Kelet-Magyarország, 1982. július (42. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-10 / 160. szám

1982. július 10. 0 Hőlégballonnal a Tisza felett Egy óra a végtelenben Mire földet érünk — vas­villával a kezében —, a csor­dás is ott van. Kalapot bil­lent, aztán a ballonra bök. „Oszt ebbe ültek is?” Bólin- tásunkra csak hümmög. El­fordul, hegyeset köp. „Ült véna bele a fene!” Aztán a villát támasztva végig nézi, vajon mát kezdenek ezek a habókosok egy ékkora rongy- gyal. Nehezen hisz szemének: negyedóra alatt takaros kis csomagot gyömöszölünk be­lőle, alig nagyobbat egy háti­zsáknál ... 19 óra 15 perc. Egy óra telt el. Az első űrhajó épp ennyi alatt kerülte meg a Földet. Jó olvasó közben 25—30 la­pot fordíthat könyvében, pon­tos szakács sorban húsz lágy­tojást főzhet. Hízik a ballon. Pár perc múlva indulunk. Dél van. A repülőtér udva­rán jókora vesszőkosár, öten sürgölődnek körülötte. Tóth Olivér, az MHSZ Hőlégballon Szakosztályának vezetője, Ró­zsavölgyi István, Hidasi Já­nos, Mányik Tibor és Szabol­csi Ferenc, a szakosztály tag­jai. Gázpalackok, vezetékek, térképek, menetokmányok, műszeresláda, bukósisakok, poroltó, majd újabb, ezúttal apró gázpalack kerül a ko­sárba. Mi vajon hová férünk? Megérkezik a teherautó, né­hány perc múlva előkerül egy mikrobusz is. Hatodiknak a szebbik nem képviselője száll a kocsiba, Tóth Olivér felesé­ge. Irány: Vásárosnamény— Gergelyiugornya. A délután napozással, fel­hőkémleléssel telik. Lehet vagy harminc fok, a felszál­lással várni kell, hűljön a le­vegő. A ballon annál köny- nyebben emelkedik, minél nagyobb a külső és a ballon­ban lévő levegő hőmérsékle­te között a különbség. Űrha­jósok leshetik így az eget, ha a felszállást kedvezőtlen idő­járás miatt elhalasztják. Har­madszor adom fejem a kísér­letre, talán ma sikerül. A többiek nem ilyen optimis­ták. Négy órakor Nyíregyhá­za felől jókora felhőcsapat érkezik. Barokkos bodraik a szőke folyónak kínálnak ár­nyékot, közben jut idejük ka- céran a Tisza tükrébe pillan­tani. Ügy látszik, hamar meg­unják, fél óra múlva tovább Suhannak. Még mindig nagy a forró­ság, de lassan készülődni kez­dünk. Átballagunk a kocsi­hoz, felcihelődünk, vinne bennünket a felszállás helyé­re, a strandhoz vezető út mel­letti tisztásra. A szemlélődök serege észrevétlen félkaréj- iban telepszik a fűre, a bal­lonosok már lerámolták a platót. Jómagam a fényképe­zéssel vagyok elfoglalva, iz­gulni nemigen érek rá. A gondola oldalára fektetve a fűben, kötelek lógnák róla a kiterített ballonig. Ketten bújnak az irdatlan zsákba. Száját megemelve várják, míg a többiek bekapcsolják a ventillátort. Néhány perc alatt, egy partra vetett cet, kétembernyi szájjal fuldokol­va tátong a füvön. Rózsavöl­gyi István lángszóróhoz ha­sonló alkalmatossággal a nyí­lás elé lép. Hörren a gázláng, másodpercnyi szünet, új hör- renés. A bálna hízni kezd. Gyomrában remeg a levegő, gömbölyödik. Bőre megfeszül. Szabolcsi Feri már a kosár­ban kucorog, várva, hogy a ballon talpra állítsa. Valaki fejembe nyomja a sisakot, a többiek a kosarat szorítják. Magam sem tudom hogyan, átlendülök a bőr mellvéden, arcomba forróság csap. Az­tán, mintha csak tengeren ül­nénk, csónakban, enyhe him­bálózással elemelkedünk. A tömeg tapsol, a gázláng szu­szogva, egyenletesen fújtat. Az úton a kocsik megállnak, gyerekhad tenyerével tartva ellenzőt, mind bennünket bá­mul. Távolról pattogó induló hallatszik. 18 óra 15 perc. A magasságmérő szerint 150 méteren vagyunk. 