Kelet-Magyarország, 1982. augusztus (42. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-20 / 195. szám

Vitáink a faluról

TÓBIÁS SIMON MŰHELYE. Óbudán, a barokk szépségű Zicby-palotában a helytörténeti gyűjtemény sokoldalú kiállításai között egy szobányi-műhelynyi területen sorakoznak Tóbiás Simon kádármester szerszámai. Az idős óbudai mester öt évvel ezelőtt ajándékozta az Óbudai Helytörténeti Gyűjteménynek műhelyberendezését. Képünkön: részlet a kiállításról.

A valóság nem csal meg

„Faitasztának tartalak...”

m

FEKETE, FEHER, IGEN,

NEM ... Ezt a játékot a vir lág számtalan nyelvén játsszák. Nagyokat nevettünk, ha valamelyikünk botlott a tilalmas szavakkal. Később, kamaszkoromban, zálogot adott, aki az egyszavas igazság bűnébe tévedt, és olykor tévedtünk akarattal, hogy „csillagot nézni” küldjenek, de a legügyesebb mindig az volt, aki nem mondott se feketét, se fehéret, se igent, se nemet.

Hogyan jutott most az eszembe a játék? Több fórumon is olvasok manapság egy-egy vitát. Hol itt, hol ott, hol innen, hol onnan féltegetik sokan, Gyűrüfű kopottas szenzációja után egyre többen a magyar falut. A kis falukat, tetszetősebben aprófalvakat, ép- penúgy, mint a nagyobbakat. Egyre bonyolultabbnak tűnik, de a bonyolultságában sem sokrétűbb a vita. Olyan, mintha nem akarnánk kimondani a tilalmas négy szó közül a fehéret és az igent, mintha nem mernénk egyszavas igazságként kimondani semmit, ami jó.

Napilapok, hetilapok, irodalmi újságok hasábjain jelentkeznek a falut féltők. Többen, mert hiszen ez így természetes, hajdan falun élők írják sötétlő gondjaikat. Csupa feketével és csupa nemmel. Nosztalgiák fogalmazódnak már-már vallomás szépségűvé, és aligha lehetne megkérdőjelezni a vitatkozók szándékait. Az is igaz, hogy a féltések egy je- entős része jogos. Valóban vannak félteni való faluink, és minden falunkban van valami, amit féltenünk lehet, de mindez csak fél arca az igazságnak. A fekete és a nem.

Nem perelek a szándékokkal, mert hiszen tisztességesek, de periek azzal, hogy a faluról csak azok vitatkoznak — tisztelet a ritka kivételnek — akiknek emlékei vannak a faluról. Olyan ez, mintha az ifjúkorunk nagy szerelmével találkoznánk 10—20—30 év után és csak a ráncokat látnánk meg az arcán, de azt már nem, hogy közben mennyivel lett emberségben, tudásban gazdagabb.

Falun élő, egy kis községben európai szinten gondolkodó és élő tanító barátom mondta, poharas, ízes halászlé főzéses esti beszélgetésben, hogy lassan úgy érzi, úgy éreztetik, hitetik a viták vele, hogy ő nagyon rosszul él, hogy lassan már sajnálnia kellene önmagát. Róla bizonygatják, hogy a kultúra perifériáján tengődik, hogy jóllehet szép háromszobás háza van, be se lép a „tiszta szobába”. Róla mondják általában, hogy hivalkodó giccs háza előtt a vaskerítés. Iskolájáról mondják, hogy abban hátrányos helyzetű a gyerek, életviteléről bizonygatják, hogy az korszerűtlen.

Túlzás? Nem, mert aki ma vidéken él, az a vidéki- ségről csak rosszat olvas. A vitatkozók nem hajlandók tudomásul venni, hogy a falun élő emberek ugyanazt a televízióműsort nézik esténként, mint a budapestiek, hogy lakásaikba ugyanolyan garnitúrák kerülnek, ugyanolyan dísztárgyakat vehetnek a boltokban. Legfeljebb, ha a kert, a háztáji külön munkával megszolgált jövedelméből telik,

drágább a bútor, ha a háziasszony, vagy nagymama szorgalmából telik, keresztszemes hímzés a dísztárgy.

