Kelet-Magyarország, 1982. november (42. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-27 / 279. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. november 27. változó Életünk „Köszönjük, jól vagyunk...44 Ismerősöm így válaszolt: „én már rég nem foglalkozom azzal, hogy vagyok”. Továbbment, én pedig már-már szé­gyenkeztem, hogy ilyen korszerűtlen kérdést teszek tel ba­rátaimnak, ismerőseimnek, amire valóban elég nehéz őszinte és rövid választ adni. A „köszönöm, nagyon jól vagyok” ta­lán irigységet, gyanút kelthet, a másik fejében egy újabb zsengéje születhet meg a kérdésnek: „Mitől vagy olyan jól... ?” Ha elkezdek panaszkodni — mert kinek nincsenek er­re érdemes közlendői —, könnyen kerülhet az ember olyan skatulyába, aminek a fedelén ilyen és hasonló szavak áll­nak: örök elégedetlen, siránkozó, pánikra hajlamos, megha- sonlott... S az ilyentől legközelebb nem is érdemes megkér­dezni, hogy van, mert komolyan elkezdi sorolni... Olyan választ is kaptam az egyik intézmény munkatársá­tól, „ne tőlem, a főnökömtől kérdezze meg, hogy vagyok. Ugyanis, arra is jogot formál, hogy ő maga mondja meg, miként érzik magukat a mun­katársai”. Persze ezek szélső­séges válaszok, jó adag ön­gúny és szellemesség is vegyül ■•beléjük, de annyi mégis fel­ismerhető; mintha keveseb­ben kezdenénk érdeklődni egymás dolgai iránt. Lega­lábbis mélyen és együttér­zőn ... Hogyan is vagyunk 82-es év •vége felé szűkebb pátriánk­ban? Távol áll tőlem, hogy me­gyénk ez évi gazdasági és egyéb eredményeit sorakoz­tassam fel annak igazolására; lám a gondjaink közepette is továbbfejlődtünk. Pedig ez az igazság. Drágább a fűtés, me­legvíz, az utazás, az lesz a lakbér, jobban meg kell gon­dolnunk a kisebb és nagyobb vásárlásainkat. A megyében megtermelt gyümölcs egy ré­sze nem hozta azt a hasznot, amit elvártunk, szorosabb lett a vállalati bérgazdálko­dás, szabályozás. Való igaz, mind befolyásolják válaszun­kat arra a kérdésre: hogy va­gyunk. Megyeri István 53 éves víz­vezeték-szerelő apagyi lakos, igaz a saját nevében, nem va­lamennyi szabolcsi ember he­lyett így válaszolt a kérdés­re: „Nemrég üdülőtelket vet­tünk a Tisza-parton, van ko­csink is, megbecsülnek, rosz- szabb sose legyen ...” Ilyen­kor hallja az ember a „bel­ső hallásával” az olvasó jo­gos ellenvetését: rendben van, de kérdezzék meg a kis nyugdíjast, a magányos öre­get is, azokkal ki törődik. S a közbevetés jogos, a kisnyug­díjasok, a kiskeresetűek, a többgyermekesek életkörül­ményei nehezedtek. Közülük sokan mondanák azt, „köszö­nöm, nem a legjobban va­gyunk ...” Jó azonban tudni, hogy ér­dekükben, megsegítésükre nálunk nem kell segélyakció­kat indítani, nem kell külön feltáró munkát végezni hely­zetükről, mert ezt maguk a párt és az állam vezető szer­vei teszik meg. A. szociológia hitelességével és alaposságá­val kutatják avatott szakem­berek a különböző rétegek élet- és munkakörülményei­nek alakulását és dolgozzák ki javaslataikat. Furcsa szokás lett nálunk, hogy szinte nem illik beszél­ni az eredményekről. Vala­mikor csak arról beszéltünk, meg is szépítve azokat, újab­ban pedig a másik véglet kezd uralkodóvá válni. Hol­ott együtt kell szólni a jó­ról és a rosszról, az elért eredményekről és az elerendő célokról. Az egyik közéleti rendezvé­nyen a nyugdíjas orvos — ta­lán nem fog örülni, hogy a nevét is kiírom —, dr. Vára- di Jenő, vallomásszerűen ar­ról beszélt, azért mégis csak több a jó az életünkben, mint a zavaró körülmény. Lassan elfelejtünk örülni a sikere­inknek. Adatokat sorolt fel a csecsemőhalandóságról, az egészségesebb élet körülmé­nyeiről, a gyógyító orvost se­gítő műszerellátottságról, az üzemegészségügy fejlődésé­ről. S nézzenek rá furcsán —, mondta — ő nem tud és nem is hajlandó ezekről megfeled­kezni és csupán a napi gon­dokon siráíikozni, még akkor is, ha a gondokat