Kelet-Magyarország, 1983. február (43. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-01 / 26. szám

1983. február 1. Kelet-Magyarország 3 Á repi fekete... NEM PANASZKÉPPEN MONDOM, de néhol — ahol eddig megszoktuk — már ká­véval sem kínálnak. Fekete­kávéval. Abban bízom, hogy a reprezentációs fekete elma­radása o fekete reprezentá­ció visszaszorítását is jelké­pezi. Elmúltak azok az idők, amikor mindenfajta fontos megbeszélés alapvető kellé­kei közé tartozott legalább egy konyak, gazdag szend- vicses tál, sokfajta üdítő, ha nem éppen néhány flaska bor. És elmúlt a jobbára vál­lalati vezetők körében ho­nos csomagajándékozás di­vatja, divatjamúlttá vált a mondás, ami szerint „kis ajándékokkal lehet nagy ba­rátságokat erősíteni". És el­múlt sok minden más ... Az utcán, ha nyugati már­kájú kocsit látok, a legrit­kább esetben kezdődik a rendszáma A-val vagy B- vel. A néhány esztendővel ezelőtt hozott, a maga ide­jében nagy vihart kavart rendelkezés a lehető legki­sebbre, o valóban elenged­hetetlenül szükséges állami reprezentáció keretei közé csökkentette azoknak a szá­mát, akik drága gépkocsit használhatnak. Mi több: még a Lada nagysága is megszabott. Sok vállalati igazgatót ismerek, aki an­nakidején Mercedesszel járt, most pedig meg kell eléged­nie az 1300-as Zsigával. Ne- 'ki magának pedig 1500-asa van: annyit használja a sa­játját, amennyit akarja, il­letőleg amennyire pénze van, de az állami, vállalati kocsit csak olyat és úgy, ahogy az Elengedhetetlenül szükséges. Még az is az ő dolga, hogy reggelenként miként megy a munkahelyé­re. Azelőtt járt a „háztól házig” — mintegy az egyéb­ként nem magas vezetői bé­rek kiegészítéseként is —, ma nem: egy bizonyos ösz- szeggel kiegészítették a fi­zetéseket, a többi azoknak a dolga, akiknek azelőtt a ko­csihasználat járt, most pe­dig pénzt kapnak helyette. A többségük ezek után buszt, villamost, metrót használ: az államháztartás nemcsak sok millió, tízmillió forintot ta­karított meg, hanem dollár- milliókat is. AKI NEM FELEJT OLYAN KÖNNYEN, emlé­kezhet rá: annak idején az érintettek körében nem kis elenállást, helyenként felhá­borodást keltett a rendelke­zés. Mások meg kárörömmel vették hírül, hogy a „feje- sek”-et ily módon megkurtí­tották egy fejjel. A káröröm­ről annyit: aki a magyar ve­zetők — legyenek ezek egé­szen magas állami tisztség­ben, vagy egy-egy kisebb tsz vagy gyár élén álljanak — jövedelmét éskiváltságait” irigyli, az nincs tisztában alapvető dolgokkal. Ma­gyarországon ugyanis nem a vezető állású dolgozó bére és különösen nem a jöve­delme a legmagasabb. Sokan kevesebbet keresnek, mint­ha eredeti szakmájukban, hivatásukban maradtak vol­na. Annál nagyobb azonban felelősségük. És a döntő többség ezek szerint az el­vek szerint is végzi vállalt feladatát. A felesleges reprezentáció (hiszen vannak szükségesek is: egy legmagasabb szintű látogatáshoz a diplomáciai­szokások szerint hozzátarto­zik egy ebéd vagy vacsora, de ez is jóval kevesebbe ke­rül, mint az ember a képer­nyő előtt ülve gondolná) felszámolása egyben nagy csapást jelentett a még fel­lelhető vezetői „kivagyiság­ra”. Már csak mutatóban, ha akad olyan pénzügyi vezető, főkönyvelő — mert ki ta­gadhatná, hogy még van? — akit azért „tart” a tsz-elnök, az igazgató, mert kitűnően ért hozzá, miként lehet a fé­nyes vendéglátások, helyen­ként dorbézolások költségeit különböző más címeken el­számolni. Valaha legendák keringtek róla, hogy egy-egy dinom-dánom után döntöt­tek, „ki kap” — vagyis az ország melyik „kis királysá­gában” építenek fel — fon­tos