Kelet-Magyarország, 1982. július (42. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-03 / 154. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET

1982. július 3, ©

Könnyű nyári szezonvég

A Jordán Tamás jóvoltából rendkívüli színházi élményt nyújtó, ám érthető okokból mérsékeltebb közönségsikert aratott Szókratész után színházunk mintha elbizonytalanodott volna, az évad befejezését illetően. A kétségtelenül nagy erőfeszítést igénylő, de legméltóbb megoldás helyett, (hogy az évadzáró bemutató tükrözze és összegezze valami módon az egy év alatt elért szakmai és művészi eredményeket), mintha a tulajdonképpen el nem veszített közönség „visszaédesge- tését” tűzte volna ki célul. Választott pedig ehhez egy untig szokványos szalonvígjátékot, ha ugyan ez a műfaji meghatározás illik ahhoz a darabhoz, ami egy (illetve két) lakótelepen játszódik. Mindegy, a másfélszoba-víg- játék még nem honosodott meg a színházi szakzsargonban. Valószínű ennek az állapotnak a tarthatatlanságát ismerte fel a Braginszkij és Rjazanov szerzőpáros, amikor megírta a Ma éjjel megnősülök című másfél szoba-összkomfort — vígjátékot.

A színlap szerint Tabi László az ismert humorista és színpadi szerző alkalmazta a darabot magyar színpadra, ami valószínűleg azt jelenti, hogy megpróbálta kihegyezni a poénokat jó magyar ízlés szerint, hiszen köztudomású, hogy mi „humorban nem ismerünk tréfát”. Más kérdés, hogy ami nem megy, azt nem lehet erőltetni, az előadás poéntól — poénig csörgedezik, s bár a kialakult helyzetek seregnyi komikus lehetőséget hordanak magukban (sőt abszurdot is!) ezek a társalgási vígjáték ennyire hagyományos eszközeivel kiak- názhatatlanok. Legalábbis Bemard Shaw tolla kellene hozzá! (Vagy Tabi Lászlóé, ha saját darabot ír.)

Jelenet a darabból: Vitai An drás és Hartmann Teréz.

A két egyforma lakást ösz- szetévesztő orvost Vitai András, a lányt, akivel összehozza ez a tévedés Hartmann Teréz játssza. Egyiküknek sem való ez a szerep. Szövegük nem nagyon segíti őket, s a rendező se adott elég fogódzkodót ahhoz, hogy figurájuk színesebb legyen. Márpedig ez lett volna a legfontosabb, hiszen ők vannak szinte mindig színpadon, a többi szerep, (a gyengén szerkesztett darabokra jellemző módon) alig haladja meg a statiszta-szintet. Ebből következik, hogy Lengyel István vőlegénye sem igazi ellenfél. Túl könnyen enged, belenyugszik a vereségbe. így lesz ebből az eredetileg szerelmi háromszögnek indult bonyodalomból bonyodalommentes kétszög, ami a háromszög kétszögesítése és a matematika hatáskörébe tartozik. Erről természetesen Lengyel István nem tehet,

Hyíregyházi utcák névadói

Inczédy György

VALÖJÄBAN NEM IS UTCA, csak sor viseli a város első polgármesterének, Inczédy Györgynek a nevét. A Bocskai utcát a Vöröshadsereg úttal köti össze ez az utcácska. A sarkon álló új gyógyszertár falán az emléktábláról megtudhatjuk, ott állt valamikor az Inczédy-ház.

Inczédy György 1780-ban született. Nyíregyháza város történetében az 1830-as évektől tűnik fel egyre gyakrabban a neve. Egyike volt azoknak, akik a megyétől való teljes önállósodás, szabadság vágyát az elsők között fogalmazták meg, és eléréséért mindent megtettek. Lendületet 1832-ben vett a mozgalom. Inczédy a város tekintélyes embereivel — Báthy Károllyal, Galánffy Dániellel. Kralo- vánszky Andrással és Draskóczy Sámuellel együtt a befolyásos udvari ágenshez, Biermann Mihályhoz fordult tanácsért: van-e reménye Nyíregyházának, hogy a király városi kiváltságait megerősíti?

A gyorsan érkező válasz biztató volt. Törekvésüket nem ellenzi majd az uralkodó, de a szabad királyi városok sorába emelkedésről mondjanak le, mert az olyan terhekkel járna, amit a nyíregyháziak képtelenek lennének elviselni. A városi jogok körülbástyázásáért indított küzdelem mellett maradt Inczédynek ideje egyéb közügyekre is. 1832-ben magyar olvasótársaság létesült Nyíregyházán, amely a későbbi „cassino” alapját képezte. Az egylet célja „a magyar nyelvben leendő előrehaladás annak terjesztése” volt. A kezdeményezők között ott találjuk Inczédy György nevét. A megyegyűlés is elismerte tevékenységét, és számított a személyére. Az 1836-os véres tisztújítás, a tizenegy halottat követelő pártharcok kivizsgálására rendelt bizottságba beválasztották az akkor táblabíra Inczé- dyt.

A városi önállóságért vívott harc végül meghozta gyümölcsét. 1838. január 22-én hirdették ki a privilégiumot. Ennek szellemében fogtak hozzá azon év február 13-án a tisztikar és a tanács megválasztásához. Először a polgár- mesteri székbe Inczédy György ülhetett. Működése emlékezetes marad a város történetében. Igyekezett Nyíregyháza gazdasági, kereskedelmi életét fellendíteni. 1841-ig viselte hivatalát. A tisztújításon újra bizalmat kapott, és megerősítették tisztségében, de ő családi körülményeire hivatkozva „határozottan s visszavonhatatlanul lemondott".

Nem vonult azért teljesen vissza a város ügyeitől. Ezt bizonyítja többek között az is, hogy a belváros első szabályozási tervet keresztülvitelére felkért bizottságnak tagja volt. Aktivitásának másik jele, hogy 1841-ben az első városi zenekar életrehívása körül is ott bábáskodott. A város elöljárói kimondták, hogy ,.miután óhajtandó, hogy a városi hangászok a világgal haladjanak, e mellett közöttük jobb rendtartás is létezzék e tárgyban tervezet készítésével, a polgármester elnöklete alatt, Inczédy György, Hatzel Antal, Pozsonyi János, Kobilicz János és Takács Alajos megbízottak.”

A SZABADSÁGHARC kitörése előtti esztendőben, 1847-ben táblabírának választották meg. A nyíregyháziak első polgármestere 1854-ben, hetvennégy éves korában hunyt el.

Reszler Gábor

végül is nem írhatja meg a szerzők helyett a figurát, megpróbál felszabadultan játszani, s ez sikerül is neki.

Péter menyasszonya a jól- rosszul fölvázolt szerelmi háromszög alig létező negyedik szög. Megíratlan figura, bár Fekete Györgyi mindent megtesz, hogy „lelket öntsön” bele.

A két mama közül Máthé Eta játszik Lengyel Istvánhoz hasonló jókedvvel, a fölvázolt alakok minden humorlehetőségét gondosan kidolgozva. Csorba Ilona szerepeltetése mellett kitűnő ének- hangja szól, merev „operettgesztusai” — különösen az oldott mozgású Vitai András mellett — stílusidegenek.

Anna barátnői (Szeli Ildikó és Závory Andrea) szükségszülte szerepek, időnként megzavarják a szerelmeseket, nehogy túl hamar bekövetkezzék a „boldog vég”, s tovább lehessen írni a dara bot. Színpadi jelenlétük néhány percében jól egyénített figurákat villantanak fel, mint ahogyan Horváth István és Barsy Géza is Péter barátainak szerepében.

Balázs Ádám rendező a műfaj szokványos keretein belül, megbízható, előadást hozott létre, amolyan köny nyű nyári mulatságot, melynek emléke úgy múlik el, mint a napégette vállak pírja, vagy a fagylalt okozta torokkaparás.

Mester Attila

nTmwTmTTmmi

Belgrádi benyomások

tak törvényszerűek s nem is a szocializmus lényegéből fakadtak.

A régmúlt korok újabban jó néhányszor feltámadnak a vásznon. Kiemelkedő visszhang fogadta tavaly San Se- bastianban a Dorotejt, Zdravka Velimirovics komor filmfreskóját (remélhetően nálunk is érdeklődés kíséri majd a premiert). Dorotej szerzetes a XIV. század elején hirdette az igét és gyógyította az embereket. Útja először rózsákon át vezet, aztán — ekkoriban ilyen a kiválasztottak sorsa — megbénítja, sőt megfojtja a rosszindulat. Igaza van a Variety kritikusának: a Dorotej igazi csemege a történelem kedvelőinek. Vatroslav Mimica a Banovity Sztrahina meséjében ezt a filmet is játszani fogják a hazai mozik — középkori love storyt ábrázol. A rendező igazi felfedezése: könnyű kézzel egyesíti az igényes művészi filmek és a kalandos kommerszmozi elemeit. Megrendítő és igaz a bűn- hődés — illetve a megbocsátás — zord szertartásának rajza. Franco Nero ezúttal nem ökölhősként tündököl, hanefn hús-vér embert formál meg — remekül.

Két további film — részerényekkel. Dusán Vukotic Vendégek a Tejútrendszerből című sci-fijének alapötlete remek, a második rész azonban terjengős és fölöslegesen borzongató. Purisa Djordjevic a Királyi vonat-ban — a képernyőn tekinthetik meg a filmbarátok — az ellenállás izgalmas légkörét rekonstruálja, némi didaktizmussal és kicentizett hatáskeltéssel.

A magyar—jugoszláv filmes kapcsolatok hagyományosan jók. Reméljük, a Mephisto és filmkultúránk többi követe éppúgy elismerésre talál „odaát”, mint ahogy nekünk tetszenek a jó jugoszláv filmek.

Veress József

TíiiiunrasíüM*

Társadalom és művészet

(Czakó Gábor újabb kötetéről)

C

zakó Gábor alkotói stabilitása, hogy a társadalmi tér egy-egy nagyobb tömbjének alakításával, s a finom vonalak vezetésével egyidejűleg viaskodik. Művei cselekményét több ágból bonyolítja, s filozofikus hangvétellel, áttételes megfogalmazással — helyenként lírai hevülettel színezve — emeli meg mondanivalóját.

Az újabb kötete meghökkentő címet visel: + A hozzáadást jelölve... Hozzárendelést valamihez. Eddigi írásaihoz, munkássága eddigi tartalmához. Czakó saját alkotói, művészeti problémáival is megküzdve közvetíti véleményét — ezúttal is sok áttétellel — olvasóihoz, s az ellentmondások gerjesztette diszharmóniában keresi, kutatja a közösségeket éltető harmóniát. Amit kezünkbe adott, tizenöt egységből álló novellafűzér. Valamennyi megáll (na) önállóan is, de egymáshoz illesztve regény- szerűen körvonalaz egy sajátosan emberléptékű cselekvéssort, s annak társadalmi töltetű, a művészeti életre kivetített konzekvenciáit.

Két hasonló és egymástól mégis különböző ember — Arcz János és Oroszlán János — megcélozza a művészet magasságait, a sikert. Egymást nem ismerik, s egymástól függetlenül más utat járnak be. Egyikük (Oroszlán) kívülről indul. Bejárja a világot, s közben új hazákat „talál”, többet fetreng fekvőhelyén, mint dolgozik. Intellektuálisan képzett egyéniség, érvényesülése érdekében több, spekulatív lehetőséget is megragad. Minél előbbre jut a világ és a művészet megismerésében, neve minél ismertebbé válik, ő annál pasz- szívabb, gyökértelenebb.

Kölnből írja önmagáról: „Gyáva vagyok, minden szétesik körülöttem, semmise nyugtalanít, ráadásul ez az állapot zavar legkevésbé ...” A másikuk (Arcz) helyváltoztatása szűk területre korlátozódik („két négyzetkilométer”), s dolgozva, megküzdve, intuitív úton törekszik a résztől egészhez vezető keserves utat bejárni. Ismereteiben gazdagodva, aktívabb, tevékenyebb. Czakó mégsem az érvényesülés receptjét keresi az életutak e párhuzamos elemzésével, hanem azt az összefüggést tárja föl, mely a társadalmi környezet és az egyén között szigorú meghatározottságként van jelen. Filozofikus okfejtéssel szövögeti személyes véleményét egységes rendszert mutató hálóvá az életről, a halálról, az érvényesülésről. A helyenként fölvillanó kétkedése mégsem vall bizonytalanságra, inkább olvasója gondolkodását igényli: „... nézzünk körül: ki méri életútját a Teljesség értéséhez vezető út állomásaival, s ki méri egyáltalán?”

Az ellentmondások, érdek- csoportok, viták-marakodások jellemzésével alkalmat talál művészetfilozófiai álláspontjának kifejtésére, s eközben figyelembe veszi a világ változó tendenciáit, a társadalomtudományok jelenben érvényes megállapításait és személyes tapasztalatait. Bár az utóbbiak nem mindig esnek egybe, mégis társadalmi, gazdasági fejlődésünk utóbbi három évtizedét a tartalom kínálta részletezéssel, kritikus hangvétellel, erősebb (a gro- teszkba is hajló) vonásokkal rajzolja meg, de mind a bel-, mind a külpolitikai összefüggések jellemzésében tárgyilagos marad.

Az eltérő művészeti irányzatok vázlatos minősítésével az egymást váltó, a korábbi teljesítményeket fölvállaló irányokra, a statikussal ellentétes dinamizmusra irányítja a figyelmet, mert az olvasó is ott lel elégséges okot a következmények megértésére. Miként a művészettörténészeknek, úgy Czakó Gábornak sem sikerült receptekbe, minden tekintetben helytálló elméletekbe sűríteni megállapításait az egyes irányzatokról. Már a műfaji jellegzetességekben rejlő korlátok miatt sem vállalhatta ezt. Helyette a társadalmi létállapotok (leszorítottság, a szabad önmegvalósítás lehetőségei) fölmutatásában jelzéseivel, irányszabásaival, tőmondatokba sűrített utalásaival késztet gondolkodásra, állásfoglalásra. Ez minden definíciónál többet ér és jelent.

Czakó Gábor írásainak nyelvezete — formai megújuláskészségével összefüggően — kötetről kötetre meggyőzőbb, tökéletesebb. Egyre kevesebb pazarlással végez eredményesebb munkát: közérthetőbben, pontosabban, igényesebben fogalmazza meg gondolatait, s olvasóit gondolkodtatva vonja „bűvkörébe”. Kifejező eszköztárát így igazítja a realisztikusan megragadott valósághoz: kopik a körülményesség, eszközrendszerében utalások is elégségesek a megértéshez. Intellektuálisan a mélybe hatol, kifejezi önmaga egyéniségét is. Az újabb kötet gazdagodást jelent, a szerző címválasztása indokolt, tartalmat, formát kifejező.

(Szépirodalmi, 1982.)

Miklós Elemér

Filmet vettünk a jugoszláv fővárosban. Először jártam Belgrádban ilyen céllal, éppen ezért jegyzetek tömegével felfegyverkezve készültem a munkára. (Csak zárójelben említem meg, hogy ez a megbízatás, melyet sokan irigyelnek és még többen szórakoztatónak hisznek, nagyfokú fizikai megterhelést jelent. Naponta reggel nyolctól délután ötig egyfolytában filmeket nézni, majd felelősséggel dönteni megvásárlásukról vagy elutasításukról, nem sétagalopp-szerű mozizás. Hogy többnyire mégis élvezi az ember? Ez már a „foglalkozás ártalmai” címszó alá írandó. Számomra —- tudom, ez már kisebbfokú skizofrénia — általában még a rossz filmek is érdekesek. Tanulhatok belőlük. S megtekintésük után még jobban becsülöm a remekműveket.)

A jugoszláv filmről az átlagosan tájékozottak tudják, hogy:

— első számú témaköre a második világháború partizánjainak hősi helytállása;

— nemzetközi sikereket elért mestereik vannak (Dusán Vukotic Oscar-díjas, Bula- jics, Mimica és a többiek világszerte nagy figyelmet keltett műveket rendeztek, Ma- kavejev, aki jelenleg külföldön él, zajos szenzációk kovácsa) ;

— az „új hullám” déli barátainknál is tetőzött, most azonban nem beszélhetünk a minőség forradalmáról;

— normáik mások, mint nálunk: a sokkolásnak keményebbek a dózisai, a realizmus partjait pedig — a na- turalisztikus hangszereléssel — meglehetősen kitágították.

Belgrádban ezúttal 25 filmet tekintettünk meg. Vagyis a legfrissebb termést. Az alkotások jórészét a rövidesen nyíló pulai nemzeti fesztiválon is bemutatják.

Szükséges e a mostani mustrát követően felülvizsgálni a jugoszláv filmről kialakított elképzeléseinket, illetve ítéleteinket?

Azt hiszem, nem. Pozitív fordulatról — sajnos — nem számolhatok be. Mestermunkák az elmúlt egy-másfél esztendőben sem születtek. Nasviáhó! olvan a színvonal.

nint a legutóbbi — jó évtize- ie tartó — filmtörténeti pe- iódusban. Vagyis átlagos.

E megállapítások ellenére úzonyos jelek azt mutatják, íogy a jugoszláv filmműyé- zetben ígéretesek a megújulási törekvések, s már érelődnek a fejlődés feltételei.

Hadd hívjam tanúnak és íizonyítéknak a belgrádi áttétel alkalmából látott fil- neket.

A partizán-dossziét természetesen 1982-ben sem csukták be, a tematikai arányok azonban megváltoztak. Kevesebb alkotás dolgozza fel az ellenállás epizódjait: ritkább az „ezt már láttuk” felismerésének csalódása. A rendezőket — ha a háborús eseményekből merítenek ihletet — nem annyira a harcok pátosza, a megpróbáltatások rettenete, mint inkább a tragikus bukás háttere foglalkoztatja. íme egy példa: az

Olaszország bukásá-ban — rendezője Lordan Zaírano- vics — a partizánparancsnok képtelen ellenállni érzelmeinek, majd etikai-taktikai hibákat követ el. Életével fizet gyengeségéért... A dalmát partok mentén játszódó történetben a lengyel Daniel Olbrychski játssza a főszerepet (változatlanul nagyon sok a külföldi művész — nem ritkán nyugati sztár — a jugoszláv filmekben).

Nálunk valóságos antológia kerekedne ki az úgynevezett ötvenes évek konfliktusait és tragédiáit boncolgató művekből. A többi szocialista országban ritkábban fordulnak ihletésért ehhez a világhoz. Éppen ezért megkülönböztetett érdeklődéssel néztük végig Veljko Bulajics Magasfeszültségét, mely — háttérben az első jugoszláv generátor építésével — a Tájékoztató Iroda emlékezetes határozatának következményeiről, a megrázkódtatások politikai és emberi hátteréről szól. Őszintén szólva nem lepődtem volna meg azon, ha a rendező interpretációjában a szocialista országokra hárítja a felelősséget. De nem ezt teszi. Ehelyett igyekszik valamennyi mozzanatot, pro- és kontra-érvet feltárni, azzal a rokonszenves végkövetkeztetéssel, miszerint a torzulások és törvénysértések nem vol-