18 óra 45. Ballonunk, mint­ha velünk együtt megunná az ácsorgást, szélnek fordítja arcát, elindul Csaroda felé. Egy bácsi az ugornyai soron kertjében ajánl leszálló he­lyet, fejkendős felesége kézé­iben pillanatokra megáll a ka­pa. Kacsa csapat totyogva me­nekül az udvar sarkába, a kertek alján süldőnyúl fész­kére inai. A műúton: karikázó gom­bostűfejek, méterekkel előt­tük kék színű játékautó. Te­repasztalon házmakettek, tá­volabb hegyek, alattunk ha­talmas kelmebolt. Haragos­zöld plüss, spenótszínű vá­szon, pasztell krepp, s egy lenge, pókhálószövésű, alma­zöld ruha, szalmasárga min­tával. A mutató a 450-es szá­mon. A gondolában megállt az idő. Kétszázat süllyedünk. El­húzunk a kaszálón sorakozó szénaboglyák fölött. Pár száz méterre csorda legelész. „Ka­paszkodj! Ha kiáltok, zárd el a gázt!” — kapom a heve­nyészett oktatást. Gyomrom körül enyhe nyomás, rohan felénk a mező. Csattanás, az oldalára fordult kosárban két ember robog a ballon mögött. Az meg, mintha csak kedvét lelné egyikük riadalmában, visszakapja őket a magas­ba... Zuhanunk, újabb ütkö­zés, térdembe nyilall, nyel­jük a fűmagot, vonszolódik a kosár. Végre, megáll. Kiká­szálódunk, a gázt már elzár­tam valamikor. Míg a fény- képezőt keresgélem, nem győ­zök levegő után kapkodni. Feri a -ballont csomagolja, vasvillával a kezében megér­kezik a csordás... Öntudatlanul jár kezemben a fényképező, s azt hiszem, már érzem, miért hajlandó minden szabad idejét felál­dozná ez a néhány ember, hogy akárcsak perceket, bal­lonnal a levegőben töltsön. A leszállás helyéről egy szál virágot szakítok, ekkor -nézek az órámra: 19 óra 15 perc. Egy órányira megkap­tam a végtelent. A pilóta, odafönn, fűti a ballont. (A szerző felvételei) Csendes Csaba Tűzközelben — Még most is összeborzongok, ha meg­szólal a riasztás. Valahol valaki veszélybe került, s a tűzoltóktól remél segítséget. Min­dig átfut az agyamon, nem tragédiára érünk-e oda? Pedig 24 év alatt megszokhat­tam volna, hogy emberéletek sorsa és anya­gi értékek múlnak rajtunk. De egy belső ösztön arra figyelmeztet: a veszély mindig „éles”, azt sohasem lehet a hétköznapi ér­telemben megszokni. Török János főtörzsőrmester közel ne­gyedszázada döntötte el, hogy a géplakatos mesterség birtokában -tűzoltónak jelentke­zik. -Mi tagadás, vonzotta a katonás rend, nagy becsülete volt az egyenruhának. A 25 esztendős fiatalember megpróbálkozott egy­két munkahelyen, végül -itt, a -nyíregyházi tűzoltóparancsnokságon találta meg a he­lyét. Rögtön -beosztották „vonulós” tűzoltó­nak. Műszaki érzéke és tanult szakmája ré­vén azonban gyakran ültették a volán mögé. Amint kiértek a helyszínre, ő is beöltözött, s együtt küzdött a brigádtársakkal a lángok­kal. Az 1960-as években nagyon gyakran ri­asztották a tűzoltókat. Ünnep előtt, kalács­sütésnél egy kemence tüzet fogott, a fél ta­nya lángokban állt, mire kiértek. Idős néni­ké állította meg a fecskendős autót: — Hát tejet hoztak, gyermekeim? — Tejet?! hsaisaä — Hát nem azzal oltják el a tüzet? Anekdotának is beillik, mindenesetre a környékbeliek szentül meg voltak róla győződ­ve, hogy ami jó -a mérgezésre, biztosan jó lesz a tűzoltásra is. Negyedszázad emlékei közt lapozunk. Tö­rök János még ma is pontosan emlékszik a legtöbb tűzesetre. Szinte nincs olyan nap, ami­kor ne vonulna ki a helyszínre, mégis sok év­távlatából élénken élnek benne az események. Hangja akkor vált indulatosra, amikor ar­ról beszél: gondossággal, lélekjelenléttel megelőzhető lenne a tragédia. ... Tejfehér ködben araszol az autó Sá­toraljaújhelyről Debrecen felé. Az orvoshá­zaspár és barátaik — még egy pólyásbaba is velük van —, kapkodnak, szeretnének otthon szilveszterezni. Este kilenckor érnek Császárszállás alá. A 424-es mozdony vezetője már csak akkor észleli a járművet, amikor vagy kétszáz métert tolta maga előtt. Előző­leg a két férfi kiugrott a roncsból, a feleség és a csecsemő a sínek között lelte halálát. Ha akkor a két férfi nemcsak saját magára gondol, ha kimenekítik utasaikat, vala­mennyien ép bőrrel megússzák a karam­bolt ... — Az emberek egyébként is nagyon furcsán viselkednek vészhelyzetben. Legtöbbjük le­blokkol és a legelemibb dolgokat is képtele­nek logikusan végigcsinálni. Előfordul, hogy sokan segíteni akarnak letekerni a fecsken­dőt és a nagy akarásban még jobban hátrál­tatják a munkát. Pedig sokszor égetően fon­tos, hogy a jelenlevők higgadtan adják elő, mi történt, és ha lehet, nyugodtan vegyenek részt az oltásban. Embernek még csak lehet parancsolni, az állat viszont nem fogad szót a gazdáján kí­vül senkinek. Számtalan eset bizonyítja, ha istállóba, karámba csap a villám, vagy más módon leselkedik veszély az állatokra, nagy kincset ér a gondozó józan szava. Még az állatok természetében is jártasnak kell lennie a jó tűzoltónak. Hiszen ha lovat men­tenek, feltétlenül húzni kell a ló fejére va­lamit. Ha nem lát, kezesbárányként vezet­hetik ki az istállóból. A szarvasmarhát, ju­hot viszont nem elég kiterelni a karámból, biztonságos őrizet híján az állatot visszapa­rancsolja az ösztöne az „otthonába”. Ahol enni kapott és ahol aludt, olyan nyugalmas helyet jelent az állatnak, hogy a veszéllyel mit sem törődve húzza valami oda vissza. Ilyen helyzetekben a szakszerű segítség mel­lett legalább olyan fontos a gondozó tudása is. Mit sem ért az állatgondozó jelenléte, ami­kor a nagy erejű villámcsapás szinte szét­vágta az egész istállót. Aznap délután az olasz vevő már átvette a hízott bikákat, másnap hajnalban szállították volna. Az éj­szakai vihar azonban hatszámjegyes kárral vonult el a tiszanagyfalui istálló felett. Piros lámpa gyullad ki, Török János azon­nal felugrik. A két hosszú riasztócsengetést már menet közben hallja. Bocsánatkérően int az ajtóból, ha riasztanak, mindenkinek menni kell. Tíz óra 48 perc, figyelem az időt, másfél perc múlva gördül ki a kapun három fecskendős autó, köztük egy létrás, Török János vezeti. Irány a Jósaváros... Jó idő eltelik, míg visszaérnek. Elképze­lem Török főtörzsőrmestert, amint valame­lyik tízemeletes lakóház felső ablakaihoz centimétémyi pontossággal illeszti a létrát. Ki tudja, egy ilyen toronyházban mit érez­het bezárva a bajbajutott?! Alig egy óra múlva érkeznek vissza. Már megint a gondatlanság okozott bajt: valaki égő gyufát vagy csikket dobott lé a szemét- tárolóba és belobbant az egész. Szerencsére sérülés nem történt, mert a tűzoltók gyor­san lezárták a lépcsőház szemétledobóját, vízzel elárasztották a fojtó szagú szemét­halmot, s többé nem kellett tartani a lán­goktól. Most az aratás ad állandó készültséget a tűzoltóknak. Évtizedekkel ezelőtt, a szolgá­TÖRÖK JANOS lat után kerékpárra ültek és kikerekeztek a saját körzetükbe. Hányszor tanítgatták a magángazdákat, hogyan kell biztonságosan felrakni a kazlat. Az öngyulladás gyakran tizedelte a terményt. Manapság a betakarí­tás ott történik a földön, a tűzoltót a téeszek, az állami gazdaságok segítik a vagyonvéde­lemben. Társadalmi munka ez a javából a tűzoltóknak ma is. Török János úgy ismeri Ferenctanya.Belegrádtűyaiatanya, Rózsásta- , nya minden tábláját, mint a tenyerét. Mint egy'összerakás játékot, úgy a helyére illesz­tene minden földdarabot képzeletben akkor is, ha álmából keltenék fel. Huszonnégy órából mire jut ideje a tűz­oltónak? Ennyi ugyanis a szolgálat, igaz, ezt két szabadnap követi. Állandóan bővítik szakmai és műszaki ismereteiket. Az új au­tótípusokkal, azok szerelésével lépést kell tartaniuk. Az új vegyi anyagok terjedésével növekszik a tűzveszély is. A tűzoltónak a ké­miában is igen jártasnak kell lennie. A fő­törzsőrmester szakszerű magyarázata szá­momra annyi, hogy másképpen, nehéz- vagy könnyűhabbal, avagy vízzel fékezik meg az égő gázt, olajat, mérgező vegyületeket. Ott voltak a zsanai gázkút oltásánál, há­rom hete Leninvárosban hatezer köbméteres olajtartály gyulladt ki, s természetesen kér­ték a borsodiak a szomszéd megye segítsé­gét is. Amire még soha nem volt’ példa a negyedszázad alatt: a vijjogó szirénájú au­tónak elszakadt az ékszíja. Nagycserkesz után leszedték az összekötőcsövet, újat tet­tek a szakadt ékszíj helyébe, feltöltötték a hűtővizet, s alig másfél óra múlva szirénáz­hatott az autó Leninváros felé. Mit tesz a véletlen, a tiszavasvári önkéntes tűzoltók már visszafelé jöttek az égő olajtartálytól, s rádión őket értesítették a váratlan műszaki hibáról. Néhányan szétszedték az elromlott alkatrészeket és a kocsi nemsokára teljes se­bességgel roboghatott a leninvárosi tűz­höz ... A szakmai ismeretek bővítése mellett szolgálat nem múlik el sportolás nélkül. Az időtöltés ez esetben csak másodlagos: a cél, hogy a nap bármely szakában olyan fizikai állapotban legyen a tűzoltó, ami képessé te­szi arra, hogy ha kell a kútból hozzon fel valakit, vagy a toronyházból mentsen em­bert. Az ötvenediket tölti Török János, de egyenes tartásán, kisportolt alakján, laza mozgásán bizony nem venné észre ezt a kí­vülálló. Még negyvenévesen is igazolt spor­tolóként tartotta nyilván az MHSZ. Ma sem múlik el röplabdameccs nélküle, szívesen pingpongozik a társaival. Változatos munkájukról maga az élet gondoskodik. Szinte mindig gyorsan kell cselekedniük, gyakran a másodperc tört ré­sze alatt dönti el, hogyan mentheti az érté­keket. Az emberélet szent, azt min­denáron megkísérlik megóvni, de nem jelentéktelen az anyagi érték sorsa sem, amely sok esetben a tűzoltó ta- pasztaltságán, hozzáállásán múlik. Milliók­ban mérhető, mennyi terményt, állatot, há­zat menthetnek meg ügyes szervezéssel, gyors, fegyelmezett cselekedettél Szolgálatba lépése után 18 esztendővel — 1976-ban — vette át az Országos Tűzoltőparancsnokság magas kitüntetését, a Tűzbiztonsági Érdemérem ezüst fokozatát. Tavaly pedig megkapta az elismerést 500 ezer kilométeres balesetmen­tes vezetésért. Pedig ők nem is úgy kormá­nyozzák a volánt, mint az úrvezetők. A KRESZ tilalmát nekik tágabban kell értel­mezniük, számukra az az elsődleges, hogy kiérjenek a tűzhöz, s ezt nem mindegy, mennyi idő alatt teszik meg. A tűzoltónak a másodpercek is életet jelentenek. Talán véletlen, talán nem, mindenesetre tény, hogy a legtöbb tűzoltó felesége háztar­tásbeli. Egész embert kívánó hivatás mellett több hárul a családtagokra, éjjel-nappal ké­szenlétben vannak, s így nagyon nehéz gye­reket nevelni. És mégis nemzedékek váltják egymást a tűzoltóságon. Apa helyére a fiú áll. A legtöbb családban nemcsak egy tűzol­tó van. Török János főtörzsőrmester fia, a 13 éves Tamás is erre a pályára készül. Le­het, hogy kevesebb időt töltenek együtt, mint más család, de a hivatás szeretete, az állandó készütlség, az időjárásnak, az ünne­peknek fittyet hányó szolgálat, az egymásra­utaltság rendszeretetre nevel. Tóth Kornélia KM HÉTVÉGI melléklet III fáj k fii

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom