Kelet-Magyarország, 1982. szeptember (42. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-11 / 213. szám
Uram! ön letette a telefonkagylót, s én percekig csak ültem. Szólni sem tudtam a meglepetéstől, de aztán, hogy magamhoz tértem, a panaszolt vállalatot csörgettem. Válaszukkal azóta már találkozhatott is hasábjainkon, a reklamált hibát kiküszöbölték, s minden bizonynyal langyos helyett meleg víz csurog otthon csapjaiból. Nem fecsérelte hát hiábavaló telefonálással az idejét, mikor bennünket tárcsázott. Hiszen ön, mint azt bemutatkozása után nyomban hozzátette, rendkívül elfoglalt ember. Erre következtetek beosztásából is', amit kéretlenül hozzátett nevéhez, annak ellenére, hogy hangsúlyozta: magánügyben keres. Aztán, hogy elpanaszolta, lakásában a csapból napok óta langyos víz csordogál, köszönt azzal a biztos tudattal, hogy ügye sínen van. Elvégre öntől, aki ilyen jelentékeny pozícióban dolgozik, egy újságíró nem tagadhatja meg a segítséget. Persze nemigen hinné el, ha mondanám: ez a fajta segítség, amit alkalomadtán az újság, a rádió, vagy a televízió ad, nem a titulusoknak, hanem az embereknek jár, s így ezt ön, jelentékeny beosztásának emlegetése nélkül is megkapta volna. Biztos ami biztos, — gondolhatta, mikor magánemberként is köztisztviselői rangját emlegetve igyekezett eljárni —, önnek már magvas tapasztalatai vannak a világ dolgairól, lélektelen ügyintézésről, bürokráciáról. Elismerem, kényelmesebb, s mi több, biztosabb saját ügyeinket jól hangzó stallumunk védelme alatt intézni, ám ez a fajta eljárás mégis mindig felháborít. Az, hogy a kisipari, kereskedelmi és egyéb szolgáltatások minősége nem mindig éri el a valamennyiőnk által hőn óhajtott szintet, tény. Sokat kell várni a csapszerelőre, s ha végre megérkezik, nem biztos, hogy másnap nem kell újból telefonálni érte, mert munkáját — hogy is mondjam —, nem a legszakszerűbben végezte el. Bosszantó, mondhatni megengedhetetlen. Ám ennél már csak az a szomorúbb, hogy ön, a mindannyiunktól kapott hatalmát olyasmire is igyekszik felhasználni, amelyre ennek a hatalomnak az érvénye nem terjed ki. Bármilyen nehéz megbarátkoznia a gondolattal, ön fél öt után (mert tudomásom szerint eddig tart a munkaideje) ugyanolyan ember, mint bárki más, legyen az segédmunkás, vagy háztartásbeli, s nincs joga hivatali befolyását vetni latba magánügyei intézéséhez. Hallom a válaszát is, hogy nem ön az egyedüli, aki a ráruházott hatalmát „maszekben” is használja. Ha van is ilyen, ez semmivel sem menti az ön magatartását, de inkább súlyosbítja. Lehet, hogy valaki éppen az Ön magatartásán felbúzdúlva nyúlt az ön által használt eszközökhöz, hiszen ez a fajta példa — sajnos —, elég ragadós. Érthető, hiszen ki az, aki egy ügy elintézéséhez, a hozzá vezető utak közül a hosz- szabbat, bonyolultabbat, s mondjuk meg, esetenként talán eredménytelenebbet —, választaná, Jia egyéb eszközök is rendelkezésére állnak. Mondom, mindez érthető, ami egyúttal nem jelenti azt is, hogy menthető. Hiszen ha ön hivatali súlyát veti latba magánemberként is, saját hivatalában is minden bizonnyal a kérelmező „stal- lumát” mérlegeli, mielőtt az ügy elintézéséhez látna. S mivel az ügyfelek nagyobbik része nemigen tud bemutatkozása után „komoly” rangot, pozíciót emlegetni, lehetséges, hogy az Ön asztalfiókjában „befolyástalan” emberek ügyeinek tucatjai hevernek, „befolyásra” várva? Szeretném hinni, hogy nem így van, és szerencsére Önön kívül még jónéhá- nyan dolgoznak abban a hivatalban, akik nem az Ön munkamódszerét követik. Így aztán nem csak az ön munkája alapján ítélhetik meg munkahelyét. Még csak annyit: nem hiszem, hogy ön, s mindenki aki Önhöz hasonlóan viselkedik, holnaptól másképp csinálja. De reggel talán nem telefonál, hogyan írhattam meg ezeket a sorokat! S