beruházásokat. Ma az ilyesmiről szó sem esik: a döntéseket a valós tények higgadt, józan (márpedig ez aligha fér össze a síjrű ital- töltögetéssel) mérlegelésével hozzák, s a vendég eleve gyanút fog, ha a vendéglátó túlságosan nagyvonalúnak bizonyul. Szintén kezd meg­dőlni az a téves hiedelem, hogy bár egymás között spó­rolhatunk, ha külföldi üz­letfél érkezik, annak aztán meg kell mutatnunk, mit tud a magyar konyha, mily pompásak a boraink, sőt, hogy mennyire tüzesek a magyar fiatalasszonyok is. A komoly üzleti partner nem enni-inni, hanem komolyan tárgyalni akar. RENGETEG PÉNZ MA­RAD ÍGY MEG. És ami leg­alább ennyire fontos: meg­szűnt egy kihívás, amely jog­gal bosszantotta, mérgesítet­te az embereket. Akik már a reprezentáció drasztikus csökkentése előtt is mindig hallottak a takarékosságról, de úgy vélhették, hogy az csak az „egyszerűbb embe­rekre” vonatkozik, s mások a köz nevében, a köz javára hivatkozva nyugodtan költ­hetnek akár az addiginál is többet a köz pénzéből. Elju­tottunk oda, hogy bár a kor­mány minden erőfeszítése el­lenére sem szűnt még meg a „fekete reprezentáció”, egyre inkább fehér hollónak számítanak a rendelkezések áthágói. Nem szabad csodál­koznunk azon, hogy újabban néhol már „nem telik” a megszokott feketére sem. Ez nem annyira a nehéz idők újabb megnyilvánulása, ha­nem inkább egy könnyelmű korszak befejezésének jel­képe. Pintér István Tizenötmilliós árukészlet A Műszaki Anyag és Gépkereskedelmi Vállalat nyíregy­házi kirendeltségén több mint 15 millió forint értékű áru­készletet raktároznak. A múlt év augusztusa óta üzemelő MAGÉV jelentősen hozzájárul a vállalatok, kiskereskedők és magánvásárlók jobb, gyorsabb anyagbeszerzéséhez. Ké­pünkön: az erősáramú raktárban Veres László és Hajnal Zoltán árukészletet állít össze. (E. E. felv.) A Vörös Október Férfi ruhagyár vásárosnaményi gyárának szabásza, Kiss Klára. A gyáregység termékeinek nagy ré­sze szovjet megrendelésre készül, képünkön a zakók elejét szabja az Ifjú szabász. (Elek Emil felvétele) A megye „háztartása” Ilyenkor év elején sok he­lyen összedugja fejét a csalá­di tanács, s dönt arról, mire mennyit lehet (kell) költeni az új esztendőben. Természe­tes, hogy egy-egy nagy cél — például egy szép nyaralás, vagy egy új háztartási gép megvásárlása — érdekében valamiről le kell mondani. A család arra költi a legtöbbet, ami számára a legfontosabb. Így van ez a megye „ház­tartásában” is. Az idén 3 mil­liárd 742 millió forint Sza- bolcs-Szatmár költségvetése. Nem egészen öt százalékkal magasabb, mint az előző év­ben. Ebből az összegből egy lakosra 6237 forint jut Egy átlagos négytagú család te­hát huszonnégy és fél ezer forintot kap úgy a nagy kö­zös kasszából, hogy észre sem veszi. Például a kórház, az iskola vagy a különféle köz­szolgáltatások igénybevéte­lével. Hiszen ebből a pénzből kell fedezni a tanácsok és in­tézményeik hálózatának fenntartását — az iskoláktól Hiszik: nem szélmalom harc r Erpataki gyerekek — hátrányokkal Pontosan két évvel ezelőtt jártunk a 2300 lelkes szabol­csi községben, Érpatakon. Akkor is, — s visszatérve, most is — az általános iskolai oktató-nevelő munka eredményes­ségének összetevőit, kudarcainak okait boncolgattuk. „Nekimentek" a tanárnak... Nem sokat változott a helyzet. Akkor 292 tanuló járt az általános iskolába, közülük harminckettőt ve­szélyeztetett, harmincnyol­cat hátrányos helyzetű tanu­lóként tartottak számon. Most a 265 tanulóból ösz- szesen hatvannégy igényel különös odafigyelést, megfe­szített pedagógiai munkát; o harminchat hátrányos hely­zetű és a huszonnyolc