Kelet-Magyarország, 1983. január (43. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-15 / 12. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET ( '. Czinder Antal rajzai Dúsa Lajos: Visszfény jegyese Hajlott őszi fa, édesanyám, bóbiskolsz, tél jön. Jó a tűz. Lángokat mímel köréd a táj: falevél-sárgát és vöröst, aztán már azt sem. Elparázslik minden, s hideggé csöndesül. Magad vagy, anyám. Látom, ahogy pemyesötétben üldögélsz. Felkél a Hold és viasz-sápadt sárga nyakkendőt dob le rád. Jaj, már a visszfény jegyese vagy! Néznék, néznek az éjszakák. 1983, január 15. Annus József: ra kozól k áll meg kevéske 'kacagásra S zombat déL A kis falusi állomáson mind többen gyülekeznek. Persze, a kútfúrók is megjöttek már, lehetnek vagy tízen. Letelepednek a vaslábú padokra, csöndesen ülnek. Hiába, egy hét munkájának húzása a karokban, derekakban. Nem lármáznak most, mint hétfő reggel szoktak. Az adóügy es, aki két hete össze- különbözött velük a hangoskodás miatt, most is tartja a haragot Odébb áll meg, kint a morton-kút mellett s távolra néz, el a váltók felé, mintha bizony arról jönne a vonat. Itt van már a három fiatal tanító néni, akik együtt laknák a volt jegyzőlakásban, s jön apró lépteivel a plébános úr is. Köszönget jobbra- halra. Aki nem ismeri, meg nem mondaná, hogy pap. Szürke öltöny, legényesen kigombolt ballonkabát, éppen csak a táskája furcsa valamiképp. Nem is táska az, inkább mulatságosan kicsi, fából készült barna bőrönd. Csend van. Néha puffan valami, reccsen egy ág. Ritkában esnek az ütések: öregember munkálkodásának hangja. — Nézd, az meg keresztapám — mondja az ünneplös középkorú férfi a feleségének. Bent állnak a gesztenyefa alatt, az asszony kezében süteményes üvegtál, a férfiéban demizson. Lakodalomba készülhetnek. Nagyobbacska fiuk kabátot szorongat a hóna alatt. — Fogd ezt meg — nyújtja neki apja a kötött üveget — Megnézem az öreget. — Elindul a rakodó irányába. Ott, közel a szertár sarkához, hajladozik a nagy fejszével Balogh Mihály. — A fenéért csámborogsz el, mindjárt jön a vonat... — Hol van az még — legyint az asszonyra a férfi. — Hol van, hol van. Váró vonatot még nem láttál... Egy hosszú, nagy csontú, inas kútfúró is elindul a lakodalmas ember után. Kí- váncsáságiból. Neki nem jutott hely a pádon, gondolja, I megmozgatja kicsit a lábait. — Aprítja ám, keresztapám ! Adjon isten... — áll meg az ünneplös férfi. — Te vagy az, Misukám? Hát aprítanám, de nem köny- nyen adja ám meg magát, a teremtésit... — Japánakác, ugye? — Az, a fene a fajtáját, azért olyan szívós. Tudod, ideadta a főnök mindiből. Vegyem ki, oszt vigyem. Nem kell márna már a vasútnak részt adni. Nekem meg jól jön... — A tuskóval miért kínlódik? El kellett volna fűrészelni a tövinél, aztán kalap ... — szól most bele a hosszúra nőtt kútfúró. — Á, az olyan nem munka — ingatja a fejét az öreg. — Kár is a tuskót benne hagyni, meg ki tudja: kihajt a gyökér, nem győzik irtani. Majd mondják akkor, hogy na, az öreg Balogh csak a színét szedte meg a levesnek-.. Aztán hová? — kérdi a keresztfiút. — Lakodalomba — mondja amaz közömbös hangon. — Hát az jó, Misukám! — Tudja a fene. Nem hiányzik. Tudja, nem úgy van már, mint valamikor. Valahogy nem ácsingózik rá úgy az ember fia. — Aztán kihez? — Rózsinknak a lánya ment férjhez. Tudja, az asz- szony nénjié. — Jól van az, na. Azt mondják, nem az á fontos, ki a halott, hanem hogy mit eszünk a torban... — Mosolyog, heherész az öreg a saját tréfáján, aztán beleköp a tenyerébe, nékiveselkedik újra. Egy oldalt induló, majd hirtelen lefelé görbülő gyökeret csapkod, de bizony nem sok sikerrel. Úgy rúgja az vissza a fejszét, mint a gumi. Apró, sárga forgácsok válnak le róla, akkorák csak, mintha bicskáival faragnák... — Szívós egy fa ez, úgy nézem — szól ismét a kútfúró. — Az, hallja. Ilyet még igaz, tán soha nem vettem ki, de nem hittem volna. Azt mondjuk, ugye, a rendes akácnál nincs erősebb. Hát én azt nézem, hogy ez nehezebben adja meg magát... — A fejsze éles? — Ez? Már hogyne lenne. Nézze csak meg... A kútfúró fölemeli a fejszét Nézi. Ujjaival is megtapogatja. — Békebeli — mondja. — Ebben nincs hiba ... Na, kilépne a gödörből egy pár percre, bátyám? Megpróbálom már én is, hátha szót fogadna... — Hát próbálja, na... — néz föl rá bizonytalanul az öreg, nem is tudja, tréfára vegye-e vagy komolyan. De amaz már gombolja is az ingujját, veti a ibőrzakót, nyújtja a lakodalmas embernek. Akkor hát komolyan gondolta. Kimászik Balogh Mihály, átadja a helyet. Nézik az idegent Jól beállt, annyi bizonyos. Lendíti a fejszét lecsap. A kutyafáját! Itt aztán van erő. Még egy, no még egy kicsi, a gyökér már meg is pattan, akár az elvágott kötél. Billen az egész fa a rakodó felé, de ki nem dől még, — Ez igen... — bólogat elismerően az öreg. — Hát hiába, itt már csak fogytán az erő. — Odalép azért a fához, mintegy mutatva, hogy azért ő itt a vállalkozó. Lökdös! a derekat, de bizony feszesen áll még, mozgatja a földet erről is, arról is a lent cövekelő gyökér. A kútfúró újabb feszes kötélnek vág oda. Erre fölfigyelnek már a társai is. — Nézzétek — mutat a bajlódó ember felé a kis köpcös, mieisapkás. — Károly elállt napszámba ... Nézzük már, mit csinál, Odaballagnak vagy hárman. Evődnek a favágó emberrel, de az nem törődik vele. Már a harmadik gyökeret vágja át, gömbölyödik a tuskó, mind jobban megdől a derék, de kifordulni nem akar még. — Szusszanjon egyet — fogja meg a fejszés ember vállát a keresztfiú. — Vágok már rajta én is egy párat. — Visszaadja a kabátot, sőt a magáét is lerántja, odaadja. Meg kell hagyni, szakszerűen csapkod az ünneplös paraszt is. Kikerekedett a tuskó, nem látni már egyetlen fogódzóját sem. A fa mégis áll, visszapattan, ha lökdö- sik. Mintha acélból lenne. — A vezér! A vezérgyökér tartja még, emberek... — szólt a néz elődök karéjából a mieisapkás. — Azt keresd meg, Károly, mert addig nem adja meg magát. De igyekezz, az istenedet, mert három perc múlva itt a vonat ... A keresztfiú kiszáll a gödörből. Bizonyosan munkavezető lehet ez a köpcös, mert olyan határozottan parancsolt Károlyra, eszébe se jutott gondolkodni, már cserélik a fejszét kabátra. — Nem próbálná inkább a budákkal? — Mivel? Mi a nehézséggel? — kérdi nevetve a micisapka s. — Hát ez e! — emeli meg az öreg. — Csákány az, tatám ... Budák? Na, Károly, piszkáld meg avval a budákkal... A gödörben álló ember el- kapargatja előbb a földet, végre megleli a lefelé futó vastag gyökeret. Épp csak kivillan a sárgás bőre, de látszik azért, hogy erős, igen erős. — Azaz — szólnak bele többen, mintha aranyat látnának. — Ott adj néki! De nagyokat, Károly! — A többiek is fölállnaka pariról, közelebb oldalágnak. Két-három fiatal szavalókórust indít: — Haj-rá, Fe-ke-te! Hajrá ... — Ne hülyüljetek már — amaz. — Inkább számoljatok. Ha nyolcból nem vágom át, egy-egy korsó! Rendben? — Naná, ez a biztos korsó, apám. Na, nézzük csak: egy, kettő, három, négy, öt... Azannya! Elpattan az oszlopnyi vastag gyökér, a faderék majdnem lefeküdt már. Apróbb szálak tarthatják még, mert hiába csámpaszkodnak rá ketten is, még mindig nem engedi a gödröt. — Na, gyertek már, ne tátsátok a szátokat — áll oda a köpcös is. — Fogjuk meg, aztán errefelé kezdjük csavarni. Mint a mesebeli fanyűvő. Na, most... Na, még egyszer... — Itt a vonat, emberek! — kiált oda néki a piros sapkás. — Tartsa már vissza egy pillanatig, hadd dobjuk ki ezt a vackot... Na, még! Ne húzd, csavard! Ez az! Most málr a mienk... Reccsenós, ropogás, aztán a tuskó felpattan a gödör szélére, mintha óriás csapna oda öklével. Most látszik, hány kisébb gyökér varrta még a földhöz a szívós japán- akácot. — Most aztán roham, második kocsi... — kiáltja a mieisapkás, de már kocog is, pocakja remeg. Fut utána, majd le is hagyja a többi kútásó. A lakodalmas ember már a peronon adja vissza a hosszúra nőtt Károly kabátját. Az asszony pöröl, de a férje leinti: — Jól van na, ráértem... Idegenek is segítettek, láthattad. Az egész brigád a lehúzott ablakokban könyököl. Integetnek az öregnek, aki furcsán áll a kidöntött fa mellett. Visszaint ő is. A vonat már a váltókon csattog. Elhelyezkednek mind. A köpcös kártyacsomagot húz elő a belső zsebébőL A plébánoshoz fordul: — Ugyan, szaki, adja már ide azt a fáintos kis táskát... — Kérem.,. — nyújtja készségesen a civilbe öltözött pap, aztán oldalt lesve nézi, mint csattogtatják bőröndjén az ördög bibliáját... Táróit Mozdulatok í. — B. MARINAK UPPSALÄBA — mennyi emlék ennek a szobának régi lapjain pedig nem éltem minden percében üresen peregtek el a napok amikor sörözök pultjára támaszkodva vártalak hamvadó cigarettavég részegek között és minidig mások jöttek mindig ugyanazok nem éreztem jól magam akkor a városban de vártalak mert odaképzeltelek a sörözőbe akkor már hat éve ,élted az életeimet” barátaim mellettem ittak jó játszótársaim ha szememig ért a tudatlanság becsuktam a boltot és csonkára ittam a holdat én is Z. azt hiszem túlretusáltuk ezt a kapcsolatot akér a vándiorfényképészék földíszltettük egymást vagy csak én téged arcodba beleképzeltem a legszebb arcot mit anya még nem szült a világra és naponta szöktem hozzád, én a bolondok királya Héra Zoltán: Egyensúlyok A szelid egyensúly, hajdan, szerkesztve erdőziúgá&ból és atyai szóból, borzongás s biztonság egyvelege! Felhőámyék és égragyogás. Fekete tehén és fehér tehén, legelve egymás mellett Igás anyaló s mellette csemetéje, tapadva hozzá hámitaian, tettetve vontatást kaptatókan. Munka és játék az ösztönös szeretet melegében. A műhely sem csupa dúliás, bár hideg a forróval találkozik. All lármás csata, de meddig? Felemelve máris a győztes keményvas, tűz és víz békülés-diadaila. A vágy se törékeny. Mezei kápolna. Bent, Mánia-kép előtt térdeplőn Betríce. Qdasóvárgás s nem-mozdulás. Túl-teli csönd, de meddig? Kivárás odakint, álvéletlenül találkozás.' Küszöb egy esthez, mely mindent kiegyenlít. Elválás szépen : hitszegés nélkül. Seb nincsi, és harcolás ha van, még könnyű a gyógyír: szélzene s friss levegő. Az elterült bolygó, a megcsúszott ég, sunyin az érzelmi áttevődés, a döbbenet, hogy a szabad szív fogoly! Mindez később lett, miként a szó is, az annyiszor megnyergelt földé: „Zilál a világ, bokrosult, ledob? Van-e biztosabb menedék: markold a rétek MáWa-haját,. csalatlan tiszta fűsörényét!”