nem be­csülhetjük le, léteznek. Mi tagadás, még egy ilyen fórumon is úgy tűnt, túl di­rekt az ilyenféle vallomás manapság. S ha arcukon nem is, de „belül” talán többen megmosolyogták, s talán ilyesmit gondoltak maguk­ban: mi szükség van szerel­met vallani a rendszernek, hisz’ ezeket valamennyien tudjuk. Csakhogy elfelejtjük; néha a megtett útra is vissza kell néznünk, nem az öntömjéne­zés miatt, nem azért, hogy elfeledjük a tényleges, mai tennivalókat, hanem azért: legyen erőnk, hitünk tovább­menni az úton. Ha csak és folyton — unalomig — a ne­hézségeket, a különlegesen bonyolult gazdasági és egyéb »tényezőket, a nem várt és nem várható, tőlünk tulaj­donképpen függetlenül érke­ző és életünket jelentősen be­folyásoló bajokat ecseteljük, úgy teszünk, mint a festő, aki a képnek csak az egyik felét akarná megfesteni; féloldalas igazságokkal. Tétlenség, csodavárás, bi­zonytalanság is eluralkodhat ilyen talajon, zsugorodni kez­denek eredményeink, értéke­ink és már-már sorscsapás­ként tornyosulnak előttünk a gondok, feladatok, melyek megoldásához, úgy érezhet­jük, kicsik vagyunk ... Való­jában a feladatok javát meg lehet és meg is tudjuk olda­ni, ha gondosabban, felké-- szültebben és felelősségtelje­sebben látunk munkához. Mindkét kezünkkel. .. Előfordul ugyanis, hogy egyik kezünkkel tesszük a jót, de a másik nem követi ezt. Több mint százezer idős ember él a megyében — hogy isméf utaljunk a nehezebb sorsúakra — akik közül több ezernek nincs nyugdíja, vagy ha van, az igen kevés. Egyik kezünkkel megszavazzuk a száznál is több millió forin­tot a megyében az ilyen idős, magukra maradt emberek szociális segélyezésére. Sok helyen élünk is e lehetősé­gekkel, javítjuk az életüket, s eközben a másik kezünk olykor pihen. Évről évre több millió fo­rint marad meg a megyében a tanácsoknál, mert valami okból nem keresik meg a rá­szoruló embereket, vagy csak alkalmilag küldik meg szá­mukra a szociális segélyt. Egyszerű nyilvántartásbeli hibák, bürokratizmus, kö­zöny? Talán ez is, az is, de semmiképpen nem az, hogy a társadalom szűkkeblű és az öregek ellátásán akar spórol­ni. Minden évben megvan a pénz — néhol kevés is ez — másutt megmarad, pedig az a rendeltetése, hogy ruhává, élelemmé, netán gyógyszerré váljék ... „Hogy vagyunk?” Rossz la­káskörülmények között alig­ha válaszolhatunk kedvezően a kérdésre. Annak, aki zsú­folt, gyengén felszerelt lakás­ban él és nemigen lesz pénze nagyohbra váltani azt, annak sovány vigasz a következő adat: a megye 15 éves lakás- építési programjának megva­lósításaként eddig 57 986 la­kás épült, nőtt a többszobás lakások száma és a lakások alapterülete. Az épített laká­sok átlagos alapterülete 71 négyzetméter. (Ebben termé­szetesen benne van a 25—30 négyzetméteres garzon, egy­szobás, netán másfél szobás éppúgy, mint a 90—100 négy­zetméteres.) A második 15 éves lakás­építő programban 60 ezer la­kás megépítése szerepel, s közismerten a lakáshoz jutás­nál az új rendeletek szerint külön figyelmet szentelnek a nagycsaládosokra, a fiatal há­zasokra, a zsúfolt körülmé­nyek között élőkre. S új szempont a kiválóan dolgozó igénylők előnyben részesítése. Érdemes hát jobban, tisztes­ségesebben dolgozni, mert az egyenlő pontszámoknál ez is eldöntheti merre billenjen a mérleg nyelve. hi^bbhhhhihhbhbhhhhhbhhbhbbbbhbihhhhbhhhbhhbbhhhbbbv Jegyzetfüzetemben egy újabb név bukkan fel. Gombos Lajosné rozsályi pedagógus szenvedélyesen szólt arról, hogy a közöny, a trágár beszéd, az értékek semmibe vevése ellen kinek-kinek személyesen is tenni kell. Határozatot erre aligha lehet hozni. Az egyes emberek közérzetét nem lehet határozatilag „beszabályozni”. De a munkahelyi hangulat alakításában fontos szerepet betöltő, amolyan jő értelem­ben vett hangadó emberek — ezek közé soroljuk természe­tesen a vezetőket, a párt- és tömegszervezeti tisztségviselő­ket, közéleti aktivistákat — nem is annyira a szavaikkal, mint magatartásukkal, okos optimizmusukkal sokat tehet­nek azért, hogy minél több dolgozó ember jól érzékelje a gondokat, bajokat, de maradjon a tárgyilagos valóság ta­laján. EGY CSENDES JUBILEUM r Ut az olvasó megyéig Harminc évvel ezelőtt, 1952. november 22-én avattuk fel a megyei könyvtárat. Ott bá­báskodtam, mint fiatal könyvtáros az új intézmény születésénél és munkájában részt vettem 30 éven át. Az elültetett fa terebélyessé •nőtt, a művelődés legszebb, legértékesebb gyümölcsét, a könyvet ma már mindenki kézbe veheti, tanulhat, szó- rákozhat. művelődhet. A műveltség fokmérője mindig az írás és a könyv volt. Nálunk ez a mérce a felszabadulást követően szo­morú képet mutatott. Me­gyénkben élt a legtöbb anal­fabéta. A könyvek rendezett gyűjteményéből: a könyvtár­ból a társadalom alsóbb réte­gének csak a silány nép­könyvtár, vagy még az sem jutott. 1936-ban Szabolcs megyében a népkönyvtárak száma 62, egyéb könyvtárak­kal együtt 137 volt. Szatmár- Bereg megyében 39 népkönyv­tár. egyéb közkönyvtárak­kal együtt 73 működött. Nem lennénk igazságosak, ha az örökölt szellemi elmaradott­ság mellett elfeledkeznénk a ránk maradt gazdagabb könyvtárakról, pl. a nyíregy­házi város, a vármegyei, az Űri Kaszinó könyvtáráról, s az iskolai könyvtárak között pedig a leggazdagabbról: a Kossuth Lajos Gimnázium könyvtáráról. A felszabadulás után váro­sunkban 24 könyvtár léte­zett, ebből 13 iskolai, 4 egye­sületi, 2 állami, 4 párt- és tö­megszervezeti jellegű. 1947- ben a Magyar Kommunista Párt kezdeményezésére a falusi könyvtárak szervezését a létrejött Népkönyvtárakat Szervező Bizottság végezte. A könyveket a tömegszerve­zetek kezelésébe adták. 1948-ban a Vallás- és Köz- oktatásügyi Minisztérium 600 vándorkönyvtárat létesített, ebből Szabolcs 50 kis hordoz­ható ládát kapott. Az egysé­ges könyvtári hálózat ekkor ugyan még nem született meg, de megindult a demok­ratikus jellegű könyvtári mozgalom. A nyíregyházi városi könyvtár 1946-ban már köny­vekkel látta el a városháza dolgozóit. 1948-ban a helyi lapban megjelent egy cikk: „Olvasni akarunk!” címmel. A lakosság követelte, hogy a vármegye és a városi könyv­tár kapuit nyissák meg az ol­vasók előtt. 1949-ben a vár- megyeháza könyvtárának anyagát letétként átadták a városi könyvtárnak, amely akkor a Benczúr tér 3. szám alatt működött egy kicsi szo­bában, Berki Nándor szob­rász vezetésével. 1951-ben vettem át a könyvtár vezetését, az állo­mányt átköltöztettem a Ko­rona szálló földszinti oszlo­pos termébe. A vármegyehá­za anyagát egy kocsiszínben találtam. Kádár Tihamér kö­zépiskolai tanár segítségével és a kereskedelem diákjainak közreműködésével mentettük meg az értékes könyveket a pusztulástól. A könyvek ren­dezése után külön olvasóte­remmel megkezdte működé­sét a városi könyvtár. 1949-ben az Országos Könyvtári Központ 'nép­könyvtári osztálya ország­szerte megkezdte a körzeti könyvtárak szervezését. 1950. június 11-én avatták fel a nyíregyházi körzeti könyvtá­rat a Benczúr tér 3. szám alatt Pristyák Józsefné veze­tésével. A másik körzeti könyvtár 1951 augusztusában alakult Mátészalkán. Zimma Jenő irányításával. 1952-ben a Minisztertanács­nak a könyvtárügyről szóló rendelete fordulatot jelentett a magyar könyvtárügy fejlő­désében. Minden megyében megyei és minden járásban járási könyvtárat hoztak lét­re a működő körzeti, vagy városi könyvtárak egyesítésé­ből. Így a nyíregyházi városi könyvtár ismét visszakerült a Benczúr tér 3. szám alá. Mátészalkán pedig megala­kult az első járási könyvtár. A városi lakosság könyvel- látását és a megye könyv­tárhálózatának módszertani irányítását a megyei könyv­tár látta el. Az első periódus­ban öten kezdtük meg a munkát Bartha Sándor veze­tésével, de rövid idő múlva Pacz József lett a könyvtár- igazgató. 1953-bán már 5 já­rási könyvtár működött Sza- bolcs-Szatmár megyében. A helyi munkát az állo­mány rendezésével kellett kezdeni, mert az átszervezés következtében egy halmaz­ban találtuk a könyvállo­mányt. Mégis megkezdődött a könyvkölcsönzés a felnőtt és ifjúsági részlegben, sőt eleinte még vasárnap is vár­tuk az olvasókat.' 1954-ben Sárdi Béla tanár vétte át az irányítást, aki arra töreke­dett, hogy — mivel megyénk­ben tudományos könyvtár nem működött — a megyei könyvtár tömegkönyvtár jel­lege mellett tudományos jel­leggel is rendelkezzék. Egy­ben megkezdtük a helytörté­neti anyagok gyűjtését. 1955-ben megjelent az első bibliográfiánk. A kölcsön­zésben egyre jobban érvénye­sült a pedagógiai módszer. 1957-ben az igazgatói poszt­ra Gacsó László került, aki ügyes szervezői munkával megerősítette a könyvtár tartalmi munkáját. 1959-ben megkaptuk az első művelő­dési autót, így a tanyák dol­gozóihoz is eljutott a könyv, előadásokkal és mozivetíté­sekkel együtt. A megyei könyvtár valóban a város központi könyvtárá­vá vált. Az olvasószolgálat már nem elégedett meg a könyvek kiadásával, hatás- vizsgálatról sem feledkezett meg. A megyei hálózat mun­kája színesebbé, életképeseb­bé vált. 1962-ben 341 könyv­táregységünk volt, s 4 műve­lődési autó. 1963-ban Tripsánszky Je­nőt nevezték ki a megyei könyvtár igazgatójává. A könyvtár szervezeti fejlődé­sét nálunk nem követte az épület és a modern berende­zés. Ennek ellenére megfelelő tájékoztató munkák készíté­sével siettünk az olvasók, a kutatók segítségére. A Mű­velődési Minisztérium vizs­gálata megállapította, hogy 1966-ban az olvasói arány Nyíregyházán 15,5 százalé­kos, ez igen jó eredmény. 1966-ban vidéken is megin­dult a feldolgozó munka. Egyre több könyvtárban tértek át a szabadpolcos rendszerre. 1971 a tanácsi könyvtárhálózat újabb át­szervezésének időszaka lett. Az urbanizáció következté­ben városi-járási könyvtárak és körzeti könyvtárak léte­sültek. Ekkor Horváth Gabri­ella vette át a megyei könyv­tár vezetését. 1975. október 29-én elérkezett a várva várt pillanat, felavatták a „Mó­ricz Zsigmbnd” megyei Könyvtár új épületét. A 3 ezer 400 négyzetméteres épü­letben létrejött a felnőtt és ifjúsági szabadpolcos rész­leg, á helyben olvasás bizto­sításával. Kialakult a hely- történeti, zenei részleg. Az olvasók mikrofilmleol­vasót használhatnak a régi szabolcsi és szatmári lapok olvasására. A könyvtárközi kölcsönzés rendszeressé vált. A régi csoportokat osztályok váltották fel: feldolgozó, ol­vasószolgálati, módszertani, gazdasági osztály. Az olvasó- szolgálaton belül külön tájé­koztatószolgálat áll a kuta­tók, olvasók rendelkezésére. Rendszeres előadások, gyer­mekfoglalkozások teszik szí­nessé az ifjúsági részleg munkáját. Előadóterem fo­gadja a meghívott írókat, költőket, tudósokat,. Jelenleg 4 városi-járási, 2 nagyközségi körzeti könyv­tár és 2 körzeti községi könyvtár működik. Szabolcs- Szatmárban 327 könyvtáregy­ségünk van. A könyvállo­mány elérte az 1 millió 912 • ezer 124 kötetet. Ez azt je­lenti, hogy a megye egy la­kosára 3,2 könyv jut (Orszá­gosan 2,8). Az olvasók száma 94 ezer 354, a lakosság 15,9 (országosan 14,9) százaléka. A kölcsönzött kötet 2 millió 499 ezer 901 kötet, lakoson­ként 4,2 (országosan 3,8). 30 év után Szabolcs-Szatmár megye könyvtárhálózata már az elsők közé küzdötte fel magát. És ide tartozik: ma már nemcsak a tanácsi könyvtár­hálózat áll az olvasók ren­delkezésére, hanem a nagy szakszervezeti könyvtárháló­zat és különféle iskolai könyvtárak is. Nem mond­hatjuk, hogy ma már min­denki olvas a megyében, de a tények bizonyítják, milyen nagy utat járt be a könyv­tárügy e három évtized so­rán Szabolcs-Szatmár me­gyében. Somogyi Jolán Páll Géza t A megyei könyvtár épülete

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom