Kelet-Magyarország, 1982. szeptember (42. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-04 / 207. szám

Világos, természetes, mértéktartó Kovács Éva kerámiái Nyíregyházán • ovács Éva alkotásaival ' 1980-ban találkoztam JULI először és a legelső műtermi találkozásnál nekem a kerámia figurák, alakok kedvessége, bája, nyíltszívű melegsége, csillagszemű vi­dámsága, huncutsága, a fej­kendős nénikék zsolozsmázó szomorúsága ennek a homok- világnak sanyarúságát, elmúlt szegénységét, a táj kényszerí­tő hatását keltették bennem. Fejkendős nénikéi, menyasz- szonyai, vőlegényei, huncut leskelődői, vidám táncolói, udvarlói örömet, művészi él­ményt hoztak el Nyíregyhá­zára, emléket szerezve ne­künk, akik együtt látjuk a ki­állítás anyagát és még na­gyobb örömet azoknak, akik egy-egy darabot hazavisznek majd a bontás után a laká­sukba, hogy együtt éljenek minden nap ezekkel a kedves darabokkal. Kovács Éva örömet, jóked­vet, szeretetet, megértést tud sugallni, s ezzel a legtöbbet teszi, amit művész tehet. Ez a nyíregyházi kiállítás is fé­nyes példa arra, hogy Kovács Éva egész művészi pályafu­tása arra bizonyság, amit Ta­mási Áron fogalmazott meg emberi hivatásul: „Azért va­gyunk a világon, hogy vala­hol otthon legyünk benne.” A kerámia a legősibb mű­vészeti ág, az iparművészet legösszetettebb, a társművé­szetek ismeretét is igénylő ága. A keramikusművésznek az anyagismereten, a techni­kai ismereteken túl a szob­rász formakészségével, for­maérzékével, a grafikus kal­ligráfiái képességével és a festő színérzékenységével, a színek kifejező erejének, han­gulatteremtő lehetőségeinek ismeretével is rendelkeznie kell) mégpedig úgy, hogy itt nem lehet felületet lekaparni, korrigálni, belejavítani. Kovács Éva keramikusmű­vész az Iparművészeti Főis­kolán tanáraitól igényes szak­mai ismereteket, sokoldalú technikai felkészültséget sa­játított el. Az alkotó művész felelősségét, igényességét, mí- vességét, a kutató, alkotó munka örömét is ott kapta indításul, és még egy nagyon lényeges készséget, képessé­get — az alkotó munka meg­újulni tudását. Mindebben nagy része van mesterének, Borsos Miklósnak, akitől mindezt volt alkalma megta­nulni a főiskolán. Formakészsége, plasztika iránti adottságai, érzéke, sze- retete tudta számára biztosí­tani, hogy a Gránit gyári né­hány évi tervezői munka után 1966-tól önálló alkotómű­vészként dolgozzék és azóta rendszeresen kiállító művész. 1973-ban művei ott voltak az első Iparművészeti Világkiál­lításon Torontóban, 1981-ben Bécsben a Collegium Hunga- ricumban, idén pedig Svájc fővárosában Bernben mutat­kozik be. Itthon Szegeden, Békéscsa­bán, Gödöllőn, a Pataki Kis- galériában, Dunaújvárosban és Szentesen volt eddig önál­ló kiállítása — mindig nagy sikerrel és elismeréssel. Elis­meréssel és sikerrel, mert minden kiállítására nagy gonddal, igényességgel, mű­vészi munkával készül és iz­galommal dolgozik. Kovács Éva keramikusmű­vész népművészeti érdeklődé­se a bartóki értelemben ku- tató-nffji kötöttségből tevődik össze, ezért van az, hogy ez a művészet és az a kiállítás is minden elméleti előkészü­let nélkül, mindenki számára érthető. Mert világos, termé­szetes, egyszerű, mint a fű, a fa, a virágok, az illatok és az ízek. Mindig hűséges a ma­gyar népművészethez és na­gyon magyar, mert minden koncepciójához csak tiszta forrásból, a népi alkotóerő­ből merít. Bihari József a Pest megyei Múzeumok igazgatója Amatőrök megyei tárlata Q ásárosnamény és