Kelet-Magyarország, 1983. február (43. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-19 / 42. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. február 19. Tisztelt úti társ! Először is szeretném utólag bevallani, hogy általában érdeklődéssel ülök fel a hajnali vonatra, és szívesen leteszem a könyvet, újságot, ha a dolog úgy alakul, hogy beszélgetünk. Sok minden kerülhet ilyenkor szóba: időjárás, egészség, foci, külföldi út. Érdekes, hogy a „vonatos beszélgetéseken” röpke negyedórák után milyen intimitásokat is megtudhat az ember, mondjuk a másik munkahelyéről, szomszédjáról. Sokszor talán többet is, mint amennyit szabad lenne — de hát a jólértesültség bizonyítása már-már magyar virtusnak számít. ön nem ilyesmivel vette fel a beszélgetés fonalát, hanem egy megjegyzéssel, miközben olvasta a napilap híroldalát. „Manapság már úgy tűnik, hogy társadalmi munkából fejlődik ez az ország” — mondta, s a néhány soros híradásokból idézte: itt járdát építettek társadalmi munkában, ott a vízvezetéket bővítették ugyanígy, egy másik helyen az iskolabővítést hozták előbbre összefogással. Sorolta a korábbi eseteket is: faültetés, utcarendezés, sportpályaépítés — csupa olyat, ami valóban gyakori községben, városon. Nem nagyon örül az ilyesminek, ám ha a települések így tudnak gazdagodni, fogadjuk el — mondta —, de azt már megkérdőjelezte, hogy mérnökök társadalmi munkában készítsenek energiatakarékossági vagy éppen közvilágítási tervet — mint ahogy Nyíregyházán is megtörtént. „Mit csinálnak akkor azok főmunkaidőben, akiknek ilyen tervek készítése lenne a dolga, s egyáltalán, mire költik a tanács pénzét, ha alapvető dolgokat is társadalmi munkában kérnek?” — kérdezte ön. Nyilvánvaló volt, hogy az alkalmi beszélgető partnerek véleménye korábbi tapasztalataiktól függően alaposan megoszlik — így is történt, a vitát senki nem zárta le. Én sem akarom ezt tenni, amikor most továbbgondolom az akkor félbeszakadt beszélgetést. A közösségi élet dolgai mindig is legalább két részre osztották az embereket: olyanokra, akiknek nem kell kétszer szólni, mennek és segítenek, s olyanokra, akiket nem nagyon zavar, ha .mások társadalmi munkában dolgoznak. A szatmári kisváros tanácselnöke mesélte: maga is kiment a zuhogó esőben az egyik lakáshoz, ahonnan egyre ingerültebben telefonáltak, ho^y elönti a pincéjüket a víz, miért nem mennek már a tűzoltók és a költségvetési üzem dolgozói. A helyszínen a tanácselnököt majdnem szétvetette a méreg; kért egy lapátot, s öt fogás földdel elzárta a pincébe vezető víz útját — az ablaknál álló reklamáló szeme láttára... Nem a tanácselnök eredeti megoldását akartam példaként említeni, hanem a lakóét. Mintha a szükségesnél jobban hozzászoktunk volna: nekünk már nem kell felemelni a lapátot, hogy rendbe- tegyük a bérház környékét. Megkockáztatom, hogy nem csupán az a 380 millió forint az egyetlen értékmérő, ami például Szabolcs-Szatmár munkahelyeinek, lakosainak tavalyi, településfejlesztő társadalmi munkáját mutatja. Mert nem arról van szó, hogy ami elkészült, csak így valósulhatott meg, hanem arról: két, három vagy négy évvel hamarabb vehették birtokba. Kamatoznak ezek a társadalmi munkák az emberi kapcsolatok építésében is, amelyekről egyébként az a nem megalapozatlan hír járja, hogy a lakóközösségekben inkább lazulnak, mint