Kelet-Magyarország, 1982. november (42. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-27 / 279. szám

1982. november 27. Nyolcvan éve, 1902. no­vember 30-án született Ko­vács Margit keramikusmű­vész, a modern magyar ke­rámia nemzetközi hírű al­kotója. A művész már öt éve elhunyt, de gazdag munkás­sága szentendrei és győri múzeumában látogatók tíz­ezreit vonzza, hódítja meg. A szentendrei Vastagh-ház, ahová halála után lakószo­báját is elhelyezték a mű­vészre oly jellegzetes hasz­nálati tárgyakkal együtt, ma az ország leglátogatottabb múzeuma. A kerámia minden ágában jelentős életműve korszakot jelöl a műfaj hazai történe­tében. Érzelmektől, reflexi­óktól erősen átfűtött, jelleg­zetesen egyéni, sajátosan ma­gyar stílusa páratlanul áll korunk kerámiaművészeté­ben. Kiérett alkotásai a kép­ző- és iparművészet határ- mezsgyéjén állva csak az élet lényeges dolgairól, a születésről, halálról, az alap­vető emberi kapcsolatokról, szerelemről, házasságról, anyaságról, örömről, bánat­ról, fájdalomról, szenvedés­ről, gyászról vallanak mai nyelven, de a múlt hazai és nemzetközi hagyományaiból kinőve. Keze alól figura és edény, falicsempe és relief pazar bőségben került ki. Művé­szete olyan természetes és mindenkinek élményt adó, mint a madárdal vagy a vi­rágok illata. Győrött született, művé­szeti tanulmányait előbb Bu­dapesten, majd Bécsben, utá­na Münchenben, Koppenhá­gában és rövid ideig Sevres- ben folytatta. Korán érett művésszé, a nagy gazdasági válság idején már kiállított, s a 30-as évektől kezdve je­lentős hazai és nemzetközi sikereket mondhatott magáé­nak. Korai műveire a népművé­szet és a kora középkor vilá­ga hatott erőteljesen, a 40-es években pedig a francia gó­tika megnyúlt szentjei és a bizánci mozaikok dekorati- vitása ragadta meg képzele­tét. Szentendrei múzeumá­nak alagsorában láthatók eb­ből az időszakból való, egy­kori műtermében maradt re­mekei, mert az akkori mos­toha idők nem kedveztek az iparművészeteknek. Kovács Margit is kevés munkáját tudta eladni. Nagy nélkülö­zések közepette haladt a ma; ga számára kijelölt úton, megbízásai ritkán akadtak. Híres szobrainak sorát a har­mincas években kezdte el korongolni. Figuráit a felszabadulás utáni években fejlesztette tö­kélyre. Megbocsátó humorral figurázta ki a kisvárosi pol­gárság jellegzetes képviselő- * it, a pipiskédé dámát, a ké­nyes gavallérokat, a fényké­pésznél magát feszesen kihú­zó jegyespárt. Hagyománya­inkat, népszokásainkat óvó szeretettel örökítette meg, a Kárpáti Kamii: Szerelem, merénylet Lehetetlenebb soha nem volt a szerelem, mint mikor lesújtott. Holddal hasában, nagyobb csend a tengeren. Hurokba kötött éveim, most hova bújtok? Hajnal terjed — merénylet nyoma — fehér ingemen. Tamási Lajos: Ködös este Az a nap rossz volt, ideges volt, az utca fáradt és szeles volt, néztem a várost: a hideg záporos ködben semmi jel, csak vártam, hogy valaminek, valaminek történni kell. Csak az az este múlna el. — Jó estét — mondtam — kedvesem, csillag süt a tenyeremen, olyan sötét az esti város, jósolj egy szép napot nekem. — Jó estét neked is — felelte —, s én azt gondoltam, olyan asszony ö, kinek hangjában a lelke, akinek száján a zenét egy boldog isten hangszerelte. • — Jó estét — szóltam csendesen, jósolj egy szép napot nekem. Neked tudnod kell hogy van az, mikor az idő nem halad, mikor az óra szinte áll s csak vár az ember, mire vár, mikor a gondnak nincs neve; mégis rohannod kellene, el kell jutnod valahova innen, csak nem tudod hova, csak ahol vagy, csak onnan el, csak ez az óra múlna el csak ez az este múlna el. Neked tudnod kell, azt hiszem, jósolj egy szép napot nekem. Nem kérdem, hogy nyugalmat adsz-e, mondtam, hogy hplnap megsiratsz-e, mellettem boldogan virradsz-e, eljössz-e messzire velem, csupa füst és ködfény az este jósolj egy szép napot nekem. Annyit, hogy este van, meleg van, didergő csillagom veled van, mondd azt, hogy könnyű jó kezed van s hogy régen lesett felelet van számomra nyelveden. Jósolj egy szép napot nekem. Kovács Margit kerámiái Öröme, bánata az agyag KOVÁCS MARGITRA EMLÉKEZVE nagy művészet rangján mu­tatta be a paraszti élet azóta már feledésbe ment jelenete­it falképein, figuráin (Fonó, Lakodalmas, Szüret). A tech­nika virtuóza volt. Figurái, a Madonnaarcú parasztlányok, a bámész tekintetű, ártatlan, kék szemű falusi hajadonok, a népviseletet hordó Kenyér­szelő, megnyúlt szentjei bumfordiságukban is kecses állatalakjai, sötétbe öltözött öregasszonyai nemcsak a kö­zelmúlt visszalhozhatatlanul elsüllyedt világának megin­dító őszinteségű ábrázolásai, hanem az európai kerámia­művészet technikai bravúr­jai is. Szobrai, festett és min­tázott falképei az ötvenes évek realista stíluseszmé­nyét testesítették meg. Alko­tásai minden jelentős hazai és nemzetközi kiállításon ki­magasló sikereket arattak. A hatvanas években és a megváltozott korízlés érinté­sére mintázása leegyszerűsö­dött. Samottfiguráiban áttért a darabosabb, összegező for­maadásra, a szaggatott felü­letkezelésre. Témavilága is átalakult, már csak az em­beri élet megváltoztathatat­lan tényei, a születés, a sze­relem, a család, a szenvedés, az elmúlás foglalkoztatták. Alkotói pályája haláláig töretlen ívű volt. Utolsó per­céig dolgozott, mert az „agyag” saját szavai szerint „mindennapi kenyere, örö­me, bánata” volt. Brestyánszky Ilona atzin, az egykori beat- zenész elhatározását követő második héten, miszerint a jelenlegi és kö­zeljövőbeli csillagállás sem­miképp sem lehet kedvező számára, tehát az évben már nem hagyja el a lakását — október közepe volt —, rá­döbbent, hogy hibázott: az éléskamra csaknem kiürült, s a hűtőszekrényből eltűntek a deitesüvegek. Egy darabig ácsorgott a szemetes konyha- kövön, gyűrögette a fürdő- köpeny szegélyét; házikabát helyett viselte pizsama fe­lett. Majd levetette a papu­csát, s gyors, egymást követő mozdulatokkal átkopogott a szomszédba. — Tetszik parancsolni, mű­vész úr? — Az öregasszony torkából mint lehangolódott mandolinból támadtak a hangok. — Jöjjön ki az erkélyre! — kiáltotta Hatzin.-r Már jöttem volna ma­gamtól is — válaszolta az öregasszony, ha lehet, még erőtlenebbül. Hatzin egy kicsit meglepő­dött, de nem tulajdonított kü­lönösebb jelentőséget a mon­datnak. Átkacsázott a kifli alakú előszobán, eloldalazott a mennyezetig tornyozott erő­sítők, hangfalak mellett, be­lépett a szobába. Irószerszám — Ügy élünk egymás mel- után kutatott. A zongorán lett, mint az idegenek — szétdobálta a daloskönyve- mondta, két; tollbetétet talált. Kotta- Hatzin kezébe nyomta a papírra írta a rendelést. Ki- papírt a pénzzel: — Ha feszítette az erkélyajtót. majd lemegy vásárolni, le­Tardi Gábor: Haszontalanok A két lakást közös erkély kötötte össze, eszébe juttat­ván Hatzinnak az egykori négyszoba összkomfortot, ka­tonatiszt apját, anyját, aki­nek nem volt szüksége rá, hogy munkát vállaljon, még művészkednie sem kellett, ami nem egyéb, mint megal­kudni különböző zenei fóru­mok vezetőivel, s amely neki az utóbbi időben sehogy sem sikerült. Az erkélyen desz­kák, cserépből kifordult vi­rágok hevertek szanaszét. A képzeletbeli felezőpontnál, faltól a vasrácsig spárga ló­gott lazán. A túloldalon állt az öregasszony. Görbe lábbal, hajlott háttal. Arcán elma­szatolódott a pirosító. Püs­pöklila zsákruhában volt, nyakában aranylánc lógott medállal. gyen kedves, hozzon nekem is néhány dolgot; felírtam. — Igenis — bólintott az öregasszony. — Amúgy is venni akartam egy kis tejfölt. Akkor hát bevásárolok. Ma­gunknak — tette hozzá. — A C-vitaminokat se fe- letse éli — figyelmeztette Hatzin, s visszalépett a szo­bába. Lődörgött a bútorok kö­zött. Végigdőlt a vetetten ágyon. Később cigarettára gyújtott; ezt a káros szenve­délyt megengedte magának, mert csökkentette az étvá­gyát. Nekitámaszkodott a szekrénynek, keresztbe tett lábbal fújta a füstöt. Csengett a telefon. Hatzin a füléhez tartotta a kagylót. Várt. , — Hangszerelje meg a da­lomat — hadarta egy nő a vo­nal másik végén —, kérem, nagyon kérem. — Téves. Hatzin a fotelba ült, karját az oldalához, tenyerét a combjához szorította. Szám­lálta a perceket. Időnként a padlóra terített térképre pil­lantott; a bolygók ezerkilenc- száz-hetvenkettes állását áb­rázolta. Az öregasszony a botjával kocogtatta az erkélyajtót. Bal kezét tömött bevásárlótáska húzta. — Tetszett olvasni a hirde­tésemet? — kérdezte. — Semmiféle hirdetést nem olvastam — mondta Hatzin, és megpróbálta elvenni a tás­kát. — Hála a nagy égnek — só­hajtotta az öregasszony — El- vakultságomban házassági hirdetést adtam fel, idegennel akartam összeadni magamat, nem kaptam észbe, hogy mi ketten már évek óta úgymond közös fedél alatt élünk, hála a nagy égnek. Köhögési roham fogta el. Hatzin összehúzott szemmel figyelte, majd egy alkalmas pillanatban megragadta a táskát, s becsapta az erkély­ajtót. A konyhában kipakolta a kalóriaszegény élelmiszere­ket. Maga alá húzott egy ho­kedlit. Zsebkésével teasüte­mény méretű falatokat dara­bolt. Kenyeret nem evett. Csengettek. Hatzin az ajtó­hoz lopakodott, kilesett: Zen- tai, a szabadfoglalkozású író álldogált odakint. — Mi van? — kérdezte az egyik. — Mi lenne? — kérdezett vissza a másik. — Dolgozol? — Nem. Hát te? — Én sem. Bementek a szobába. Hat­zin leült, Zentai nyugtalanul sétált körülötte. — Azért jöttem, hogy el­menjünk valahová. — A Hungária kávéházba nem megyek. A Gong presz- szóba sem megyek. A Tavasz bárba éppen úgy nem me­gyek. És a Savoyba sem. — Ha kimozdulunk otthon­ról, legalább esélyünk támad, hogy történik velünk valami kellemes. — Ma semmi esetre sem — vetett egy baljós pillantást a térképre Hatzin. — Együttál­lás lesz. — Az meg mit jelent? — A Csendes-óceán fölött „találkozik” a Nap és a Hold. — És mi következik ab­ból? ! — csattant föl Zentai. — Természetesen napfo­gyatkozás. Hatzin hallgatásba merült „Ráadásul a Mars is ott van valahol a közelben” — gon­dolta. Zentai ezalatt nagy-lép­tekkel rótta a szobát. — Mindenesetre igyunk egyet — javasolta. — Nem iszom alkoholt. — Mióta? — Másfél hete. — Akkor kérsz egy kávét? — Az meglöki a vérnyo­mást — mondta Hatzin. Később Hatzin nagyítóüveg alatt vizsgálta Zentai tenye­rét. — Nem a legszerencsésebb — dünnyögte. — Miért ne lenne az? — Túl sok a mellékvonal; szálkás. Melyik hónapban születtél? — Májusban. — így már érthető. Zentai elkapta a kezét. Hatzin a televízió fénytelen képernyőjét bámulta. — Akarsz deitet? — kér­dezte. — Nem. — Pedig egészséges. — Miért van szükséged az egészségre? — Zentai széles­re húzta a száját. — Hasznos ember vagy talán? KM HÉTVÉGI MELLÉKtE

Next

/
Oldalképek
Tartalom