Kis- várda után Nyíregyhá­zán is bemutatkozik a megyei amatőrtárlat. Az ere­detileg csak Vásárosnamény- ba tervezett kiállítás olyan kedvező visszhangra talált, hogy a rendezők szükséges­nek tartották a megyeszék­hely művészetkedvelő, művé­szetszerető közönsége számá­ra is bemutatni. A beküldött munkák közül több mint szá­zat talált kiállításra alkal­masnak a zsűri. Festők, gra­fikusok, szobrászok mellett most első alkalommal a fotó­sok is helyet kaptak. Az utóbbi években az ama­tőr mozgalom erősödésének lehetünk tanúi még annak ellenére is, hogy egyes művé­szeti ágakban a számadatokat tekintve visszaesés mutatko­zik. Az ember természetes velejárója az alkotás vágya. Alkotni, s nemcsak a közna- piság szintjén, hanem az esz­tétikum törvényei szerint. A mindennapi tevékenység, a konkrét foglalkozás nem mindenki számára jelenti az egyén teljes megvalósítását, gyakran ütközik akadályok­ba, gyakran gátja az esztéti­kum érvényesülésének a ter­melés technológiája, a kissé lemerevedett tradíciók. Kiváló orvosok, mérnökök, pedagógusok, hivatalnokok, fizikai és szellemi dolgozók egyaránt szabad idejükben a zenének, az irodalomnak, a képzőművészetnek, a fotó- és filmművészetnek hódol­nak. Akár így, akár úgy. egy idő után a nyilvánosság elé akar­nak lépni, elmondani gondo­lataikat, bemutatni műveiket. Ez is igazolja az amatőrmoz­galom létjogosultságát. A szabad idő növekedésével feltehetően az alkotni vágyók köre is tovább szélesedik. Ezért az ügyért felelős szer­veknek. intézményeknek mindinkább meg kell terem­teni és bővíteni az amatőr művészeti mozgalom feltéte­leit. Szabolcs-Szatmár megye és Nyíregyháza szép eredménye­ket mondhat magáénak. Évek óta találkozási lehetőséget kí­nál az amatőrök számára a tuzséri alkotótábor, ahol az érdeklődők hivatásos szakem­berek mellett fejleszthetik tovább alkotó képességüket. A művelődési otthonokban képzőművészeti körök, a me­gyei és városi művelődési központban képzőművészeti műhely áll az amatőr alkotók rendelkezésére. A mozgalom a közművelő­dési tevékenységünk egyik igen fontos alkotóeleme, ezért nem véletlenül jött létre 1981 decemberében az Amatőr Képzőművészek Tanácsa, aminek megyénkből mintegy 50—60 tagja van. Ez a szer­vezet is hivatott arra, hogy tisztázza az amatőr alkotók helyét, szerepét, feladatait művészeti életünkben, a köz- művelődési tevékenység vi­szonyát a professzionista mű­vészekhez. Az amatőr alkotóknak he­lyük van a kiállítótermekben. A művészi értékről szóljanak maguk a kiállított művek, melyek folytatják vándordí­jukat megyénk kiállítóterme­iben. Tóth János tűk, akár márványba vésve, a szifilisz hegei —, aztán a megrokkant titkár, aki az ópium rabja, összeaszottan, vég nélküli köhögési roham­tól rázkódva... Az udvar mélyén a Tájé­koztatási Ügynökség felelős képviselője kétrét hajolva kéri az „illetékeseket”, hogy foglalják el a helyüket... Kívül, végig a deszkakerí­tés mentén, kölykök nyújto­gatják a nyakukat kíváncsi tekintettel, kezük csípőn, és arcátlanul nevetnek. A tokás tájékoztatási főnök aprócska jelet ad. Az ötödik osztály — eleddig szigorúan bezárt — ajtajai váratlanul, hatalmas robajjal kinyílnak: s több mint tíz úgynevezett „menekült” nyomakodik ki­felé a hőségtől félig már ful­dokolva, könyökkel-ököllel törve utat a küszöbön túlra... — Hölgyeim és Uraim, ked­ves honfitársaim! Íme, ezek az emberek, akik jól kiismer­ték a kommunistákat, a Viet Ccngokat, hosszú ideig élitek közöttük, de