erősödnek ... El lehet gondolkbdni azon a — nyilvánvalóan túlzó megjegyzésen is —, hogy társadalmi munkából fejlődnek-e a települések. Mondhatjuk: igen, abból is, és ez jó. De a megye tanácsai költségvetésükben az idén 3,7 milliárddal gazdálkodnak és másfél milliárdot költenek fejlesztésekre; ezeket az öszegeket egészítik ki sokféle társadalmi összefogással. Végül szeretnék visszatérni a mérnökök társadalmi munkájára, ugyanis jó néhányat ismerek, akik az Ön által említett munkákban részt vettek. Fogadjuk el kiindulási alapnak, hogy egy mérnök sokkal nagyobb értéket juttat a közösségnek, ha két órán át tervez, mintha ugyanennyi idő alatt fát ültet — tehát ha teheti, inkább szakmai tudását adja városának, falujának, mint csupán fizikai erejét. Ha jól képzett emberek egy csoportja közösen segít a lakóhelynek, mi több: hosszabb távú tennivalók megoldására tesz reális javaslatot, ezt nem hibának, hanem erénynek tartanám. Végtére is közösen formáljuk szűkebb pátriánkat, s én azokat erősíteném, akik nemcsak elvárják az újat, hanem tenni is aldCrilalt4rte---- /'fecbrfjú. o&\___ az állami gondozott gyermekekről ön, mint a tiszadobi gyermekváros igazgatója, osztja-e azt a véleményt, hogy felgyorsult ritmusú életünk, az urbanizáció, a család szerepének halvá- nyulása nagyban szerepet játszik a hányatott sorsú, veszélyeztetett gyermekek számának növekedésében. — Nem vagyok illetékes az okok hiteles felvázolásában, hiszen mi már a nehéz helyzetű gyermekek társadalmi adaptációját készítjük elő, annyit azért tapasztalunk: a felsorolt okok mindegyike szerepet játszik e súlyos társadalmi probléma keletkezésében. Ismereteim szerint hazánkban megközelítőleg 30 ezer állami gondozott gyermek van, közülük 3 ezernyi él, található Szabolcsban, s ennek közel egytizede itt, Tiszadobon. Természetesen mi is tüzetesen felmérjük, hogy a gondjainkra bízott gyermekek milyen okok következtében szakadtak ki családjukból s magunk is meglepődünk gyakorta. A legfőbb tapasztalat: a kevés kivételtől eltekintve — teljesen árvák, félárvák — nem az anyagi lét játszik közre az állami gondozásba vételnél. Sőt! Fájdalmas tapasztalat, hogy az anyagi bőség gyakorta nem realizálódik a gyermek nevelésében. A Hallhatnánk valamit konkrétabban állami gondozásba vétel okairól? az — A nálunk elhelyezett 283 gyermekből — akik közül kétszázan ipari tanulók, a többi általános iskolás — a legtöbben, 139-en azért kerültek állami gondozásba, mert a szülő alkalmatlan gyermeke nevelésére: elhanyagolja, felelőtlenül él, szellemileg képtelen feladatának ellátására. Hatvanan a szülő — vagy a szülők — alkoholista életmódja miatt szorulnak az állam támogatására. Gazdasági okok a gyermekváros lakóinak csupán az egyharmadánál játszanak közre. Amíg régen úgy élt a köztudatban, hogy'az árvákat, a félárvákat veszi védőszárnya alá az állam, addig nálunk jelenleg 2 teljesen árva és 42 félárva van csupán. Tehát azt válaszolhatom: az állami gondozásba vétel oka szinte minden esetben a gyermek nevelkedésének veszélyeztetettsége, mely a hátrányok több dimenziójában nyilvánul meg. Sok gyermeknél az előző életükben a hátrányok halmozódását fedeztük fel. A veszélyeztetettség kialakulásában legtöbbször az alkoholizmus, a deviáns magatartású szülő vagy testvér, a testi vagy szellemi fogyatékosság, az iskolázatlanság, a rossz lakásviszony s a család alacsony jövedelme játszik közre. ön azt mondta, megyénkben körülbelül 3 ezer állami gondozott gyermek él. Hol vannak a többiek? — A probléma megértéséhez annyit valóban tudni kell, hogy a veszélyeztetett gyermekek először a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézethez kerülnek, amely mint gyám vagy intézetbe juttatja a rászorulót, vagy nevelőszülőkhöz helyezi el, illetve eljár az örökbefogadási ügyekben. Egyébként külön van intézet a csecsemőkorúaknak, továbbá az óvo- dáskorúaknak (például a balkányi), aztán az általános iskolásoknak (Cégénydányád, Ökö- ritófülpös, Berkesz) és végül van a mi gyermekvárosunk, ahol, mint már említettem, közel 300 általános iskolás és szakmunkástanuló él, 18 éves korig, kivételes esetben azután is. A mi gyermekközösségünk a külön> böző életkorú összetétel miatt összetett feladatrendszernek igyekszik eleget tenni. A családi élet funkcióinak az átvállalásával folyamatosan el kell látnunk a nevelőotthonok általános és speciális tennivalóit. Melyek ezek? Többek között: a személyiség fejlesztése, a szocialista közösségi, erkölcsi, politikai, világnézeti, esztétikai, kulturális, a munkára és az egészséges életmódra nevelés; másképpen: az önálló családi és munkáséletre nevelés. Gondoskodnunk kell a családi környezet korábbi ártalmai következtében kialakult pszichikai károsodások kiküszöböléséről, pótlásáról, esetleges korrigálásáról. Nem nehéz elképzelni, hogy ez valóban nagy megterhelést jelent az érte fára- dozóknak. — Nehéz, de szép hivatás. Hiszen még nem is szóltam az egyik leglényegesebb küzdelmünkről: arról, hogy a gyermekvárosban országosan is figyelmet keltő a szakmunkástanulók képzése. Ehhez annyit: 28 évvel ezelőtt a tiszadobi otthont relatív túlkoros otthonná szervezték, mivel égető társadalmi gond volt már akkor a 14. életévüket betöltött, de az általános iskolai tanulmányaikat be nem fejezett gyermekek jövője. Lehetővé akarták tenni, hogy ezek a gyermekek is akár mezőgazdasági, akár ipari képzés formájá—Csupán érzékeltetésre: a gier- mekiáras évi költségvetése mintegy 17 millió forint Ha most miihez hozzászámítjuk még a szakmunkásképzés sokféle költségét az eszköz- és aniagigénytöl a tanműhelyek fenntartásán át az oktatók fizetéséig, akkor nyomban kiderül, hogy egy állami gondozott, ipari tanaié gyermek évenként kevés híjám 100 ezer forintjába kerül az államnak, amiért a a szülő — ba van - esetleg fi-1 zet 3-4 ezer forintot ban készülhessenek fel a termelőmunkára. Most múlt negyedszázada, hogy a gondolatot tett követte és Tiszadobon megkezdődött a túlkoros állami gondozott gyermekek képzése a cipész, asztalos és kovács szakmákban, továbbá az „Ezüstkalászos Gazda” tanfolyam keretében. Később a szakmák száma bővült, javultak a képzés feltételei, az egész ország területéről érkeznek Tiszadobra olyan gyermekek, akik túlkorosak ugyan, de elvégezték az általános iskola 6. osztályát. 1980-ig ezek a gyermekek a szakma tanulásával egyidő- ben járták a dolgozók általános iskolájának a két utolsó osztályát, ami igen megterhelő volt. E gond megszüntetésére a Tiszavasvári 115. számú Ipari Szamunkásképző Intézet Tiszadobra kihelyezett osztályának vezetői, nevelői olyan speciális tantervet készítettek, amelyben egymásra épül az általános iskola 7—8. osztálya, valamint a szakmunkásképző iskola elméleti törzsanyaga. A siker nyomán tavaly pedig a kisegítő iskolát végzett 15 gyermek is bekerült a szakmunkásképzőbe (őket az áttelepítő bizottság a normál iskola 7. osztályába helyezte át). A Művelődési Minisztérium illetékesei elismerték a kísérlet eredményét és továbbra is engedélyezték ezt a munkát. Nem szeretnék nagy szavakat használni, de a társadalom humanitásának egyik fokmérője, hogy miként bánik a gyermekekkel, az idősekkel. Közöttük is kiemelkedő fontosságú a fogyatékos gyermekek sorsának egyehgetése. Nos, ha mi a kisegítő iskolát végzetteknek is megnyitjuk a kaput a szakmunkás-bizonyítvány megszerzése előtt, akkor munkánk humanitárius jellege aligha vonható kétségbe. A Ügy érzem az eddigiekből, hogy Tisza- w dobon és a hasonló intézményekben elsődleges cél az a bizonyos társadalmi adaptáció, vagyis az, hogy az otthonok minden tekintetben pótolni tudják azt a családot, mely nem képes értékes, becsületes, dolgos felnőtté nevelni a gyermeket. — Már említettem, hogy tőlünk a gondozottak döntő töDbsége az intézetből azonnal a termelőmunkába kerül. Így a nevelőotthonokkal szemben támasztott általános feladatrendszerek mellett sajátos céljaink is vannak. Ilyen többek között a közvetlen előkészítés az önálló életvitelre, a termelőmunkában a helytállásra. Bár a „zárda” apró jelei sem fedezhetők fel nálunk, a mi nevelő- otthonunk is — mint valamennyi hasonló intézmény — csaknem „inkubátori” védettséget nyújt a gyermeknek. Ezért nagykorúvá válásuk előtt hatványozottan jelentkezik náluk a szabadság utáni vágy. Ugyanakkor az önállóságra törekvés párosul az önálló élettől való természetes félelemmel. Ez például a távozás előtti időben nagyfokú belső feszültséget idéz elő. A konfliktus leküzdésére igyekszünk kellő élettapasztalatot, ismeretet és jártasságot biztosítani gyermekeinknek. A szakmatanulás közben például lehetőséget teremtünk arra, hogy minél több életszerű szituációba kerüljenek. Állandó és szoros kapcsolatunk van 21 vállalattal, 15 szocialista brigáddal. Üzem- és munkahely-látogatások, munkásokkal, szocialista brigádokkal történő találkozások szervezésekor az a célunk, hogy leendő munkahelyükről, egyáltalán a munkáról és a munkásokról minél többet tudjanak meg fiataljaink. Ha látogatóba jön hozzánk egy-egy kollektíva, sohasem azt nézzük, hoztak-e ajándékot, hanem egyáltalán a jöttüknek örülünk: van kivel szóba állniuk gyermekeinknek és ez óriási dolog! Van-e visszajelzésük arról, hogy a gyermekek milyen képet alkotnak magukban az ilyen találkozások alkalmával? — Szakmunkástanulóink Diósgyőrben, Le- ninvárosban és Tiszavasváriban valóságos munkahelyeken, munkabrigádokban dolgoznak, munkásszállón laknak, élik a munkásemberek életét. Megtanulják, hogy az életben mindenért meg kell dolgozni, megtanulják becsülni a szerzett javakat, megtanulnak bánni a pénzzel. Űj környezetükben új barátságot kötnek, így értelmileg és érzelmileg is felkészülhetnek a munkáséletre. A már említett szabadságvágy gyakorta megnyilvánul-e szökésekben? — Szökés mindig volt, ma is van. De amíg négy éve naponta több, mint 30 gyermek szökött meg, s majd került ismét vissza, addig most naponta legfeljebb 5—7 fő szökik csupán a szökés izgalmáért, vagy mert érzelmileg erősen kötődik valakihez, illetve csak azért, mert a másik elcsalja. Jobbára azok szöknek, akik későn kerülték állami gondozásba. Megjegyzem, hogy nálunk csak kapu van, kerítés nincs, tehát a szökés nem valami nagy vállalkozás. Ennek is megvan a maga nevelő hatása. Mi sok mindent teszünk, hogy megelőzzük a szökéseket, hogy a gyermekek önként maradjanak. Rendszeresen vetítünk filmeket, 13 ezer kötetes könyvtárunk van, lehet sportolni, horgászni, különböző hasznos hobbiknak hódolni tucatnyi szakkörünkben. Nevelőgárdánk a szeretet, a megértés, az azonosulás jegyében végzi nehéz munkáját. Nálunk a 92 dolgozó az igazgatótól a kocsison és az éjjeliőrön át a felnőtt társadalom modellje a gondozott gyermek szemében: nekünk aszerint kell élnünk, hogy rólunk vesznek példát. Arról még szót sem ejtettünk, hogy milyen nagy anyagi áldozatot jelent mindez államunknak. - .. .. — Csupán érzékeltetésre: a gyermekváros évi költségvetése mintegy 17 millió forint. Ha most ehhez hozzászámítjuk még a szakmunkásképzés sokféle költségét az eszköz- és anyagigénytől a tanműhelyek fenntartásán át az oktatók fizetéséig, akkor nyomban kiderül, hogy egy állami gondozott ipari tanuló gyermek évenként kevés híján 100 ezer forintjába kerül az államnak, amiért a szülő — ha van — esetleg fizet 3—4 ezer forintot. uuuig meg ucui gondjuk van a gyermekek beilleszkedésénél? társadalmi — Gyermekeinket mi felkészítjük a várható kellemetlenségekre is. A munkát vállaló fiatalok további gondozásáról, neveléséről a gyermekváros az utógondozó és a volt csoportnevelők közreműködésével gondoskodik. Való igaz, hogy a munkát vállaló fiatalok társadalmi beilleszkedése nem csupán az ő ügyük. Sajnos, ezt a folyamatot ma még több tényező akadályozza. Ilyen a felnőttek róluk alkotott véleménye, értékelése, előítélete, másfelől az állami gondozott fiatalok gyakorta antiszociális magatartása. A társadalmi rehabilitáció első számú tényezője mindenkor a munkahelyi közösség. Akkor eredményes az utógondozás, ha a nevelőotthon és a foglalkoztató vállalat együttműkö- tési szerződést köt. Gyermekvárosunknak az együttműködése a Nyugat-Pest megyei Sütőipari Vállalattal a legeredményesebb, ahol 28 gyermekünk dolgozik. Itt nem csupán jól fogadják fiataljainkat, de külön személy patronálja az állami gondozottakat. A tőlünk kikerülő fiatalok eleinte minden vasárnap visszajárnak, majd a munkahelyi, a baráti, a szerelmi és családi kapcsolataik alakulásával ritkulnak ezek a látogatások, mindinkább a levelezés marad. Az elmaradás azonban nem mindig sikeres beilleszkedést jelent, mert a családhiány okozta érzelmi és anyagi hátrányt még nagyon sokáig érzik az állami gondozottak. E hátrányt a nevelőotthon egymagában képtelen megszüntetni, ehhez az egész társadalom közreműködése szükséges. Hogyan? Például úgy, hogy szüntessük meg az állami gondozottak pályaválasztásának kényszerítő körülményeit, nagyobb választási lehetőséget tárjunk eléjük. Körültekintőbben kellene támogatni lakásgondjuk megoldását, miként teszik ezt több szocialista országban. Nyitottabbá szükséges tenni a nevelőotthonokat, javítani az otthonok tárgyi és személyi feltételeit. Indokolt volna például főiskolákon, egyetemeken speciális szakot indítani, ahol a hallgatók a nevelőotthoni munkához kapnának sajátos képzést, amit aztán társadalmi értékének megfelelően díjaznának. G Köszönöm a beszélgetést. Angyal Sándor