Kelet-Magyarország, 1982. november (42. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-27 / 279. szám
1982. november 27. A könyörtelen író Alberto Moravia 75 éves Alberto Moravia, az olasz regény megújítója talán a legolvasottabb író hazájában és a legolvasottabb olasz író külföldön — hazánkban is. Első regényétől kezdve minden művének megjelenése eseményszámba ment, a legkülönbözőbb visszhangot váltva ki. A Vatikán egy időben indexre tette könyveit. Ellentmondásos nyilatkozataival is sokszor felborzolta a kedélyeket. „A művészet antiszociális vagy aszociális” — nyilatkozta egyszer, tanulmányában pedig így vall: „az igazi irodalom természetéből következően humanista. A humanizmus mindenfajta védelme egyben az irodalom védelme is.” Egyik nyilatkozatában marxistának vallotta magát, ugyanakkor nemegyszer bírálja a „megvalósult szocializmust”; szemléletére erősen hatott a freudizmus, gondolkodás- módja az egzisztencialistákéval rokon, sőt az ultrabaloldalhoz is fűzték bizonyos szálak. Ellentmondásos megnyilatkozásai ellenére aligha ismerünk egységesebb, következetesebb írói életművet, mint Moraviáét. Az ellentmondá.'t a világban kell keresni, amelyben élt, s amelyet művei témájául választott. • Jómódú polgári családban született, apja Róma egyik legkeresettebb építésze volt. Gyermek- és ifjúkorában a súlyos betegség, a csonttuberkulózis ágyhoz kötötte. Huszonkét éves korában jelent meg — óriási sikert hozva számára — első regénye, a Közönyösök, amelyben ifjúkori élményeit, az őt körülvevő világ, a polgári család válságát'ábrázolta. Ezzel a regényével új hang, új szemlélet jelentkezett az olasz irodalomban, ahogy Si- mo Jenő írja: „Elsőként dokumentálta, hogy a régi polgári eszmék és kötelékek nem átalakulnak, hanem véglegesen felbomlanak. A társadalom atomokra hullott, a közönyben megnyilvánulé önzés robbantotta szét. Az ember elidegenedett a társadalomtól, és véglegesen elvesztette az összefüggések fonalát.” Az ember magáramara- dottsága, elidegenedése a társadalomtól Moravia életművének alaptémájává lesz, egyre sorjázó regényeinek már a címei is erről árulkodnak: Elhibázott becsvágyak, A zavar, A boldogtalan szerető, Az engedetlenség, A megalkuvó, A megvetés, Az unalom (talán egyetlen kivétel, szemléletében is, Az asszony meg a lánya). Moravia hősei azt példázzák, hogy a magány a mai világban feloldhatatlan, az emberi kapcsolatok elvesztették hitelüket, hazuggá, tartalmatlanná váltak. Az írót leginkább a férfi-nő viszony foglalkoztatta, polgáriértelmiségi ősei a szerelemben keresnek feloldódást, magányból való kitörési kísérleteik azonban itt is kadaréba fulladnak, vagy nevetségességbe torkollnak. Moraviát gyakran megvádolták pesszimizmussal, ő azonban tiltakozik ez ellen: „Nem vagyok az. Realista vagyok, esetleg keserű, néha tragikus, de sohasem szkeptikus vagy pesszimista ... A realista talán könyörtelen, mert szókimondó, és nem eszményíti a valóságot... az én szemléletem azonban nem egyszerű belenyugvás a meg- változtathatatlanba, csupán az élet nehézségeinek elismerése és ábrázolása.” Bárhogy is ítéljük meg Moravia filozófiájának végső kicsengését, az kétségtelen, hogy ma már a XX. századi világirodalom nagy hatású alkotójaként, egyik meghatározó szellemeként tartják számon. (angyal) „Otthon éreztem magam...” Beszélgetés Diószegi Balázzsal a nyíregyházi évekről Diószegi Balázs: ÖNARCKÉP. Diószegi Balázs Kunszent- miklóson született 1914. november 16-án. A képzőművészeti főiskolán Rudnay Gyula tanítványa volt. Pedagóguspályájának állomásai, Debrecen, Szentendre, Miskolc, Újvidék, Nyíregyháza és Kiskunhalas. Nyíregyházára 1943. augusztus 1-én került az állami tanítóképzőbe, ahol 1946-ban szabadiskolát alakított Berky Nándorral, Bessenyei György Képzőművészeti Szabadiskola névvel. Nyíregyházáról 1957-ben költözött el Kiskunhalasra, ahol jelenleg is