Kelet-Magyarország, 1982. november (42. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-06 / 261. szám
HU ÜNNEPI MELLÉKLET DIPLOMÁVAL a térkép szélén — Boldog? Lehet boldog egy ember itt a végeken? — Nem szeretem azt a szót, hogy boldog, mert túlságosan megfoghatatlan. Inkább azt mondanám, nagyjából elégedett ember vagyok, de nem megelégedett. Egyébként valóban temérdek hátránya van annak, hogy az ember már majd leszalad itt a térképről, mert ide már csak másfél kilométer az országhatár, mégis haragszom az olyanokra, akik ezt meglovagolják és mártírnak tartják magukat. — Maga itt egy „bekerült”... — Ide kerültem, de soha egy napig nem éreztem, hogy ferde szemmel néznek rám, vagy gyanúsnak tartan nak. Nézze az az igazság, hogy engem nem a hatalomvágy, nem a kényszer, vagy a gazdagság utáni szomjúság, hanem a szerelem hozott ide. Ez a puszta igazság, ebben benne van minden. — Kezdjük elölről. — Jó. Messze innen, Mezőkövesd szomszédságában, a Borsod megyei Bogács községben élnek a szüleim, én is ott születtem, anyám a tsz- ben dolgozott, apám tízéveken át napi negyven kilométert kerekezett biciklin egy egri gyárba. Tehát olyan két- laki család volt a mienk. Innen mentem középiskolába és főiskolára is Putnokra, ahol 70-ben, 22 évesen üzemmérnöki diplomát szereztem a növénytermelő és gépüzemi szakon. Akkoriban még gyakornokként kellett kezdeni az életet, hát én ezen a legalacsonyabb létrafokon kezdtem Egerfarmos tsz-ében, s ott voltam, amíg egy behívóval fel nem kínálták az angyalbőrt ... — Ez olyan önéletrajzizü egy kicsit. Én jobban kíváncsi volnék arra, hogy miként lépett frigyre a termő földdel? — Ha nem is a termő földdel, de a természettel, a friss, tiszta levegővel, a gyönyörű hegyoldalakkal találkoztam én gyakorta gyermekkoromban. Jártunk ki gombát szedni, s olyan szabadok voltunk, mint a madár. És persze nyaranként dolgoztunk a háztájiban, mert a mi családunkban minden fillért meg kellett fogni, hogy a bátyám és én tanulhassunk. Hát így vezetett az én utam a termő földre, a diplomához, a szakmához, amit a katonaság után már a füzesabonyi tsz-nél próbáltam gyakorolni. — Vándoroltunk? Vándoroltunk? — Kényszerből, mert mire megint civilbe bújtam, előző helyemen a vezetők „zárták a gyűrűt”, egyetlen fiatal szakembert nem engedtek a vezetés közelébe, mi tagadás, féltékenyek voltak. — Amott féltékenység, emitt meg szerelem? — Az úgy esett, hogy bátyám, aki állattenyésztő üzemmérnök Nábrádon, Pa- nyolára nősült. Az ő esküvőjén ismertem meg későbbi feleségemet. Hát mi sem vártunk soká, 73 májusában megvolt a lakodalom, lakás nélkül. Fenn északon csak ígéret volt, itt Penyigén pedig konkrét ajánlat: egy hónapon belül kezünkbe adják a kulcsot. Olyan mindegy volt nekem akkor hol van az a ház, csak legyen, hiszen a mézeshetek önfeledt öröme szétoszlat minden rosszat. — Miért, itt Penyigén rossz volt? — Dehogyis! Sőt, mondhatnám, nagyonis jó volt. Beosztott agronómus lettem, ez nem valami fényes állás, de egy remek ember, Ferenczi Laci bácsi mellett dolgoztam, akitől sokat tanultam. Ö nemhogy „zárta volna a gyűrűt” előttem, hanem engedett dolgozni, gondolván, hadd fusson a csikóm. Csakhogy... — Csakhogy? — Jöttek az egyesítések és pillanatok alatt felborult minden. Mánd, Kömörő, Pe- nyige egyesült, viharos körülmények között. Egy választás nem is volt elég, két közgyűlés kellett és az első számú helyre pályázó három ember közül a negyedik lett a főnök. Én növénytermesztési ágazatvezetővé léptem elő, tehát avanzsáltam, de rossz év volt ez, rossz időjárás, kimerült az összes tartalékalapunk, az emberek marták egymást. — Nekem ne mondja, hogy akkor is annyira odáig volt a világ végéért! — Apámtól én azt tanultam, hogy nem szabad megfutamodni az első nehézség miatt. 0 húsz évig biciklizett, mégsem vette a vándorbotot, pedig végül az ’egészsége is ráment. Hát én sem hátráltam. Sőt! 1975 januárjában a községi pártvezetőség titkárává választottak, amolyan „igazságosztó” szerepet szántak nekem az egyesült tsz- eken belül. Majdnem öt évig dolgoztam ezen a poszton, egyenesbe jött a közös, s bár én nem a szakmámat gyakoroltam, talán nekem is volt némi közöm hozzá. — Leváltották? — Nem, lemondtam. Az történt ugyanis, hogy két éve januárban a feleségemet tanácselnöknek választották Penyigén, s bár nincs leírva az összeférhetetlenség, azért én nem tartottam jónak, hogy egy család kezébe fussanak össze a szálak. Aztán meg most már elárulom: jól is jött nekem ez az egész, mert legalább visszakerülhettem- a tanult pályámra, a mezők világába. Pártirányítással érkeztem ide Tiszakóródra a Béke Tsz-be az idén februárban, mivel éppen megüresedett ez a hely. — Ez aztán karrier! Még kijjebb ment a térkép szélén. — Sőt! Én itt ingázok naponta húsz kilométer oda, húsz vissza. Csakhogy amíg apám kerékpárt hajtott, addig én egy akciós Dáciát vezetek. Ott a csomagtartóban állandóan a gumicsizmám, ami nélkül itt nem boldogulnék. Igaz, a nyolcszáz kilométeres havi átalány csúcsidőben 1200-ra is rúg, amit már én a saját zsebből állok, de mégis csinálom, mert kedvemet találom benne. Mondtam már, hogy az ember ne siránkozzék, itt is lehet igényesen élni és a városon is lehet slampos az ember külsőleg, belsőleg. Itt a végeken keményebb a sors, de hálás a föld, amely ráadásul itt nálunk nem kedvezőtlen adottságú. Esténként együtt a családom, ahol a főszerep a hatéves Robikáé. Van színház- bérletünk a Móricz Zsigmond Színház fehérgyarmati előadásaira (az is 25 kilométer ide); aztán van hozzám illő baráti köröm, egykori kollegák, pedagógus házaspár. Talán annyi a baj, hogy itt az istenháta mögött viszonylag kevés az úgynevezett információs háttéranyag mind a szakmai, mind a politikai. Ezen kellene segíteni. — Ilyennek képzelte el magát 34 éves korára? — Én nem szeretem a képzelgéseket, meg a fogadkozásokat. Amikor megkaptam a diplomát, dolgozni akartam és ez megadatott. Most sem mondom, hogy Tiszakóród az álmaim netovábbja, mert mit lehet tudni: a szüléink ki taníttattak bennünket, ott maradt a két kis öreg, s egyszer eljön az idő, amikor dönteni kell, miként gondoskodunk róluk. Egyeztetni a szakmát, az egzisztenciát és a családi szálakat, hát bizony ez nem könnyű dolog. De én nem tudok most csupa öntudatos, szép mondatokat formálni jövendő sorsomról, csupán any- nyit tudok, hogy még nagyon sokáig szeretnék jó erőben dolgozni. — Ügy legyen, Körösi Miklós. — Köszönöm. Csak egyet kérek: a Körösit egy s-sel és pontos i-vel írja. Így szeretem. Körösi Miklós (Molnár Károly felv.) Morauszky János ÁZ ORVOS: „Hit nélkül nem lehet dolgozni A NYUGDÍJAS: „Jósavóros a gyógyszerem" A MUNKÁS: „Egy gyermek mosolya megéri n ök azok, akik nem pénzért, nem számításból, nem a viszonzás reményében, hanem lelkiismeretükre hallgatva mindig készek önzetlenül tenni — másokért. Kerülni a rizikó- ' faktorokat Sokan vannak. Közülük három különböző foglalkozású és érdeklődésű embert mutatunk be, akik mégis „rokonok.” Egyikük dr. Walter Edit bőrgyógyász szakorvos, a Közegészségügyi és* Járványügyi Állomáson a megyei egészségnevelési osztály vezetője. 1975-ben a fővárosból költöztek férjével, családjával együtt Nyíregyházára. — Megszerettem a várost, a megyét — mondja. — Sok itt a tettre kész, segítőkész ember. Tennivaló pedig bőven ak d. Főhivatásom az egészségnevelési propaganda irányítása tulajdonképpen összefonódik nálam azzal, amit társadalmi munkában is végzek a népfrontban, a vöröskeresztnél, a TIT városi szervezeténél. Azon fáradozunk a népfrontban, hogy minél több emberrel értessük meg, ha csak lehetséges, kerüljék az úgynevezett rizikó faktorokat, azokat a károsító tényezőket, amelyek szívinfarktushoz és más korunkra jellemző betegségekhez vezetnek. Ez egészségesebb táplálkozást, több mozgást, a káros szenvedélyek visszaszorítását kívánja mindenkitől. Külön szívén viseli azt, hogy a terhes nők életmódja szorosan összefügg a megszaporodott koraszülésekkel, a csecsemőhalandósággal és bármilyen szomorú is, a szellemi fogyatékos gyermekek számának növekedésével. Ezek ellen igyekszik a nap minden órájában hadakozni minden lehetséges társadalmi fórumon. De még a bírósági pulpituson —. népiülnökként — is kap impulzusokat arra, hogy a küzdelmet, még ha keservesen is születik az eredmény, folytatni kell... — Sok szomorú bűnügygyei találkoztam már, melyek hátterében mint egyik fő motívum mindig ott van az alkohol... A doktornő nehezen tudná elképzelni az életét társadalmi elfoglaltságok nélkül, ami élesíti látását, meggyőzi őt arról, van értelme a fáradozásnak. Most egy kicsit pihennie kell, mert a betegség az orvost sem kerüli el, kórházba készül. Reméljük minél kisebb fájdalom árán visszanyeri egészségét és újra folytatja munkásságát. Ismerni egymást „Karcsi bácsit”, azaz Za- latnay Károly nyugdíjas pedagógust művészet megtalálni, mert állandóan úton van. A nyíregyházi Öszőlő utca 178. sz. alatt lakik, de „lakóhelye” az egész Jósa- város. Ö az itteni pártalap- szervezet titkára, népfrontember, vöröskeresztes aktivista, 18 évig volt népi ellenőr. — Szeretek az emberek között lenni, segíteni másokon. Nem közhely, hogy ez éltet. Nagy tragédiát éltem át, az egyik felnőtt fiam halálát, ekkor azt gondoltam, ezt egy szülő nem bírja túlélni. Ez a Jósaváros az én gyógyszerem, napjában négyszer-ötször végigmegyek minden oldalról, benézek boltokba, legalább 250—300 családnál jártam tavaly, amikor sok , panasz volt a fűtésre. Nincs olyan nap, hogy tíz-tizenöt ember észrevételét, gondját ne kelljen meghallgatni és feljegyezni. Meglepetésként egy fényképet tesz elénk. Bessenyei Ferenc színművész és ő van a képen, baráti öleléssel. Hódmezővásárhelyen együtt játszottak a színjátszókörben. Most negyven év után találkoztak újra Nyíregyházán, ekkor készült a fénykép. — Megmondom, mikor lesz a Jósavárosban igazi lakóközösség — tér vissza kedvenc témájára — Amikor a mostani iskolásgyermekek felnőnek, ök már ismerni fogják egymást, nem úgy, mint a mai felnőttek... Egy gyermek mosolyáért Morauszky János, a MEZŐGÉP nyíregyházi nagycsarnokában esztergályos, harminc tagú brigádja a József Attila szocialista brigád a szerszámgépek felújítását végzi az egész országra kiterjedő szolgáltatásként. Harminc éves, nős, a Holló utcában laknak. Keze nyomán — brigádtársaival együtt — kerítés, ajtó készült a Krúdy utcai óvodában, hogy az apróságok ne szökhessenek ki.a veszélyeket rejtő utcára. Gyáron belül a kommunista műszakok állandó részvevője, legutóbb egy napot Nyíregyházáért, egy napot a rokkantakért dolgoztak. — Érdekes munkánk volt az is, amikor István Jóska munkatársunktól megtudtuk, hogy a Ságvári-telepen él egy gyermek, nem tud járni, a szülei gyermekkocsiban tolják az iskolába, amibe már szegényke, alig fér el. Ügy gondoltuk, csinálunk a gyereknek egy olyan kocsit, ami könnyű is, kényelmes is, akár az iskolában is abban ülhet, tanulhat. Nem volt éppen egyszerű görgőket, hozzávalókat szerezni és készíteni. Be is kárpitoztattuk az ülését, az oldalát. Azóta a gyereket ezen tolják a szülei az iskolába. Ez a gyermekmosoly megérte a fáradozást... A fiatal szakmunkás az üzemi szakszervezeti munkavédelmi bizottság tagja is, azon munkálkodik, hogy a veszélyessé váló gépek ne okozzanak balesetet, figyelmeztető szavára is változnak a munkakörülmények, még ha nincs is annyi pénz, hogy több korszerű gép segítse a munkát. Tagja az SZMT-nek is, ahol hasznos ismereteket szerez a szak- szervezeti élet gondjainak még jobb megoldásához. Amikor a három másokért munkálkodó embert hallgattam, többször is eszembe jutott, vajon az ő egyéni gondjaikkal ki törődik? Páll Géza Angyal Sándor Dr. Walter Edit Zalatnay Károly db b ' p A „(8 BPf # ti £ .ti fj m v1 ti j*) m n í I » mi L/fs v *• „ : ' i 4 í ! ' I ,, 1 H ‘ \ VJ t i “ 1982. november 6.