallgattak. Rágyújtottak. — A lovakkal van baj? — kérdezte sokára az öreg. —JZelük is. — Kérlek, egy ilyen öregnek mondhatnál tisztább szavakat is. — Miféle tisztább szaluikat? — A valóságot, édes elnököm. Lóczy Miska termelőszövetkezeti elnök nyelt. Majd azt mondotta: — A csikók is megvénülnek. — Bármilyen szép, erős, nagy csikók voltak? — Megvénülnek, mint te, öreg. — És elviszitek őket? Valóban? Vágóhídra? — Oda. Még egyszer, a házában meglátogatta az elnök az öreget. Az öreg azt mondotta: — Menj innen. — Ne haragudj, vén ember, ilyen az élet. — Rendben. Az embert fenékbe lehet rúgni. De a lovakat hagyjátok, kérlek. A lovakat hagyjátok. — De ha egyszer nem kellenek. Nem lehet ezt megérteni? — Nem — mondotta az öreg. — Ezt nem. Ha már az állatot se, mi lesz a világból?
