Kelet-Magyarország, 1982. november (42. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-06 / 261. szám

1982. november 6. Kelet-Magyarország 3 Mindnyájunk próbatétele D ekonjunktúra, recesszió — olvashatja immár néhány éve és napjainkban mind gyakrabban a lapok öles cím­betűit a Nyugat utcaembere. A kapitaliz­mus gazdasági válságának vihara könyör­telenül seper végig a világban. A számok hallatán — amelyek szerint Angliában máris 300 ezerrel több a munkahelyétől el­bocsátott ember, mint a2 1929—33-as nagy világválság idején — a magyar olvasó is megdöbben. És önkéntelen is megkérdi: ho­gyan hat miránk ez a soha nem látott mé­retű és idejű válságfolyamat? Az elmúlt nyolc év alatt a külpiacokon értékesített termékeink leértékelődtek, az onnan importált áruk megdrágultak, a ma­gyar árveszteség — közgazdászok kiszámí­tották — szinte pontosán megegyezik má­sodik világháborús anyagi veszteségünkkel. És e közben stabilan tudjuk tartani orszá­gunk kormánykerekét. Még csak hiú áb­rándokat, légvárakat sem kergetünk, ami­kor újabb és újabb célokat tűzünk ki, ha azok arányaiban kisebbek, mennyiségben kevesebbek is, mint a korábbi években megszokottak. Tervezünk, építünk és át­adunk, ha nem is parádéval lakást, kórhá­zat, iskolát, üzleteket és közművelődési in­tézményeket. Kimondom, mert így igaz: semmilyen más politikai és gazdasági struktúra ezt a nyomást nem bírta volna ki. Tisztelet a szocializmusnak, amely ilyen szilárddá építette ezt az országot. Gazdagabb államok polgárai irigyelnek minket csodálkozva, fürkészik a magyar szocializmus titkait: hogyan visel el népünk áremelést, vesz nyugodtan tudomásul nö­vekvő terheket, amikor sehol sem könnyű állni a vihart. A csoda nem más, mint a nemzet egysége. Az a biztos tudat, hogy a legnagyobb bajokat is le lehet küzdeni, hogy a gondok csökkentésének kulcsa a mi kezünkben van. Nincs ma helye felhőt­len optimizmusnak, de jó, hogy már nagyon sokan tudják nálunk: csupán talpon ma­radni is kegyetlenül nehéz. Ennek az ügy­nek egy egész nép viseli a felelősségét, egy nép egységesen tehet azért, hogy kivédjük az előttünk lévő hónapok, évek terhét. Felvetődhet a kérdés: lesz-e ehhez erőnk ? Van. Erőnk is, tartalékunk is. A sorok ren­dezésében, a jó légkörben, az alkotó kedv­ben, a konkrét cselekvésben, munkánkban, fegyelemben. A szép novemberi ünnep, a közeledő év vége is arra serkenti az embert, hogy szám­vetést tegyen. Otthon, a munkahelyen, a gazdálkodásban. Különösen most, amikor a nehezeb körülményeket mindenki a saját háztartásában is érzékeli. Most, amikor azt is tudjuk, hogy a közeli jövő sem ígér könnyű sikereket. Számvetést teszünk, gon­dolkodunk a megyében is, hogyan lehetne másként, jobban. Tennünk kellene ezt ak­kor is, ha nem lenne válságokkal terhes a köröttünk lévő világ. Egy gazdaságnak, amely elérte fejlődése intenzív korszakát, s amely nem akar statikus helyzetben ma­radni, számolnia kell ezzel. A politika, amit a magyar párt több mint negyedszázada folytat, valóban élvezi az emberek bizalmát. Ez erőt, biztonságot ad a vezetésnek, de nincs ez másként az em­berek, a lakosság körében. Nincsenek kü­lön célok, hiszen már sokan tudjuk, hogy nálunk az ember boldogulása elválasztha­tatlan a közétől, mint ahogy közjólétről sem szólhatunk az egyén jóléte nélkül. Jó, hogy ezt egyre többen tudjuk, mint azt is, hogy meg kell tanulnunk becsülni a nagy százalékok után a kisebbeket, hogy céljainkat — kollektiveket és egyénieket — lassabban ugyan, de meg fogjuk valósí­tani. Talán öröm is a bajban: át kell állí­tani egész gondolkodásunkat, s jobban meg kell küzdenünk a korábbinál mindenért. Mind többen tudjuk azt is: nagyon sok mú­lik rajtunk. A közös elhatározásokon, a jó döntéseken, a végrehajtáson, a következe­tesebb és szigorúbb számonkérésen. Arra is rádöbbentünk: nemcsak munkavállalói, de