Kelet-Magyarország, 1983. február (43. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-23 / 45. szám

1983. február 23. Kelet-Magyarország 3 üzemi szarkák P ortásoknak, üzemren- dészeknek, vállalati jogtanácsosoknak és a Nyíregyházi Munkaügyi Bíróságnak mostanában gyakran adnak munkát a társadalmi tulajdon meg­károsítói, köznyelven szól­va az üzemi szarkák. Álta­lános tapasztalat, hogy a szóban forgó dolgozók ki- sebb-nagyobb értékeket tulajdonítanak el, de fur­csa módon egy kicsit ők is alkalmazkodtak a megvál­tozott körülményekhez. Vagyis többnyire olyano­kat visznek haza munka­helyükről, amik hiánycik­kek a boltokban, s olyan tárgyakat, használati esz­közeiket, amelyeknek táv­latokban is hasznát veszik, esetleg még pénzt is ke­reshetnek velük. Az egyik szabolcsi épí­tésvezetőségen több kézi­fúró eltűnt és a szegbe­lövők egy része is hiány­zik a leltárból. Bizonyít­ható, hogy néhányan ezek­kel a szerszámokkal új lakótelepeken maszekolniak, pontosabban hívatlanul is felajánlják, hogy a beton­falon helyükre teszik a ké­peket. Ugyanerről az épí­tésvezetőségről kisebb épí­tőipari gépek is eltűnitek. Nem kétséges, hogy az el­követők többen voltak. Még mindig ennél a vállalat­nál maradva: több teher­gépkocsiból reggelre el­tűnt a benzin. Néhány eset a munka­ügyi bíróság példatárából. Egy autószerelő vállalatá­tól értékes szerszámokat akart hazavinni, a rendész lefülelte. Ezek a szerszá­mok értékesek, gyakran nélkülözhetetlenek. Az egyik szabolcsi vasútállo­máson éppen az a dolgozó törte fel a vagont, akinek arra vigyázni kellett vol­na. S nem is olyat lopott a vagonból, ami feltétlen életszükséglete. Csupán pár üveg értékes italt tett a táskájába. Sajnos, a közvélemény a társadalmi tulajdon meg­károsítását bocsánatos bűn­nek tartja — nem úgy mint a magántulajdonét. De gon­doljunk csak bele: reggel a gépkocsival el akarnak indulni, hogy anyagot vi­gyenek az építkezésekre. Amíg a kivizsgálás tart és amíg újból fel nem töltik a tankot, nem indulhatnák, akadozik a munka. A feltört vagont a szerelvényből ki­veszik, emiatt késnek a vo­natok. Nyilvánvaló: a társadalmi tulajdon vé­delme nemcsak rendészi feladat. A nyíregyházi Sandokan A fiúcskának törülköző­ből turbánt tekertek a fejére, a turbán ékessége igazgyöngy híján egy bizsu volt. Kardot kerí­tett a kellékes, kész volt minden az alakításhoz. Magnóról megszólalt a sikeres tévésorozat zenéje, és Sandokan, pontosabban az őt alakító kilencéves fi­úcska belépett a nyíregyhá­zi úttörőház színpadára. Merev nézéssel, kardjának suhogtatásával elbűvölte a farsangoló sokaságot és persze a zsűri tagjait is. Prima ötlet ilyennel fel­lépni a farsangi mulatsá­gon — mondogatták a száj- táti gyerekek és ezt mi fel­nőttek is megerősítettük. Aztán végig néztük a szí­nes műsort. Csodáltuk: hon­nan van ennyi ötletük ezek­nek a tíz év körüli gyere­keknek. Az ötleteknek ugyanis csak kisebb része származik pedagógusoktól, vagy szülőktől. Két úttörő­rendőr például feltette egyensapkáját, egy másik fiú mikrofon elé ült, és máris kezdődött a Kék fény adása. Egy mozgalmas je­lenetben elefánt is megje­lent a színpadon, s mi más is lehetett az ormánya, mint egy porszívó tömlője. Hápogó zenére hullámzott a kacsatánc, s a jelenlévő nagymamáknak, nagypa­páknak az arcán kisimul­tak a ráncok, amikor népvi­seletbe öltözött apróságok ropták a csárdást. Érdekes, hogy a műsor utáni „táncmulatság” kez­detben akadozott. A fiúk többsége nehezen oldódott, bátortalanul lépett a par­kettre. így azután jó ideig kislányok táncoltak kislá­nyokkal. Amikor aztán han­gulatosabbra kapcsolták a világítást, úgy benépesült a parkett, hogy egy tűt nem lehetett volna leejteni. A kör beálló szülők érthetően a saját gyereküket keres­ték tekintetükkel. Nehéz dolguk volt. A nagy soka- dalomban mindenki táncolt mindenkivel, vagyis senki nem táncolt senkivel. Egy jó negyvenes apuka mellet­tem meg is jegyezte: „A mai tánc nem köt össze, sze­mélytelenné válik. De jó lenne, ha a mai kisfiúkkal is azt tanítanák, hogy „Meghajolva kérd fel a lányt, gyengéden fogd meg a kezét, és kellő tisztelettel kellő távolságban táncolj vele”. Ki tudja? Ahogy elnéz­tem, ezeknek az apró em­berkéknek nem volt semmi hiányérzetük. A lányoknak sem. Nagyon is jól érezték magukat. A tombola sorso­lása még inkább felsrófol­ta a hangulatukat. A tom­bolán e seregnyi gyereknek a fele sem nyert. De mind­nyájan örömmel, tomboló jó kedvvel mentek haza. (nábrádi) 10 tonna a határ? Martonvásári kukorica A hét-nyolc tonnás ter­mésátlag kukoricából már Szabolcs-Szatmárban sem különlegesség. Három éve még csak három termelőszö­vetkezet, tavaly már több tucat termelt hét tonnát, vagy akörül. Hol a határ? — kérdik sokan. Egy friss hír szerint 10 tonnán felül. A Martonvásári Mezőgazdasági Kutató Intézetben most olyan fajtákkal kísérletez­nek, amelyek tíz tonnánál többet teremnek hektáron­ként. A kísérletre szánt ku­koricákat idén 25 ezer kis parcellán vetik el. A nagy termés elérése mellett cél az energiatakarékos, betegsé­geknek jól ellenálló, a kü­lönböző termesztési viszo­nyokhoz alkalmazkodó faj­ták szelektálása. REKORDIDŐ ALATT, négy hónap és huszonhat nap alatt építette fel a Nyírlugosi Általános Iskolát a Szabolcs megyei Állami Építőipari Vállalat. A Hajdú vázszerkezet és technológia módosított változatából, jó munkaszervezéssel vált le­hetővé, hogy ilyen rövid idő alatt, a tervezettnél 1,5 millió forinttal olcsóbban felépüljön a hat tantermes iskola, mellette a 12X24 méteres tornaterem. (Elek Emil felvétele) Áz új ritmus Az ötnapos előnyei egy iskolában Hogyan bírják a gyorsabb iramot a diákok és a taná­rok az ötnapos munkahéten? Sikerült-e a ritmusváltás? Gyakran hangzanak el ilyen és hasonló kérdések az isko­lák háza táján. Különösen az ötnapos munkahét „premier­jén” tűnt úgy, tanárt és diákot a korábbinál jobban igénybe vesz; kifáraszt az öt napra sűrűsödött hét... A megyeszékhely egyik belvárosi iskolája, a 4. sz. ál­talános iskola a Felszabadulás útján meglehetősen sajátos körülmények között dolgozik. A műemlék jellegű épület 16 tantermében 25 osztály tanul, összesen 750 gyerek, akiknek kétharmada tagozatos képzés­ben vesz részt. Ének-zene, sporttagozatos tantervű osztályokban tanul­nak az ilyen érdeklődésű és tehetségű gyerekek, akiknek azonban a többi tárgyból is tisztességesen helyt kell áll­niuk. Az iskolára még jellem­ző, a kóruskultúrában régóta vezető szerepet töltenek be. Hat énekkaruk van, s dalosa­ik eljutottak a közelmúltban egy dél-amerikai vendégsze­replésre. Mi még a jellemző vonás? A zsúfoltság. A tagozatos osz­tályokban is a kívántnál ma­gasabb a létszám, míg az ál­talános tantervű osztályokban még magasabb. Néhol 38—40 gyermek is van egy-egy osz­tályban. Ilyen körülmények között végzi felelősségteljes munkáját az iskola 54 peda­gógusa és 23 technikai dolgo­zója. Fáradékonyabbak-e a gyerekek, gyengébb-e az órákra való felkészülésük, mint korábban? — kérdeztük. — A tanév elején éreztünk ilyet, amíg megszokták a gye­rekek az új ritmust — ma­gyarázza Balláné Butenkov Ilona biológia szakos tanár, osztályfőnök. — Azóta úgy tapasztaljuk, a szorgalmas, a komolyan tanuló gyerekek éppúgy felkészülnek az ötna­pos munkahéten is, mint elő­zőleg. Az viszont igaz, hogy a kétnapos otthoniét után hét­főn nehezebben zökkennek vissza, egy kicsit szórtabbak, hangosabbak. —Ugyanezt tapasztaljuk pénteken, amikor jó néhány gyerek úgy érzi, most már le­het egy kicsit lazítani — foly­tatja a tapasztalatokat Gás­pár Béláné matematika—mű­szaki—gyakorlat szakos tanár, csapatvezető. Bessenyei József igazgató, aki az idei iskolai évben vet­te át a tantestület irányítá­sát — korábban tíz évig a guszevi iskola igazgatójaként dolgozott — úgy fogalmaz: meggyőződése, hogy az ötna­pos nem növelte lényegesen sem a gyermekek, sem a ne­velők leterheltségét. A heti óraszámok a hét megrövidü­lésével arányosan csökkentek, bár a tanév tantervi felada­tait teljesíteni kell mindenütt. Hosszabbodik egy kicsit a tanév. — Ha a gyerekek a nap- kö'ziben, vagy otthon rende­sen készülnek a másnapi órákra, nincs különösebb gond most sem, nem nagyob­bak a terhek. A nevelőknek valamivel nagyobb erőfeszí­téssel jár az új rend szerinti munka, de a hétvégi két pi­henőnap viszont ezt kiegyen­líti, a korábbinál jobb lehe­tőséget ad a kikapcsolódásra, a következő hétre való felké­szülésre. Szóba kerül az órarendek gondos, kollektív kidolgozá­sa', egyeztetése. így kerülhető el, hogy egy-egy nap a gyer­mek és a tanár számára mér­téktelenül nehéz legyen. — A finomítás azonban nem érhet véget — magya­rázza az igazgató. Éppen a napokban igazított az egyik osztály egyik napján, mert valahogyan arra a napra sok kis terheléssel járó óra ju­tott, míg egy másik napon a mg a az idős emberekről ww kell szólni, minden am ember tud legalább egy-két-három bölcs, okos, gyakorta megható mondatot. Persze az idős emberekről —, ha nem betegek, ha nem eleset­tek — csak akkor szok­tunk beszélni, amikor va­lami miatt éppen ünne­peljük őket. öregek nap­ján, nyugdíjas-találkozó­kon, szónoki emelvények­ről és fehér asztaloknál. Máskor? Sándor bátyám 63 éves. Minden különösebb kom­mentár nélkül írom a tör­ténetét, úgy ahogyan ő mesélte, nem panaszkép­pen szándékkal, hanem csak mert jólesett a kibe­szélt keserűség. — Itt születtem, itt él­tem, itt öregedtem meg. Ismerek mindenkit, is­mer mindenki. Húsz éven át, majd életem egyhar- madában itt voltam a ta­nács elnöke. Olyankor is, amikor nehéz volt, olyan­kor is, amikor több volt az öröm. Belefáradtam? Nem mondom én a nemet, mert nemcsak fárad, ko­pik is az ember. Legutóbb a választások előtt még örültem is, amikor azt mondták, hogy elég volt öreg, megszolgáltál becsü­lettel. Én se akartam vin­kelleténél több nehéz óra kö­vette egymást. A 4. sz. átlalános iskola a belső munkaszervezés, az is­kolai és a tanórán kívüli el­foglaltságok — szakkörök, korrepetálások, zenei és énekkari összejövetelek — gondos összehangolásával, a legszélesebb nyilvánosság ja­vaslatainak felhasználásával „védte ki” az ötnapos hét gyakran emlegetett szorítása­it. Pedig történtek jócskán változások az iskola munka­rendjében, életében: vissza­költözött az iskolába a Kos­suth gimnázium „albérlő­ként” lévő négy osztályuk. Helyet kell számukra terem­teni. Igaz, öt osztály viszont átment az új 14. sz. Tompa Mihály utcai iskolába, akik viszont náluk voltak „albér­lők” az új iskola megépülé­séig. De még így is óriási ne­hézségekbe került, hogy min­denkinek helye legyen. A ne­velők is összébbhúzódtak, az igazgatóhelyettesi szoba lett a nevelői. Minden apró zu­got igénybe vettek a tanítás (céljaira Lassan minden a helyére kerül a patinás iskolában, régi és új kollégák jó mun­kahelyi légköriben dolgozhat­nak együtt. A nyugalom per­sze csak viszonylagos, az örök megújulás nem érhet véget. r. u. Szabolcs Cipőgyár: par A szandáltól a csizmáig, szinte valamennyi férfici- pőfajtát gyártják Nyíregy­házán, a Szabolcs Cipőgyár­ban. Az idén kizárólag marhabőrből készítik a láb­belikét, s az alapanyagot a budapesti bőrgyár debrece­ni gyáregységéből vásárol­ják. Egymillió pár cipő gyártá­sát tervezi 1983-ban a Sza­bolcs Cipőgyár. (Tavaly 992 ezret készítettek.) Ehhez a mennyiséghez összesen két­százezer négyzetméter bőr­re van szükségük A minőség természetesen legalább olyan fontos a kész­terméknél, mint a> nyers-’; anyagnál. Cipők esetében különösen érzékeny pont­ja ez a végterméknek, mert nemegyszer éri kritika a gyártókat. A nyíregyházi cipőgyár termékeinek hat­van százalékát a Szovjet­unióba exportálják és a szovjet fél' képviselője gyár­tás közben is ellenőrzi a ci­pőket. Ez jó az eladónak és jó a vevőnek is, már gyártás közben kiküszöbölhetik az. esetleges hibákat. A cipő­gyárnak néhány ezer pá-■ ras tőkés piaci megrendelé­se is van, s a fennmaradó közel négyszázezer párat belföldön értékesítik. Terített asztal ni már a falu dolgát to­vább, csak azt nem tud­tam, hogyan lesz azután? Poharat emeltünk a Vincék egészségére, nem volt bár Vince közöttünk, de jólesett a korty bor a szó öröméhez. És Sándor bátyám mondta, hogyan lett azután: — Jöttek akkor még énhozzám sokan. Kis fő­nök, nagyobb főnök, ba­rát... Veregették a há­tam, biztattak, hogy kel­lek én még, hogy minden úgy lesz, mint azelőtt. Azt, hogy úgy nem lesz tud­tam, de én nem is akar­tam azt. Nem toltam én előre magam soha életem­ben, csak hát azt se vár­tam, ami lett. Még örül­tem is, hogy csendesség van körülöttem. Bírom még magam, a tétlenséget soha nem szerettem, de adott munkát a kert ele­get. — Aztán teltek a hó­napok. Jött a Sándor-nap. Tudja Sándor-napokon az volt a szokás, hogy nem­csak a faluból jöttek az emberek, hanem a járás­tól, a megyétől is mindig jött valaki, hogy megkö- szöntsön egy pohár szilvá­val, vagy azzal, ami ép­pen akadt. Az asszony éppen úgy készült a név­napra, mint máskor. Meg­terített, ahogyan az szo­kás. Én felöltözködtem, ahogy az vendégnek kijár, aztán leültünk az asztal mellé és vártunk. Délben ettünk valamit a konyhá­ban. Délután többször is kimentem, hátha a kaput csuktam be túlságos erő­sen. Este aztán leszedtük az asztalt, mert rám se lökte senki az ajtót... Nem is az fájt nekem, hogy nem jöttek, hanem akkor már az, hogy mi­ért jöttek azelőtt? Hát ak­kor az se az embernek szólt, az is csak a cím­nek? Még, hogy úgy lesz, mint ezelőtt? Na mindegy! A Vincék egészségére! # ^rjam? Ne írjam? Sa­vanyúbb lett a bor a számban. És ez a rossz íz nem múlik azóta sem. Talán majd Sándor napján, ha megnyitom azt a kerítést, vendégek kö­szönnek ■ rám a nekünk készített asztal mellől. Bariba Gábor

Next

/
Oldalképek
Tartalom