Kelet-Magyarország, 1982. december (42. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-31 / 306. szám
ÚJÉVI MELLÉKLET 1982. december 31. O „Súlyos" eset Ügy kezdődött, mint minden más riport. Kérdeztem, válaszoltak. Ügy folytatódott, mint annyi más. Eltettem a jegyzetfüzetet, tüntetőén zsebrevágtam a toliamat és mert nem kérdeztem, elmondták mindazt, amit ha kérdezek, nem mondtak volna ugyanígy el. Persze 'kínáltak is. Sajátból, mert szűk manapság a reprezentációs keret, de változatlan nagyszí- vű, aki a magyar faluban él. Történt mindez Nagyecseden 1982 novemberében. Lekéstem — házigazdáim örömére — egy vonatot és egy buszt. Aztán a magam örömére buszból a másodikat is. Ekkor kezdődött a kálváriám. Jött egy szomszéd, jött egy második, és újságolta, hogy valamelyik rokon most vitte haza az új kazánt. Azt pedig le kell venni a kocsiról valamiképpen. Mentünk. Hét ember, meg egy újságíró volt a mennykő nagy kazánhoz. Féltem? Persze. A kazán óriási volt, mi meg kicsik. Tudtam: most kellene kitalálni valamilyen jó ideológiát a konkrét ne- nehézség leküzdésére, de ... Rám szóltak, hogy emeljem. Emeltem. És lám: a teherautónyi magasból simán, sértetlen ért földig a több mint hat mázsányi súly. írjam? Ne írjam? Év vége ez. Óriásinak tűnő súlyok tornyosulnak elém a világban, de a magyarázatoktól egyik sem lesz könnyebb. Neki kell hát állni. Megfogni és emelni a többiekkel együtt. Esküszöm: magunk is meglepődünk majd, hogy jó kedvvel így együtt, mennyi súlyt bírunk. Bartha Gábor Érdem szerint Kit hogyan ér el a siker, az ám a változatos dolog! Kap az ember kitüntetést, oklevelet, elismerést, prémiumot, kézfogást, vállverege- tést, könyvutalványt, s ami mind között a legértékesebb: levelet az olvasótól. Nagyjából ez a választék az, ami egy hírlapírónak osztályrészül jut. Ami nekem jutott a napokban, az egyik sem. Történt, hogy a nyíregyházi rádió kérésére közreműködtem a szilveszteri műsor 1 konferelásában és ami a fő, írásában. Egy jelenetet „alkottam”, amit a kedves olvasó ma délután hallhat is. Állatok erdei iskolájáról szól a „mű”. A debreceni felvé- j télén színészek adták elő, nagyszerűen, játékosan, közreműködésükkel sokat javítva az eredeti változaton. A poénok bejöttek. A közönség nevetett, hahotázott, mit hahotázott, dőlt. Minden vicc ült, s a függöny mögül már-már meghatottan néztem, hogy alkotásom miként rázza fel és össze a több száz főnyi közönséget. Egyszer látom, hogy a középső sorokban felugrik egy hölgy, s összegörnyedve, még mindig kacagva, de kínos arckifejezéssel kifelé igyekszik. A jelenet után viharos tetszésnyilvánítás, s közben egy információ. A hölgy, aki kirohant, már nem bírta. Tartani. Tény: ilyen sikert még nem értem. Ügy örültem neki, mint Shakespeare örülhetett a néző könnyeinek. Hiába: kinek mi jut. Bürget Lajos Duplázás Hanoiban A rabló bizalma Kitárt karokkal sem ért. Egyetlen értekezlet alatt minimum kilencszer említettek, titkokat bíztak rám, dicsértek. Egyszóval puszipajtása lettem mindenkinek. Aztán következett a szünet. Az előadó elindult felém fülig szájjal, kitárt karokkal, sugározva. Ettől ledöbbentem. Felsejlett a kisagyamban; ez már nem is lehet igaz. Nem is volt az. Az előadó elzúgott mellettem, elkapta a hátam mögött ülő nyeszlett személy kezét, szorongatta, gyűrögette és áradozott: — Személyesen is köszöntőm a központi Sajtót körünkben ... Na fene! Veszem észre, hogy kissé összementem. Hogy is hihettem, hogy a SAJTÓNAK néznek, amikor mindenki tudja itt, hogy én vagyok a (seres) leginkább kis essel, zárójelben. Torzonborz S. doktor jó embere a vasutasoknak. Nem véletlenül, hiszen jó néhány éve üzemorvos, ismeri gondjaikat, bajaikat. Csak éppen a maga bajára alig talált orvosságot. Pedig azzal kezdődött, hogy jót akartak neki. A régi orvosi lakás helyétt egy újat építettek, emeleteset, aihol sokkal kényelmesebben elférhet három gyermekével együtt. Még- 1981 őszién biztatták a doktort: a karácsonyt már az új házban töltheti, jó dolga lesz. Tamáskodott ugyan, mert az építkezés idején egyszer elöntötte a pincét a víz. A számlát persze nem mutatták az orvosnak, de rebesgették, hogy kites#. az 4 millióit is, amiért házat megépítették, jv szolgálati lakás, így’nein is azért bosszankodott, hanem a lakhatási engedélyt várta, olyant, amely kimondja, hogy minden rendben az új házban. „Mit beszélsz? Karácsonyra új háziba költözöl?” — ellenkeztek vele. „No, arra a kis időre nem borotválkozom” — fogadta meg. így esett, hogy nyáron egy torzonborz, s némiképp csalódott orvos fogadott. „Áh, semmi, de ha beköltözöm az új házba, akkor rendbehozatom a szakállam” — mondta. Szerencsére nem kellett még egy karácsonyt várnia. Lányi Botond Két óévbúcsúztatót hozott számomra egyetlen esztendő, az 1982-es. Nem pótszilvesz- tert, hanem három hét különbséggel két valódi ünnepet. A titok nyitja egy tizenötezer kilométeres menettérti repülőjegy — keletre. Az év elején ugyanis Vietnamba utaztam, ahol hivatalosan szintén a Gergely-naptárt használják, de a társadalmi és a vallási élet az ősi kínai naptárhoz igazodik, „holdév”-ben számolnak. Ennek 12 hónapja viszont csak 355 napot tesz ki, ezért minden második vagy harmadik évben egy tizenharmadik hónapot adnak az évhez, amivel kb. hozzáigazítják a holdnaptárt a Gergely-naptárhoz. Így a TÉT (holdújév) január 1. és február 19. közé kerül. Ez egyben az év legnagyobb ünnepe, amelyet 1982-ben a mi naptárunk szerint január 24-én tartottak. A második újévköszöntőm azonban mégis jócskán eltért az előzőtől, mivel háromnapos kettős ünnep — egyben karácsony is. Itthon csikorgó hideggel köszöntött az új év, ott plusz 35 fokkal, a fenyő helyén virágzó barack- fa állt, diós beigli helyett rizstorta került az asztalra. A hangulat azonban igazi szilveszteri volt Hanoiban is — pezsgővel, jókívánságokkal. Ezen a szilveszteresten azonban számomra az is újra bebizonyosodott: mégis kicsi a világ, a mi megyénkből pedig mindenhova jutnak. A Hoa Binh Hotelban a szomszédos asztalnál egy szatmári fiatalember is koccintott az új évre — diplomataként szolgál a vietnami fővárosban. Beszélgetés közben aztán egy igazán praktikus új év előtti vietnami szokást is megtudtam. Ott ebben az időszakban fontos feladat az egyéni adósságok teljes visz- szafizetése is, hogy az új évet minden pénzügyi kötelezettség nélkül tudják megkezdeni. Ez a jó szokás jutott eszembe most, az újabb szilveszter előtt, miközben a Kelet-Magyarország „Bizalmas” oldalára szánt sorokat írtam. Gyorsan utánagondoltam pénzügyeimnek. Az eredmény: „Szigorúan Bizalmas” ... Marik Sándor Kalmopyrin elvtárs Ha már így adódott, hogy négyszemközt vagyunk, elárulom a nagy titkot: L’état c’est moi. Ha véletlenül valaki nem tud franciául, annak le is fordítom: Az állam én vagyok. Rossz nyelvek szerint ezt XIV. Lajos francia király mondta, ám hogy nekem is jogom van hozzá, mindjárt bebizonyítom. Néhány éve hallottuk először, hogy az állam költség- vetése nem ér össze, szóval nagyobb a kiadás, mint a oe- vétel. Én sokáig nem akartam hinni a fülemnek, de miután most már nemcsak utólag derül ki ez a deficit, hanem már előre tervezik is, kénytelen vagyok tudomásul venni. Kérem szépen, tegnap én is mérleget készítettem, s ráTe vagy az Lajos?" amolyan ragadványnevek, a sok egyforma nevű megkülönböztetése végett, hát miért nem lehetne ma is születőben. — A Kalmopyrin minden bajra jó, mindenkin segít, előbb ahhoz nyúl az ember — vagyis a név nemhogy sértő, sőt elismerő — fejezte t^e mondókáját az atyafi. Szomszédja csendben oldalba bökte. — Komám, te is nagy diplomata lettél. Hát Kalmopy- rin elvtársat éppen azért nevezte így a nép, mert olyan mindegy, van, vagy nincs, mát mondanak neki. Se nem árt, se nem használ... így esett-e vagy nem, most már mindegy is. Egy azonban bizonyos, amikor Kalmopyrin elvtárs kitüntetést kapott, a megyei szerv egyik vezetője így címezte neki a dísztáviratot. S egyáltalán nem csodálkozott, hogy a postás pontosan tudta, ki a címzett. Véletlenül se a gyógyszertárban kereste a Kalmopyrint... Páll Géza ff Igaz történet. Egy szép nyári napon Tiszavasváriba indultam riportútra. A város szélén egy csinos, könnyen öltözött hölgy termett az árök szélén és integetett. Abban a pillanatban felforrt a „hűtővizem” és gyorsabban, hangosabban kalimpált a motorom. Persze, hogy megálltam. A hölgy mellém ugrott és a lehúzott ablakon át egy mikrofont dugott az orrom alá. Megkérdezte: mi a véleményem azokról a férfiakról, akik megállnak a stopoló hölgyeknek. Kidugtam a fejem, s nyomban megismert a nyíregyházi rádióban dolgozó kollegina, aki zavartan így szólt: „Ja, te vagy az, Lajos? Te ne nyilatkozz.” De igenis, nyilatkozni akarok ! Mélyen elítélem ezeket a férfiakat! Én csupán cipeke- dő idős asszonyoknak állok meg. Egyetemista fiúkat is felveszek januártól, de csak ha megmutatják stopos igazolványukat. Olyan igaz, mint hogy most a húsvétot ünnepeljük : márkás Zaporozsec kocsimmal én a nyíregyházi rádióbelinél fiatalabb hölgyeknek az integetésére nem állok meg. A szóban forgó esetben is csupán műszaki okokból álltam le a padkára, isten engem úgy segéljen! Nábrádi Lajos Dilemmában vagyok. M. bácsit, a rekedtes hangú kertész munkást sehogyan sem tudom megérteni. Miután gallér mögé löki egy nyeleire a második fél kisüsti szatmárit, nekibátorodik, abbahagyja a trágyahordást és villára támaszkodva kezdi mondókáját: „Lenne nekem egy panaszom, ha meg tetszene hallgatni”. S nem vár semmit, dadogva, akadozva elkezdi sorolni, hogyan is történt fiával az a baleset. Utólag megvallom, Akárhogyan is igyekeztem figyelni, próbáltan agytekervényei- met erőltetni, valójában egy kukkot sem értettem a történetből, mert az öreg úgy ösz- szekeverte az egész históriát, hogy nem jött abból ki egy épkézláb gondolat sem. Nem akartam megsérteni, így aztán arra kértem, ha nem esik nehezére, írja le, miről van szó, mert fontos, hogy a doPANASZ lógnak nyoma legyen, csak így tudok rá hivatkozni és segíteni. Gondoltam, elfelejti. Ha meg nem, hát ha jogos a panasz, utánajárok. Néhány nap múlva meg is kaptam M. bácsi levelét, amelyben előadta, hogy a fia balesetet szenvedett, s megjártak már ungot-berket, mindhiába, nem adnak nekik igazat, pedig szerinte minden hónapban járna részére a rokkantsági segély. Mindenütt azt a választ kapja a fiú, csak akkor jár a segély, ha üzemi baleset volt! „Kérem! Szerintem az volt, hiszen üzem közben, akkor történt a balesete a fiamnak, amikor a meszet oltotta a saját házának az építkezésénél.” Végtére igaz: a maszek üzemi baleset is baleset. De hogy segély járjon érte ... Farkas Kálmán jöttem, hogy 1982-ben én is többet költöttem, mint amennyi a bevételem volt, s mivel előretekintő ember vagyok, már most tudom, hogy 1983-at az ideinél is nagyobb deficittel zárom. Mint az állam. most: már én is előre tervezem a hiányomat. Megengedhetem. Már az elején mondtam, hogy az állam én vagyok. Most jut eszembe, lehet, hogy indiszkréciót követtem el, hogy ezt a titkot kifecsegtem. Mert azért eddig jó hírünk volt a világban, sőt néhol egyenesen krőzusnak néztek minket. Tetszett olvasni néhány napja azt a hírt, hogy elrabolták a müncheni magyar kereskedelmi kirendeltség vezetőjét? Az a pasas nyilván azt hitte: nekünk Budapesten van 300 ezer nyugatnémet márkánk. Mi ez, ha nem a legnagyobb bizalom jele! Balogh József Üvegben a méz A kitűnő néprajzprofesszorral, Gunda Bélával akartam interjút készíteni egy tudományos rendezvény alkalmából, s mivel korábban nem ismertük egymást, az egyik előadás szünetében beszélgetni kezdtünk. A társalgás csapongó volt, afféle bevezető köröket futottunk. Szó esett mindenről, mígnem lassacskán a később készítendő interjú tulajdonképpeni tárgyához, a néprajzhoz érkeztünk. Történet követett történetet, a nemcsak a tudományát, de a humort is értő professzor színes beszédében. Így került sor a néptánc, majd általában a tánc szépségeinek taglalására. — Egyik kedvenc kutatási területem a néptánc — mondta Gunda Béla, majd kisvártatva hozzáfűzte: — de én sosem szerettem a táncot. Életemben egyetlen egyszer sem táncoltam ... — Hogyhogy? — néztem rá értetlenül. — Tudja milyen a tánc? — kérdezte. — Mint amikor valaki üvegen keresztül nyalja a mézet... A professzor már régen túllépte a nyugdíj- korhatárt. De a csuda tudja, ahogy elnéztem az életkedvtől duzzadó embert, arra gondoltam, talán még ma sem kedveli — az üveget. Speidl Zoltán Ügy hívnak, hogy SAJTÓ. Erre akkor döbbentem rá, I amikor a tanácskozás elnö- I ke azt mondta: j — Felkérem a SAJTÓT, j hogy a most közölt adato- ) kát nem a közvéleménynek ! mondottuk volt. * Minden szem rám szege- j ződött. Dagadt a keblem a büszkeségtől. Sőt. A meg- ' tisz-teltetéstől kábán, jelen- j tőségem tudatának hatására '_nyllvárosán összetéptem a j jegyzetfüzetemet. Demonst- I rá'ltam; íme a SAJTÓ lojá- I lis. Aztán még volt néhány előadói kitétel. Valahogy ' így: — A Sajtó igen tisztelt képviselője. — Továbbá: — Volt rá példa, hogy a SAJTÓ példamutatóan segítette ; a munkánkat. Irultam, pirultam, dagadtam és repedt rajtam a tiszta alsó. Mi tagadás, régi motoros vagyok a szakmában, ' de mint SAJTÓT ekkora megtiszteltetés még sohaMa már senki sem emlékszik, ki ragasztotta rá a községbeliek közül e szokatlan „előnévet”. Kalmópyrin, így hívták még a falubeli gyermekek is. Ha ügyes-bajos dolguk akadt a tanyáról bejövöknek, Kalmopyrin elvtársat keresték, ö mindent elintéz ... Történt, hogy a megyei szerv kiküldöttje is jelen volt azon az értekezleten, amelyen az egyik hozzászólónak ki- száján.'- lif&idván: ő^jobban elhiszi Kjdinopyrin ‘'élvtársnak, hogy időben elkészül a tervezett vízmű, mint bárki másnák, legyen az a járás, a megye kiküldötte. A megyei küldött azt hitte, rosszul hall, milyen nevet mondott az atyafi... — Nincs ebből harag — magyarázta a kérdőre vont helyi ember, miközben a Kal- mopyrinnek nevezett helyi vezető nyakig vörös lett és nem tudott tisztába jönni a helyzettel; vajon meg kellene sértődnie, vagy jobb viccre fogni a dolgot. Közben a másik komótosan kifejtette; mindig is voltak a faluban