akkor mégsem levelezett hiába Csendes Csaba Czihó András munkaügyi vezetővel a differenciált bérezésről A Három évvel ezelőtt nagyon morogtak w a vasutasok a béremelések után. Ön hogyan emlékszik erre? — Helyesebben egyszerre örültek a magasabb fizetésnek, jövedelemnek, s ugyanakkor elégedetlenkedtek, hogy a végzett munka szerinti különbséget nem tesszük meg az egyes emberek között. Legjobb, ha erre példákat említek: előfordult, hogy a fél éve végzett szakközépiskolás a forgalmi munkaterületen 3700 forintos alapfizetéssel kezdett, a különböző pótlékokkal havi 5—6 ezer forintot keresett, miközben a harmincéves gyakorlattal, s valamivel magasabb végzettséggel rendelkező ügyintéző alapbesorolása csak 3800 forint volt. Az éppen csak kiképzett,kocsirendező ugyanannyi fizetést kapott, mint az évtizedes gyakorlattal rendelkező, az ő munkáját is irányító tolatásvezető. G Mi volt ennek az oka? — Megemelték az egyes munkakörök alsó bértételeit, bevezették a folyamatos munkarendben dolgozóknál a műszakpótlékot, s a záhonyi körzetben így először ezekre kellett felosztani a rendelkezésre álló bért, s másfajta fizetésemelésre alig maradt. Vagyis a bérfeszültséget az új bértarifarendszer okozta, amipek a hatását ma is érezzük. Újabb gond lesz, hogy 1983. április 1-ig ismét be kell állnunk az alapokra, ami a négy évvel ezelőttinek húszszázalékos növelése. Kevesen tudják egyébként, hogy ezeket a bértételeket az ENSZ nemzetközi munkaügyi szervezetének az ajánlására dolgozták ki. Ilyen alapon a mozdonyvezetőknél, váltókezelőknél, forgalmistáknál mondhatjuk azt is, hogy az „egyenlő munkáért egyenlő bért” elve érvényesül, amikor a kezdő annyit keres, mint a nyugdíjba vonuló. -— Csakhogy ez tendenciájában nem igaz, hiszen egyértelmű, hogy aki régebben ott dolgozik az nagyobb helyismerettel, munka- tapasztalatokkal rendelkezik, jobb teljesítményt nyújt. Akkor a megoldás? „...az, aki többet tesz az asztalra, aki jobb munkát végez, magasabb fizetést kapjon, mint a kevésbé iái dolgozó. Nyilván a felelősséget, a végzett munka minőségét, a nagyobb szakértelmet, de a nehezebb munkakörülményeket is főként a bérben kell elismerni...” tésre van szükség, hogy a ránk váró áruszállítási, átrakási feladatoknak eleget tegyünk. A Nem titok, hogy a MÁV áruszállítási teljesítményei az idén elmaradtak a várttól. Az okok külső körülményekre, a beruházások csökkenésével kapcsolatban a kisebb szállításokra vezetnek. Ugyanakkor nemcsak az év elején, hanem év közben rendkívüli béremelést hajtottak végre. Nincs ellentmondás ebben? A teljesítmények csökkenése összességében nem indokolja, hogy a bérek emelkedjenek. A differenciálás a bérek között. S milyen lehetősége van erre a záhonyi üzemigazgatóságnak? Mennyi önállóságot kapnak a bérek megállapításánál? — Az üzemigazgatósági szervezet jó alapot ad arra, hogy valóban a végzett munka alapján, a bérekkel ösztönözzünk a magasabb teljesítményre, a be ^uletes munkára. A Magyar Államvasutakr ak, mint nagyvállalatnak megvannak f gazdasági céljai, amelynek alárendeli a ’ érpolitikáját. Ennek alapján kapjuk meg mi is a kereteket, s a helyi céloknak alárendelten részesítjük előnyben például a létszámhiányos területeket, a fenntartó, karbantartó munkát. Az üzemigazgatóságunk az idén kiemelt bérfejlesztésben részesült a vasúton belül, éppen azért, hogy a korábbi viszonylagos lemaradást behozhassuk. S mi ennek alapján már az egyes munkahelyek, szolgálati helyek között is különbséget tudtunk tenni. Ezt helyben tovább vitték, s már az egyes emberek fizetésénél jelentős különbségek alakultak ki. A vontatási főnökség példáját említhetem, ahol legutóbb az ötven filléres béremelést tartották az alsó határnak, de 3—4 forintos órabéremelések is voltak. Ezek az erőfeszítések arra szolgálnak, hogy a vasút visszanyerje régi rangját? Érdemes ma vasutasnak lenni, megfizetik ezt a munkát? — Annyi biztos, hogy az utóbbi évek bér- fejlesztésének hatására megszűntek a korábbi égető munkaerőgondok. Állíthatom, hogy a záhonyi üzemigazgatóság ma a megyében az egyik legjobban fizető munkahely, ahol az átlagkeresetek túl vannak a havi 4300 forinton. Az év elején például a közel hétezer dolgozónknak több mint tízmillió forint jutott béremelésre. Persze tudni kell, hogy a vasúti szolgálat áldozatot is jelent, a folyamatos munkarendet, az átrakásban a nehéz fizikai munkát anyagilag is meg kell becsülnünk. Jelenleg csak a kézi átrakásnál vannak égető munkaerőgondjaink, pedig ennél a területnél az átlagos duplája volt a béremelés, s olyan brigádok is előfordulnak, ahol a havi 8—10 ezer forintos keresetet elérik. Azonban látnunk kell, hogy a szociális ellátás javítása mellett is egyre nehezebb ide embereket találni, ezért további gépesí— Könnyű lenne azzal érvelni, hogy mi is a piacról élünk, s azért kaptunk magasabb fizetést, mert az árak is emelkedtek. Szerintem ez sem máskor, sem a népgazdaság mai helyzetében nem engedhető meg. Ezért inkább számokkal bizonyítom, hogy igyekeztünk megdolgozni a magasabb bérért. Nálunk a Szovjetunióból érkező áru átrakása a legfontosabb feladat. Nos, ha a fél éves teljesítményeket nézzük, akkor az 5,3 százalékos csökkenéssel egyidejűleg az átrakásra fordított bérek mintegy 4,4 százalékkal csökkentek. Két évvel ezelőtt 7,7 százalékkal voltak magasabbak a korábbitól az átrakási bevételek, tavaly 21,5 százalékos növekedést értünk el, aminek az alapja a takarékosabb gazdálkodás, a költségek elemzése. A vasút felső vezetése nyilván ezt is mérlegelte, amikor lehetővé tette a MÁV átlagánál magasabb béremelést. A S mennyire „sakkoznak” az emberekkel, v hogyan alkalmazkodnak a feladatokhoz? — Az sem közömbös, hogy minden munkahelyen elég ember legyen, se hiány, se se többlet ne legyen sehol, mert különben csak túlórákkal tudjuk teljesíteni a feladatot. Az utóbbi években sikerült az üzemigazgatóságon belül olyan egységes szemléletet kialakítanunk, ahol mindenki tisztában van az átrakás fontosságával. Napjainkban például az átlagtól valamelyest több a kézi átrakásra váró áru. Hogy ne gyűljenek fel a széles nyomtávú szovjet kocsik, ezért a pályafenntartásról, a gépesített rakodási főnökség más területeiről irányítottunk oda embereket. 9 Ez nekik is megéri? — Olyan bérezési rendszert alakítottunk ki, hogy nem járnak rosszabbul. Bár ők nem érnek el olyan teljesítményeket, mint a régi brigádok, azonban a keresetük magasabb lehet, mint eredeti munkahelyükön. G Beszéljen a túlórákról is. — A szervezés haszna kézenfekvő, ha ezt vizsgáljuk. Mindössze 0,3 százalékkal nőtt a túlórák száma, miközben a forgalmi területen a csökkentett munkaidő nagyobb létszám igénybevételét feltételezte. Erre biztosítottak egy előzetesen kalkulált összeget, ebből takarítottunk meg, s ezt a differenciált bérfejlesztésre tudtuk felhasználni. Hasonlóan szép eredményt hozott a munkásvezénylők premizálása. Olyan feladatokat tűztünk ki számukra, aminek révén csökkent a túlórafelhasználás. Az így kifizetett prémium tízszeresét nyertük meg, hogy kevesebb volt a túlóra. Persze ez nem ment összeütközés nélkül, még olyan is volt, hogy le kellett váltani azt, aki nem felelt meg a követelményeknek. A Az átrakókörzetben tulajdonképpen w igen sok bérforma létezik. Az átrakási munka legnagyobb része normázható, itt közvetlen teljesítménybérben dolgoznak. A karbantartásnál már csak bizonyos munkatípusokra lehet megállapítani normát, s vannak több százan olyanok is, akik időbérben dolgoznak. Milyen egyéb bérezési lehetőség, prémium létezik, amivel különbséget lehet tenni a jól, s kevésbé jól dolgozó munkás