Kelet-Magyarország, 1983. február (43. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-19 / 42. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. február 19. O — Jeles — bólogat a tanító —, taníttatni kéne. — Még szép. A naményi gimnáziumba íratom majd be. Ha már eddig felneveltem őket. — Maga nevelte mind a hármat? — Én bizony. Marika kéthetes volt, amikor a menyem elhozta őket. Na, itt van, nevelje őket. Elváltam a fiától! — S mit szólt, mikor otthagyta a csecsemőt? — Mit szóltam volna? Tisztába tettem és megetettem. Engem is a nagyanyámék neveltek fel, hogyne viseltem volna a gondjukat. Ez a három unoka az én szemem fénye. — Hány forintból élnek? — A férjem után — mert ő két éve meghalt — kapok 1625 forintot, Marika után a gyermekvédelmi intézettől 580-at, a családi pótlék meg 660. Aztán itt a kis kert, tavaly is tízezret hozott az alma. Nem szorulunk mi senkire, csak szegény gyerekeket szánom. Mégiscsak hiányzik nekik az anyjuk ... Bár ..., Órákat el tudtunk gyönyörködni bennük. S még pénzbe sem került! Akkor már élére raktuk a garast, hisz tudtuk, hogy hazajövünk. — Itthon hogy boldogulnak? — Boldogulunk. Jancsim a madai sertéshizlaldában dolgozik, nem mondhatnám, hogy sokat keres, négy, négy és fél ezret. Én meg itthon vagyok gyesen, de tartunk disznót, tyúkot, éppen most vettünk száz naposcsibét. — Visszaszoktak már a falusi életbe? — Muszáj volt. Kezdetben rossz volt, de' hogy felépült a házunk ... ! Csak tudja mit nehéz megszokni? — kérdi nevetve. — A dátumot. — Miféle dátumot? — Hát 2009-et. Ekkor jár le a tartozásunk. Most pedig keressünk egy másik utcát, mert még azt hisszük, Madán aztán már valóban itt a Kánaán. A „révkalauz”, Gulácsi Sándor megszabja hát az utat: irány a Hársfa utca. Nagy, tocso- gós legelőn vágunk át, kóbor kutyák biztatnak gyorsabb Petőfi, Krúdy.., Kezdjük a számokkal! 1752-ben 564, 1892-ben 4155, 1941-ben 10 896, 1962-ben 21252, tavaly pedig csaknem 42 ezer cigány élt megyénkben, az összlakosságnak több mint 7 százalékát alkotva. Közöttünk, velünk élnek, nekünk sem mindegy hát, hogyan! Alig van megyénkben olyan település, ahol ne találkoznánk velük, kilenc községben számuk megközelíti vagy meg is haladja az ezret, kások utódai. De hol vannak már a régi kóborló madai bicskások! Hiába keresné az ember a putrikat vagy a telepet, még azt sem igen lehet látni, melyik házban él a magyar, melyikben a cigány. Csak az elmúlt három évben hetven lakást építettek a faluban a cigányok, s mint a nagyközségi tanács elnöke, Lovas József mondja: egyre többen az úgynevezett belvizes kölcsönt veszik igénybe, hiszen az jóval nagyobb összeget jelent, s szebb, nagyobb lakást építhetnek belőle. — Igyekszik mindenki? — Miért, a nem cigányok közül mindenki igyekvő? — pillant fel jegyzeteiből a vb- titkár, Antal Erzsébet. — Többségük igen, de van néhány család, akikről jobb nem beszélni. A legnagyobb gond a foglalkoztatás, különösen a nőket sújtja a munkahely hiánya. Baktatunk a Bem utcában, s alig akarunk hinni kisérő- inknek, a művelődési ház igazgatójának, Gulácsi Sándornak, meg Tamási Sándor tanítónak, amikor azt mondják, itt minden második házban cigányok élnek. A lakások között semmi, de semmi különbség, megszokott falusi portákat, szép, rendezett gyümölcsöst látunk mindenütt. Még a tanácson kötötték a lelkünkre, ha a madai cigányokról akarunk írni, Jóni Józsefnéve 1 feltétlenül beszéljünk, mert az ő élete példaként állhat a nem cigányok előtt is. Szíves szóval, köténnyel törölt székkel kínálja az idegeneket a hatvanéves Közéjük tartozik Nyírmada is, özvegy, s szabadkozik, hogy a rendet azt ne nagyon nézzük, nem volt még ma ideje takarítani: Pedig a helyén van itt minden, ha lennének porszemek, tán még azok is gltdában állnának. A konyhaszekrényen, a falon fényképek, az egyiken szikár férfi vesz át valami kitüntetést. — Szegény uram az — mutat Jóniné a falra. — P'écsen dolgozott a vasgyárban, segédmunkás volt. Akkor kapta a jelvényt. — Hogy kerültek Madára? — Az uram idevalósi, de mikor összeházasodtunk, jött utánam Szamosszegre. Miből éltünk? Gazdálkodtunk. A módosabb emberekhez jártunk napszámba, meg béreltünk földet harmadába. Aztán jött a tsz-szervezés, nem tudtuk elképzelni, mi lesz velünk ezután, s felkerekedtünk, elmentünk Baranyába. Én takarító voltam a pécsi kórházban, az uram meg segédmunkás, jól kerestünk, vettünk egy kis házat Pellér- den, ott Pécs környékén. Aztán szegény Józsim megbetegedett, s vágyott haza Madára, nem akarta, hogy idegen földön hunyja le a szemét. Eladtuk 72-ben a pellérdi házat, s megvettük ezt ni, nyolcvanezerért. — A fényképen a gyerekek unokák? — Ók az én kincseim. Józsika már harmadikos Nyíregyházán, a villamossági szakközépiskolában, Csabi kőművestanuló Tiszadobon, a gyermekvárosban, már csak Marika van velem, most nyolcadikos. Jól tanul, igaz tanár bácsi ? ahol majdnem hétszázan vannak, mióta ellökte őket, egyszer már látták ... Azóta sem érdeklődnek utána. — Mi a gyerekeinket akarjuk úgy felnevelni, mint Róza néni az unokáit — mondja néhány házzal odébb egy fiatalasszony, Jóni Jánosné A konyhában ülünk itt is, a két nagyszoba még üres. De ne csodálkozzunk rajta, hiszen a ház még csak most épült, önerőből! Pontosabban OTP-kölcsönnel, de Jóniék- nak már nem kellett a „C”- keret. A fiatal házigazda tévézik, Charlei angyalai üldözik a gyilkost. Szép házak, elegáns autók, pálmafák, Jóni János nevet: — Hát ők biztos nem pucér fenékkel kezdték az életet. — Szép ez a ház, sokan elfogadnák. — Megdolgoztunk érte. Majdnem három évig éltünk Pesten, a baromfi-feldolgozó vállalatnál dolgoztunk mind a ketten, havonta összegyűlt a tízezer. Igaz, csak hálni jártunk haza, Jancsim sokszor bennmaradt éjszakára is. Aztán terhes lettem, az IBUSZ-lakást felmondták, mehettünk albérletbe. A lakásoknál meg isten tudja, mikor kerültünk volna sorra, ígyhát hazajöttünk. Százezer forinttal kezdtünk az építkezéshez, meg persze a kölcsönnel a múlt év tavaszán. Ügy nézze meg ezt a házat, Jancsim meg a rokonok építették. A mesterek nem gazdagodtak meg a mi pénzünkön. — Nem sajnálják Pestet? Szórakozni jártak? — Szórakozni... ? A kirakat volt a mi szórakozásunk. a híres-hirhedt madai bicstempóra. Fent a dombtetőn már látjuk is a „C”-lakások egy részét. A kertek felől jövünk, s kinézünk egy házat, hogy ne kelljen a kerítést mászni. Az udvaron pöttömnyi fiúcska játszik, egyetlen Szál ingben. Szipog, pucér fenekét pirosra csípte a februári szél. — Megfázik — mondjuk az anyjának, Zámbó Györgyimnek. — Már megint kiszökött — néz ránk dühösen, mintha csak mi hoztuk volna a hideget. A százezer forintos lakás kisebbik szobájában nagy halom farakás, ócska edények. A tiszta szoba sem zsúfolt a bútoroktól, egy dikó meg egy szekrényféle tenné otthonosabbá a házat. A spóron nagy fazékban valami fő, Zámbóné szerint krumpli hússal. Az ablakban nylonfólia zörög. — Kitörték ezek a büdös kölykök, még nem volt időm beüvegeztetni. — Mikor? — Most a nyáron. — Hány gyereket nevel? — Mi közük hozzá! — kiált ránk egy szép arcú lány, de az anyja letorkdllja: — Te ne szólj a nagyok dolgába, bezzeg az iskolában hallgattál. — Hány osztályt végzett? — Hetet — mondja a lány, de az anyja megint rákiált. — Az igazat mond, te... ! Ötöt, hát kimaradt. Kinek volt arra ideje tíz pulya mellett, hogy az ő szoknyáján üljek. — A férje hol dolgozik? — A darálóban, a tsz-ben. Már tizenhárom éve. — Hány gyerek van még itthon? — Nyolc. Sári meg Gyuri már családos, a fiú a gazdaságban, a vejem meg Pesten dolgozik. Hála istennek, ők már szépen boldogulnak. A lányomék is most kaptak lakást a tanácstól. — Maguk hányán voltak testvérek? — Mi nyolcán. Nekem is elég lett volna annyi, de hát mit csináljak*..? Igaz, áldott jó gyermekek ezek, látná meg Ferikémet, ő már huszonegy éves, hazaad az minden pénzt a gazdaságból. özv. Jóni Józsefné — Hány forint jut havonta a családra? — Az ember keres 3500-at, a pótlék meg 3660 forint. De mit megesznek ezek... ! — A napközi nem lenne olcsóbb ? — Tudja, milyen drága az? Egy pulyáért 230 forintot kérnek! Csak a kisebbiket adtam be, az hadd járjon, ő az iskolát is szereti, még csak elsős, de megy az minden áldott nap. Meg sem lehetne kötni. — Mit szeretne, mi legyen belőle, ha felnő? — Ember! Meglátják, őt taníttatjuk. Üjból bent a faluban, a Jókai utcában járunk. A kopár, elhagyott Hársfa út — milyen szép neve van pedig! — után jólesik itt megpihenni a szemnek a rendezett udvarokon, a frissen metszett gyümölcsfákon. Samu Ilona — Mutathatok egy izig-vé- rig mai cigányfiatalt? — kérdi Gulácsi Sándor. — Akkor ide! — mutat egy széles házra. Az udvar közepén hatalmas diófa, környékén a föld szépen elgereblyézve. Bent a lakásban sem kisebb a rend. Heverők, fotelek, vadonatúj szekrénysor, s könyvek, érmék mindenütt. A Samu lányok birodalmában járunk, a legidősebb, Ilona lát bennünket vendégül. Huszonhárom éves és nagyon szép. Az érméket nézzük, mosolyog: — Az atlétikai versenyeken nyertem őket. Nyíregyházáról is hoztam még aranyat is. — Sportol rendszeresen? — Ugyan! Vannak ezek a KISZ-versenyek meg a falusi spartakiádok, azokon szoktam futkározni. — Mióta KISZ-tag? — Hát... Néhány éve. Mikor beléptem a tsz-be, azóta járok rendszeresen a fiatalok közé. Sajnos három évet elpazaroltam, az általános iskola után nem vettek fel fodrásztanulónak, s itthon maradtam. Igaz, anyámnak is kellett a segítség, hiszen rajtam kívül nyolc gyereket nevelt, apám is betegeskedett, tizenhét éves koromban aztán csak elmentem ide a tsz nikecellüzemébe. Nyílik az ajtó, bejön az apa, a csontos, jó beszédű férfi. — Higgyék el, nem a pénzért ment — mondja. — Az almánk tavaly is több mint kétszázezer forintot hozott... — Mennyit?... — Mondom, kettőszázhet- ven-ezret. Szóval, vágyott az emberek közé, s csak elengedtük. Ugye, kell a mai fiatalnak a közösség, ő meg nem bánja, csak szóljanak hozzá. Most is vezetőségi tag a KISZ-ben. — Könnyen befogadták? Keserű fintorba szalad a lány arca. — Azt éppen nem mondhatnám. A második, vagy harmadik gyűlésen történt, hogy az egyik kissé kapatos legény fintorogni kezdett: ide már cigányok is járnak?! A barátai majdnem agyonverték ... De rá egy évre még cifrább esett történt. Valami rendezvényre voltunk hivatalosak, de én nem akartam elmenni, rosszat éreztem. Aztán az öcsém kézenfogott, s beállítottunk. De úgy néztek ránk néhányan, hogy öt perc múlva sírva jöttem haza. Akkor döntött úgy az öcsém is, hogy felmegy Pestre dolgozni. Azóta már meós, most viszi az egyik húgunkat is, aki Nyíregyházán végzett a 107- esben, magával. — Maga nem vágyott el Madáról? — Ó, dehogy nem... Csak nem Pestre. Egy kisebb városba. — Mi tartotta mégis itthon? — Hát minden. A barátok, a rokonok, meg aztán olyan jó kis társaság verődött itt össze az utóbbi időben, hogy az ember csak elmegy a kul- túrházba, máris jól érzi magát. Van filmklubunk, ifjúsági klubunk, ott a mozi, a diszkó, korántsem unatkozunk. És most már elfogadnak bennünket, a fekete hajunkat is. Azt hiszem ... Kortyoljuk a gőzölgő kávét, a könyvespolcot nézzük, Vörösmarty, Petőfi, Krúdy ... Hamarosan szüksége lesz rájuk. Gimnáziumba készül, levelező tagozatra. Kísérje útját szerencse! Balogh Géza „Felépült a házunk...”
