Kelet-Magyarország, 1982. szeptember (42. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-04 / 207. szám
KU HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. szeptember 4. ® Az egri Agria Játékokon Fekete Sándor; Lenkei tábornok című drámájában Miklóssá Györggyel Jól érzem magam! mondja Szombathy Gyula Igazán nem nevezhető vándormadárnak. A Színművészeti Főiskola elvégzése után összevissza két munkahelye volt: a szolnoki Szigligeti Színház és a Vígszínház. — Beszéljünk először a főiskolai évekről. Aki nem végezte el, az hiányolja azt az alkotó közeget, a szellemi feszültség jelenlétét, amely négy dolgos, viszonylag gondtalan évet jelent. így van ez? — Azt hiszem, nem így van. Számomra a főiskola is elsősorban iskola volt és nem alkotó „közeg”; nem a közösség formált, hanem a tanáraim véleménye, nem a mindenáron való produkció volt a cél, hanem a jó jegy, a kirostálás elkerülése. A hallgató a tanárai véleményét fogadja el abszolút igazságnak, főképp azért, mert még kialakulatlan egyéniség. Szombathy Gyula és Reviczky Gábor Örkény István: Forgatókönyv című drámájában — Megtanulható a színészmesterség? i — Mint minden mesterség: igen. De a mesterségbeli tudás a színészi alkotómunkának talán hatvan százalékát teszi ki, nem többet. Szerencsés voltam: Simon Zsuzsa, Gáti József a szakma megtanulható részét keményen, következetesen sajátíttatták el velünk. A baj talán a megítélésben volt: azzal mérték az embert, hogy mennyi idő alatt tud közismertté lenni. A mi osztályunk, amelybe például Esztergályos Cecilia, Harsányi Gábor, Császár Angéla járt, hosszú távon is bizonyította a „pályaalkalmasságot”. És rengeteg múlt a nevelőkön! — A főiskola bizonyos védettséget is jelent. — Feltétlenül. Mindenkit Ígéretnek tartanak. Ha filmszerepet, tévészerepet kap, vagy színházban játszik, a kollégák egyenrangúként kezelik. Ám amikor kezében a diploma, és leszerződik egy színházhoz, a pátyolgatás, a segitség megszűnik, az ember riválissá lesz. Ebben a közegben azután külön szerencse és külön erő kell ahhoz, hogy a színész önmagára találjon. — A színház tehát már „közeg”? — Igen, ez már alkotó közösségnek nevezhető; hallatlan szerencsém volt abban is, hogy éppen Szolnokra kerültem. Azonhal a mély viz- be dobtak. Tudtam, hogy még rengeteg tanulnivalóm van, s ki is próbáltam mindent, minden műfajt. Persze itt is van bökkenő. Az ember főszerepet játszik, és egzisztenciálisan egyáltalán nincs főszereplő helyzetben. — Ezt hogy érti? — Ügy, hogy amikor a főiskola mellett statisztáltam, sokkal többet kerestem, mint a színháznál, főszereplőként, 1600 forintos kezdő fizetésed. — A játéklehetőség azonban, gondolom, sok mindenért kárpótolta? — Sokat dolgoztam Székely Gáborral; ott játszottam mindazokat a szerepeket, amelyek megelőzték életkoromat és színészi koromat egyaránt. Közben Kassán vendégszerepeltem — másfél évig. Tulajdonképpen egyetlen szerepet, a Charley nénje főszerepét játszottam, s az akkor alakult Magyar Színházzal Kassán és a tájközpontokban, Komáromban, Rimaszombatban például. — És 1974-ben szerződtette a Vígszínház. — Várkonyi Zoltán hívott, semmit nem Ígért, még szerepet sem... — Miért vállalta mégis? — Már nem tudtam megítélni, hogy szolnoki sikereim az ismertségnek, a többéves ottlétnek vagy tényleges képességeimnek köszönhetők. És a Vígben elölről kellett kezdenem. Már tudtam, mi az, főszereplőként meghajolni a függöny előtt... Az a hit tartott meg, hogy egyszer még sikerülni fog. — Biztos volt benne? — Csak abban nem voltam biztos, hogy lesz-e erőm, energiám kivárni. Higgye el, akik elkallódnak, alkoholisták lesznek, nem azért kallódnak el, mert a könnyebb életet választják, hanem azért, mert egyszerűen nem tudják kivárni, kevés lelkierővel rendelkeznek. Feladják, s mindent elvállalnak. Persze én is elvállalok sok mindent, s nemcsak azért, mert mindenféle műfajban szeretek dolgozni. — Hanem? — A színész társadalmi besorolása erőn felüli erő- feszitéseket követel. Alig másfél éve, hogy otthonunk van, ahol élni, leülni, szerepet tanulni lehet. És a hivatalos fizetésemnek pontosan kilencven" százalékát fizetem ki havonta különböző címeken! Rá vagyok kényszerítve ugyan, de boldogan játszom! Soha ilyen elégedett nem voltam, és jól érzem magam. Azt hiszem, szerencsés alkat vagyok, mert minden rendezővel tudok dolgozni. Vagy talán azért, mert csak a magam dolgával törődöm, el vagyok foglalva azzal, amit csinálok. Tulajdonképpen egészséges arányt kellene találni a színház és az egyéb elfoglaltságok között, de ez sajnos nemcsak a szorító anyagi háttér miatt megoldhatatlan ... (És aztán a televíziós szerkesztés iróniája, hogy az efnber három év alatt eljátszott darabjait egy hónap leforgása alatt mutatják be.) — Az első abszolút főszerepe Kis Hektor volt, a Zokogó majom pincére. — A siker a következő lépcsőfokokból áll: először azt_ mondják az emberre: „Nézd, ott egy színész!”, a második: „Ott megy Kis Hektor!” s a legfölső: „Ott a Szombathy!” Hát én ezt szeretném elérni. Torday Aliz A Ben Hur-sztori William Wyler szuperfilmje 1959-ben készült. Nálunk 23 éves késéssel mutatják be. Ha egymásután olvassuk a két mondatot, már záporozhatnak is az ilyen esetekben szokásos kérdések: Akkor miért nem vásároltuk meg a Ben Hurt, amikor még friss volt? Most miért kegyelmeztünk meg neki? Nem késtünk el nagyon a bemutatóval? Egyáltalán: jó az a gyakorlat, melyet mostanában többször követünk az úgynevezett szakállas filmek tálalásával? Három hasábon is elmeditálhatnék ilyen-olyan szempontokról, dehát inkább magáról a műről szeretnék néhány kritikai megjegyzést írni. Így csupán válasz-téziseimet sorolom fel (elnézést kérve az olvasótól a kategorikus tömörségért). A Ben Húr 1959-ben — de még 1961-ben is — túlságosan drága volt. Ráadásul akkori normáinknak sem felelt meg százszázalékosan (bibliai motívumai miatt). Közben eltelt több mint két évtized. Mint minden portékáé, a nagy moziszenzáció ára is megcsappant, s nagyvonalúbbak lettünk a téma elbírálásában is. Azért, mert egy filmben megelevenedik Krisztus legendája, még nem kell feltétlenül vallásos hatástól tartanunk. Különben — ez szigorúan magánvélemény, de szakmai körökben sokan osztják —: a Ben Húr .nem olyan alkotás, mely csupán meghatározott idő-koordináták között hathat. Semmit sem vesztettünk a premier időpontjának késleltetésével. S nyertünk-e vele egyáltalán? Ez már az érem másik oldala, mely összefügg a tavaly elhunyt mester munkájának érdembeli megítélésével. Az első gyanús mozzanat: a Ben Húr Lew Wallace kétesértékű regénye nyomán született, melyet még az irodalom szuterénjeibe sem nagyon engednek be. A magyar könyvkiadás sem méltatja figyelemre, pedig — ameny- nyire tudom — a kívánság■nMnm listákon együtt szerepel az Elfújta a szél-lei. A másik dolog, ami gondolkodóba ejti az embert, a fantasztikus módon konfekcionált látvány. A „mindent a szemnek” hollywood-i elvének abszolútizálása. A Ben Hitr-ban mindent a csillogó forma határoz meg: a filmgyártásban talán soha nem alkalmazták következetesebben a „gyorsabban, mesz- szebbjre, magasabbra” sajátosan adaptált olimpiai jeliszavát. Nos, ha' így áll a helyzet, akár meg is fogalmazhatnánk elmarasztaló bírálatunkat. De legyünk tárgyilagosak. Karl Tunberg forgatókönyve nem követi szolgai hűséggel a próza-giccset és William Wyler, aki hosszú évtizedeken át a vezető amerikai rendezők közé tartozott, olyan erényeket is megcsillogtat, melyek - feltétlenül méltánylandók. Hogyan kell (illetve lehet) a néző figyelmét irányítani? — csinos kis antológiát állíthatnánk össze ebben a témakörben a Ben Húr-ból kiválasztott jelenetekből. Wyler — az ismert dramaturgiai recept jegyében — érzelmileg rohanja le a szemlélőt. Például a két főhős, Juda Ben Húr és Messala drámai konfliktusának felvázolásakor és elmélyítésekor. Szikráznak az indulatok, egymásnak feszülnek az érvek, villognak a szemek. Azonnal világos, hogy ki a jó és ki a rossz. Egy pillanatig sem kétséges, kiért és miért kell „szorítanunk”, hiszen több információ sulykolja belénk Ben Húr nemes egyszerűségét és Messala törtető becsvágyát. Mindez séma, bár Wyler mesterien „adja el” a trükköt. Vagy nézzük a tömegjeleneteket. Szuggesztívek és monumentálisak. Nemcsak az arányok ragadnak magukkal, hanem az embererdő árnyalt „viselkedésé” (gyűlölete, rajongása, félelme, elszántsága stb.) Is. A kalandos mozzanatok tálalása ugyancsak profi-munka. Ben Húr életét nagyon sokszor fenyegeti veszély. Noha minden kezdő filmrajongó tudja, hogy a Vitézek Vitéze nem halhat meg, mégis rágjuk a körmünket izgalmunkban. A Ben Húr fontos kötőanyaga az egzotikum (beleértve a Golgota-epizódot is: ennek megoldása egyébként lehetne fantázia- dúsabb!). És nem maradhat említetlen a nagy attrakció, a kocsiverseny, melynek szédítő a tempója, hatásos a felépítése, bravúros a fényképezése. Kis túlzással azt mondhatnánk: ezért a néhány remek percért érdemes volt a nagy mozi-show-t elkészíteni. Kevésbé tetszik a színészi játék. Charlton Heston, a szuperfilmek sokáig ügyeletes sztárja mesterkélt és színpadias, de ugyanígy szenve- legnek a többiek: Jack Hawkins, Stephen Boyd és a többi főszerepet megformáló szerepjátszó is. Talán a jellemábrázolásban (ha ugyan nem túl előkelő a kifejezés) érvényesül leginkább a képregények klisé-szelleme. Mit mond ma a Ben Húr a nézőnek? Nem többet és nem kevesebbet, mint azt, hogy a győzelemnek kitartás és akaraterő, szívósság és tudatosság a feltétele. Hogy az igazság diadaláért sokat kell szenvedni. Hogy a harcban nemcsak önmagunkért felelünk, hanem szűkebb-tágabb közösségekért, sorstársainkért, bizonyos eszmékért is. A vallásos misztikum és a naiv moralizálás elhagyásával ezek a közhelyszerű szentenciák — mint modern mese-tanulságok — végül is elfogadhatók. Hogy a mi közönségünk mennyire hálás lesz a modern mozilegenda megismeréséért? Megkockáztatom a jóslatot, miszerint az idei látogatottsági rekordot — lehet, versenytárs nélkül — a Ben Húr fogja vezetni. Veress József A magyarországi művészet története Ez év elején jelent meg az Akadémiai Kiadó új, nagyszabású vállalkozásának, a tizenhat kötetre tervezett, A magyarországi művészet történetének első két kötete. Mint minden enciklopédikus sorozat, ez is bizton számi t- hat sikerre, amit mi sem bizonyít fényesebben, hogy nagyon sok könyvesboltban már hiánycikk. Hasonlóan az Akadémiai Kiadó másik nagylélegzetű munkájához, a Magyarország történetéhez, itt sincs időrendi sorrend, az első két kötet a századforduló (1890— 1919) magyar képző- és iparművészeiét, valamint építészetét ismerteti. A közel 700 oldalas szöveges kötetet több mint 200 kép illusztrálja, míg a képkötet 1222 (!) reprodukciót tartalmaz. Ebben az árban (630 Ft a két kötet), figyelembe véve a reprodukciók, a kötés, a papír és a tipográfia minőségét, nyugodtan állíthatjuk, hogy világviszonylatban egyedülálló. E kódexszerű könyvet lapozgatva úgy tűnik, hogy nemcsak a szakmának, hanem a nagyközönségnek is készült, mint a történelmünket ismertető kötetek. A szakzsargon mellőzésével, közérthető nyelven minden érdeklődő megismerheti, megszeretheti a magyar művészetet. Sok új összefüggést, a megszokott arányoktól élté«) megvilágítást tartalmaz. Nemcsak puszta leltározásra vállalkozik, de értékelve elemez, szól a műalkotásokat létrehozó társadalmi háttérről, a kor művészetpolitikai törekvéseiről, közízléséről, divatjáról stb. Szemben a régebbi összefoglaló munkák felfogásával, hangsúlyozottan esik szó a kor művészeti életéről, környezetkultúrájáról, ipari forma- tervezéséről; e korszakban már jelentős szerepet játszó fotóról és az első reneszánszát élő népművészet fejlődési vonaláról. A kötet nagy erénye, hogy tüzetesen értékeli az eddig méltánytalanul elhallgatott vagy elfeledett alkotókat, iskolákat, irányzatokat. Például a gödöllői művésztelep nagy egyéniségei (Kőrösfői- Kriesch Aladár, Nagy Sándor) mellett oldalakat szán az ún. kismestereknek is, mint a közelmúltban elhunyt Remsey Jenőnek. Kitér a lassan elfeledett szecessziós grafikánk legjobbjaira is. Kós Károly ilyetén tevékenységét talán csak azért ismerjük, mert kortársunk volt, de ki emlékszik már Sassy Attila finom vonalvezetésű, erotikus lapjaira, vagy az első sci-fi illusztrátorok egyikériek, a losonci Tichy Gyulának ma is korszerű rajzaira. Horti Pál nevét sem emlegetjük mostanában, aki a magyar iparművészet rangját vívta ki a világ előtt. Tervezett bútort, szőnyeget, porcelánt és ékszert. A kötet végén az avant- garde törekvéseiről olvashatunk. Közel száz oldal foglalkozik a Nyolcak művészetével és a Nyolcak mellett tevékenykedő két nagy magányosról, Egry Józsefről és Nagy Balogh Jánosról. Az internacionalista, haladó eszméket az aktivizmus asszimilálta a leghatározottabban. A radikális eszméktől vezérelt forradalmi irányzat bátran szakított a múlttal, a Nyolcak ehhez utat nyitottak. Nem véletlen, hogy a Tanácsköztársaság művészetében ők játsszák a vezető szerepet és őket is emigrációba kényszeríti a fehérterrortól való rettenet. Művészetünk sűrű erdőjében mutat utat ez a munka, igazságot szolgáltatva az idő homályába vesző értékes életműveknek, s így maguknak az alkotóknak emléke előtt is tiszteleg. Tarczy Péter