él. Kunszentmik- lósi szülőházában 1981-ben megnyílt állandó kiállítása, ahol 33 festménye látható. Mikor levélben felkerestem, hogy a Nyíregyházán töltött évekről beszélgessünk, azonnal válaszolt, mert mint mondta, „erről aztán van mit beszélni”. Tanítványai százszámra vannak a nagyvilágban, ma is figyeli őket, számontartja ki mit csinál. Egykori növendékei is gyakran felkeresik, levelet váltanak vele. Diószegi szellemi rokonait az alföldi festészet klasszikusai között kell keresni: Endre Béla, Tornyai, Koszta, de legfőképp Nagy István, Rudnay és Kohán, akik nagy hatással voltak rá, és kijelölték útját. Ez a plebejus magatartás, amely már sokadik generáción keresztül „szellemi stafétaként” hatása alá keríti újra és újra legjobb képzőművészeink egy részét. Diószegi is a magyar táj, a falu és parasztságunk festője lett, akinek érzékenysége, mély valóságlátása, szakmai tudása általános igazságok felszínre hozásával sajátos festészetet teremtett. Redukált színvilágú, széles foltokból építkező, sokszor — harsányan kontrasztos festményei drámaiságot; oldottabb, tört színskálájú művei melankóliát sugallnak. — Milyenek voltak az első benyomásai, amikor 1943 augusztusában Újvidékről Nyíregyházára érkezett? — Mielőtt ide kerültem, két évig az újvidéki tanítóképzőben voltam tanár. Itt Baranyi Károly szobrászművésszel megszerveztük a Délvidéki Szépmíves Céhet. Festőiskolánk is volt, ahol az alakrajzot tanítottam. Bara- nyi Károly minderről megemlékezik „Ikarosz szárnyán” című könyvében. Nyíregyházán valami hasonlót szerettem volna létrehozni: 46 tavaszán el is határoztam, hogy alapítok egy szabadiskolát. A nyarat újra a hegyek közt töltöttem, mire hazajöttem Berky Nándor kész tények elé állított: megszervezte a szabadiskolát. Sok képzős tanítványom került a szabadiskolára, így Berecz András és Váci András. — Milyen módszerek szerint folyt az oktatás? — Teljesen egyenrangú társként kezeltük a tagokat. Csak annak korrigáltam, aki megkért erre. Nem akartam ráerőszakolni senkire sem a magam stílusát és alkotómódszerét. Egyszer egyik növendékem megkérdezte, hogy mondjam meg ki a legjobb rajzoló. Legjobb megdöbbenésükre azt feleltem, hogy nem tudom. Az legyen a legjobb rajzoló, akinek legjobb a célkitűzése. Én nem tudhatom, hogy a fejetekben milyen célkitűzés rejtezik. Dániel Reinholdot tartották a legjobb rajzolónak, mégis lemaradt, mert nem volt jó a célkitűzése. A munkában legkorrektebb Tóth Laci volt. Palicz Jóska nem szerette, ha korrigálom, nem is kért ' meg soha erre. Ha valaki már jól rajzolt, megengedtem neki, hogy fessen. Mikor egy nagyobb épületet kaptunk a Temető utcában, akkor már úgy taníthattunk, mint a képzőművészeti főiskolán. — Délelőtt elméleti órák voltak, délután rajzórák. A tanítóképzőből és a gimnáziumból bejártak a tanárok órát adni. Például a most Kisvárdán élő Makay László tanította a történelmet. Szabad időben sokat énekeltünk, Cs. Nagy András kiválóan hegedült. Váci Mihály is bejárt hozzánk, őszintén meg kell mondanom, akkor még nem hittem abban, hogy ilyen jelentős életművet hagy hátra. Munkánk helyességét Kmetty János, aki akkor a szabadiskolák felelőse. volt, is megerősítette, amikor egyszer lent járt nálunk. Azt mondta: „Nehagyjátok abba, ti csak ezt csináljátok, ne kövessétek a pesti példát, mert most ott a kockológia és a gípszmáso- lás megy”. — Kikkel került közelebb kapcsolatba ezekben az években? — Mikor Nyíregyházára jöttem, már tudtam Boross Géza ottlétéről, ő a Kálvi- neumban Tanított. Apásával, Kiss Lajos múzeumigazgatóval nagyon meghitt viszonyba kerültem. Persze Lajos bácsi tudta, hogy Rudnay tanítványa voltam, ők pedig jó barátok voltak. A háború utáni nehéz években a magam módján segítettem is Lajos bácsiéknak. Gyakran eljártam Barzó Endréhez is. Élete végén teljesen elzárkózott az emberektől. Igazi szívember volt, akitől sokat lehetett tanulni beszélgetés közben. Méltánytalanság emlékével szemben, hogy festészete ma kevésbé ismert még a szakma előtt is. — Mint művésztanár generációkat nyert meg a vizuális kultúrának. A szabadiskolai munka mellett mit adott a város és a megye a festőnek? — Nyíregyházán életem legkedvesebb éveit töltöttem. Ezt • a 14 esztendőt festészetemből sem lehet kitörölni. Motorkerékpárral bebarangoltam az egész megyét. Sokat festettem és sok élményt raktároztam el akkor. Szerettem az enyhe ívű hajlatokat, a homokbuckák közt feltűnő kék eget, szerettem az egészen sajátos fényviszonyokat. Rádöbbentem, hogy az itt élő feketeruhás emberek, mint szülőföldem kunjai, vonzzák ecsetemet. Bizony fáj nekem, hogy ezek az emberek eldobják ezt a ruhát, praktikusabb, de jellegtelen visseletet öltenek. — - Festészetem jelentős korszakának tartom ezt az időt. őszintén mondhatom, hogy otthon éreztem magamat. Az akkori tanácsi emberek, a pártbizottság sok mindent a rendelkezésünkre bocsátott, nagy volt a bizalom.'Bár piktúrámat nem értette mindenki; túlságosan modernnék tartották. Az első egyéni kiállításomat is Nyíregyházán rendeztem-meg 1948-ban. Fekete színeim akkor- már irritálták a hivatalos művészetpolitikát, az 50- es évek helytelenül értelmezett szocialista realizmusa gátolta kibontakozásomat. A következő tárlatomat csak 13 év múlva rendeztem meg Gyulán. — Miben látja a nyíregyházi szabadiskola jelentőségét? — A városnak nagy szerepe volt a magyar szocialista képzőművészet fejlődésében. Nem szeretnék kérkedni, de szabadiskolai növendékeim vitték el Hódmezővásárhelyre azt a széles ecsetkezelésű, magyar piktorát, így a nyíregyházi eredmények Vásárhelyen kristályodtak ki. Nyaranta 4—5 növendékem járt oda, például Berecz, Csizmadia, Pál. Ha ők a nyári szünidőben Nyíregyházára jönnek vissza, akkor ma Nyíregyháza volna Hódmezővásárhely. Sokat gondolkoztam ezen, még ma sem hagy nyugton ez a gondolat. Viszont még mindig van lehetőség ezek tudatosítására, mert az ország mindezt nem ismeri. A szabadiskola tagjai őriznek munkákat ebből az időből, kölcsön vagy ajándékba tudnák adni, vagy a város vásárolhatna is belőlük. Egy helységben lehetne dokumentálni, hogy a szocialista magyar társadalom első képzőművészeti szabadiskolája mit tett művészetünkért. T. P. Hatzin feltápászkodott, kiment a konyhába. Sokáig matatott az üvegnyitó után. Megzörgették az ajtót. — Mégiscsak áthoztam az újságot — hallatszott az öregasszony hangja —, hátha el kívánja olvasni a hirdetésemet. — Nem érdekel. — Azért tessen már egy kicsit beereszteni! — Az öregasszony úgy beszélt, mint aki titkot tud. Közben Zentai kinézett az előszobába; Hatzin ajtót nyitott. Az öregasszony benyomult. — Hat esztendeje, mikor szegény uram először rosszul lett, felállt az ágyon, lepö- sölte a falat, én akkor is ragaszkodtam hozzá, s később az orvos tudatta velem, hogy nem lehet rajta segíteni, akkor „bélszínhúst” sütöttem neki, hátha erőre kap, még az ágyba is elmentem vele, nem szégyellem megvallani. Az öregasszony szünetet tartott. Zihált. Felefnelte az újságot, a falhoz terítette. Megtámaszkodott: „Hatvanhét éves, jó megjelenésűnek mondott özvegyasszony társaság hiányában megismerkedne káros szenvedélyektől mentes férfival házasság céljából. Kalandorok kíméljenek. Előttünk az élet jeligére. Zeneszerzők előnyben”. — Az utolsó mondat nincs az újságban — jegyezte meg Zentai. Szemével követte a szöveget. Az öregasszony elpirosodott. A padlót nézte. — Nagyobb lenne a lakás — mondta, inkább csak magának. — Nem betegedne meg a gyomra a sok hideg ételtől. Hatzin félreérthetetlen mozdulatot tett. Az öregasz- szony kifordult az ajtón. — Valamikor sokat dolgoztam — fújtatott Hatzin, s visszakacsázott a szobába. Zentai kö.vette. —, A szerzeményeimet játszották a rádióban, árulták a hanglemez- boltban. — Akkoriban sok pénzt kerestél — mondta Zentai. — És betonozott járdán jártál. — Most nem járok betonozott járdán. — De nem a túlfejlett erkölcsi érzéked miatt. Egy ideig csöndben voltak. — Meghalhatnál — mondta Zentai. Hatzin kezében megmozdult a pohár. — Hogy érted? — Kilehelhetnéd a párádat — mosolygott Zentai. — Megszűnhetnél lélegezni. Hatzin meggyújtott egy szál cigarettát. A szekrényhez támaszkodott, térd alatt keresztbe tette a lábát. Az utcán szél támadt, port vágott az ablaküveghez. Egy szál villanydrót hintázott odakint. Időnként feltűnt a látómezőn. — S te miért maradnál életben? — Én járok-kelek — nevetett Zentai. — Fölbukkanok, ahol történhet valami. Esélyt adok a véletlennek; futtatom az agarat. Ezenkívül írok. — Az írásaid csupán a magad mulattatására jók — legyintett Hatzin. Zentai arcbőre alatt, bal szemtől az orrcimpa irányában megrándult egy izomszál. — Komolyan mondtad? — Csak tréfáltam. — Nem tréfáltál! — Persze hogy nem. — Hatzin elnyomta a cigarettát egy „értesítés végrehajtásról” feliratú borítékon, anélkül, hogy a papír lángra kapott volna. — Következménye annak, hogy haszontalan helyekre jársz, és haszontalan emberekkel érintkezel. — Te meg csak a szomszédban lakó öregasszonnyal állsz szóba! Fordulópontra lenne szükséged. — Szükségünk — javította ki Hatzin. — Valamire, ami minden akaraterőnket igénybe veszi, s amitől még el is pusztulhatunk. Azután, mintha másodszor születnénk, könnyedén kezdhetünk új életet. — Mire gondolsz? — kérdezte Zentai óvatosan. Hatzin az ablak felé fordult; lógott a drót. Lebegtette a szél. — Napok óta itt van ez a leszakadt villanydrót. Néha megkocogtatja az ablakot. Mintha figyelmeztetni akarna: nem hiába mutatom magam neked. Nekünk! — Szerintem nincs benne áram — legyintett Zentai. — Ez egy szabadfoglalkozású villanydrót; ritkán hasznos. — Meglátjuk. — Hatzin kinyitotta az ablakot. — Add a kezed! " Zentai elfordult. — Ideje, hogy komponálj valamit. — Gyere ide! — förmedt rá Hatzin. — Ülj le a zongorához és nyomogasd a billentyűket! — vidámkodott. — Egy-kettő, egy-kettő! — Majd azután. — Miután? — Ha megfogtam a villanydrótot. Közben szorítjuk egymás kezét. — És ha fut benne az áram? ! — A csillagoktól függ minden. Hatzin megragadta Zentai csuklóját, és a fürdőköpeny kötőjével meztelen karjára hurkolta a kezét. — Tudod: a fordulópontra szükségünk van! A nyitott ablak előtt álltak. Belekapott a hajukba a szél. — Fázom — mondta Zentai. — Talán már nem tart soká — vigasztalta Hatzin. Mozdult a villanydrót felé. — Várj! — Mit akarsz? — Engedd, hogy én érint-' sem meg a vezetéket! — Szó sem lehet róla. A bőröd túlságosan durva, még nem engedné át az áramot. Ide egy zongorista keze kell. A villanydrót az arcuk előtt lebegett. — Csak nem így akarod megfogni azt a vezetéket? ! — nyerített föl Zentai. — Hogy fogjam meg? — Semmi esetre sem száraz kézzel. — Felesleges bonyolítani a műveletet — állította Hatzin. — Félsz? — Cseppet sem. — Akkor vizezd be a kezedet! — Értelmetlen. Zentai „akkor majd megteszem én!” jelszóval meglódult: Hatzin kénytelen-kelletlen bakugrásszerű mozdulatokkal követte; feszült közöttük a köpeny kötője. A fürdőszobában némi vita után mindketten bevizezték a kezüket. Bólogatva mentek vissza az ablakhoz. — Tessék! — szólt Hatzin. — Fogd meg! — Ügy volt, hogy te érsz hozzá — mondta Zentai. — Lemondok róla a javadra. — Maradjon csak az eredeti elképzelés szerint. Megszólalt a csengő. Hátraléptek. A csengőszó ismétlődött, ezúttal hosszabban, mint az első alkalommal. — Vársz valakit? — kérdezte Zentai. — Senkit. — Ki kéne nézni — ajánlotta Hatzin. — Nézzünk ki! Kiszabadították a kezüket, az ajtóhoz iramodtak. Zavaros szemű, hegyes orrú férfi állt a küszöb előtt ingujjban. — Telefonálni kéne — mondta. — Az öregasszony a szomszédban... — Mi van vele? — kérdezték egyszerre. — Megáillt a szíve. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