végül, amikor már nem bírták tovább elvi­selni őket, hátat fordítottak nekik, és idejöttek, hogy sza­badságban éljenek, és nekem megtiszteltetés bemutatni önöknek ... A tájékoztatási pasas ordít a mikrofonba. A yankee po­litikai tanácsadó — vörös, akár a kakas, a szeme meg zöld, mint a macskáé — előre lép, s ráteszi a kezét az egyik „menekült” vállára — az összetöpörödötten és megalá- zottan áll előtte —, hogy a fotósok máris exponálhassa­nak a beállított gépekkel. Aztán gyorsan visszahúzza a kezét a tanácsadó, és a nad- !fágzsebébe süllyeszti. Ekkor áll fel a kerületi fő­nök, teligépelt lapot húz elő, és kimért hangon olvasni kezdi a „Felhívást a Nép­hez!”^. S most váratlanul megszó­lal egy éles női hang: — Ahol a’! A lyukacsos ké­pű vigác! Az egyik „menekült” — ménkű hosszú, himlőfoltos alak — fölugrik, és igyekszik elmenekülni a szedett-vedett banda mögé, közben pedig úgy tesz, mintha hegyezné a fülét, hogy jóll hallja a hang­szóróból harsogó beszédet. Az asszonynak sikerül elő­re furalkodnia a gyerekek között — karján fokhagymá­val teli kosár. A tájékoztatási főnök, aki kezét pocakján összefonva, vallásos áhítattal hallgatja a szónoklatot, meg­fordul a zajra, és durván, fe­nyegetően fölkiált: — Hé, csönd legyen ott, te n ember! De az asszony ekkorra már egészen a rendőrök sorfaláig tolakodott, és ziháló hangon ordibálni kezd: — Te, te. lyukacsos képű vigéc, azt hiszed, hogy nem ismerlek fel ebben a sötét ruhában, mi?! — Nem hallod, szégyente­len asszony, fogd be a szád! Maradj veszteg! — Veszteg, ugyan miért? Micsoda disznóság?! Jól lei­tattad ezeket a tésztapofájú- akat, de még így sem fizettél rá, igaz?! Most, hogy „mene­külteket” csináltál belőlük, azt hiszed, hogy egyszer netn csípünk nyakon, mi?! Néhány perc döbbenet után leírhatatlan felfordulássá változott az elkerített udvar rendje: a tömegből kitört a röhögés, a rendőrok dühöd- ten üvöltöztek, a zöldséges asszony fölháborodottan kia­bált, mindenfelől vaskos ká­romkodások hallatszottak — és mindenütt rohanó léptek, hogy sietve eliszkolhassanak, majd az autók felbőgő indí­tása az utcában... És a kiürült udvarban vé­gül ott maradt letiporva — akár szörnyethalt volna — a Ba Xuyen-i járás tájékozta­tási főnöke,, e gyűlés szerve­zője, és arcvonásai gyanúsan elárultak mindent... Franciából fordította: Ördögh Szilveszter MÓRICZ-EMLÉKEK IDUSKA H a volt, vagy lehetett tipikus értelmisé­gi magatartás, vagy ebből következően tipikus értelmiségi sors a századfor­dulón Magyarországon — és miért is ne lehetett volna — akkor a hat Móricz-£iú egyetlen leánytestvérének az útja valóban a gondolkodók legjobbjainak útját követi. A művészeti forradalmak szépelvű otthona, Nagybánya, a Nyolcak harcos újdonságkere­sése, a Galilei-kör, vagy a Nyugat szellemi bűvköre, a szabad gondolatok nyílt vitája, s megélénkülő szocialista mozgalmak. Talán ezek a kulcsszavak a századfordulót követő első két évtizedben. Aztán a háború utáni igazi forradalmak, társadalmi forrongások forgószele, és az ismét közös sors, az emig­ráció ... Innen azonban már százfelé vezet­tek Európa útjai, szellemi ösvényei. Móricz Idát azonban nemcsak néhány esztendőre fogadta be Bécs, hanem állandó otthonává vált, olyan otthonná, mely elérhető közeibe hozhatta a szülőföldet, a testvéreket. Az el­múlt esztendőben nyíregyházi kiállításon köszönthettük Móricz Idát és leányát Angela Vargát a Jósa András múzeumban. Itt — igazán múltidézéshez illő környezetben — próbáltunk „szellemet” idézni, a századfor­duló szellemét. A már kortalanná öregedett asszony villo­gó szemüvege szellemi frisseséget sugároz, s idegenes kiejtése mögött is ott rejlik valami ódon hazai nyelvi íz. Megőrződtek, patiná- zódtak, megbámulták a szavak. Aztán előbb akadozva, utóbb egyre folyamatosabban pe­regni kezdenek a szavak, az emlékek. — Sárospatakon születtem, innen vannak az első emlékeim. Édesanyámról, az egész házról, az örökös nyüzsgésről, és persze testvéreimről, a fiúkról. Én a három kicsi­hez számítottam, Kari, Sándor, az ikrek és én. Ma is emlékszem, ahogy egyik este a fiúk­kal körülültük, csimpaszkodtuk az asztalt, és megpróbáltunk hexametert csinálni, verset írni a nevünkre. Mindenki beleszólt. Az írásban Zsiga után Miklós volt a fő tehetség, az igazi talentum. Zsiga ekkor különben már nem volt otthon, mert valahol távol — már nem is emlékszem hol — éppen iskolába járt. Aztán elkészült a vers a hét gyerekről, így hangzott: Zsigmond, Pista, Dezső, Miklós, Kard, Sándor, Iduska ... Hát bizony csak a versben volt mindig teljes a névsor, mert nagyon ritkán volt együtt a hat fiú. Zsigát különösen ritkán lát­tuk, mindig kész ünnep volt, mikor hazajött, ö akkor már a nagybátyánknál volt, Gyula bátyánknál Kisújszálláson. Mikor leérettsé­gizett, akkor is a nagybátyánk által kereste a kontaktust az irodalommal, újságírással, a fővárossal. Mi egyébként mindig oda költöztünk, utaztunk, ahol jobb iskolák voltak. Apánk semminek nem volt ellene, és amúgy is anyánk irányította a család életét. Az ő aka­rata volt az, amely mindenen keresztül ve- rekedte a mi dolgainkat. Meg nagyanyánk — hogy meg ne feledkezzek róla —. Ő min­dig velünk volt. így jutottunk aztán egyik iskolából a másikba, Sárospatakról Buda­pestre. Akkor már a fiúk. mind nagyok vol­tak, egyik a másik után leérettségizett. Az Üllői útról nyíló Márton utcában volt egy nagyon kicsi lakásunk, itt éltünk jópár évig. Zsigáék nagyon közel laktak, így mikortól odaköltöztünk, én legtöbbször Zsigáékkal voltam. Nagyon szerettem őket, az egész élet­vitelüket, imádtam Jankát, Zsiga feleségét, számomra ők voltak az ideális család. Zsi- gáéknál nőttem fel, szinte az ő irodalmi hír­nevével együtt cseperedtem. Már egészen kis gyermekkorom óta von­zódtam a képzőművészethez. De — talán ke­vesen tudják — Móricz Zsigmondnak is volt ilyen készsége. Egyszer — emlékszem rá — Zsiga rajzolta magát tükörből. Teljesen el­merült a munkában, s egy olyan petőfis portré kerekedett a portréból. Elmosolyodik!) a távoli emléken. :'jin — Mikortól kezdett, és kinél rajzolni, fes­teni tanulni? — Körülbelül ekkortól. Gimnazista vol­tam, hetedikes, amikor otthagytam az isko­lát. Miklós bátyám segített ebben, hiszen ezt el kellett fogadtatni a családdal. Beiratkoz­tam a művésziskolába, beleszerettem a mintázásba — mai napig sem tudtam abba­hagyni — és szerettem a művésztársaságot is. Levegője volt az akkori időknek, forrt minden, rengeteget vitatkoztunk. Pesten a legjobb mestereknél tanultam. Az akkor még nagyon fiatal Vedres Márknál, akinek fia­talkori kubisztikus szobrai meglepetésként kerültek elő a firenzei nagy árvíz idején egy raktárból. A szabadiskolán tanított Vedres, Móricz Ida: Portré aztán Beck ö. Fülöpnél már nemcsak tanít­vány voltam, hanem szinte családtagnak számítottam. Kijártam hozzájuk Gödre, és eljártam az Epreskertbe a képzőművészeti főiskola műtermébe dolgozni. — S hogyan került külföldre? — Ezerkilencszáztizenkilencben