között? — Dolgozóink úgy mondják, hogy létezik a „záhonyi pénz”, aminek az összege az adott munkahelytől, munkától, s ezen belül az egyes emberek által nyújtott teljesítménytől függ. Szaknyelven szólva ez nem mozgóbér, hanem prémium jellegű kifizetés az év végi nyereség terhére. Ennek sajnos az ösztönző hatása fokozatosan csökkent. Az oka a bérekhez viszonyított arányában kereshető, mert amíg 1972-ben még a fizetés 15 százaléka volt, ma a 3,5 százalékot sem éri el. Van viszont más fajta, teljesítménytől függő bérezés, amit például a kocsijavítóban, mozdonyjavítóban, a pályafenntartásnál alkalmazunk. Itt a ténylegesen elvégzett munkától függően kapnak prémiumot. A Júliusban félve vezették be, de a mun- ” kások között jó visszhangra talált, hogy a vasutasnapi jutalmakat is teljesítményhez kötötték. — Évek hosszú során át’ hozzászoktak a dolgozók, hogy a vasutasnapi jutalomra nem tűznek ki külön feladatot, az „automatikusan” jár. Viszont olyan kényszerhelyzetbe kerültünk, hogy az átrakásban segédkező katonákat elvezényelték, felgyűltek a vagonok, amelyeket át kellett rakni. Mindenki megértette, hogy ezt meg kell oldani, s fegyelmezetten vettek részt a nekik szokatlan munkában a különböző szakszolgálatok dolgozói. A Eddig még nem beszéltünk a szakszer- w vezetről, pedig köztudott, hogy egy-egy béremelés csak akkor lép életbe a legkisebb munkahelyen is, ha azt a szak- szervezeti bizalmi aláírásával hitelesítette, mintegy áldását adta rá a dolgozók érdekképviselete nevében. — Valóban nincs olyan intézkedésünk, amelyben ne kérnénk a szakszervezet véleményét. őszintén szólva akadnak viták is a munkahelyi és szakszervezeti vezetők között, hiszen nem egyformán ítélik meg a helyzetet. Az viszont mindenképpen kedvező, hogy szakszervezeti berkekben is a végzett munka arányában való differenciálást tartják helyesnek. Az idei béremelésnél például négy féle javaslatot dolgoztunk ki, s terjesztettünk a bizalmi testület elé. Az előkészítésben nyilván a területi szakszervezeti bizottság illetékesei is résztvettek. Kedvező volt, hogy végül a testület azt az alternatívát fogadta el, amely a gazdasági vezetésnek is kedvezőbbnek tűnt. Egyébként a szakszervezet területi bizottsága sokat tesz azért, hogy a bérek változása valóban a lehetőségekkel, a teljesítményekkel összhangban történjen. így derült ki, hogy a korábbi években az átrakókörzet kevesebb bérfejlesztéshez jutott, mint a MÁV átlaga. Ennek pótlására már az idén nagyobb arányú volt a bérfejlesztésünk. G Akkor Ön most elégedett? — Korántsem. A következő időszakban is lesznek feladataink, hogy a munkások igazságérzetével találkozzék a bérezése alakulása. Vagyis a differenciált bérezésnek az elvei könnyebben érvényesülnek szóban, mint a gyakorlata forintban? — Némiképpen erről van szó. Már a korábbiakban említettem, hogy jövő évben új alsó bértételekre kell ráállnunk. Ennek a kihatása az idei bérfejlesztésnél is mintegy három és fél millió forintot jelentett, jövőre is hasonló nagyságrenddel érdemes számolnunk. Ebből fakad, hogy ugyanakkor a jogos differenciálásra kevesebb jut. Vagyis újra feszültségek keletkeznek az egyes munkahelyeknél, az egyes beosztások között. Ennek a feloldása viszont megint csak úgy történhet, hogy az, aki többet tesz az asztalra, aki jobb munkát végez, magasabb fizetést kapjon, mint a kevésbé jól dolgozó. Gondolok itt arra is, hogy jelenleg például egy termelésirányító akár többet is kereshet, mint a felső számú vezetők. Nyilván a felelősséget, a végzett munka minőségét, a nagyobb szakértelmet, de a nehezebb munka- körülményeket is főként a bérben kell elismerni ahhoz, hogy mindenki elégedett legyen a fizetések alakulásával. 9 Köszönöm a beszélgetést. Lányi Botond mhétvEgÍ| k INTERJÚ J KM HÉTVÉGI melléklet 1982. szeptember 1
