Kelet-Magyarország, 1982. december (42. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-31 / 306. szám
KM ÚJÉVI MELLÉKLET 1982. december 31. A régi Nyíregyháza Városi „szépítő bizottság" Ahol a sláger születik Egy est Szenes Ivánnal Közismert, hogy Nyíregyháza város — még az alföldi agrárvárosok között is — szegényes építészeti emlékekben. Ma sincs városunkban egyetlen épület sem, amelyik műemléki értéket jelző táblácskával lenne ellátva. Városunknak egyetlen középkori épülete sincsen, s a betelepítés utáni századokban sem alakult ki olyan tehetősebb polgársága, városi lakossága, amelyik rangosabb építményeket hagyott volna maga után. Ismereteink és ítéletünk szerint néhány köz- és magánépületet — pl. az Alpár Ignác tervei szerint felépített négy középületet s még mellettük néhány más, főként a századforduló idejéből való szecessziós házat is — műemléknek, vagy műemléki, városképi értékű és védett épületté lehetne talán már nyilváníttatni, ehhez azonban a helyi kezdeményezés sem történt meg eddig. A rangos, művészi, városszépítő létesítményekhez a magánkezdeményezés is szerény maradt egészen napjainkig, a közerőből történő építkezésre is csupán az utóbbi két évtizedben futja bővebben és — többnyire — közmegelégedésre. A városi vezetésnek ama szándéka, amely már a régi időkben is -igyekezett város- rendezési szabályzatokkal, intézkedésekkel jó rendet tartani a város építkezésében, s a lakosságtól megkövetelni a város rendjét, tisztántartását, rokonszenves eredményeket hozott ugyan, de a modern urbanizáció anyagi feltételeit nem pótolhatta. Már Nagy Elek 1931-ben írt tanulmányában sokat olvashatunk arról, hogy a város elöljárósága az újratelepítés utáni évtizedekben, még inkább az 1786. évi mezővárosi jogállás elnyerése után különös figyelemben részesítette a városi építkezé- zéseket és a település külső rendjét. 1792-ben Sexty András jó nevű mérnökkel elkészíttették az első városszabályozást. Nem sokkal később, 1810- ben utcainspektori tisztséget létesít a város, s az inspektor feladata a városi építkezések rendjének felügyelete, ellenőrzése. Még inkább ez lett a feladata az 1822-ben létesített „szépítő bizottságnak”, amelyik már bizonyos költségvetéssel is rendelkezett, s ugyanezen évben 3433 rajnai forint kiadása volt. Az utcainspektor és a bizottság működésére nagy szükség volt, s élénk tevékenységet is folytatott. A további városrendezési munkálatok során szélmalmokat bontottak le. Megépült a serház, aztán 1833-ban az első négytermes kórház, a mai római katolikus templom és környéke helyén 1834-ben piacot létesítettek, amely a múlt század végén került el onnan. 1837-ben megépül a mai Korona-szálló helyén a Korona-ház, amelyben hivatalokat és boltokat is elhelyeztek. A városi lakosságot gyakran kellett inteni a köztisztaság megtartására. 1826- ban olvassuk például a gazdálkodó szék jegyzőkönyvében: Pozsonyi János városi orvos jelenti, hogy a városban sokan, kivált mesteremberek repcepogácsával tüzelnek és ennek gőze az egészségre ártalmas. Ezt el kell tiltani. A tanács el is tiltja. Szóvá teszi a városi orvos azt is, hogy a mesteremberek némelyike mindenféle nyí- radékot, hulladékot, salakot és más „büdös szemeteket” hord az utcára. Ezt is megtiltja a tanács. Időnként a város zömét adó paraszti népesség gazdálkodása is gondot okozott, veszélyeztette a városias rendet, tisztaságot. Itt olvasunk arról is, hogy bár tiltva van, hogy az „utca felőli palánkra” nádas épületeket tegyenek, mégis ezt teszik egyesek. A nádas épületek tilalmazása gyakori, mégis lassan vált általánossá. A reformkor végén, utolsó esztendeiben két fontos lépés' történik az urbanizáció érdekében. 1844-ben sor kerül az első néhány száz méter kőjárda megépítésére, majd 1846-ban felállítják az első utcai lámpákat, amelyek természetesen még csak nem is gázlámpák voltak, hanem olajégésűek. A villamos világításra még sokáig kellett várni, 1897-ig. Ezek jutottak eszünkbe a 160 évvel ezelőtt létesült városszépítő bizottság működésével, a városiasodás hősi korszakával kapcsolatban. Hársfalvi Péter A Hanglemezgyár felkérte, állítson össze nagylemezt dalszövegeiből. Arra gondolt, ezt képtelen megtenni, hisz számtalan nagylemeznek volt már sikeres főszereplője azzal, hogy a zeneszerzők sorra- rendre felvették saját nagylemezükre mindazokat a számokat, amelyeket Szenes Iván társaságában írtak. Ha összeraknánk mozaikként mindazokat az ismertté vált dalszöveg-kezdősorokat, amelyeket Szenes Iván leírt, nagyon érdekes mondatok jönnének létre. Ilyesfélék: „Isten veled édes Piroskám, Mondd meg, ha kellek, Engem nem lehet elfelejteni, Szeretni bolondulásig, Mások vittek rossz utakra engem ...” Nem folytatom a játékot, mert ez a nagylemez felettébb komoly dolog Szenes Iván és a magyar könnyű múzsa életében. Még díjat is kapott rá, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat díszes emléklemezét. Mindez történt pedig a margitszigeti Thermál Szállóban, ahol felléptek a nagylemez szereplői és felidézték dalban, szóban a szövegíróhoz fűződő élményeiket. Sziporkáztak a szellemes históriák, szinte novellisz- tikusan kerek történetet lehetne írni dalainak születéséről, életéről. A szerző egy kicsit a dalok sorsával együtt lélegzik. Szenes Iván különösen. Ö alig hétévesen már megírta első dalszövegét, öltözők, színházak folyosóin gyermekként úgy közlekedett, mint más a játszótéren. Természetes is volt ez, hiszen apja, Szenes Andor híres zeneszerzők barátja volt, szövegírója Lehár Ferencnek, Kálmán Imrének, dalai ma is élnek. Eleinte sokan azt hitték, az ifjú dalköltő az apja műveit is felhasználja, pedig ő komolyan készült erre a pályára, ön- képzőköri elnök volt, zeneszerzést, zeneelméletet tanult. Sok fesztiválon jelentek meg ezek a dalok, szereztek elismerést a zeneszerzőknek, Gábor Pálnak, Koncz Tibornak, Nádas Gábornak és másoknak. Egy alkalommal én is elkísértem egyik dalát az athéni fesztiválra. Szécsi Pál társaságában utaztunk, ő volt a dal előadója, akkor sikerei csúcsán élő, rokonszenves, igazi művészegyéniség. Leszálltunk az athéni repülőtéren, várt bennünket egy szomorú öregúr, a fesztiválirodától, egy barátunk a követségről és vagy harmincnegyven zsoké és istállótulajdonos. Elterjedt a hír ugyanis, hogy Szenes Iván Athénbe érkezik. Akik-ismerték, továbbadták. így gyűlt össze ez a különös fogadóbizottság. Szegény programszervezőknek szinte leesett az álla, amikor ezt a sok lovasembert meglátta. A görög csak annyit tudott mondani: „Igen tudom, a magyarok Európa- szerte híres lovasok.” Ma sem tudják talán, hogy Szenes Ivánnal még azon az estén a lóversenyen sikerült szerény kis pénzünket az utolsó drachmáig elveszíteni. De megmaradt a dal, amely elűzi a szomorkás hangulatokat, amelyekkel lazíthatunk, mert Kell egy kis áramszünet, s immáron föl- tehetjük a lemezjátszóra Szenes Iván nagylemezét, hallgathatjuk rajta Hofi Gézát, Jávor Pált, Pécsi Sándort, Koós Jánost, Bodrogi Gyulát, Voith Ágit... a múltban, hiszen a dombosabb részén, ha valamilyen okból gödröt ástak, mindig előkerült valami. Legtöbbször embercsontváz. Bíró Sándor, az egyik ittlakó, ma is sorolni tudja, miket találtak. — Valamilyen pénzt mindig találok szinte, amikor felásom a kertet — és már húz is elő a zsebéből egy elég jól megmaradt Mária Terézia korabeli súlyos ezüstpénzt. — Ez a legrégibb, de vannak rézkrajcárjaim is. Vermet meg már alig merek ásni, mert két-három csontvázat mindig kiforgat az ásó. Találtak itt a dombon olyan sírt, amelyikben ott volt a csontok mellett a pipa, a zacskó, de még a tűzszerszám is. Ez a beszélgetés már napjainkban hangzott el, de érdeklődésem a gyerekkor múltával sem csillapodott szülőhelyem történelmi emlékei iránt. A tündérmesék természetesen szertefoszlottak bennem, de biztos van mindenkiben, így bennem is annyi lokálpatrióta lelkesedés, hogy valahol mélyen szeretné elhinni azt, amiről tudja: lehetetlen. Nos, így vagyok én a büdösbeli Rá- kóczi-várral. Az igazságot tisztázni egykori történelem- tanáromat, a mátészalkai múzeum igazgatóját, Farkas Józsefet kerestem fel. Megmosolyogta „kutatási témámat” : ^ — A megyében alig találni olyan helyet, ahol ne keletkezne hasonló legenda. Szerette a nép Rákóczit. Mindenütt tudják, hogy fordítva verte fel a patkót a lovára, természetesen az illető falu határában csapta be az üldözőket. Alagúttal meg be van hálózva az egész megye, természetesen képzeletben. Az történt ugyanis, hogy az itteni várakat olasz mesterek építették. Az egyszerű emberek, amikor forspontba mentek, csak azt látták, hogy készülnek a hatalmas, hosz- szú árkok. Abból alap lett, a nép meg azt hitte, alagút. A hosszúságát, célját már köny- nyű hozzáálmodni. Ami a várat illeti, győzött bennem az a picinyke rész, amelyik hitt létezésében. Erről W. Vityi Zoltántól, a városi tanács főtanácsosától kaptam felvilágosítást. Dolgozószobájában egy nem elég nagy léptékű térképen tanulmányoztuk a helyet. A neveket sorolva kiderült, hogy tulajdonképpen jól jártunk egymással. Nem azért, mert amikor egy pontra mutatva, és a Kükért nevet mondva, nekem beugrott, hogy tényleg volt ilyen, hanem amikor a pontosság kedvéért egy részletes vázlatot készítve egy kis körbe azt írtam: Kiségres, izgatottan kapta fel a fejét. — Hát itt van a Kiségres? Már egy tizenharmadik századi oklevél is említi! Aztán megtudtam a mi Fellegvárunk igaz történetét. 1504-től magasodott vár ezen a helyen, mígnem 1561- ben a föld színéig lerombolták. Nem is akármilyen vár volt, mert Ecseddel együtt Erdély végvonalához tartozott. — Igaz a mese — mosolyog W. Vityi Zoltán —, csak a helyek keveredtek el az évszázadok során. A mai Fellegvár utca régen nem az volt, hanem a rá merőleges, ma Budai Nagy Antal nevét viselő utcát hívták annak. Emellett jobb oldalon, az akkori láp szélén magasodott a Szálkái vár, a mai Kükért helyén. Most is köves ott a talaj, de ezek már csak szilánkjai az egykorúaknak. Ismeretes egy korabeli oklevél az erősség egyik birtoklójától, Melith Györgytől, aki 1574-ben, tehát a lerombolás után így rendelkezik „az ő testének eltakaríttatása iránt”. A csengeri templomban helyezzék el, koporsójához a követ Szálkáról hozassák. Az akkori kövekből ezek szerint kitelt egy koporsó. És ezt a koporsót meg is találták, igazolva, hogy a végrendelet teljesíttetett. A Melithek legutolsó sarja egyébként elsőként csatlakozott Rákóczihoz később, csellel megvéve Ecsed várát. Ez is hozzájárulhatott, hogy a múló idő a „nagyságos fejedelem” neve köré övezte az emlékek többségét. W. Vityi Zoltán egy Máté- szalka-monográfián dolgozik, amibe betekintve további érdekes dolgokat tudhattam meg. Ezt remélhetőleg rövid időn belül kézbe vehetik az olvasók. Én a beszélgetés után újabb sétát tettem a Fellegvárban, most már az új ismeretekkel felvértezve. Látni akartam azokat a helyeket, amelyekről most már egészen másnak kellett volna eszembe jutni. De hol van már a Büdös? Feltöltöt- ték, kövesút vezet keresztül rajta, szép házakkal az oldalán, kanyarog le a Kenderdombról. Vajon tudják-e a lakók, hogy így hívják ezt a helyet? Ők már nem fel- legvárosiak. Azok száma fogy, az aprócska házakkal együtt, és szaporodnak a gyönyörű villák. Azt mondják, ez a rész ma Mátészalka Rózsadombja. Jó lenne azért, ha a régi neve nem menne feledésbe. Á Móricz Zsigmond Színházban Ez aztán szerelem — kép a rockopera bárjelenetéből Szép magyar tragédia — Albert Éva, Madaras József mv. és Bárány Frigyes Színházunk első mesejátéka, Tamási Áron Búbos vitéze Jellegzetes mozdulat a Szókratész védőbeszédéből — a főszereplő vendégként Jordán Tamás volt Kezdődnek a mulatságos helyzetek a Ma éjjel megnősülök című vígjátékban Téri Sándor mv. a Fehér karácsonyban És a legújabb darab a Pygmalion. (Elek Emil felvételei) Esik Sándor