megismer­kedtem a férjemmel. A férjem politikus lé­lek volt, gondolkodó ember. A háború végén jött haza Oroszországból és ott formálódtak a politikai nézetei, s mivel aktívan részt vett a forradalomban, emigrálnia kellett. Vele tartottam. Becsbe menekültünk, mint annyi­an abban az időben. Egyébként én azt hi­szem, hogy a férjem egy nagy gondolkodó volt. Elmélyült tudományos munkát végzett a politikai nézeteivel kapcsolatban. Egy lá- dányi kézirat maradt utána, még ez is fel­dolgozásra vár. Talán majd akad valaki, aki ezt is földolgozza. Aztán Bécsben új életet kezdtünk. Mit is mondhatnék erről az időről? Csodálatos évek voltak, fiatalok voltunk, és bár nehezen él­tünk, de nagyon boldogok voltunk. Fárasztó időszak volt, hiszen ekkor kellett megterem­teni a megélljetésünket. Én ekkor; qsafc mintáztam. Rengeteg portrét csináltam, még figurális dolgokat is. Soha nem csináltam, mást, mint amit láttam, ez volt az én realizmusom. Megmintáztam a gyerekeket, a férjemet, az ismerőseinket. Előbb kőbe dolgoztam, de aztán úgy éreztem, közelebb áll hozzám az agyag, a terrakotta. Hiszen ha ezt kiégetik, akkor már kemény, nemes anyaggá válik. Én nem korongozom, akkor sem, ha edényt csinálok, hanem épí­tem, apró agyaghurkákból rakom fel az edényt, vagy építem fel a szobrot. — Miiként alakúit a család sorsa? — A férjem korán meghalt'. így aztán a négy gyereket szinte egyedül neveltem fel, és közben a művészetemből éltüíik. Két fiú, két lány, ők a gyerekeim. Mindegyiküknek volt valami érzéke a képzőművészethez. Michael, Mihályka volt a kedvence Zsigá­nak, de ő sajnos elpusztult a háborúban — a férjem: ugyanis az üldözöttek fajtájához v,tartozott — így.; vitték el a fiamat. A kiseb­bik fiam Hollandiában élt sokáig, aztán ha­zajött, orvos lett, Jánoskának hívják, ö ren­geteget segített a műhelyben nekem. A gye­rekek persze tanulni akartak, de ezt a há­ború alatt nem engedték nekik, így mentek el különböző országokba tanulni. Angéla lányom is Hollandiába került, Kati lányom pedig Angliába. így szóródott szét a gyerek- nád. Végül aztán csak Angéla jött vissza és maradt velem. L elkiekben — annak ellenére, hogy sok ezer kilométer volt közöttünk — soha nem kerültünk egymástól távol. Mint a köldökzsinór, úgy fogott össze bennünket a levelezés. A mai napig, ha bármilyen kis útra elmegyek, már másnap jön, megy a le­vél. ijgy., ‘ Ma mér másképpen dolgozom. Angéla a háború után lett kész ötvös, szobrászként is dolgozik, most inkább ő vezeti a műhelyün­ket, amit még Michael rendezett be. Mosta­nában is kezembe veszem azért az agyagot, mégha kicsit nehezen bírom már, dehát nem lehet enélkül meglenni. Dolgozni, tevékeny­kedni kell. i Antal István Oláh János: Barátaimmal ladikba szálltam, és áteveztünk a holtág hínáros, iszapos vizén, oda, ahol már zuhogó hullámokat tördel a part: egy déli folyó áttetsző-tiszta vizére gondoltunk, olyan lassan és kényelmesen úsznak ott az emberek, mint alkonyaikor, ha álomba merülnek, s hogy könnyűnek A folyó lássuk saját'örömeinket, gondoltunk a kőfejtők nehéz munkájára is; milyen furcsa, hogy más munkások meg kavicsokat dermesztenek kővé, és megbonthatatlan falakat emelnek belőlük. Előre láttam, hogy a szürke viz ugyanígy emlékké dermeszti eleven gondolatainkat. ___________________________________________________/ KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. szeptember 4.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom