Kelet-Magyarország, 1982. július (42. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-10 / 160. szám
19ö2. július 10. Tiszta szavú jelentés Hester Attila verseiről Ritkán és keveset publikáló, de a táj valódi értékeit számon tartók előtt régóta ismert költő tette le az olvasó asztalára első füzetét. Kemény, szikár, a szélfútta táj bodzáiba és akácaiba kapaszkodó költő, akinek nemcsak arcára, hanem szemléletére, gondolkodására, tartására is rárajzolta kitörölhetetlen jeleit az a táj, amelyben él, s azok az emberek, akikhez tartozik. Hangulatjelentés című füzetében huszonhét gondolatilag, s formailag egyaránt zárt, karakteres verset közöl, a realista líra, hagyományait folytatva; elkötelezett, közösségi foganta tású verseket. J obbára az utóbbi néhány év terméséből, kétséget sem hagyva affelől, hogy a puritán, s igényes válogatás mögött további értékek lapulnak. Mert Mester Attila verseiben örömét lelheti az olvasó. A kötet vezérmotívuma: rendkívül szoros kötődés a földrajzi, s szellemi hazához (tágabb, s szűkebb értelemben is), az ősökhöz, író és művész elődökhöz, akiknek útját járhatónak, s folytatható- nak ítéli. Makacsul és szigorúan kötődik azokhoz a morális törvényekhez is, amelyet az előtte járó emberi példák képviseltek, versei így, s ezért rendelkeznek szilárd morális vázzal. Hazaszeretete is felelősségteljes, hétköznapi, munkát és tennivalót kereső, ünnepelni csupán azt szeretné, hogy egyáltalán megvagyunk még mi magyarok valami világcsoda folytán itt, Európa gyújtópontjában. Elég egy röpke névsor, hogy bizonyítsuk: Mester Attila azok közül választ történelmi kapaszkodókat, akik hazát, házat, szellemi Í 1 létezésformát teremtettek errefelé. Géza mester és fia, az államalkotó, Vuji- > csics Tihamér, Nagy László, Kormos István, Váci Mihály, Tinódi Lantos Sebestyén idéztetik e versekben történelmi tanulságtételre. Elég széles a kör, hogy igazságuk sok szálból szövődjék, s elég homogén mégis, hogy súlyosabb, egymást erősítő, s felelősséggel telibb maradjon. Mester füzetének utolsó sora vetül vissza az egészre: „jaj, csak a dal maradjon tiszta!". A dalt, a verset azonban nem önmagáért félti, hanem azért, mert benne látja kiteljesülni az ember legszebb etikáját, érzelmeit. A dalban, amely hegyek arcáról verődik vissza, kőben, fában zeng, csillagüszökből fogan, s a V _________... ________ Kárpátok hangversenycsarnoka tágítja egyetemessé ritmusát. Ez a közéleti és társadalmi ihletésű költői magatartás azonban nem süllyed el soha a pátosz, az érzelgősség habjaiban. Elsősorban azért, mert a tájhoz és hazához, emberekhez kötődés Mester Attilánál sohasem konfliktusmentes. Ellenkezőleg, épp azzal válik hitelessé, hogy megszenvedett küzdelmek, elpusztult világok kormos gerendái ágaskodnak a kimondott szavak hátterében. A nagyon egyszerű hangulatjelentés — „Házam / s hazám van / nem nagyok / elférek bennük / — megvagyok" — olyan szintézis, olyan tudatosan vállalt véglegesség, amelyet megelőzött a pusztuló faluért, eltűnő emlékekért jajduló fájdalom. Az Egy falu halálára és a Meg kéne végre ünnepelni keserű jajdulá- sai úgy dübörögnek, mintha döngölt földön száraz csizmában egy szál citerára kezd táncba a halott tehenét sirató gazda. Mester Attila nem titkolja, hogy vers- és képszerkesztésben Váci Mihálytól, s Ratkó József tői is tanult. Hiszen tanult felelősség- vállalásban, a közösség dolgainak felmutatásában is. Versbeszéde komor, súlyos, verslezárásai élményszerű- ek. S ezek mellett az erények mellett eltörpül, hogy az önismétlés, a kézenfekvő megoldások tudomásulvétele, a verbalizmus itt-ott visszafogja a vers lendületét. Költő szólalt meg e füzetben, s csak most, egy félmaréknyi vers együttes olvastán tehetünk magunknak szemrehányást: miért ilyen későn (noha még nem elkésve). S talán tehet szemrehányást önmagának őmaga is: vajon meddig jutott volna a versek ország- útján, ha közben nem pró- j bálgatja a szellemi létezés más, eltérítő útvonalait is... Egy bizonyos: nyílt, erőteljes, határozott és tiszta szavú költő verseivel jelentkezett Nyíregyházán egy kecses, kellemes, új könyvsorozat, fórumot teremtve a tájon élő tehetséges alkotóknak az útra induláshoz. Ezzel a kezdéssel, a sorozat a mércét magasra tette, bárha ne adna fel semmit ebből az önmaga által teremtett igényből. A jószellemű mecenatúrának, lám lehet valódi értékteremtő szerepe is. (Mester Attila: Hangulatjelentés. Nyíregyháza, 1982. A Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár kiadása.) Bényei József Károlyi Amy: Öregasszonyok Van-e szebb mint a pitypang, mikor elvirágzott? van-e szebb, mint az öregasszonyok arcán a csillagalakban futó ráncok? Van-e szebb mint a petúniák hervadása? bársonyos, kicsi, késő csókot küldenek búcsúzóul a világba. Van-e szebb mint levél-lebegés levegőben? egyszerre kendő, madár, lepke és sóhaj belesóhajtva az időbe. 0 megyei és városi művelődési központban a közeli napokban zárult érdekes, újdonságos és fontos kiállítás. Fiatal iparművésznő mutatkozott be, női ’ ruhatervekkel, egyedi tervezésű, megoldású, és ipari előállítású kész ruhamodel- lekkel. Gál Ludmilla lengyel anyanyelvű fiatal művész, egy éve végzett Lodzban az Állatni Képzőművészeti Főiskolán. A Ludmilla elé a Gál, magyar férj választása révén került, s ezúton „jött” Nyíregyháza is. A Magyar Művészeti Alaphoz hamarosan benyújtotta felvételi kérelmét, s mivel Lengyelországban az ennek megfelelő szakmai elismertséget már megszerezte, itt is felvételt nyert. Űj szakágat képviselő, hivatásos ifjú művésszel gyarapodott a megye képzőművészeinek száma. A kiállítás tényében a fent említett újat, és a fontosat szeretném hangsúlyozni. Nyíregyháza művészetet szerető közönsége számára lehetőség nyílt ezzel arra, hogy hazai művésztől származó iparművészeti munkákkal találkozzék, amelyekben —, á dolog természeténél fogva — GÁL LUDMILLA Gál Ludmilla kiállításáról RfiSZLET A KIÁLLÍTÁSRÓL együtt lelheti kedvét a gyakorlati haszon és az esztétikum keresője. S ezek a lehetőségek, a művész ideteleped- tével, maradandóak és folyamatosak lehetnek a jövőben. Bízunk abban, hogy Gál Ludmilla az új otthonában és szakmai munkájában egyre jobban magára fog találni. A kiállításra került munkák, ruhák és tervek kiválogatása, összeállítása jó alkalom volt arra is, hogy egy induló művész szakmai felkészültségét, bontakozó rejtet- tebb-nyíltabb törekvéseit, elképzeléseit az ő személyén keresztül figyelhessem meg. Az természetes, hogy most még az iskolai szemlélet hatása sok vonatkozásban jelen van, akár a vázlatokban, az ötletek lejegyzéseiben s az anyagban is végiggondolt tervekben, akár az elkészült modelldarabokban. Ügy látszik azonban, hogy a fiatal művész egyéniségében sok az eredeti frisseség, érzékenység arra, hogy ötleteit a kötött ipari lehetőségekben is megvalósítsa. Az egyedi ruhatervekben érdekes forma-anyag kompo- zíciós elgondolásokat vet fel. A finom dekorativitásra való törekvéseiben itt-ott feltűnnek a szlávos népi motívumjegyek, szecesszióra vissza- hajló átültetésben. Színihangolása ízlésesen intim hatású. Külön érdemes megfigyelni, hogy ruhái a mozgó ember, a lépő-suhanva siető, vagy éppen önfeledt mozdulatokat tevő női formák, s nem a statikus, kiram kati modellek számára készültek. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ebben az irányban vajon fog-e, és hogyan fog a fiatal művész egyénisége érlelődni, határozottabb karaktért, és saját törekvéseiből kifejlődő egyéni stílust kialakítani, és mindnyájunkat meglepni? Fontos az, hogy kitűzött céljaink legyenek, s ahhoz, nyilvánvaló dolog, az utakat is meg kell tenni. Gál Ludmillának ebből a jó kezdetből csak továbblépnie szabad, s a tehetség-szorgalom késztető munkáját vállalni, hogy a jövő továhbi igényes szereplései, sikeres eredményei biztosítva legyenek. Szívből kívánom, hogy további munkáival a megyei és területi kiállításokon rendszeresen találkozhassunk, és a későbbiekben tegye magát érdemesen ismertté a szakmában — szélesebb, országos körökben í 1 művelődési központ * "termeiben az ilyen kiállításokra, amint láttuk, a kezdeti nehézségek ellenére, jó lehetőségek vannak. A rendezés megpróbálta az anyagokat jól érvényesíteni. Volna még egy gondolatom. Az igaz, hogy a kiállítás célirányosan a nőknek szólt, bizonyos, hogy ők többet is nyertek belőle, mint a férfi nézők. De itt most mégsem csak erről van szó! A művész igyekszik túlmutatni a praktikumon, a csak női hatásokon, a ruhaviselésből adódó nyílt, vagy rejtett célokon és alkalmiságokon. S ez az esztétikum, a mindenkinek szóló fontos emberi princípium. S ez egyszersmind nagyon személyes és kizárólagos jellegű is —, ami ismét ennek a műfajnak a sajátja! Tudniillik: ami nagyon jól áll egyikünk egyéniségének, az nem biztos, hogy jó a másiknak ... Ez a kiállítás észrevétlenül az önismeretre is nevelt. Berecz András Borsányi Vera: EHartik a kávéházban E gész éjjel nyögdécselt. Zsibbadt a keze, lába. Annyi ereje sem volt, hogy felkattintsa a villanyt. Pedig csak az ágyból kellett volna kinyújtani a kezét. Meg aztán, ha felgyújtja a lámpát, attól sem lesz jobban. A sötétség hirtelen forogni kezdett. Örült körben forgott. Azt mondta magában: most fog meghalni. Pont most van rosszul, amikor reggel programja van. Tulajdonképpen nincs komoly baja, vérkeringési zavarai vannak, gyakran zsibbad és fázik a keze meg a lába. De szédülni nem szokott, ettől ijedt most meg, mitől forog vele az iágy. Reggel, amikor az ébresztőóra kirángatta az ágyából, valamivel jobban érezte magát. Sietve magára kapkodta a ruháját, és sietett a sarki eszpresszóba. A sok üres asztal zavarba hozta, botjára támaszkodva próbálta eldönteni, hová üljön le. Vég ül ■'választott egyet az ablak mellett. Retiküljéből műanyag piperetáskát szedett elő, a púderpamaccsal végighúzott az orrán, csak úgy, tükör nélkül. A felszolgálónő a távolból várta, amíg végez a művelettel, majd kifejezéstelen arccal sétált oda. — Mit parancsol? — Egy kávét kérek. — Majd a felszolgálónő elégedetlen arcát látva még hozzátette : — Habbal... A „kávéban semmi más jó nincs, mint az, hogy forró. De még így is élvezettel szür- csölte. Az aljából még kikanalazta a maradék cukrot, a pincérnő idegesen kapta fel fejét a csikorgó hangra. — Kérem szépen — próbáik szólni, de nem nagyon figyeltek rá. — Legyen szíves ... — és még a kezét is felemelte, hogy észrevegyék. — Fizetni akar? — Még nem. Legyen szíves megmondani, hány óra van. — Negyed kilenc — jött a válasz a pult felől, és még hallotta, amint a felszolgálónő odaszólt a kávéfőzőnek: — Itt fog ülni tízig azzal az egy kávéval. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Gondterhelten tenyerébe támaszkodott, így bámult ki az ablakon. A barátnőjét várja. Jenemé megígérte neki, hogy segít eltartókat keresni. Nem a pénz miatt lenne szüksége valakire, hanem mert annyira egyedül van. Meg néha beteges, ilyenkor megijed, kellene mellé valaki, aki egy pohár vizet hoz, vagy orvost hív, mikor mire lenne szüksége. És nem lesz már fiatalabb. A nyugdíja igaz, hogy nem sok, de ami kell, arra futja. A fiától is kap havonta öt- ven-száz márkát, mikor mennyit szánnak rá. ö még ennyit sem akar elfogadni, mert őszintén szólva nem hiszi el, hogy azok Münchenben olyan jól élnek. Olyanokat írnak neki, hogy minden évben máshol töltik a szabadságukat. Egyszer Egyiptomban, máskor Spanyolországban. Most legutóbb a karácsonyt New Yorkban töltötték. Igaz, fényképeket is küldözgetnek, szép színes fotókat, de hát őneki is van lánykorából egy fényképe, mintha Velencében lenne, még a háttérben a gondolák is látszanak. Senki nem mondaná, hogy az Angol Parkban készült... — Jó napot, Feketénél — riadt fel a köszönésre. — Jenemé vézna kis anyóka, de a tartásán, az öltözködésén látszik, valaha jobb napokat látott. Csak neki nem voltak jobb napjai sohasem. Férjhez ment, gyereke született. A férje odaveszett a háborúban. Mostohaapát viszont nem akart a fiának. Dolgozott látástól vakulásig. Egy áruházban volt eladó, este pedig takarítást és mosást vállalt, hogy a gyereket rendesen nevelhesse, eltarthassa. A fiú pedig hálából külföldre szökött. Tíz éve él egyedül abban a nagy lakásban. Két szoba, személyzeti. Kisebbre nem akarja cserélni, pénz nem kell neki. És a kis lakásban is csak egyedül lenne. — Na, mi van? Tud nekem mondani valami biztatót? — tette fel izgatottan a kérdést, miután barátnője kifecsegte magát az időjárásról. Jeneiné fekete jersey kesztyűjét óvatosan lehúzta. Ki 'látott már ilyet, nyáron kesztyűben ? — Tudok, aranyom, tudok. — Csúnya és nevetséges kalapját gondosan letette az asztalra. — Egy olyan házaspárt találtam magának, de olyat! Csupaszív emberek. Mindjárt ők is itt lesznek, Középkorú, gyermektelen házaspár. Gyermektelenek? Az nagy kár. Ö mindig vágyott arra, hogy nagymama legyen, rossz, csintalan gyerkek vegyék körül, még akkor is, ha nem a saját unokái. De talán lesz majd gyermekáldás, meg is mondja majd ennek a házaspárnak, hogy az ő részéről ennek semmi akadálya. — Elmeséltem nékik, hogy milyen a lakás, hogy nem éppen nagyméretű, de mégis két szoba... És ne haragudjon, de felajánlottam, hogy maga a személyzeti szobában (fog lakni. — Szó sem lehet róla, hogy én a kis szobában ... — Ne tiltakozzon, aranyam! — csattant fel Jeneiné hangja, majd suttogva folytatta: — Ha átengedi nekik a két szobát, természetesen többet kérhet tőlük. — Legalább az egyik szoba maradjon az enyém. Hiszen külön bejáratúak. Nem zavarnánk egymást. És nekem nem pénz kell, hanem szeretet. Nem érti? Jeneiné duzzogva vonogat- ta vállát. — Miért olyan nehézkes maga, meg élhetetlen... Pszt! Itt vannak. És dugja el azt az átkozott botját, még azt hiszik, ápolni is kell magát ... Erre, erre, ide tessék! — integetett Jeneiné a házaspár felé. ö szemügyre vette őket. Először a férfit. Szemüveges, negyven körüli. Zakóját leHH HÉTVÉGI MELLÉKLET