tulajdonosai is vagyunk áz országnak. A gyárnak, a termelőszövetkezetnek, az intéz­ménynek. Nélkülözhetetlen e folyamatban a felelősség. Hogy saját területén minden­ki többet tegyen, jobbat adjon, felelősen gondolkozzék és járjon el. Eddig élveztük a szocializmus minden előnyét. Most a gondokból is kezdjük látni, hogy ez a rend sem tudja teljesen kiiktatni életünkből a feszültségeket, az ellentmondásokat. Üj helyzet állt elő, amelynek megoldásához új fajta viszonyulás kívántatik. Haladásunk abban rejlik, hogy jobban lássuk saját lehetőségeinket. Bíznunk kell magunkban, támaszkodni saját erőnkre. Igaz ez akkor is, ha sok a gondunk, ha tör­ténetesen épp ebben a megyében vannak visszatérő értékesítési zavarok almából, burgonyából, ha tőkehiányosak mezőgazda- sági nagyüzemeink. Talán éppen ezek kényszerítenek minket arra, hogy eladha- tóbbat termeljünk, hogy megóvjuk, amit nehéz munkával megteremtettünk, hogy tanuljunk meg időben és veszteség nélkül betakarítani, feldolgozni, csomagolhi. Egy­általán olcsóbban, korszerűbben termelni, és mindenfajta pazarlást megszüntetni munkaerővel, géppel, energiával. Meg kell tanulnunk, hogy nagyon nagy károkat okoz akárcsak lehetőségeink ki nem használása is. Az idő, amelyben élünk, vizsgaidőszak is. Sok vezető, beosztott munkahely és család is vizsgázik. Korszerű tudásból, szervezés­ből, munkahelyi; állampolgári fegyelemből, takarékosságból. Vagy akárcsak bátorság­ból: szóvá tesszük-e az általunk tapasztalt hibákat, vagy elmegyünk mellettük és vár­juk: vegye észre más. A tettek minősítenek. Kísértenek még beidegződések, merev szokások, dogmák, cinizmus, közömbösség, önzés és intrika, amellyel újra és újra meg kell birkóznunk, ha azt akarjuk, hogy helyesebb vágányra terelődjék életünk. Tudnunk kell, hogy a hibákért felelősek vagyunk, helyzetünkön javítani elsősorban mi tudunk. Ha elnéz­zük, hogy eleve olyan terveket készítenek, amelyet túlteljesíteni egyáltalán nem mű­vészet, ha nem szólunk a munkahelyre ké­sőn, vagy éppen alkoholosán érkezőnek, a gyáron, az intézményen belül csellengő­nek, vagy éppen az utcán kárt okozónak, vajon kitől várhatjuk a helyzet javulását? Megismertetni, elfogadtatni a politikát ma nem jelenti, hogy mechanikusan ismé­telgetünk régmúlt jelszavakat, mondunk egykori igazságokat. A politizálás rugal­mas cselekvés, amely az élet változásaihoz új módon igazodik. Bármilyen nemes az elv, kevés ha azt a gyakorlat nem igazolja vissza, ha azt a helyi teendők nyelvére nem vagyunk képesek lefordítani, ha ott is a „fentre” hivatkozunk, ahol „lent” van a baj, a tennivaló. A ma követelménye, hogy nyitottabb legyen a szemünk, fülünk, hogy érzékenyek legyünk mindenre. Kötelessé­günk, felelősségünk is fellépni a negatív tendenciák ellen, bátorságunk és lelkierőnk szólni, ahol szükséges, erkölcsi és törvé­nyes bátorítást adni az ilyen embereknek. Ha közügyeink résztvevőivé tesszük az embereket, ha érzik, hogy valóban rajtuk múlik a termékek ára, azt is biztosan tud­ják: nem kivédhetetlen istencsapás, amit a külső hatások és saját utunk minőségi váltása hozzánk közvetít. E tekintetben is biztató folyamatnak vagyunk tanúi. So­kan törik a fejüket az újon, a távlatilag is igényesebben. Halaszthatatlan kénysze­rűség okosabban dolgozni. És jó, hogy mind több a gazdaságban, a társadalomban az olyan ember, aki meglódítja a gépezetet, másokat is gondolkodásra, megújulásra, ér­telmes kezdeményezésre késztet. Aki nem kesereg, nem a más hibáival magyarázza saját rossz bizonyítványát, hanem azt ku­tatja: mit tehet ő, s megtette-e? Próbaté­tel ez, ami közben mind világosabb, ki ké­pes a jobbra, többre. Olyan időszak, ami­kor kiütközik a kényelmesség, a megszokás, a régihez való ragaszkodás, a „majd csak lesz valami” káros volta. Megváltozott éle­tünk olyan embert kíván és becsül meg törvényszerűen, aki nem sémákból, sablo­nokból építkezik, aki képes alkalmazkodni az új követelményeihez, aki azért tisztessé­ges, mert kötelességtudó. Munkánk mércé­je nem lehet más: mennyiben igazolja azt vissza az élet, a produktum. Az új iránti érzék, a gyors reagálás képessége jelenünk nélkülözhetetlen vonása. És ezért is meg kell becsülni a türelmetleneket, a holna­punk érdekében vitatkozókat, jobban fel kell készülnünk vitázni korszerű tudással, érvekkel. így lesz erőnk ahhoz, hogy úrrá legyünk a gondokon. A kilábalás legfőbb biztosíté­ka, a cselekvés terepe, a jó politikai lég­kör adott — de nem egyszer & mindenkor­ra, azért minden nap, minden órában újra meg kell küzdeni. M anapság — miközben a talponmara- dásért küzdünk — felszínre jönnek bőséges tartalékok. Üj ötletek, kez­deményezések érvényesülnek gyorsan a gazdaságban, társadalomban. Szerencsénk is, hogy ezzel együtt dőlnek halomra koráb­bi tabuk, amelyeket sérthetetlennek tartot­tunk, vagy kényelmességből kerülgettünk. A kincstári optimizmust felvátlja a reali­tás, a dicsekvést a szerénység. És ez erő­sít, előrelendít, felkészít arra, hogy később se érjenek minket meglepetések. Nehéz korban élünk, de a szocializmus pozíciója világméretekben és itthon is ren­díthetetlen. Bizonyság erre, hogy miközben nehéz küzdelmet vívunk a gazdaságért, ilyen viszonyok mellett is a demokratizmus fejlesztését, a 40 órás munkahetet, a több- gyerekesek, az alacsony nyugdíjasok meg­segítését, életünk minőségének javítását tervezzük. Ünnepelünk, ha szerényebb keretek kö­zött is, mint korábban. A Nagy Október évfordulóját köszöntjük eddigi munkánkra és mai lehetőségeinkre alapozott jogos bi­zakodással. A tét ma sem kisebb, mint év­tizedekkel ezelőtt. Rendünk erősítése olyan cél, amiért érdemes küzdeni. Kopka János siker陓 Megragadni az alkalmat Büszkélkedhet a Kallux, a Nagykállói Cipőipari Szövetkezet. Az idén har­madszor nyerte el a Bu­dapesti Nemzetközi Vásá­ron bemutatott modelljei­vel az OKISZ plakettjét. A szovjet külkereskedelmi partner, a Raznoexport is­mét arany diplomával ju­talmazta határidőre törté­nő, minőségi munkáját. Kérdés a szövetkezet el­nökéhez, Árvái Imréhez: — Már 25 éve irányítja a szövetkezetei, előtte műszaki vezető volt. Ennyi év után nem felejtette el a mestersé­get, tud még cipőt csinálni? A válasz igen csak rövid: — Tudok. Megbízható partnerek Az egyszavas mondatot né­hány nappal később Ivánka Andrásné műszaki vezető bő­víti ki: — Beteg lett a modellő­rünk, sürgetett a határidő, készültünk a vásárra. A fő­nök állt be, azok a cipők, amelyek díjat nyertek, az ő munkái. Alighanem sértésnek ven­nék Nagykállóban a régi szállóigét: „A suszter ma­radjon a kaptafánál.’’ Mert az itteni mesterek utódai rég túlléptek a lábbelikészítés ősi fogásain. Nemcsak azért, mert szalagon, gépekkel dol­goznak, mert nem hagyják ki a korszerűsítés lehetősé­geit, hanem megragadják a kínálkozó alkalmat akkor is, amikor az általuk gyártott férficipőket kell eladni. így jogos a következő kér­dés az elnökhöz: — Mit tesznek Nagykálló­ban azért, hogy megbízható partnerek legyenek? — Alapvető partnerünk a Tannimpex, ír. ellette a Kon- sumex és a Hungarocoop ren­delésére is szállítunk. Sze­rintem ha korrekt az üzem, ha tartja a határidőt, minő­ségben teljesít, akkor semmi gond az exporttal, különö­sen a szocialista országok­ban. A tőkés piac már kiszá­míthatatlanabb, nekünk ugyan háromszorosára nőtt a kivi­telünk, azonban a hárommil­liós tétel tulajdonképpen nem jelentős a mi nagyságunkhoz képest. Az év első kilenc hónapjá­ban majd 300 ezer pár cipőt gyártottak, 17 ezerrel többet, mint egy évvel korábban. Az árbevétel is közelíti a száz­milliót, s ezzel arányosan nö­vekedett a szövetkezet nye­resége is. Azonban a szala­gok mellett ma sincsenek többen, mint korábban, a gé­pek sem változtak. Vagyis a 310 dolgozónak kellett töb­bet