Kelet-Magyarország, 1982. december (42. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-04 / 285. szám
MÚLTUNK, KÖZELRŐL ■■■■ ■ ' .......■---............. ........-_■■■■■ ............—----- .................................. Á na menyi vár és úrnője A múlt ittudban még Ilyen volt t naményl várkastély. A Lónyayak családi hagyományai úgy tudta, hogy a vásárosnamé- nyi várat egy bizonyos Ló- nyay András építtette a XV. században különös okból: annak emlékére, hogy Mátyás király egyszer náluk vadászott. Ez az adat azonban aligha mond többet, mint hogy az itt lévő akkori vízfolyások között lehetett valami kisebbszerű építmény. Lehóazky Tivadar, Bereg vármegye mo- nográfusa Szerint az erősség a XVII. század elején épült, ami több okból is elfogadható időpont. Hivatkozik a vár tornyán lévő feliratra, itt 1614 év szerepel. Az 1615-ben elhunyt Lónyay István fia, Lónyay Zsigmond fiatalon lett a család feje. Bethlen alatt visszahúzódott a politikától, ugyanis a család Bethlen Gábort tartotta felelősnek Báthory Gábor és rokonuk, Lónyay Farkas meggyilkolásáért. Testvérének, Lónyay András kállói kapitánynak is Bethlen Gábor akasztott port a nyakába, s talán ez okozta halálát is. Lónyay Zsigmond azután, mint Kraszna megyei főispán 1630-ban — Bethlen halála után — építette újjá az aranyosmeggyesi várkastélyát, s mint beregi főispán I. Rákóczy Györgynek egyik legfőbb bizalmi embere lett 1653-ban bekövetkezett haláláig. Három lánya közül Zsuzsannát Bocskay István fejedelem fia vette el, Lónyay Anna pedig első házasságában Wesselényi István felesége lett. Anna is felváltva élt a két várkastélyban, de szívesebben tartózkodott Meggyesen, nagyobb és kényelmesebb volt. Az irodalomból kétszeresen is ismert, hogy Lónyay Anna másodszor ' Kemény Jánoshoz ment feleségül. Az esküvő nem a naményi várban volt, hanem Aranyosmeggyesen, de mindketten többször megfordultak itt, amikor éppen nem menekültek, illetve hadakoztak. Kemény Jánosnak egy jelentős levele datálódik a naményi várból 1660. július 2- val. II. Rákóczy György már halott, de Nagyvárad még nem esett el. Anna Szinyér várába menekült, Szejdi pasa pusztító hadai elől. Kemény János kéri a feleségét, mielőtt hazajönne, szereztessen maguknak Eperjesen szállást ............nemsokára a marhákat is feljebb indítom, jobb magunk költsük el, mintsem ellenség.” — írja. A naményi levél után fél évre már megválasztott fejedelme Erdélynek. Fejedelem, aki rövid uralkodása alatt állandóan menekül a török túlereje elől. A Számos-völgyön felfelé az akkor Emberfőnek nevezett Ciblesen át Máramarosba, Husztra, Kislónyát érintve Zemplén városig. A törökök többször is hiába ostromolják Meggyest, és az sem véletlen, hogy Naményig, Baktáig pusztítanak, rabolnak. Minthogy ágyúik nem voltak, bizonyára megmenekült a naményi vár is, s nyilván Vaja is. Kemény János útja azután a Segesvár melletti nagyszőllősi csatamezőre vezetett. Lónyay Anna Nagybányáról elkísérte urát még a 14 kilométerre délre fekvő Dobrovicáig, azután nem látta többé. A hatvanas években felburjánzó német túlkapások a •naményi vár úrnőjét is az elégedetlenek táborába vitte. Részt vett a Wesselényiiéi összeesküvésben is, — sőt erről gyakran megfeledkeznek — a mozgalom egyetlen győztes fegyvertényét ő szervezte meg. Megtudta, hogy Uray Mihályt a szatmári dragonyosok