ve­szélyeztetett gyermek. Az arányok tehát körülbelül azo­nosak, lényegében minden negyedik gyermekért meg kell küzdeniük a tanároknak, ha eredményt szeretnének el­érni, ha a tankötelezettségi törvény végrehajtásáért min­dent megpróbálnak. Min­dent — a szó szoros értelmé­ben. Két éve arról számol­tunk be, hogy a szülők „ne­kimentek” a testnevelő ta­nárnak, mert a lányoknak előírta a tomamez viseletét, most egy másik nevelőt is megfenyegettek, sőt meg is támadtak. Most jóval elkeseredettebb tanárokkal találkoztunk, akik nagy erővel, türelemmel igyekeznek eleget tenni fel­adatuknak, munkájukat nagy hivatástudattal végzik, bár olykor megoldhatatlannak, ki­látástalannak látják a küz­delmet. Értelme azonban mindig van — mondják —, ha csak egy gyereket is si­kerül megmenteni. A gondot okozó gyerekek nagy része cigánycsaládok­ban él, primitív körülmé­nyek között. A nevelőt nem engedik be családlátogatásra — már csak többedmaguk- kal mernek elmenni. A kicsi gyerekek rendszeresen italoz­nak, a látott szokások miatt már 6 évesen torzult szemé­lyiséggel kerülnek az iskolá­ba, többnek kisegítő iskolá­ban volna a helye, vagy in­tézeti kezelést igényelne. Kö­zépfokú értelmi fogyatékosok is járnak a normál osztá­lyokba, mert a szülő nem en­gedte el távolabbi intézetbe — most például az első és a negyedik osztály a „legrá­zósabb”, ahol 10, illetve 12— 13 évesek is vannak. Nem eléggé differenciált Mi lehet a megoldás? A tankötelezettségi törvény elő­írja, hogy a gyermek tankö­teles 16 éves koráig, akárhá- nyadik osztályig jut is el, is­kolába kell járnia, kivétel, ha egészségügyi okok miatt in­tézetben helyezik el, vagy fel kell menteni. — Minden nehézségünk ar­ra vezethető vissza, hogy nem elég differenciált az első osz­tályba kerülők megítélése, el­helyezése — magyarázza Sza­bó Barna igazgató. — Nin­csenek hatásos eszközeink, hogy olyan iskolatípusba he­lyeztessük el a gyereket, ahová való, így visszük, ci­peljük magunkkal. A neve­lőtől olykor emberfeletti tar­tást kíván egy-egy ügy tisz­tázása — a pénzbírságnak itt nincs semmi értelme, nincs pénzük — mert intézkedés címen csak azt teheti: elbe­szélget a szülőkkel. Nagy Pálné meglehetősen feldúltan jött ki a negyedik osztályból. — Most még kiválóak is voltak, nem lehet panaszom. Inkább az bánt: annak ide­jén minket nem arra képez­tek ki, hogy gyógypedagógi­ai alanyokkal foglalkozzunk! Hátráltatják a többit, sok ke­serűséget nyel a nevelő, és közben bízik, hogy mindez nem szélmalomharc. De med­dig bírja? Segít a gyámügy? Errefelé az óvoda nem di­vat, bár hely volna, nem adják be a gyerekeket. A napközi is kihasználatlan, a felsősök már nem igénylik. A korrepetálás heti hat órát tesz ki, de sokat nem- ér. A legproblémásabb esetekben a gyámügy segítségét kérik, ám a „hasonló esetektől tes­senek tartózkodni” kérés — ismét csak falra hányt borsó. Csak az emberi humánumra hivatkozhatnak. Nincsenek hathatós érvek, intézkedési lehetőségek, legfeljebb abban reménykedhetnek, az áthe­lyező bizottság mégiscsak megkönyörül rajtuk. Szabolcs-Szatmárban az el­múlt tanévben a tizennégy éves korú tanulók alig több, mint 80 százaléka fejezte be sikeresen az általános isko­lát. A tizenhat éves korban végzőkkel kiegészítve vala­mivel jobb az arány: 85—86 százalék. Ez arra figyelmez­tet: az eddigieknél hatáso­sabb intézkedésekre van szükség. -Nemcsak a hátrá­nyos helyzetűek és veszélyez­tetettek miatt, hanem a pe­dagógusok és a többi gyerek érdekében is. Baraksó Erzsébet a költségvetési üzemekig, — az ott dolgozó 30 ezer ember fizetését — az orvosoktól a parkrendezőkig. A rendelke­zésre álló pénz tehát nem ke­vesebb mint tavaly, mégis alaposan meg kell gondolni, hogy mire költünk többet, s hol húzzuk meg a nadrágszí­jat Megyénkben a három tár­sadalmilag legfontosabb te­rület: a gyermekek gondja, az öregek sorsa és az egész­ségügy. Ezekre kell tehát a legtöbbet fordítanunk. Ennek jegyében készült a megyei tanács 1983-as költségvetése is. Az alapellátásra — így a bölcsődékre, óvodákra, alsó fokú oktatásra, a járd- és fekvőbeteg-, valamint a szo­ciális ellátásra — idén átla­gosan 6,2 százalékkal fordí­tunk többet, mint tavaly. Ez­zel szemben a nem alapellá­tást szolgáló területeken — a közvilágítástól a művelődési házak fenntartásán át a ta­nácsi igazgatásig — az előző­ektől szerényebb: 2,7 száza­lékos a növekedés. Az igények és a lehetősé­gek nagyon eltérőek. Vita tárgya például, hogy Nyír­egyháza köztereire ültethe- tünk-e több virágot, vajon belefér-e ez a megyeszékhely éves parkfenntartására for­dítható 12—13 millió forint­ba. Ez az összeg egy közepes község egész éves költségve­tésével egyezik meg ... Fő szempont a megyei költ­ségvetés felhasználásában az ésszerűség, hiszen az alapel­látásban sem lehetünk pa- zarlóak. Luxus, ha egy isko­lában tizenkét gyengén fel­szerelt szakkör működik. Legyen csak nyolc, de az fe­leljen is meg a követelmé­nyeknek. Különböző mérték­ben részesülnek a pénzből a nem alapellátási területek is. A tűzoltóságon például nem spórolhatunk: a szükséges ol­tóanyagnak akkor is meg kell lennie, ha időközben drágább lett az ára. 1983-ban tehát nem lé­pünk vissza egy területen sem. Sőt, vannak hasznosít­ható tartalékaink is. A köz- tisztaság vagy a parkrende­zés egyre inkább lakossági ügy is. Nagy lehetőségek rej­lenek a társadalmi munká­ban. Hiszen az iskoláktól a brigádokon át a KISZ-ig, sok-sók ötletes akcióval ki lehet egészíteni a kevesebb pénzt... (házi) éppen cigarettaszü- lángjában gallyak brigadéros. Fején sóstói erdőben egy szép, testes, barna ló békésen rág­csálja a gallyakat, zabláján néha megcsörgeti a kari­kákat. Odébb egy zöld lakókocsi, tetején kék füst száll a napsütéses ég felé. Bőrüléseken, szerszámosládán ülnek, netet tartanak. A „teatűzhely” lobogó pattognak. — Irigylésre méltó a munkahelyük. — Az bizony — szól Bedécs András meleg kucsma. Huszonkét éve űzi mesterségét. — Csend, nyugalom, jó levegő van. Rajtunk, a madarakon, az őzeken kívül, csak a futók járnak erre. — Most még a hóra sem panaszkodhatunk — teszi hozzá Lehoczky Márton. — Nem szeretem a havas fákat fogdos- ni, bár már azt is megszoktam. Tizenegy éve dolgozom az erdőgazdaságnál. — Lassan nem lesz fa az erdőben. — A, az elkorhadt, öreg fákat muszáj kivágni — magya­rázza Bedécs András. — Űj tölgyeket ültetünk a helyükre. A tölgy jól tisztítja a levegőt. Az akácfákat is azzal váltjuk fel. — A megyében minden erdőt ismernek? — Hosszabb-rövidebb ideig majdcsak mindegyikben vol­tunk — beszéli Petrö József. — Az ártéri erdőkben a legne­hezebb a munka, aztán ott az a nagy sár, a rengeteg szú­nyog ... — És a ló? . — Bandi? — néz ki az ablakon a brigádvezető. — Hűsé­ges segítőtársunk. Szófogadó. Éjszaka és ünnepnap itt, nem messze, egy maszek háznál van. A vállalat béreli a szállá­sát, fizeti az etetését — Itt alusznak? — Nem. Bejárunk — válaszolja Petró József. — Bár az a zsúfolt .'Volán-buszokon nagyon kényelmetlen. A nehéz munka után jó lenne ülve utazni, de ritkán vagyunk olyan szerencsések. Üjra csattognak a fejszék. A madárcsicsergés is erőt, egészséget, jó munkát kíván, (cselényi)

Next

/
Oldalképek
Tartalom