nyújtania a jobb ered­ményekhez. Mogyorósi László A szalagnál nincs megállás, ja az eredménynek. (Elek főművezetőnek a véleményé­re így joggal lehetünk kíván­csiak: Testre szabott feladat — Eszerint önnek az a dol­ga, hogy jobban hajtsa az em­bereket? Ne legyen egy perc nyugtuk sem, csakhogy mi­nél többet termeljenek? — Ez így nem igaz — til­takozik. — Annyi biztos, hogy sokkal jobban kell meg­szerveznünk a munkát. Olyan reszortokra állítjuk az egyes embereket, ahol a legjobb teljesítményt nyújtják. Mindezt persze egyszerűbb elmondani, mint megvalósí­tani. Annak, aki megszokott egy műveletet, egy munkafo­lyamatot, nehéz átállnia egy másik gépre. Mégis így tett Lipták Istvánné is, aki a tű- zödei szalagról került át a szabászgépre, mivel éppen ott volt kevesebb ember, hi­ányzott a szakmunkáskéz, a precíz munka, amelyik páro­sul a jó szemmel, az anyag- ismerettel. — A szövetkezetnek nyil­ván megérte, hogy egy jól képzett, ügyes fiatalasszonyt tett a gépre. De hol van a haszna annak, aki mindezt váltál ja? Előfordult már, hogy tízéves gyakorlattal több fizetést vitt haza, mint a férje? — Vállalkoztam, mert lát­tam, hogy a tűzödei szalagon most kevesebb a munka. A keresettel pedig elégedett le­hetek. Rögtön át kellett ven­ni a normát, először két pár­ral, majd öt párral szabtam ki többet, mint korábban, úgy számítom, december tízig kiszabjuk a 30 ezer pár csiz­mának az anyagát. S az sem iehet baj, hogy tényleg van olyan hónap, amikor többet keresek, mint a férjem, aki a költségvetési üzemnél dolgo­zik. Van két gyerekünk, Kál- lósemjénben lakunk, van mi­re elköltenünk a több fize­tést is. Á legjobban fizető Annyi biztos, hogy a kör­nyéken a legjobban fizető könnyűipari üzemek közé a folyamatos termelés az alap- Emil felvétele) tartozik a szövetkezet. Ennek viszont csakis az állandóan eredményes, hatékonyan vég­zett munka lehet az alapja. Az idén havonta majd tíz pár cipővel többet készít egy- egy ember, mint tavaly. S az elismerést az a nyolcszázalé­kos mozgóbér jelenti — ál­talában 4—5 ezer forintot kaptak kézhez —, amit az ed­digi éves kereset alapján fi­zettek ki a közelmúltban. Az év végére az előzetesen vállalttól magasabb export- szállítást szeretnének teljesí­teni. Egy olyan külkereske­delmi ügyletnek a részesei, ahol a tőlük szállított ci­pőkért a népgazdaság kokszot kap. Csakhogy ez a vállalás újabb szervezést kíván (glő- Vé hozták a két ünnep Roáöt- ti munkanapokat, szabad szombatokon dolgozzák le a december végi napokat). S bizony estére az elnök arcán meglátszik a folytonos fe­szültség, fáradtabban veszi kézbe a kimutatást, ami már a jövő év második felének rendelését adja. — Ennyire jól áll a szövet­kezet, hogy már tudják az 1983-as feladatot? — Az első fél évre szinte a teljes kapacitásunk lekö­tött. De éppen most küldjük el a telexet a Tannimpex- nek a második fél évről, ösz- szesen 365 ezer pár cipőt kér­nek, így jövőre már a terme­lésünk 90 százaléka lekötött saját modelljeinkből. Nem sétamenet Pedig korántsem sétamenet a termelés. Az év elején anyaghiány miatt állni is kényszerültek. Üjabb erőfe­szítések kellettek, hogy be­hozzák a lemaradást. De mintha a gondról kevesebbet beszélnének, s az eredmé­nyeket se hangoztatnák. így jogos Árvái Imréhez az utol­só kérdés: — Miért nem dicsekednek többet a várható eredmé­nyekkel? Tavaly is, azelőtt is úgy dolgoztak, hogy megkap­ták a kiváló címet, aminek újra várományosai. — Mire vágjunk fel? — kérdez vissza. — Látom én a többi üzem erőfeszí­téseit is. Meglehet, hogy nekik most nem megy olyan jól, ezért tényleg di­csekvésnek tűnhet, ha mi az idén a tavalyitól jobb eredményt várunk. Per­sze, hogy benne van eb­ben a szövetkezet minden dolgozójának erőfeszítése, de én majd csak akkor örülök, ha lezártuk az évet. Lányi Botond

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom