Kelet-Magyarország, 1982. november (42. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-06 / 261. szám
1982. november 6, O A munka pillanatai A targoncás Rakamazon a frissiben épített almatárolóban — amikor avatták a hatvankét millióért készült létesítményt — én csak Kutifa Ferencnét néztem. Ült a villamos targonca nyergében és a kertből az imént behozott almával teli konténereket percek alatt eltüntette a hűtőkamrában. Aztán beszélgettünk. Nőnek való munka, amit csinál? — Miért ne? — kérdezte, nem vagyok egyedül akinek hasonló a szakmája. A nyíregyházi konzervgyárban tisztára asszonyok vezetik a targoncákat. Én is ott tanultam. Indult egy tanfolyam évekkel ezelőtt. Akkor már asz- szony voltam, nem is fiatal, de azt mondtam,' ha más meg tudja tanulni, akkor én is. Van egy fiam meg egy lányom, 12, illetve 13 évesek. Szabó Bálint Két gyermek mellett dolgozni is, tanulni is nem köny- nyű. — Akkor miért csinálta? — Mert nem mindegy az, hogy hol dolgozik és miért dolgozik az ember. Van akinek elég, ha csak munkába jár. Nekem nem elég. Ott, ahol ma az új 3200 tonnás hűtőtároló áll, néhány éve még kukorica termett. Az az asszony, aki ma bonyolult és érzékeny járművet vezet, nem volt több segédmunkásnál. — Azért jöttem ide, mert itt lakunk a szomszédban. A férjem is itt dolgozik a termelőszövetkezetben, asztalos. Szóval ez így jó és kényelmes. Nem kell utazgatni, több időm jut a családra. — Mennyit keres? — ötezer-ötszáz, hatezer forintot. Tizenkét órát dolgozunk és megállás nélkül. A juhász Kutifa Ferencné — Baj hát. Itt kevesebb a szabad idő, nincs vasárnap, sem ünnep. Sokszor nincs váltóember és az állat nem maradhat egyedül. Aztán van úgy, hogy egyszerre sok minden összejön. Most én az alma miatt is aggódom. Kimentünk a legelőre a növendék állatokhoz is. Messzebb legelt a nyáj és a juhász öles léptekkel, vágott a réten át, terelte a jószágokat, hogy mutassa, rendben van minden. A kombájnos Szabó Bálint, a gacsályi Dózsa Termelőszövetkezet 34 éves kombájnosa az igyekvő férfiak közé tartozik. Azt mondta: — Igen szeretem ezt a munkát csinálni, na és ha már a kombájnon ülök, akkor hadd menjen a motor. Én az erőmet, időmet nem sajnálom. Ezen a nyáron Szabó Bálint saját termelőszövetkezetében 206 hektárról 7030 mázsa búzát csépelt, de kombájnolt a méhteleki Oj Élet és a rozsályi Rákóczi Termelőszövetkezetben is. A gép és ő annyi búzát vágott pár hét alatt, amelyhez harmincnegyven éve száz aratópár sem lett volna elég. A sok munka, a nagy munka gyümölcse volt idén a kombájnvezető elsősége. Büszke rá? — Nem különösebben. Jólesett. Tudja, én már régtől kombájnotok. Pedig hát géplakatosnak tanultam Budapesten. Ez a szakmám, de 1970-ben már arattam, segédvezető voltam. Erre azért emlékszem ilyen jól, mert az Almási Lajos esküvőmre is a tarlóról mentem. — Szóval szereti a kombájnt, kedveli a határt, örül a búzatáblák látványának? — Valahogy így. Pedig egyszer majdnem hűtlen lettem. Volt egy év kihagyásom, elmentem tejüzemi karbantartónak. Gondoltam, jobban járok. Nem úgy lett. Visszamentem a tsz-be, szívesen visszavettek. — Mit gondol, milyen a jó kombájnos? — Ügy hiszem, mint mindenre, erre is születni kell. Szeretni kell a gépet, sőt becsülni, hiszen a kenyéradónk. Seres Ernő PARTTITKAR „CIVILBEN” A világjárt lakatos Ha tőmondatban kellene megfogalmazni, milyen embernek ismertem meg Han- kószki Andrást, azt mondanám: mai, korszerű fiatalnak. Ha bővíthetném is a jellemzést, hozzátenném: szakmáját szerető ■ középvezető, akit tisztelnek munkatársai, s