A VITATKOZÓK JÓ RÉSZE ott tart, hogy a tiszta szobás hajdani falut ismeri, és nem tudja, hogy amióta kedves vendégként a tiszta szobákba került a televízió, mindennapos vendég ott a család. Olvastam, jószándékú hozzászóló cikkében, hogy falun fürdőszoba nélküli a ház, (még az új is!) kint van az udvaron a vécé. Aki ezt írta, az nyilván nem tudja, hogy fürdőszoba nélküli házhoz építési engedélyt sem adnak, hogy sok helyen már felszerelt fürdőszobák várják a folyóvizet, hogy falvainkban vígan megél a televíziószerelő, a gépkocsiszerelő, de a vízvezeték-szerelő kisiparos is: Ha ehhez hozzávesszük, hogy a falusi házak között ma már alig találni régit, hogy a házak kicserélődtek, vagy legalább átépültek, akkor kiderül az is, hogy falun, még a kicsikben is, magasabb olykor a komfort aránya, mint egyes rosszul ellátott városokban.

A falu kulturális elmaradottságát azzal mérik, hogy ott nincs színház, nem rendeznek kiállításokat, nincs zenei esemény, kevés könyv fogy az üzletekben. Kevesen tudják, hogy 50, de még 100 kilométerről is sok termelőszövetkezet indít „színházi autóbuszokat”, hogy a faltisi családokban polgárjogot nyertek a mezőgazda- sági szakkönyvek. Szorosan idetartozik az is, hogy a sok személygépkocsi kitágította a községek határait, félórás távolsággá zsugorodott az egykor harminc kilométeres messzeség.

Vallatván a statisztikákat kiderül, hogy a községi iskolákban végzett tanulók közül csak a leggyengébb képességűek maradnak otthon és nem tanulnak tovább. Érdemes lehet végiggondolni: valamikor a szülőknek az ádott rangot, ha földet hagytak örökül a gyerekeinek. És nagyobb becsben állt az, aki „szerzett” földet hagyott örökül, aki gyarapított. A falu anyagi lehetőségei ma olyanok —, pluszmunkával, becsületesen szerzett jövedelem ez — hogy csillagászati ára lehetne a földnek. Az életmód változása, hogy mn a szülök rangja az, hogy milyen szakmát, mesterséget, oklevelet, diplomát adnak a gyereküknek.

BIZONYGATNI SE

KELL: ahány diák van egy faluban annyi új igény teremtődik. Egy-egy családon belül az életforma forradalma a felserdült gyerek. Igaz, akik tanultak azok közül sokan elszakadnak később a falujuktól, de az is igaz, hogy a mai mezőgazdasági nagyüzem szakemberigénye nő. Soha nem álmodott szakmákban lehet elhelyezkedni falun. Sokan vissza is mennek hát. Egy olyan községben, ahol valamikor a néhány pedagóguson, a jegyzőn és a papon kívül értelmiségi ember nem élt, ahol'az ipart 2—3 kisiparos jelentette, ma közgazdászok, könyvelők, agrármérnökök, szakmunkások és technikusok sora dolgozik. Onnan, ahol valamikor 10 érettségizett ember sem élt, ma autóbuszokat töltenek meg a naponta eljáró diákok.

Hogyan él a falu? A fiatalok magnói ugyanazokat a számokat bömbölik, ugyanazokat a kazettákat gyűjtik a gyerekek, és egy- egy ifjúsági klub programja sem szegényebb, mint a városi kluboké. Nem is lehetne másként, hiszen ha másként lenne, akkor egyetlen fiatal sem maradna a falvainkban. Évekig öregedtek a termelőszövetkezetek, ám a legtöbb helyen ez a folyamat is megállt,^ I több helyütt visszájára fordult.

Fentebb említett tanító barátom elvitt az üzletbe, ott bizonygatván, hogy a fejkendős -néniké vásárlási listáján éppenúgy szerepel a babkávé, a konzerv, mint ! a városi háziasszonyén. A j bolt árukészlete a bizony- | ság, hogy az igények nem mások, mint bárhol. Amennyivel az ellátás gyen- | gébb, az nem több, mint a j belváros és a külvárosok közötti különbség. Tévedés tehát azt hinni, hogy a fa- 1 lunak más kell, hogy — a vitákból nemegyszer úgy tűnik — ott másféle emberek élnek.

Budapest színházait nem a pesti lakosok töltik meg. Az átlagos városlakó nem jár gyakrabban színházba. Az átlagos városi lakás is tele van giccsekkel, és sok- I szór még az a néhány könyv I is, amit az üzemi könyvter- | jesztőktől megvesznek, a j dísztárgy keserű sorsára I kárhoztatik. Igaz, hogy több a presszó, a szórakozóhely, I de ez a kultúra felszínes I kelléke csak. Viselkedési r kultúrában pedig, és nem gondolom, hogy ez vita tárgyát képezhetné, a város messze elmarad a falu mögött, ahol az ismerős közösség ereje valamiképp mégis szabályoz. És még valami. Agrárszakemberek bizony- j gatják, hogy egy-egy parasztember, akinek gyümölcsfái vannak, minden I szükségeset tud annak a I termesztéséről. Latin, be- | tegség és vegyszer, neveket I éppúgy hallani manapság öregasszonyok szájából, mint a szakemberekéből. I Lehet, hogy az előbbi a neveket pontatlanabbul ejti, de a jelentésüket tudja.

A MEZŐGAZDASÁGI j NAGYÜZEM nemcsak termel, hanem a termelésben | számottevő kisgazdaságok- j nak termelési módszereket, mezőgazdasági kultúrát is | közvetít. És a mesterségek, szakmák, hivatások, az emberi tevékenység, tudás elengedhetetlen része az egyetemes kultúrának. Itt és ebben gazdagodott a falu. Ezt nem észrevenni olyan hiba, i ami feleslegessé, irreálissá tesz mindenféle vitát.

Fekete, fehér, igen, nem. j Tilalmas gyermekkori szavaim közül csak a fehéret és az igent választottam ki, és használtam ezúttal. Eí- lentmondván a feketén látóknak, a falu jövőjére ne- j met mondóknak. Tudom, hogy a jóknak is töredék részét mondom így, és azt j is, hogy a négy szó együtt j igaz. A végső tanulság pe- ; dig nem lesz egyetlen szó- j val elmondható, de ahhoz, ; hogy legyen valamiféle ta- ; nulság, ha nem is a végső, de hasznos, ahhoz nagyon 1 sok ismeret kell. A múlt, a : történelem fontos, a jövő tervezése szükséges, de en- ' nek egyetlen kulcsa van. A jelen. Igenekkel, nemekkel, i fehéren és feketén.

Bartha Gábor

hullámos sötét hajból egy-egy makrancos tincs mindig elszabadul, a maga útját járja. A melegbarna szemek bizalmat sugároznak a világra. S az egészhez járul az a kisfiús mosoly, amely gyakran átfut Balogh Imre arcán. Mintha a magas homlok mögé szorított szellem csapna át, vállalva a játékosságot, a pajkos vidámságot.

Hogy fér ez össze egy komoly ember komoly beosztásával? Hiszen Balogh Imre mérnök szinte naponta milliókról dönt, mint a MÁV záhonyi, 5. számú beruházási felügyelőségének vezetője. S ugyanez a Balogh Imre egy szabad estéjén a tárgyaló- asztalt beborító rajzpapírra veti álmait egy majdani üdülőparadicsomról, ahol az átrakókörzet vasutasai megpihenhetnek.

Ö az, aki csak a verseny- szerű sportolást hagyta abba, de ha ráér, akkor — sportágat változtatva — teniszütőt ragad a kezébe, fut a fehér labda után. S ha megpihen a szeme a ZVSC sporttelepén, akkor az a jóleső megnyugvás töltheti el, hogy neki és munkatársainak is van köze ahhoz, hogy a megye egyik legszebb, jól felszerelt sporttelepén nézzen körül.

— Gyerekként, 1950-ben kerültünk Záhonyba, édesapám is vasutas volt. Ha itt valamit teszek, akkor régi tanítóimnak, tanáraimnak mutatom meg, hogy nem volt hiábavaló velem foglalkozniuk. Az a legszebb, amikor bizalommal fordulnak hozzám, s együtt örülünk, ha valami elkészül.

Felsorolásnak is sok, amit a negyvenes éveinek elején lévő, de inkább egy szikár fiatalembert mutató mérnök munkában és társadalmi munkában megtesz. Gazdag az életút a gépipari technikumi érettségitől a levelező úton megszerzett üzemmérnöki diplomáig, a KISZ-ve- zetőtől a mozgalmi élet megannyi állomásán át a városijárási pártbizottsági tagságig, a tanácsi képviseletig. S közben számtalan tanulmány, társadalmi munkában készített terv, papírra vetett álom jelzi nyughatatlan szellemét.

— Valahogy mindig a közösségért dolgoztam. Most se tartok mást: akik tehetnek valamit másokért, azok mindig akkor és ott tegyék, ahol mások hasznát látják.

S hogy közben elrepülnek az évek, s nem lesz valakinek emeletes sarokháza?

— Egy kézfogás, egy köszönöm néha többet ér bármilyen fizetségnél. Egyébként megkaptam mindig az elismerést. Számtalan kitüntetésem van, KlSZ-érdem- érem, kiváló újító, miniszteri kitüntetések, egyszer össze kellene számolni valameny- nyit. Jó lakást kaptunk, megfelelő anyagi körülmények között élünk.

Talán ma 'is használják azokat a karbantartási utasításokat, amelyeket a húsz évvel ezelőtti gépkarbantartó üzemrésznél a fiatal technikus készített. Aztán tizenkét évvel ezelőtt a beruházási felügyelőségre került, nyolc éve irányítja a Záhonyban és környékén folyó milliárdos vasúti munkákat. Tárgyal a tervezővel, egyeztet’ a kivitelezővel, meghallgatja az üzemelők kívánságait, figyelemmel kíséri, hogy a bank pénzügyi előírásainak megfeleljenek. Ütközőpontban van, hiszen eltérőek az érdekeltségek, miközben neki a cél a legfontosabb: időben, jó minőségben elkészülő beruhá- Eások.

— A mi tevékenységünk a gondolattól a megvalósításig terjed. Látjuk, ahogy tégláról téglára épül a mű. Bárhol járunk, az átrakókörzetben életünk egy darabja van az épületekben, a sínekben, átrakó berendezésekben. Ott a jó és a rossz, a keserű tapasztalat és a siker. Erről lelkesedés nélkül beszélni szinte lehetetlen.

Volt, amikor a falak nem emelkedtek olyan gyorsan, mint ahogy a láthatatlan falak ékelődtek az emberek közé. A feladatnak ez adta a nehezebb részét. Mert nem volt elég, ha szóban egyetértett valaki, amikor a tettek mást mutattak. Nem volt egyszerű, amikor kicsírázott a bizalmatlanság, minden magyarázat arról szólt, hogyan nem lehet valamit megcsinálni. Ilyenkor kellett a türelem, a kölcsönös meggyőzés és kellettek a tettek.

— Nem átallottam bekopogni az ajtón, s a nem látható falak mögé menni, hogy közösen lebontsuk azt.

Mindez nem csak elszánás kérdése. Kell hozzá emberi tartás, kell az a kisfiús mosoly, amely nem hisz a mesebeli óriásoknak, legyőzi a párkányokat.

— Azt tartják rólam, hogy túl nagy az optimizmus bennem, hogy óriási hittel és lelkesedéssel csinálok mindent. Ám érzésem szerint ezt nem lehet másképp tenni.

Az éltető munkáért való lelkesedés természetes. De mi

kell ahhoz, hogy Záhonyért is többet tegyen? Tanácstagként a településfejlesztési bizottságot vezeti, számos ötletét ma már a valóságban látja viszont. Közben éveket töltött el szinte szüntelen tanulással. Miközben a marxista esti egyetem szakosítójára járt a műszaki egyetemen egy hálótervezési tanfolyamot is elvégzett. A hajnali nemzetközi gyorssal utazott, éjszaka ért haza. A könyveket, jegyzeteket a vonaton olvasta. De máskor is, bármennyit utazik, bármennyire degeszre tömött iratokkal a táskája, nem marad el egy könyv, legyen az szakiroda- lom vagy egy jó regény.

Volt, amikor a szomszédok figyelmeztették: rendszeresen égve maradt a villany a konyhában. Dehogy maradt! „Csak” tanult, hogy lépést tartson. Természetesen sokat vállal a család is. Felesége, aki a gyógyszertárban asz- szisztens, s érettségiző lánya, akivel kisebb korában volt kevesebbet együtt. Ezt ellensúlyozta mindig a szabadság, a nagy utazások, amikor együtt volt a család, bejárták az országot, Európát.

— Kell a szórakozás, még ha nem tudja magát teljesen kikapcsolni az ember, otthon is töpreng egy problémán. Ezért válogatással nézem a tévét, megyek moziba, színházba, de általában mindenüvé eljutok. Egyébként is, néha egy megérlelt gondolatot harminc perc alatt is papírra lehet vetni.

Q

orr, pezseg körülötte az élet. Nincs olyan nap, olyan hét, amelynek ne lenne eseménye. Mindenkihez van jó szava, szocialista brigádjukban, munkatársai között jó a hangulat. A munka, a rengeteg társadalmi megbízatás pedig újra és újra feltölti, új cselekvésre sarkallja.

— Csak amit nem tesz meg, az át nem élt élményekkel lesz szegényebb az ember.

Talán ez hozza, hogy ha részletes önéletrajzot kellene írnia, akkor oldalakat tölthetne meg. S ezeken a lapokon ott szerepelnének azok az álmok is, amelyeket sokszor kétkedve fogadnak, amelyekben nem hisznek.

— Fantasztának is tartanak. Azt mondják, nem létezik ilyen széles érdeklődés, nem valósítható meg minden, amit papírra vetek. A gyakorlatban bizonyítottam, hogy ezek reális álmok.

□

Lányi Botond

KM ÜNNEPI MELLÉKLET