Kelet-Magyarország, 1982. július (42. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-10 / 160. szám

1982. július 10.

K

ét utitársam van a fűikében. Egy meglehetősen terebélyes asszonyság, amolyan régiféle iparosné, meg egy idős, bekötött fejű nénike. Lassan zötyögünk Kalló felé. A szót a fiatalabb viszL

— Aztán mit szól hozzá, Piroska néni összeállt az öreg Andrással. Csak úgy balkézről.

— Nagy kujon volt az András mindig — felel az öreg, s ki tudja mi jut az eszébe.

— öreg az már, csak azért kell neki Piroska néni, hogy legyen aki mos rá. Meg aztán mind a ketten egyedül vannak.

— És miért nem esküsznek meg?

— Bolond lesz Piroska néne, akkor elvész a nyugdíja, amit a férje után kap. Különben is, nem ő az egyetlen.

— És mit szólnak ehhez a faluban — kérdezem —, hogy csak úgy banga-hiten élnek?

Kiicsit meglepődnek, hogy idegen is beavatkozik a beszélgetésbe. De aztán úgy látszik erősebb a közlési vágy mint a dolgok furcsállása, s immár hárman beszélgetünk.

— Hát nem tisztességes dolog ez — mondja az Öregebb —, de hát ha úgy van, amint Irmuska mondja, akkor én megértem.

— A törvény rossz — bizonygatja az iparosné — ha nem veszne el a nyugdíj, tisztességgel egybekelhetnének. Az öregeknél még ez el is megy. De a fiatalok ...

(Mondják a magukét, ■ mert nem tudják, hogy újabban 55 év fölött házasság esetén nem vész el az özvegyi nyugdíj.) Legyint, s mondja, amit mindenki tud, egészen Nyírbátorig, ahol aztán leszáll.

Nyomába eredek a témának. Izgat már, ' hisz’ biztosan nincsen egyedül * az öreg Piroska és András. Hamar kiderül azonban, nem az öregek körében izgalmas az élettársi kapcsolat. Ügyvéd barátom mondja:

— Et az egész élettársi dolog egy társadalmilag megtűrt intézmény, bár ami azt illeti, én a gyávák és anyagiasak vállalkozásának látom. Főleg nők kezdeményezik, elvált asszonyok. Szinte alig van eset, ami mögött ott ne lapulna valami piszkos anyagi érdek. Jogász körökben Nyíregyházán jól ismerik az úgynevezett „jósavárosi válások” intézményét. Hogy ez mi? Néhány barátnő tanúsítja, hogy a férj iszik, verekszik, más nők után jár. A bíróság a nőnek ad igazat, a férjet kiebrudalják a lakásból, az asszony független lesz újra. Keress egy ilyet, bőven Van.

Az Eperjesben randevúzok beszélgető partneremmel. Harminc felé járó asszony, két gyereke van. Megkér, nevét, lakását ne említsem, különben elmondja szívesen miről van szó.

— Nem tagadom, meguntam a férjemet. Örökké pecá- zott, az autót barkácsolta. Úgy van, ahogy mondja, két szomszédasszony tanúskodott. El is választottak. Most gyermekeimet egyedül nevelő anya vagyok, nagyobb a családi pótlék, rám maradt a lakás. Jenővel azért léptünk életközösségre, mert nem vagyak bolond még egyszer

kockáztatni. így marad a nagyobb pótlék, jár a gyermek- tartás nincs vita, ki mit hozott, s ha elég lesz belőle, elküldöm. Persze az is lehet, ő megy el. Tart, ameddig tart.

Mit tagadjam, meghökkentő a mentalitás, gondolkodni kezdek arról a sok szép és sürgető szóról, ami a családról esik manapság. A legalizált együttélés, mint elfogadott forma, ugyancsak nem segít ebben. Mert az biztos, Jenő nem nagyon fogja ne- velgetni a fiatalasszony gyermekeit, normális családi háttér sosem születik az alkalmi összeköltözésből.

— Sajnos — így az ügyvéd — ilyen eset van tucatjával. De az se sakkal különb, amikor a törvény egyszerű kijátszása szül ilyen élettársi kapcsolatot. Keresd meg dr. H.-t, hivatkozzál rám, majd ő elmondja.

H. szívesen fogad, a magabiztos ember mosolyával ültet le, kínál konyakkal, külföldi cigarettával. Mondom jöttöm célját.

— Ja, hát ha az embernek van egy kis gógyija, megy minden, mint a karikacsapás. Tudja, amikor kijött a rendelet, hogy egy családban élőknek csak egy ingatlana lehet, akkor határoztunk az asszonnyal. Elválunk. Persze csak úgy formailag. így aztán lehet két lakásunk. Erre azért van szükség, mert az ember pénze biztos helyen van, meg aztán ha a gyerek felnő, egy igénylővel kevesebb lesz. Hát nem mi teszünk még szívességet? Nos, most élettársi kapcsolatban élünk, a gyerekek nem is tudják, hogy ez van. Ha a fiam eléri a tizennyolcadik évét, újra összeházasodunk. Tudja, ez kell, az örökösödés miatt.

Gondos előrelátás, hiszen az élettársi kapcsolat azért nem felhőtlen. Bármennyi is volt az együttélés, az élettárs nem örökös, csak ha végren- deletileg az. A lakásban is csak mint jóhiszemű jogcím nélküli tartózkodik. S ha jön a hercehurca, aligha jár jól a volt élettárs.

— Nézze, az apám jó pár

éve él együtt egy nővel. Eleinte tiltakoztam, mert apámnak van vagyona, háza, kép- gyűjteménye, vikendháza, kocsija. De aztán az öreg megnyugtatott: megmutatta a

végrendeletet, amiben engem tesz általános örökösnek. A

Társ-e az élettárs

nőnek csak annyi jut, amit valóban megérdemel, ha másért nem, mert kibírja apámat — mondja G. Adrien, egy vállalat bérelszámolója.

Számítások, számolgatások, anyagi előnyök, érdekek — mind-mind megtalálhatóak. Az érzelem szinte egyszer sem kerül szóba. Hát valóban ez lenne az ideális együttélési forma?? Kiszolgáltatottságok sora minden utcasarkon, a becsapások és kizavarások megannyi lehetősége.

— Nézze — kezdi a férfi, jó negyvenes — én öt évvel ezelőtt költöztem össze Annával. Nem tudtam elválni a feleségemtől, aki úgy állt bosszút, hógy nem volt hajfol, függően attól, kinek a tanúja. Nem szívderítő az alkalmi kapcsolatok labirintusában eligazodni.

— Mi fiatalok vagyunk — kezdi Erzsébet, aki mellett ott ül Miklós, a 20 éves technikus — s összeköltöztünk. Nem hisszük, hogy az anyakönyvvezető előtt kimondott igentől függ a boldogság. Különben is: marhaság az embernek a nyakába venni azt a nyűgöt, kötöttséget, amit a házasság jelent. Mi úgy egyeztünk meg, mindenkinek megvan a szabadsága, s ha mégse tudunk kijönni egymással, nem kell a válás cirkusza.

Szó ami szó, a középkorban is ismert volt a próbaházaslandó erre. Annától született két gyermek, a nevemre vettem őket. Ez kellett, nyilatkoztam. Az asszony kapta a családi pótlékot, meg minden előnyt. Nem izgatott. Aztán jött a harmadik gyerek. A szomszédok pusmogtak. Én is kételkedni kezdtem. Szó szót követett, végül per lett belőle. Káderült, nem is az enyém. Otthagytam az asz- szonyt. Az első házasságomból van egy lányom, itt két gyerek, én meg sehol.

— Az igazság az — fejtegeti egy jogász ismerősöm — többnyire a férfi jár rosszul. A bíróságok konzervatívok, nőpártiak, néha elvtelenül, így az egész élettársi kapcsolatból eredő minden ügy kilátástalan a férfinak. A válásnál sincs ez másként.

A tanácsoknál bonyolult ügyek. Mert az élettársi kapcsolat igazolására időnként szükség van. Ilyenkor jön a tanú, aki bizonyít vagy cáság intézménye, de az azzal a nagy kötelezettséggel járt együtt, ha a nő teherbe esett, el kellett venni. Ma már ez a veszély is kizárható, s az élettársi kapcsolatnak nevezett próbaházasság ezzel a kötöttséggel sem jár. De újra és újra felvetődik: vajon ez a „skan- dináv-modellnek” .nevezett forma biztosíték-e arra, hogy egészséges, jó érzésű, a társadalom számára hasznos családok alapja legyen?

— Míg nem találnak ki jobbat — így pszichológus ismerősöm — addig a házasság lehet csak a normális család alapja. A kötöttség, a felelősség, az egymás vállalása elengedhetetlen ma ahhoz, hogy a születő gyermek sérülés nélkül, melegségben nőhessen fel. A házasságok is felbomlanak sajnos, de az élettársi kapcsolat, tapasztalataink szerint, sem örök, s a gyermek szempontjából egyenesen bűn.

A kérdés csupán az, hogy a sok visszaélés és hátrány ismeretében, mégis, miért élvez viszonylag túlzott tűrést az élettársi kapcsolat. Azon is lehet meditálni, hogy sok olyan rendelkezés, ami többeket rákényszerít erre a formára, nem lenne-e felülvizsgálható? Sokan persze a személyiség jogaira hivatkoznak, az életforma megválaszt- hatóságának hívei. De vajon a társadalmi érdeket ért sérelem nem kerül sosem a mérleg serpenyőjébe?

— A magyar nyelv — mondja nyelvész barátom — sokféle kifejezést ismer, amely ezt a kapcsolatot fejezi ki. Banga-hit, vadházasság, balkézről élnek együtt, összeállnak, házasságon kívül élnek — mind ismerős kifejezések. Ha jól megfigyeljük, mindegyiknek van egyféle pejoratív kicsengése. Nem véletlenül, hiszen a társadalmi kontroll évszázadokon keresztül árgus szemmel figyelte az emberi kapcsolatokat, s ügyelt arra, hogy a családi, társadalmi érdek ne párosodjék.

— Tudod — magyarázza néprajzos ismerősöm —, a cigányok csak úgy mondják: a feleségem, az uram. Pedig az ő körükben a házasságon kívüli együttélés gyakori, lényegében öntörvények szabályozta élettársi viszonyról van szó az esetek többségében. De a kifejezés, hogy férjem, feleségem, azt jelzi: tudják, érzik, hogy csak egyféle szoros kapcsolatot jelző szó fejezheti ki az együttélés tartalmát. Tudunk olyan helyekről — így például Gyöngyösorosziról —, ahol még a közeli múltban is létezett a próbaházasság. De szigorúan körülhatárolt szabályok szerint. Egyszerűen ez az együttélés, amit élettársi viszonynak hívnak nem fér bele a magyar ember családképébe, fogalomrendszerébe. Hogy ma vannak kényszerítő helyzetek, amint mondtad, elképzelhető, de a városban, a fiatalok körében modernnek nevezett forma csupán divat, amit esetenként meg- ideologizálnak, de hibáit mindenki tudja.

Nézegetem az aktákat, peres ügyeket. Mind válással összefüggő, élettársi kapcsolatból adódó anyagi hadakozások. Ki mit hozott, menynyivel járult hozzá, mennyi volt a jövedelme, meddig éltek együtt. Tanúk, hamisak is, papírok, nyilatkozatok sorakoznak. Csupa kudarc hírmondói. Aztán a történetek azokról, akik pár év alatt három-négy élettársat fogyasztottak el. Meg merném kockáztatni: a szerető kitartás

új módija, a tisztesség mögé bújó prostitúció is meglelhető köztük.

Társaságban kerülök ismeretségbe egy ragyogó negyven felé járó nővel. Kiderül hogy -né, férje hat éve hal' meg. Kísérője egy alig huszonöt éves férfi.

— Nézze, nálam él. Lényegében szerződtünk, élettársam lett. Egyedül rossz, s amint látja, még jól tartom magam. Miklósnak én adok lakást, beszáll a költségekbe. Tizenöt évvel fiatalabb mint én. Tudtam az első pillanatban, hogy vége lesz egyszer. De addig legalább jó. Nekem is, neki is. Ha elmegy, biztos megsiratom. Nem kívánhatom, hogy elvegyen.

Eszembe jut B., aki vasúti kalauz. Neki is van élettársa, ö a másik oldalról fogalmazott hasonló helyzetben: — Csak nem képzeli, hogy három gyerekkel elveszem? Ildikó jó, tiszta, rendes asz- szony, de minek vállaljam fel más gyerekét? Talán majd egyszer. Ha megöregszünk.

Egyértelmű lelkesedésre sehol nem bukkantam. A hátsó gondolatok mindig beárnyékolták azokat a kapcsolatokat, melyekbe sikerült belepillantani. A hivatalok bizonyítják: ritkán fordul házasságba az alkalmi társulás. Annál többször ér csúfos vagy legalábbis keserű véget. Gondolkodom közben szüntelen: vajon mikor és meddig mondható ez társadalmilag hasznosnak? Mikor kellene okosabban szabályozni a családalapítás, -teremtés ügyét? Vajon milyen arccal kell elviselni a párjukat használt ruhaként váltogatok meglehetős gátlástalanságát ? Merre is kell célozgatni a családi életre nevelés mérhetetlen munkája közben?

— Hivatásom teljes tudatában mondom — fakad ki az ügyvéd —, hogy az élettársi kapcsolatot dicsőítők, kötőik nagy többsége potyaleső, gyáva vagy lator, vagy számító nő. Praxisom bizonyítja: csak bajokat szül, s a család nem vállalásával kifejeződik a társadalom iránti mérhetetlen közömbösség is.

— Sajnos, az egész probléma újratermelődik — fejtegetik a házassági tanácsadóban — hiszen a fiatalok kapcsolata eléggé' laza. Az „akarsz velem járni” kifejezés tartós lezserséget is hordoz, s sajnos az együttjárás csak nagyon ritkán válik felelősséget is vállaló együttéléssé.

kérdés bizonyára sokkal bonyolultabb, mint ahogy ezt sikerült felderíteni. Kétségtelen tény: két ember együttléte nem a boldogító igentől lesz tartalmas. De az egymás nyíltan nem vállalása, az érzelmi vonatkozások kizárása, a múlékonyság beiktatása egy kapcsolatba szinte minden esetben csődöt eredményez. Szembe kell néznünk tehát az élettársi kapcsolatok bonyolult helyzetével, hiszen az amúgy is eléggé fellazult családi kapcsolatok mellett tömeges jelentkezése társadalmilag sem ígér sok jót.

□

Szöveg: Bürget Lajos Fotó: Jávor László

KH f 31 MELLÉKLET