aki párttitkárként részt vállal a nagyobb közösség életének alakításából is. Ám addig, míg Hankószki András, a nyíregyházi Építő- és Szerelő Vállalat 34 éves lakatos művezetője elérte, hogy természetes legyen: reggelente kétszobás szövetkezeti lakásában köszön el feleségétől, két fiától, beül a Zsigulijába, hogy beosztott munkatársainál mindig néhány perccel korábban érkezzen, s irányítsa, szervezze a vállalat egyik fontos részének munkáját — cseppet sem volt egyszerű az élete. Ma sem az. Az első döntés A borbányai Rezeda utcából indult iskolába egy kisdiák, aki inkább nagyapja, nagybátyja közeli münkahe- lyéhez — az építőkhöz — vonzódott, sem mint édesapja cipész szakmája iránt. Amikor géplakatos szakmunkás-bizonyítványát az érettségi oklevéllel együtt megkapta a Kossuth szakközép- iskolában, pár nap múlva már az ÉPSZER-nél dolgozott. — Még talán meg sem melegedtem a vállalatnál, amikor meghallottam, néhány magyar fiatal dolgozni mehet az NDK-ba — mondja élete egyik első nagy önálló döntéséről. — Én külföldön addig nem voltam, s hajtott a vágy világlátásra, új ismeretekre, nagyobb fizetésre, nyelvtanulásra. Mint egy modern valcoló, így i'ndult útnak Karl-Marx- Stadtba 19 évesen, ifjúmunkásként Hankószki András, hogy a vállalt és becsülettel letöltött három év után komoly felnőttként, feleséggel, gyermekekkel, új — marós — szakmával térjen vissza szülővárosába. Természetesen régi munkahelyére, az ÉP- SZER-hez — de éppencsak „vendégségbe”, mivel itthon a katonai behívó várta ... A fordulópontok sora azonban korántsem ért véget ezzel az ifjú szakember életében, hiszen leszerelés után olyan „kipróbálj uk-féle” kitűzőmunka várta, s a kérdés: vajon tud-e emberekkel is bánni, vagy csak szakmájának mestere. Jól bizonyíthatott, hiszen egy év múlva, 23 évesen, a vállalat egyik legfiatalabb művezetőiéként már 55 embert irányított. Aranykezű szakikkal — Nagyon jól jöttek a régebbi, köztük az NDK-ban szerzett tapasztalatok — emlékezik az első napra. — Nem kisebbről volt szó, minthogy milyen legyen az a munkahely, amelyet gondjaimra bíztak. Akkor arra gondoltam: legyen tiszta és fegyelmezett, mert ez már maga követeli a pontos, takarékos munkát. Ha azt mondanám, könnyű volt húszéves srácokkal és nyugdíj előtt álló aranykezű szakikkal vezetőként dolgozni — igaz is volna, meg nem is. Egy munkahelyen nagyon sokszor kell bizonyítani... — Én különben ide is haza jövök. Öröm, amikor a műhelyben indul a munka, mindenki teszi a dolgát, szemvillanásból is értjük egymást. Ha valami sürgős, „rá kell húzni”, senki sem a kifogást keresgeti, mert tudja: ha kérünk, fontos, nem kapkodás az oka. És mindig jólesik, ha szép munka kerül ki a kezünk alól. Amire a legbüszkébbek vagyunk, mégis az, hogy a vállalat garanciális brigádjában nincsen lakatos. A mi munkánkat utólag nem kell javítani. Vagy ha mégis, mi akarjuk tudni, ki hibázott... Hogyan lett később Hankószki András párttitkár? — Én mindig vonzódtam a közösséghez. Hiányzott, ha nem szervezhettünk valamilyen KISZ-rendezvényt, de amikor 1971-ben már kétgyermekes apa voltam, sokszor másként alakultak a dolgaim, mint a fiatalabbaknak. A párttól is munkát kértem, és egyben a felvételemet is. Később öthónapos pártiskolára küldtek, megkezdtem az esti egyetemet. 1975-ben a választások előtt tudtam meg, hogy a 3-as alapszervezet titkárának jelölnek. — Tudtam, a világot ezután sem válthatjuk meg egyik napról a másikra, de abban, hogy összegyűjthet- j ük a jó javaslatokat, hogy lendíthetünk a munkán, hogy többét tehetünk egymásért, abban az első perctől kezdve bíztam. És az alapszervezetben, a pártcsoportokban most is így van. A szervezésből, az elméletből csak annyit akarunk, ami a jó munkához kell. — Tehát minden egyszerű? Ellenfél: az idő — Az idő a nagy ellenfél. Mostanában észrevettem, hogy haza is egyre többször kerül munka, pedig azt nem szeretem. Egy hosszabb beszámolót azonban nem lehet az üzemben, munkaidő alatt írni. Aztán alakítottunk egy vállalati gazdasági munkaközösséget is, a nagykállói posztógyár csarnokát építjük szombat, vasárnap. Ezt a vállalat már nem bírta kapacitással, de Kállóban nagyon kellett, s mi kihasználtuk a lehetőséget. — Az este néhány órája, a vasárnap délután viszont mindenképpen a családé. A nagyobbik fiú, René hetedikes a IV-esben, nagy focista, s mit meg nem adna, ha első számú kapus lenne. De most a második helyen áll. Sokszor reggel hatkor már rohan az edzésre. Bandira, a kisebbikre is rá kell nézni, most a matematika és az orosz megy gyengébben, s lemaradni nem szabad ... A feleség, Regina — ma már szintén ÉPSZER-es — tehát többet vállal otthon. A nagy terveket azonban közösen szövögetik, s azok természetesen a gyerekekhez kötődnek. Nemcsak családlátogatást terveznek az NDK-be- li rokonokkal, hanem jövőre egész szünidőcserét előbb az egyik, majd a másik sráccal. Mert itt az ideje, hogy megtanulják édesanyjuk nyelvét is ... Ha jól számolom, öt vagy hat jelentős fordulat mindenképpen volt már Hankószki András életében. Életútja azonban mégis nyílegyenes. Marik Sándor Akkor Almási Lajos csenged juhász rákönyökölt a karámra és szidta a gondjaira bízott kosok minden por- cikáját. Mi volt a zsörtölődés oka? Pontosan nem tudhatom,- de talán a kertben lévő 110 almafa. Abba ölte bele Almási Lajos minden szabad idejét, pénzét, és termett számára legalább 20 tonna gyümölcs, ami testvérek között is legalább 120 ezer forintot ér. És lassú az eladás. — De minek a pénz? — Minek? Azt ne tőlem kérdezze. Én csak azt tudom, világ életemben dolgoztam. Most 56 éves vagyok, de nem tudnék meglenni munka nélkül. Az akolban rend volt és tisztaság. Harminc válogatott, jól megtermett kos figyelte mit tett, mit mondott a gondozójuk. — Mintha értenének a szóból. — De még mennyire! — mondta a juhász. — Figyeljen csak. Miska! — kiáltott — Gyere Miska! A felszólításra egy nagytestű merinói kivált a bolyból és ügetett Almási Lajos után. — Te bolond — mondta — menj vissza! Menj csak szépen a helyedre! Nem dolgoztam én mindig itt. Növénytermesztő voltam, de mert kevés az ember. idetettek. — Ez baj? - Tiszavasvári, Gorkij utca 5. Takaros egyemeletes, befejezetlen családi ház. Itt él özvegy Barna Mihályné tsz- nyugdíjas. Élőkért, zöld pázsit, pompás erdei, fekete- és lucfenyő. Szomszédságában karcsú, nyírfácska. Mariska néni ültetgette, nevelte. „Igyekszem széppé varázsolni környezetem. Van rá időm, amióta nyugdíjas vagyok. Azért ültetgettem a fenyőket, hogy szeressenek hazajönni a gyerekek! Jönnek is, ha csak tehetik. Géza, a honvéd alezredes a minisztériumból, Erzsiké a vezető asszisztens Debrecenből. És a második gimnazista unoka, Karcsi. Kíváncsisága ösztönözte, s adatott tollat a nagymama kezébe múltja meséléséhez. Mama, mesélj nekem, hogyan éltetek. S én meséltem. Amikor meg nagyobb lett, arra kért, írjam is le. Hát így született ez a pályázat.” Lapozgatok Mariska néni kékfedelű füzetében. Vakaráknak született, nyolcadikként, negyedik lánynak. Gyerekszobája a kemence sutja volt. Ha húszéves bátyjához barátok jöttek, eldugták, szégyellték. „A kenyér óriási kincs volt. Ha egy darabka kenyeret leejtettünk, felvettük, megcsókoltuk, lefújtuk róla a port és megettük. Nyáron önellátóak voltunk. Ha érett az eper, állandóan az családból az ment dolgozni, aki munkát kapott.” „Mikor leendő uram megkérte a kezem, anyám azt mondta: szeHét kilométert gyalogolt. Barna Mihályt önérzetében ez a megalázott- ság sértette, Nem akarta engedni feleségét, de az élet nagy kérdése az Kékíedelű füzet Cjsághír: „Véleményem az egyenjogúságről^-címmel hirdetett pályázatot a Magyar Nők Országos Tanácsa, amelyre 6S8 pályamű érkezett. A bíráló bizottság első díjjal jutalmazta özv. Barna Mihályné munkáját. eperfán voltunk. Elcsavarogtunk a határba. Sárgarépa, karalábé, dinnye, saláta mindig kikerült. Télen ha tehettük, felkeltettük a kenyeret.” Ilyen szépen írta le: ellopták a saját kenyerüket, s a takaró alatt majszolták éjszaka. Gyereklányként volt félkezes. (Ez a marokszedő, s azért nevezték félkezesnek, mert csak félkommenciót kapott.) Első évi aratáskor végig- imádkozta a rendeket kaszása után. Csak bírja, csak össze ne essen. A második évben meg végigsírta. Könnyeit nem láthatták, mert összekeveredett verítékével. Iskolát takarított 4 mázsa egész évi életjárandóságáért. „Ebben a nincstelen, szegény paraszti rétegben úgy nyilvánult meg az egyenjogúság, hogy a gény lány akkor megy férjhez, amikor kérik! így jött létre férjem anyjának beleegyezése nélkül a házasság.” Szombaton esküdtek, orgonaszóval. Vasárnap rendezkedtek be az új „otthonukba”, s az első emberségi próba hétfőn bekövetkezett. „Egy kamrafélébe költöztünk. Bátyámtól kaptuk. Kimeszeltük. Az ócska bútorokat a testvérek adták össze. Édesanyám adott egy kenyeret, az egyik testvérem egy kosár lisztet, a másik két liter olajat, a harmadik egy kevéske zsírt. így adogatták ösz- sze, amivel az életet megkezdhettük.” Hétfőn délután az ifjú asszony bátyút kötött, s elindult a Fülöp-tanyára dohányt csomózni, mert csak neki volt munkája, szerződése. volt, mi történik velük? Szinte elviselhetetlennek vélte férje, hogy egy asszony keresse meg férfi ember számára az első kenyeret. „1945 tavaszán eljött a földosztás. Kaptunk 4 hold földet és egy nagy birtoklevelet, amely bizonyította, jogosak vagyunk a föld használatára és telekkönyvezésére. Az érdekesség az volt benne, hogy csak a férjem neve volt a birtok- levelen. Ha a határba készülődtünk, mindig mondta, siessünk, mert sürgős a munka a birtokán.” Jött egyszer a postás és egy yaskos borítékot hozott a járásbíróságtól: A földkiosztásról szóló végzések voltak benne. A föld fele-fele arányban volt telekkönyvez- ve. „Nehezen vártam haza a férjem — meséli. Vacsora közben mondtam, hogy most úgy készüljön, másnap az én birtokomat dolgozzuk. Volt is nagy nevetés, heccelődés.” így fújdogáltak lassan az egyenjogúság szelei, és Mariska néni, aki hat elemit és három ismétlő iskolát végzett, már tsz- tagként iratkozott be az általános iskolába és elvégezte a hetedik-nyolcadikat. Amikor meg „kiemelték”, megtanulta a kettős könyvvitelt is. Boldogan vetette magát a közéletbe. Tíz esztendeig volt a tsz nőbizottságának az elnöke és csaknem két évtizede párttag. Mariska néni tizennyolc évig élt férjével, a szegény világban, kölcsönös tiszteletben és megbecsülésben. Néha a nincsen zördültek össze, könnyen elillanó harag„Az én nézetem szerint nincs férfi és nő, hanem emberek vannak. Az emberek között pedig a munka, az emberiség, a tudás és a rátermettség határozza meg az értékrendet. Ez az igazi egyenjogúság.” Farkas Kálmán KM ÜNNEPI MELLÉKLET