el akarják fogni. Lelevelezte fiával, Wesselényi Pállal, és Gyu- laffy Lászlóval, hogy a németeknek visszatértükben állítsanak csapdát. A támadás sikerült, Lónyay Anna megvendégelte a győzteseket, a foglyokat elvitték az ecsedi várba. A számonkérést azonban nem kerülhette el. őt is megidézték a pozsonyi Zöld házba, de elmenekült Erdélybe. Magyarországi birtokait, így Naményt is elkobozták, s a várat 1674-ben felrobbantották. Ürnője 1689- ben kegyelmet kapott, de ahogy valamivel később a várat felbecsülték, csak 1000 forintra értékelték, „mely szép volt, amíg a múlt háborúskodás idején el nem pusztult”. Koroknay Gyula Tíz- és mént Nyírbátorban 1 A nyírbátori városi-járási művelődési központ a lehetőségekre és a hagyományokra támaszkodva alakította ki a maga sajátos kulturális arculatát. A zenei lehetőségek mellett a képzőművészet tömegekre ható közönséget mozgató műfajainak ápolásával a megye jelentős bázisává nőtte ki magát. Az idei évben a nagymultú rekesz- és az úgynevezett limogesi zománctechnikának adott helyet. A központban 1971-től működnek képzőművészeti csoportok, segítve a vizuális nevelést, és az iskolán kívüli művészeti tevékenységet. Az elmúlt év őszétől kiváló szakmai és pedagógiai képességű művészek: Józsa János és Bodó Károly debreceni festőművészek irányítják a zománcstúdió munkáját. A november 7- én megnyílt kiállításon már tizenöten adtak számot fel- készültségükről. A stúdió tagjainak többsége aktív pedagógiai munkát folytat. így Nyíregyházáról Ács Lászlóné és Nagy Lajos tanárok mutatkoztak be rekeszzománcokkal és plasztikákkal. Ácsné művei tisztán megfogalmazott motívumrendszerekre épülnek, míg Nagy Lajos érmeiben biztos anyagszerűséggel aknázza ki a parányi tér plasztikai lehetőségeit. Nyírbátorból hatan is szerepeltek. Munkáikból emeljük ki Farkas Anna a zománc ősi felhasználási módjához kötődő, inkább díszítő jellegű rekeszzománcait, a Krivanik házaspár elvont témájú akvarelljeit s a Természetben című vízfest- ménysorozatát. A telep munkásságát irányító, a linó- és a rézkarc technikában is otthonos Makrai Zsuzsanna, „Bátho- ri Madonnája” már-már a bizánci zománcok hatását kelti a nézőben, Rohály Mária Madaras-sorozata erősen népi ihletésű, míg Tabi Józsefné absztraháló erejével tűnik ki. Színei rendkívüli intenzitással lobognak, a gótikus üvegablakok szuggesztív kisugárzására emlékeztetve. Nyírbátori a még középiskolás Dzsurbán Ágnes, aki kissé kubiszti- kusan megfogalmazott, érett ecsetkezeléssel állított ki két akravellt, a stúdió csaknem valamennyi résztvevőjére jellemző rajzi biztonsággal, mintegy je- , lezve, hogy a telep művészeti vezetői: Józsa János és Bodó Károly instrukció- ikban mindig törekedtek a rajzi tudás alapjainak a kiművelésére. Középiskolás a debreceni Stima Klári is, egy meglepően finom vonalvezetésű rézkarc exlibrissei vonta magára a figyelmet. Tömör megfogalmazású terrakottákkal szerepelt a kiállításokról már jól ismert haj- dúszoboszlói tanárnő: Fekete Borbála, míg a debreceni Serfőző Zsuzsanna Triptichonjában nonfiguratív variációk logikus láncolatát fűzte látomássá. Elvont képszerkesztésében jól kapcsolta össze a fémalap festékkel átvont és festékezetlen felületeit. A stúdió munkájában mindvégig társadalmi hozzájárulással vett részt a Csepel Művek nyírbátori gyáregysége (a linoprés, a rézkarcnyomógép és az égető kemence karbantartásával), míg a nyíregyházi papíripari vállalat jelentős mennyiségű és minőségű papírral segítette a tagok munkáját. Dr. Tóth Ervin------ J Rendezte: Jóska Pilissy Először Moszkvában találkoztam a címünkben szereplő furcsa név viselőjével. Nagy örömmel újságolta a fesztiválon, hogy filmjét megvásárolták a szovjet forgalmazók, tehát feltehetően újabb több milliós nézőtábora lesz A kis darázs-nak. Most megérkezett hozzánk is a francia alkotás, melynek rendezője — kell-e meggyőzőbb bizonyíték a Jóskánál? — természetesen magyar. Azt a kérdést, hogy t. i. miért használja a művész becézett formában a keresztnevét, már az első alkalommal feltettem Pilissynek. (Azóta többször összefutottam vele. Akárcsak Szabó László, ő is sűrűn jár haza. Rendkívül jól ismeri a világ filmművészetét s számos remek tanácsot adott azoknak, akik filmátvétellel és beszerzéssel foglalkoznak.) „Miért ne használjam?” — hangzott a válasz. „Engem mindenki így ismer. Sokan meglepődnének, ha egyik napról a másikra Józseffé lépnék elő. A névhasználat egyébként konvenció dolga. Híres politikusok, művészek, sportolók is éltek már azzal a fogással, amellyel én. Szeretném, ha a hazai közönség semmilyen extravaganciát nem tulajdonítana annak, hogy Jóska Pi- lissyként mutatkozom be. A mű érdekes, nem pedig a rendező személye. Még kevésbé a neve.” Fogadjuk el a magyarázatot; nézzük tehát A kis da- rázs-t. (Zárójelben szólva: a nemzetközi filmvilágban egyre több volt hazánkfia tevékenykedik. Egyszer érdemes lenne megírni a tőlünk elszármazottak történetét — természetesen minden nacionalizmus nélkül. Egyébként kifejezetten örülhetünk az exmagyarok sikereinek. A kis darázs meséjének középpontjában súlyos emberi drámák állnak. Pontosabban fogalmazva: egy gyermek Odüsszeiája. A negyvenes esztendők végén vagyunk. A nyolcéves Viviane rendkívül nehezen viseli szülei permanens háborúját. A papa és a mama képtelenek megérteni egymást, s ettől a „kis darázs” szenved legtöbbet. Ha az anyára azt mondjuk, hogy vipera, szelíden fogalmaztunk (s ezzel máris ide iktatunk egy kritikusi kérdőjelet: az asszony figurája kissé elrajzolt, minden bizonnyal való- szerűbb lenne a dráma a rossz asszony árnyaltabb ábrázolása segítségével). A válást követően a kislányt anyjának ítélik, ami igazságtalan döntés, hiszen apjához sokkal közelebb áll, s egyébként sem merült fel semmilyen kifogás az egyszerű, becsületes családfő ellen. A következő állomás — egy bigott egyházi intézet, ahol folytatódik a szerencsétlen apróság vesszőfutása. Csak az a remény élteti — őt is, meg sorsáért változatlan felelősséget érző apját is —, hogy majd egyszer együtt élhetnek s a „kis darázs” részesülhet az igazi szeretet melegében ... A film alapjául szolgáló regényt — magyarul is napvilágot látott — a kalandos sorsú Viviane Villamont írta. Indítékairól a következő vallomás tanúskodik (talán fölösleges hangsúlyoznunk az életrajzi jelleget): „Apám iránt érzett szeretetem miatt viseltem el az apácák önkényét, igazságtalanságát a párizsi árvaházban, ahol isten nevében lehetett a gyereket éheztetni, verni, lelökni a lépcsőn — és akkor a lelki megaláztatásokról, melyek állítólag ahhoz kellettek, hogy megtanuljuk az alázatot, és a szenvedést, akár Krisztusunk a kereszten, még nem is beszéltem. Ezt mind csendben viseltem el... az apám iránt érzett szeretet segített mindent elviselni és túlélni.” A kis darázs történetét ilyenformán maga az élet írta. S hogy az írásmű menynyire felkavarta az indulatokat, két további adalék illusztrálja: az egyik túlélő apáca védelmébe vette az intézmény nevelési elveit, Viviane Villamont fúria édesanyja pedig pert akasztott a saját lánya nyakába. A tények mellett — melyek beszédesek — figyelembe kell vennünk azt is, hogy más az élet és a művészet igazsága. Nem vonjuk kétségbe az írónő emlékezéseinek hitelességét, A kis darázs elbírálásakor azonban más szempontokat is érvényesítenünk kell. Jóska Pilissy munkájának — fogalmazzunk egyértelműen — dicséretesek az erényei és feltűnőek a hibái. A debütáns rendező — aki Chabrol, Radványi, Jancsó és más nagy mesterek mellett inaskodott, míg az önálló első megbízatást megkapta — kisrealista eszközökkel teremt hangulatot. Megfigyelései általában jók, főleg a drámai atmoszféra bemutatásában jeleskedik (családi diszharmóniák, drill- fegyelem az apácáknál stb.). Nyomasztó feszültség hatja át a képsorok jelentős részét, amit nem kis részben Jean Badalnak köszönhetünk. Az operatőrt Badal Jánosnak is hívhatjuk, ő is francia—magyar, akárcsak Pilissy, azzal a különbséggel, hogy neki az itthoni filmográfiája is tekintélyes, ö fényképezte többek között a Rákóczi hadnagyát, a Hintónjáró szerelmet, a Bakaruhábant... Ami az érem másik oldala: zavaró a sokszor érzelgősségbe átcsapó édelgés, mely főleg a kislány és apja kapcsolatának gyakori kísérője. Túlságosan fehérre és feketére satírozottak a figurák. Az a benyomásunk, hogy a kritikai mondanivaló maradéktalan érvényesítése érdekében Jóska Pilissy leegyszerűsítette — s ezzel akaratlanul elszegényítette — A kis darázs elvi-gondolati hangsúlyait. A kis Emilie Montgenet — aki „civilben” az Írónő lánya — kedves jelenség, de túl nagy teher nyugszik a vállán. Nem képes úgy eleget tenni a feladatnak, mint néhány nagy elődje (mondjuk Jean-Pierre Leaud a Négyszáz csapásban). S mindezzel együtt üdvözöljük A kis darázsi. Reméljük, Pilissy sokat tanul filmje fogadtatásából, s legközelebb kiegyensúlyozottabb alkotással fog megörvendeztetni bennünket. Veress József Az értelemig és tovább! A Kozmosz Könyvek új sorozata az utóbbi évek egyik legfontosabb törekvését szolgálja: megismertetni az olvasókat napjaink lényeges problémáival, jelenségeivel. Az én világom címet viseli a sorozat, s bevallottan a fiatalokhoz kíván szólni tárgyválasztásában és a megfogalmazás módjában is. Hermann István könyve a filozófia nagy problémáit tárja az olvasók elé. Nem filozófiatörténet, de „kiemeli azokat a gondolatokat, melyek ma is élőek és hatnak, befolyásolják a szellemi és társadalmi fejlődést.” Nem lehet heves szívdobogás nélkül olvasni azokat az írásokat, amelyek a filozófiai gondolkodás kezdeteiről szólnak. Az emberiség továbbfejlődésének lehetősége szorosan összefügg a tudomány előrehaladásával — hirdetik az első gondolkodók. A valóság megismerése tehát nélkülözhetetlen, de nem szakadhat el a társadalmi szükségletektől sem. Gondoljunk az ókori Egyiptomra ! „Minden dolog mértéke az ember” — mondta az ókori filozófus Prútagorasz. Milyen gazdag ez a gondolat! Ha az ember válik a dolgok mértékévé, akkor az ember a legmagasabb rendű lény. S ezt fogalmazza meg Szophok- lész is: „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.” Szókratész etikája máig érvényes tanítást tartalmaz: amit helyesnek ismerünk fel, azért küzdenünk kell, mert lelkiismeretünkkel sohasem szabad ellentétbe kerülnünk. De vajon megtudjuk-e valósítani elhatározásainkat? Nem tornyosulnak-e akadályok jó törekvéseink elé? A Lehetőség és valóság című írás a mindennapokban gyakran felvetődő problémát elemzi. Miképpen lehetséges a jelenből egy gazdagabb lehetőségeket kínáló jövőbe átjutni? Fel kell mérni a jelenben ható tendenciákat, hajtóerőket. Mert a jövő megismerése a lehetőségek megismerése. Gianozzo Manetti az ember küldetéséről, életének értelméről azt mondja: cselekedni és megérteni. Vagyis nem elég helyesen elgondolni a világot, az igazság kritériuma az elmélet és a gyakorlat egésze, együttese. Doleo ergo sum — visszhangzik Illyés Gyula híres versében a felvilágosodás nagy gondolkodójának, Diderot-nak az a véleménye, hogy az emberi létnek éppen olyan alapvető tartalma az érzelmi világ, mint a gondolkodás. Platon államában a művészetnek nincs helye, mert az hamis látszatot teremt. Pedig a művészet magasabb színvonalra emeli az embert társadalmi létében. Ezt a feladatot a tudomány nem képes egyedül megoldani. Szétválasztásuk ideal- mushoz vezet, „segítségével az ember azokat a hiányokat töltheti be, melyek vagy azért keletkeztek benne, mert nem képes élvezni a művészetet, vagy azért, mert a tudományos megismerést, a tudományos világképet képtelen elsajátítani.” N apjainkban ismét divatba jött az elidegenedés. Hermann István néhány oldalon felvázolja a fogalom történetét, s idézi Marxot: nem az az elidegenedés, hogy az ember szerszámokat készít, hanem az, amikor ezek az eszközök nem az alkotó tulajdonában vannak, szemben állnak vele, tőkeként viselkednek létrehozójukkal szemben. Ruth Eva Schulz szerint az elidegenedés legláthatóbb jele napjainkban az atombomba. Ez a tömegpusztító fegyver az emberi agy terméke, mégis önmaga ellen irányul. A fenyegetettség árnyékában beszélhetünk-e még szabadságról? Az egzisztencializmus korunk kiemelkedő tudományos eredményei és az azok felhasználása közötti ellentmondásba kapaszkodik. Az ember, az én, az egyéniség egy tőle idegen világba kerül bele születése pillanatától. Nincs menedék számára, ki van szolgáltatva a világnak. A marxizmus azt mondja, hogy az emberi alkotás időlegesen elszakadhat ugyan az ember céljaitól, de az emberiségnek harcolnia kell ennek az elszakadásnak a megszüntetéséért. Hermann István foglalkozik a modern pesszimizmus kérdéseivel, a környezet és az ember kapcsolatával, a modern messianizmus problémájával. Izgalmas fejtegetéseket olvashatunk az optimizmus és a pesszimizmus összefüggéseiről, az arátiy középútról, a marxizmus és a modern fejlődés kapcsolatáról. Hermann István írásai egy korábbi sikeres rádióműsor alapjául szolgáltak. Ennek jótékony hatása is érezhető. Kettős értelemben. Egyfelől rövid írások sorakoznak egymás után, másfelől a szakmai zsargonnak a nyomával sem találkozik az olvasó. Eredményesen valósul meg az a szándék, amelyet a szerző az Előszóban fogalmazott meg. A könyv igazi haszna valóban az, hogy kíváncsivá tesz: részleteiben is megismerkedni a filozófiai gondolkodás nagy eredményeivel. (Kozmosz, 1982) V, Nagy István Attila QÉMÉ
