Kelet-Magyarország, 1982. augusztus (42. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-20 / 195. szám

1982. augusztus 20. Hajnóczytól Kossuthig Elfeledett alkotmánytervek Mindössze két alkotmány született eddig a magyar történelemben. Az elsőt 1919. júni­us 23-án a katonai intervenció gyűrűjébe vont Magyar Tanácsköztársaság tanácsainak országos gyűlése fogadta el. A második lét­rehozását az 1949 februárjában újjászerve­zett Magyar Függetlenségi Népfront tűzte ki célul. E két szocialista alkotmánytörvényen kívül hazánknak tehát nem volt írott alkotmánya. A magyar nemesség által oly sokszor emle­getett „történelmi” vagy „ezeréves alkot­mány” nem volt más, mint a szokásjogok, jogszabályok áttekinthetetlen szövevénye. Az uralkodó osztály tagjai igazában nem is tö­rekedtek írott alkotmányra. A II. József ha­lálát követő nagy nemesi-nemzeti felbuzdu­lásnak, a lelkes alkotmányozási láznak or­szággyűlési követei 1790—1791-ben megelé­gedtek az évszázadokon át féltékenyen óvott szabadságjogok törvénybe iktatásával. Az alkotmány kifejezés is ekkor, az 1791. évi törvényekben fordul elő először, amikor leszögezik: „... Magyarország a hozzá kap­csolt részekkel együtt szabad és kormányza­tának egész törvényes módját illetőleg... független, azaz semmi más országnak vagy népnek alá nem vetett, hanem saját állami léttel és alkotmánnyal bíró, s ennélfogva ... tulajdon törvényei és szokásai szerint, nem pedig más tartományok módjára igazgatandó és kormányzandó ország.” A nemesi „alkotmányt” azonban hamaro­san kikezdte az idő. Az európai polgárosodás, különösen a francia forradalom hatására a XVIII. század végén élt forradalmi lelkületű egyéniségek alkotmánytervezeteket készítet­tek. Ezekben a feudális állami rend radiká­lis, gyors lebontását, felszámolását fogalmaz­ták meg. Időrendben a nem nemesi származású Haj­nóczy József alkotmánytervezete az első. A magyar jakobinus mozgalom későbbi igazga­tója a hazai közjogtudomány egyik úttörője volt. Mint említettük, II. József erőszakos központosító kísérletei ellenállásra késztették a birtokos nemességet. Bár a császár halálos ágyán reformjainak jelentős részét vissza­vonta, uralkodásának évei még sem múltak el nyomtalanul. Szükségessé vált a nemesi „ősi alkotmány” olyan módosítása, amely fi­gyelembe veszi a századvég társadalmi, gaz­dasági változásait. A Párizsra figyelő értel­miségiek között Hajnóczy is felismerte ezt, és tervezetével sietett az uralkodó osztály segítségére, összesen három alkotmányos ja­vaslat fűződik a nevéhez. Az elsőt 1790 feb­ruárjában írta. Megvalósulását a nemesi re­formmozgalomtól várta, ezért a reformerek szájaíze szerint lassú, fokozatos átalakulásról elmélkedik. Tanácsolja, hogy a főnemesség mondjon le önként kiváltságairól, a nemesség pedig a közterhekből vegyen néhányat a vállára. A másik két munkáját a rendi követekhez cí­mezte, így az országgyűlési tárgyalások me­netére kívánt hatni. Politikai irodalmunkban ekkor Hajnóczy foglalja össze először az emberi jogokat, melyek a nemzet minden tagját megilletik. Egyrészt a balratolódó francia forradalom visszhangja, másrészt a patrióta ellenzéki nemesség és a demokrata értelmiség prog­ramja olvasható ki Martinovics Ignác 1793- as alkotmánytervéből. Megjelennek benne a király kezét megkötő girondista elvek. El­képzelése szerint két kamarára oszlana a törvényhozó szerv. Az egyikben a nemesség, a másikban az adófizető nép képviselői fog­lalhatnának helyet. A tervezet megsemmisíti a főpapság és a főnemesség születési előjo­gait, a nemesség kiváltságait — birtokjogát, adómentességét — érintetlenül hagyná. A legeredetibb gondolatot ebben a tervezetben a nemzetiségi autonómia felvetése jelenti. E messzire mutató törekvés azonban a többi haladó politikai céllal együtt a XVIII. század végi feudális körülmények között, a nacio­nalizmus kezdeti fellángolása idején nem valósulhatott meg. Napóleon számára fűzte egybe alkotmá­nyos elképzeléseit 1809-ben Berzeviczy Ger­gely, a nagy közgazdász. Kezdetben a nemes­ség ellenére a Habsburgok segítségével kí­vánta a polgári átalakulást. Mire Napóleon csapatai Magyarországra érkeztek, belátta té­vedését, és a feudalizmus hazai felszámolását a franciák császárától remélte. Négy évtizeddel későbbi a következő, je­lentős alkotmánytervezet. A népek tavasza, 1848 márciusa után vagyunk. Táncsics Mi­hály a Munkások Újságja 1848. június 18-i számában tette közzé radikális javaslatait, melyekkel a márciusi törvények hiányait kí­vánta megszüntetni. Másik tervezete „Már­cius 15-ének évnapi emlékéül” címmel a forradalom első évfordulójára jelent meg Debrecenben. Emigrációjának második esztendejében, 1851-ben született Kossuth Lajos alkotmány- tervezete, mely e vázlatos áttekintés végére került. Az elképzelt állam a nemzetiségi kér­dés békés megoldásával egyesítette volna az országban élő horvát, szerb, román és ma­gyar nemzetet. Kossuth megbízottjai útján ugyan terjesztette tervét, polgári demokra­tikus tartalma azonban elfogadhatatlan volt a magyar nemességnek. Akárcsak az 1862-es Dunai Szövetség, amit szintén elutasított, „szellemi szörnyetegnek” bélyegzett a neme­si közvélemény. Reszler Gábor Bátori muzsika Nyírbátorban minden kő­nek történelme van. Szelíd, langyos nyári estéken, ami­kor még a nyárfa levele sem moccan, százados titkokat mesél a fal, a zsindely, a te­tő. Tinódi Lantos Sebestyén a kis batyujával letelepszik a harangláb elé, s regél sok­féle részögösről, nevezetes vi­tézekről, jeles eseményekről. A múzeum hűvösében az el­ső fejedelmi dinasztia emlé­kével találkozhatunk: üzen ötszáz év távolából Báthori István, Kristóf, Zsigmond és Gábor. Itt mintha lábujjhe­gyen járna közöttünk a törté­nelem, pár méterrel odébb meg különféle nemzetek zász- lait lengeti az augusztusi szél. És a kollégium udvará­ban, a fatorony tövében, vagy a templom hatalmas csarnokában felcsendül a bá­tori muzsika. A várost a nemzetközi zenei tábor vendégeiként jártuk, hely­színről helyszínre tartva, minde­nütt pár szót váltva, az illetéke­sek véleményét tudakolva és a zenei eseményeket csokorba köt­ve. Főképp arra kerestünk vá­laszt, hogy egy olyan kisváros, mint Nyírbátor, hogyan teremtett magának immár az ország hatá­rain túl is rangot, milyen hírt visznek el rólunk az itt megfor­duló idegenek, merre tartanak a Jövőt tekintve? Jancsovics Antal a nemzetközi zenei tábor művészeti vezetője, egyben az itt egy-egy nyárra megalakuló alkalmi zenekar kar­nagya jól emlékszik arra a be­szélgetésünkre, amit annak ide­jén, hat évvel ezelőtt, az első tábor szervezésekor folytattunk. Akkor az volt a szakemberek legfőbb kérdése: hol vannak a magyar vonósok? — A magyar vonósok itt van­nak, ebben a táborban — céloz Jancsovics Antal arra a törek­vésre, hogy ez a tábor kettős szerepet is igyekezett felvállal­ni — művészképzésre is vállal­koznunk kell, de bizonyos „or­topéd” feladatra is, ami a hi­ánypótlást illeti. Nyírbátor hat évvel ezelőtt merész vállalkozás­ba kezdett, a hegedűs utánpót­lás érdekében. Nyugodtan nevez­hetjük csodának azt, hogy in­nen, nemzetközi tábort szervez­nek, amellett az is kuriózum, hogy itt milyen magas színvona­lú a zeneiskolai képzés. — Személyesen is olyan feltöl­tődési jelent ez a tábor — tet­te hozzá a karnagy — ami szin­te nekem is újdonság. Kiérdemelné a tábor örö­kös szervező titkára címet Szabolcsi Miklós a helyi ze­neiskola igazgatója, aki sze­mélyesen örül minden apró kis sikernek, mely előreviszi, gazdagítja a közösséget. Sze­rencséje van annak a város­nak, ahol sok ilyen típusú közéleti ember dolgozik, le­hetetlent, elintézhetetlen — Ha dolgozunk. Asztal­nál. Vagy ha olvasunk. Más­kor nemigen. Az öreg elgondolkodott: — Valóban, máskor nem­igen. Nadehát a régi bölcsek is viseltek szemüveget? Hato­dik Sándor pápa például, aki Lucretia Borgiat az ágyába cipelte, holott, tudomásom szerint az unokatestvére volt, vagy nem? — Nem erről beszélünk. A cukrász Marikáról beszélünk, akit feleségül akarok venni azonnal, és neked a szüléi­mét meg kell győznöd, mert csak terád hallgatnak, meg kell győznöd, hogy csakis ő lehet a feleségem, senki más, érthető már? Az öreg tán a fiú helyett fújta ki a levegőt. — Szeretnék keresztet vet­ni, mielőtt elindulok — mon­dotta —, de hogyan is kell? Már elfelejtettem. — Én még nem — mondta szikrázva a fiú. — Idenézz: jobb kezeddel fel a homlokra és mondod: Atya. Ugyanaz­zal a kézzel szíved-gyomrod táját érinted, és mondod: Fiú. Majd a bal válladat: Szentlé­lek. Végül a jobb válladat: Amen. — Úgy legyen — sóhajtott az öreg —, bár nagyon zsidós dolog ez, én pedig természe­temnél fogva pogány vagyok. — A cél érdekében, öreg. — Jól van, megyek. Hol talállak majd? — Marikáéknál, de az apámmal gyere! — Álmos, Előd, Ond, Kond, Tass, Huba és Töhötöm, se­gítsetek —, mondotta még az öreg, aztán elindult. 2. Sokmindent meggondolt ez a fiú-ember előre. Minden­esetre, minden ellenkezés, minden további háborúság elkerülésére végett tartoga­tott még valamit a tarsolyá­ban, amit soha, senki előtt nem volt szándékában nyil­vánosságra hozni, csakis ak­kor, ha az édesanyja minden­képpen ellenáll. Az édesapjá­tól közel sem tartott úgy. Ö, szegény, tapasztalata szerint, iga alatt volt, amióta csak él, mások döntöttek a sorsáról mindig. De szerencsére, ő, maga, az anyja akaratát örö­költe. A célratörést. Az elter- vezések bevégzését! Azért is alakulhatott így ez a dolog, mivel az édesapja, akit egy időben kuláknak nyilvánítottak az árva tizen­nyolc kishold homokjával, s a Hortobágyra kényszerült rizsmunkásnak. Ott ismerke­dett össze Kun Katival, már­mint az ő édesanyjával és ő, hogy úgy mondjuk, idő előtt lett volna. Szóval ez a fiú­gyerek, eme Kun Katalin és Balázsi Jankó fia időnek előt­te jött a napvilágra. Dehogyis koraszülés követ­keztében. Ugyan. Egészségesen, mint a vér­cse, szopta mindjárt az anyja tőgyét, amint felszáradt, mint valóságosan a kisvércse az eleitett állatok vérét. Elvégre azért lett ilyen: önakaratú, messzibe nyúló lelkű. 3. Ott ült tehát a lányos ház­nál ez a Balázsi-gyerek és várt. A lányka remegett, mint a nyárfalevél. — Nem lesz ebből semmi, öregem, mit gondolsz, mit fog itt csinálni az édesanyád, ha egyáltalán idejön? Édesapád­tól nem félek, ő épp olyan jó lelkű, mint te. Miért is kel­lett nekem, hogy megszeres­selek. Hisz mindenki mondo­gatja, micsoda jó partit akar­nak csinálni neked. — Csend, — mondta a fiú. — Te csak szolgálj, ha ide­jönnek. Vendégeld őket. A szüleidnek is mondd: tisztes­séggel fogadják őket. — De az édesanyád! — Senkitől ne tarts, ked­ves, a mai napon, ebben a fa­luban csak mi ketten va­gyunk érdekesek. Bárki elle­nünk nyitná a száját, beta­pasztom. Nem hiszem, hogy sokan merészelnék ezt. — Csak ő! — Ne félj. Az apám csen­des vérét örököltem ugyan, de azért csak ne tarts semmi­től. Ha bármely szót meré­szelne szólni az anyám, tér- denállva fog bocsánatot kér­ni tőled. Jöttek is. A fiú anyjának tekintete szikrákat szórt. — Hát mi eljöttünk, ahogy üzented. A fiú azt mondta: — Kérjék meg számomra ennek a lánynak a kezét. Mindjárt kijönnek a másik szobából a szülei is. — Soha — mondta a fiú anyja. — Csakis a doktornőt, megértetted ? — Nagyon rendes ember ő, csak én nem szeretem. Én Marikát szeretem, öt kérjék meg a számomra. — Gyere haza, majd ott­hon megbeszéljük ezt. — Nincs mit beszélni. Most azonnal. — Hát én nem. De ki is tagadlak, fiam, ha ezt megte­szed. — Ugyan — mondta ez a fiú-gyerek. — A kezét össze­kulcsolja szépen, békésen, édesanyám, és úgy jön velünk a tanácsházára. — Csúfságot teszek, te még nem is sejted, hogy milyet. Hypóval öntelek le, ha már megszültelek és ilyen lettél, hogy nem hallgatsz a sza­vamra. Jancsovics Antal próbáján. (Császár Csaba felvételei) Vlagyimir Malinyin ügyet szinte nem ismerve, az igazi megszállottak nemes buzgalmával. Lépésről lépésre érték el, hogy az idei táborban már hét ország képviselői muzsi­kálnak együtt. Több mint ki­lencven hallgató — közép- és főiskolai diákok, művészjelöl­tek, zenekarok tagjai — és a művészpedagógusok. Kezdet­ben tételesen dolgozták fel a zeneirodalom egymást követő stíluskorszakait, a barokk, a klasszikus, a romantikus és a modern mesterek műveit, újabban nincs szoros korsza­kolás. A tábor nagyzenekari és több kisebb kamarazene- kari formációban működik, amellett a mesterkurzusokon a művészjelöltek a legkivá­lóbb előadóktól tanulhatnak. Az egyik legnagyobb erény­ként tartják számon, hogy itt olyan alkotásokat is előad­hatnak a zenészek, melyek­kel az iskolai képzés ideje alatt nem is találkozhatnak — a kötött tematika szerint. És különösen nagy élmény a sok fellépési lehetőség az üzemi koncertektől kezdve a nagyhangversenyig. Először van a táborban a bá­jos dán Anne Berteslen. Oden- séből érkezett, ahová ezen a ta­vaszon eljutott a kis magyar városka, Nyírbátor híre. Édes­apja jóvoltából értesült erről a továbbképzési lehetőségről és nagy örömmel szánta rá magát az útra. Mint elmondta, kiválóan érzi magát hazánkban, melyet ő mmmoMmmmmmmmi — Én csak a szívemre hall­gatok, ahogy talán anyám tette, akkor, ott, a kitelepíté­sek idején, a Hortobágyon. — Mit mondasz te, fiam? — Az igazságot. Én nem rovom fel a múltat, a jelent pedig ne bántsa senki. Leg­alábbis, ami a mi ügyünket illeti. Kérjék meg számomra szépen, Marika kezét. — Soha. — Háthiszen tudom, de maga kényszerítette ki. Édes­anyám törvénytelenül szült engem, odalent a Hortobá­gyon, azokban a nehéz idők­ben, amikor ki voltak telepít­ve innen. Én ezt eddig soha nem említettem, bár rég tu­dok mindent. Minek terhet rakni hát a mai emberre, aki tisztességesen akar élni, dol­gozni, szeretni? — Nem igaz, semmi nem igaz abból, amit mondasz. — Itt vannak a papírok, beszereztem — mondta a fiú. — Megnézik, emberek? — Ne, ne, csak azt ne! — Tehát megkéri a szá­momra tisztességesen Marika kezét? Az öregasszony, leginkább a minden múltak gyötrelmei­től inkább, sírni kezdett, de .mondotta: — Igen, fiam, igen, igen. Az ellentétes töltésű felhők tán utoljára csaptak össze odafent, de még villámlott egy kicsit. most Nyírbátorral azonosít, hi­szen az itteni körülményeken keresztül mér le mindent. Ran­gosnak véli a tábori munkát, so­kat hasznosít majd munkájában az itt hallottakból. Zenetanárnak készül, a legjobban kicsi gyere­keket szeretne majd hegedűre tanítani. Sok a visszajáró lélek. Közöt­tük is kitűnik Lenkei Csaba, aki immár oktatóként jött el újra Nyírbátorba. — Annak idején az első tábor­ban jártam itt, diákként. Közben elvégeztem a zeneművészeti fő­iskolát, tavaly fejeztem be hege­dűművész-tanári szakon. Most a miskolci zenekarnál dolgozom. Milyen érzés tanárként vissza­jönni? Nagyon jó. Nincs az a feszültség az én esetemben a tanár-diák viszonyban, mert egy kicsit a hallgató szemével is lá­tom az itteni munkát. Nekem ezért könnyebb. Viszont a híres művészeknek a tekintély miatt. Bekopogtunk egy nagy mester kurzusára is. Vlagyimir Malinyin, a moszkvai Csajkovszkij konzer­vatórium professzora a világ számos hasonló táborának állan­dó résztvevője nagy örömmel jött Nyírbátorba. Weimar, Helsin­ki, Franciaország, Kuba, stb. után az általa is nagyrabecsült magyar vonósiskolát szeretné ta­nulmányozni. Nagy élményként említi, hogy a táborban milyen kiváló volt a fogadtatás, az első perctől érzi, hogy itt a feladat nagyságát mindenki tisztán lát­ja, ami pedig a hallgatókat illeti, többségük magas felkészültség­gel érkezett. Kiemelte, mennyire tetszik neki a város vezetőinek törekvése, mert így Nyírbátor­nak, ennek a kis településnek a híre már Moszkvába is eljutott. Természetesen nincs tábor Ru­ha István nélkül. A Kolozsvá­rott élő, világszerte koncertező hegedűművész óráira ezúttal is lelkesen készülnek a hallgatók, hogy az itt eltöltött néhány hét alatt a lehető legtöbbet elsajátít­hassák. Bátorban 16 évvel ezelőtt rendezték meg az első zenei napokat. Hogy kezdődött és merre tart az út a jövőben? — kérdeztük Jánvári Tibort, a városi tanács elnökét. — Számvetésre kötelez bennünket az elmúlt tizenöt esztendő. Még a várossá vá­lás előtt szinte kínálta ma­gát az ötlet, hogy Európa-hí- rű műemléképületeink kö­zött rangos kulturális soroza­tot indítsunk. Legalkalma­sabbnak a zene és a képző­művészet ígérkezett. így kezdtük meg az első zenei na­pok és a hozzátartozó kiállí­tások, majd később a zenei tábor szervezését. — Most már látjuk, érde­mes volt a zenei napok fó­kuszába az oratórikus műve­ket állítani. Így az ország egyik jelentős zenei prog­ramjává válhatott a mienk. És igazolódott, hogy a zenei tábort is érdemes működtetni annak ellenére, hogy jelentős áldozatot hozunk érte. Ko­rábban országos támogatás­ban is részesültünk, 1978-tól viszont kizárólag városunk öröme és gondja a zenei tá­bor. De szívesen vállaljuk ... — A jövőről? Rengeteg a tennivalónk, a programok színvonalának emelése érde­kében, a templom és a mú­zeum környékének rendezé­sétől a helyi szálláslehetősé­gek növeléséig. Szaporítani szeretnénk a képzőművészeti események számát, s otthont adni a művészet más ágainak is — például a költői pályá­zatokra gondolok. Jó lenne, ha hírünket úgy vinnék el a vendégek, hogy Nyírbátor a térképen nem nagy település, de a legnagyobb az itt élők szívében. Porszemnyi az élet, ezért hát az ember, a múlandóság­tól való félelem ellen halha­tatlant igyekszik alkotni. Hogy maradna valami utána. Templomot épít, hol ötszáz év múlva furcsa, torokszorí­tó, fojtogató érzés keríti ha­talmába a látogatót, ha a karmester intésére, mint ma este is, megszólal a tábori ze­nekar. Baraksó Erzsébet KM ÜNNEPI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom