Kelet-Magyarország, 1982. július (42. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-03 / 154. szám
19»2. július 3. © M ár vagy három napja megállás nélkül esik. Sűrű, apró szemekben záporoz a júniusi áldás, vad, északi szél cibál- ja a fákat. A halász Pázmány Béla mezítláb, felgyűrt nadrágszárral áll a tornácon, az asztalon csirkepörkölt. Azt mondja reggelizik, de ebéd ez inkább, hiszen perceken belül húzzák a delet. Most jött fel a Tiszáról, ma még nem volt falat a szájában. Vastag, átázott nadrágja a kályha mellett szárad, a fekete bőroverálról még mindig csöpög a víz. — Erről a rongyos életről akar írni? — néz fel a tányérból. — Ha nincs jobb dolga... Feláll, kenyeret szel, derekát tapogatva visszazöty- tyen a székre, ötvenéves, s ő sem menekülhetett a halászbetegség elől, reuma kínozza minden tagját. A reggeli fogást firtatom, legyint: néhány apróbb, meg egy háromkilós busa. Még negyven forintot sem keresett. — Lemegy minden időben? — Jól is néznék ki, ha a napsütésre várnék. Kérdezzen meg itt a környéken bárkit, mindenki azt mondja majd, az igazi halászt a pirkadat már a vízen találja. Ha esik, ha fúj. Majd egy emberöltőt, harminchat évet töltött eddig a Tiszán. Véletlenül lett halász. Egyik szomszédjuk lent halászgatott a folyón, néhányszor ő vitte neki az ebédet. Ottragadt.. Dombrádon él, a nyíregyházi halászati szövetkezet tagja. A horgászokról tartják, hogy fognak egy tízdekás keszeget, s néhány nap múltán már kétkilós pontynak mondják. A halász pont az ellenkezője. Szűkszavú, bizalmatlan népség, sosem hallottam még dicsekvő halászt. Pázmány Béla is hallgat élete nagy haláról, csak sokára derül ki, miért nem beszél szívesen a halról. 1980. június 24-ét írtuk. Akkor is szakadt az eső, de a halászt mint mindig, a hajnal ezúttal is a Tiszán találta. — Már fél éve tudtam, hogy óriás harcsa kóborol a környéken, hagytam hát mindent, csak rá készültem. Akkor volt Pesten a nagy mezőgazdasági kiállítás, s kitűztek egy díjat, aki a legnagyobb harcsát felviszi, 20 ezer forint üti a markát. Szóval húzom az evezőt, már messziről látom, a tükörháló fogott valamit. Kezdem felszedni, egy jó darabbal már végeztem is, de semmi, mikor érzem ám, hogy leakadt a háló, nem mozdul. Szidom az eget, töprengek, hát egyszer csak megindul. S benne a harcsa, amit fél éve kerülgetek! De már félig elszabadult, csak a szárnya csonkja tartja. Gyorsan elő a vágóhorgot, be a szájába, de akkor kezdődött még csak a tánc ... ! Ha berántottam a csónakba, a másik oldalt ki. Elölről! Aztán megint újból kezdeni. Ma sem tudom, hogy rángattam partra. Felszaladtam a faluba, hogy segítsenek már biztos helyre vinni, mert egyedül nem bírok vele. Jöttek is vagy hárman, nem akartak hinni a szemüknek. A hossza 2 méter 65 centi volt, a fejének kerülete pedig egy és negyedméter. — Hány kilót nyomott? Elborul a halász tekintete. — Sosem tudjuk meg. Mire a mázsára tették volna, megdöglött. Mikor a partra húztuk, rögtön vittük a császérszállási telelő tóba, hogy ott húzza ki azt a néhány hetet, a vásár nyitásáig. Hétfőn nyitott a vásár, szombaton keresik a halat, de már döglött volt, állítólag megmérték, de én ma sem hiszem. El is földelték rögtön. Azt mondják 90 kilós volt, de ez nem igaz. Tucatnyi ember látta, mindenki a másfél mázsát emlegette. Én, ahogy elnéztem, úgy 140 kilós lehetett. Ezen a környéken száz éve nem fogtak ilyen harcsát. Santiago, Hemingway öreg halásza jár a fejemben, mikor Pázmány Béla feláll, s hív, nézzük meg a kertet. Még gondolni sem szeret arra a nyárra, menjünk hát, járjunk egyet az almafák alatt. Mert két halászat közben a gyümölcsöst ápolja. Ebből építette a házat, nem a halászatból. Mert aljból megélni manapság, pláne folyóvízen ... ! De hajtja az embert a vére, s ott az a drága folyó, azt meg kell nézni mindennap. — Látja, a mai fiatalok már nem ilyenek. Az én fiam is Pesten tanul, kétszer sem volt lent velem a Tiszán. Felőlük már arra folyik, amerre kedve tartja. A háziasszony nadrágot, bőrzekét keres, öltözünk. Megyünk a Tiszára a halász öreg motorján. Szakad az eső, az út jó félórányi, van időnk visszapergetni egy korábbi, fehérgyarmati beszélgetést ... A halászat múltjáról, jelenéről volt szó, s a gyarmati halászati szövetkezet két vezetőjét, Budaházi Miklós főkönyvelőt és Januári Béla főagronómust jó kedvében találtam: nem csoda, csaknem egymillió forint nyereséggel zárták a múlt évet, s országos harmadik helyen végeztek a gyarmati halastavon elért termésátlagukkal. Kezdetben furcsállottam magam is a szót, hogy „termésátlag”, pedig a halászatba is betörtek már régen a korszerű mezőgazdaság terminus technicusai. Fél megyényi területet lát el hallal az itteni szövetkezet, s ha csak a folyóvizekre hagyatkoznának, nem tudni mikor látna halat, a vásárló. Akárcsak az ország valamennyi szövetkezete, a gyarmatiak is a belterjesen kezelt halastavaikban termelik meg az eladott hal túlnyomó részét. Tavaly például ennek még ötödét sem adta a Tisza, a Szamos, a Túr. A folyókon három évvel ezelőtt még 450 mázsa pontyot, csukát, márnát fogtak, most azonban, hogy állandóan nő a Szamos és a Kraszna szeny- nyezettsége ... ! Még szerencse, hogy a Tisza, mikor átballag a Szovjetunióból, patyolattiszta, hála az ottani szigorú környezetvédelmi törvényeknek. De lejjebb, össze- sógorosodván a Szamossal, a Krasznával, és a Lónyai- csatornával, már sokkal rosszabb a helyzet. Mesélik, három esztendeje az emlékezetes Szamos hozta szenny idején mázsán felüli vizát fogtak a tiszalöki zsilipnél. Mikor kiemelték a döglött halat, üvegként törött darabokra. Hol van már a múlt század eleje, amikor Szirmay Antal azt írja a Szamosról, hogy „ ... tavaszkor igen zsíros iszappal a földet kö- vérítti, s legjobb ízű kecse- gékkel és potykákkal a megkárosított lakosoknak szolgál”. Még válogathatott is a különböző folyók halaiban, hiszen a Túrról például azt mondja: „ ... iszapja igen soványíttya a földet, a halai is kedvetlen ízűek ...” Jó lennének ma már e „kedvetlen” ízű halak is, M EZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR Halászok de fogynak, egyre fogynak. S fogynak a halászok is, a régiek szépen elballagnak, a fiatalabb ja meg másutt keresi a boldogulás útját. Mint Gulyás János is Ti- szalökön, aki az apjától örökölt mesterséggel felhagyva beállt postásnak. Igaz, ahol három gyermeket nevelnek, nem szabad a szerencsére bízni a család sorsát. A gyarmati szövetkezetnek is alig húsz folyami halásza van, s elmehet ma már az ember 15 kilométert is a Tiszán, hogy egyetlen hálóval felszerelt csónakot lásson. A jövő útja tehát világos, mesterséges körülmények között kell felnevelni a halat, ha ki akarják elégíteni az igényeket. Igen ám, de a halastavak építése hatalmas összegeket kíván, hektáronként 300—400 ezer forintot. De kinek van erre pénze! Aki fejleszteni akar, egy fillér állami támogatást nem kap, pedig a hal legalább olyan keresett itthon és külföldön, mint a marhahús. Ráadásul egészségesebb is, nem beszélve arról, hogy jó néhány halfajtából szinte nincs az a mennyiség, amit ne tudnánk eladni a nyugati piacokon kemény valutáért... A gát tövében szállunk le a motorról, az ártéren már gyalog megyünk tovább. A bozót nyakig ér, merő lu- csok a ruhánk mire a halásztanyához érünk. Hatalmas diófák borulnak a kis ház fölé, Pázmány Béla bosszúsan mondja: — Már megint járt itt valaki — mutat a sárban árulkodó nyomokra. — Nem hiszi el, lassan már nekünk kell bújkálnunk a haltolvajok elől. Legalább a szerszámot hagynák békén. — Milyen szerszámmal dolgozik ? — Mindjárt meglátja. A túlsó part felé vesszük az irányt. A Tisza árad, piszkos habot, kidöntött bokrokat hoz. — Valamikor használtuk a palónyát, a pirigyet, a lapsolót, de ezek két, sőt hat embert kívánnak. Most jobbára varsázok, meg tükörhálót, véghorgot teszek le. Látja, az ott a végho- "* rog. ötvenkét szemes, kérészálcát tűztem rá. Na, nézzük! Lenyúl a vízbe, szedi szép sorjában a horgokat. Semmi, majd néhány keszeg, két tenyérnyi márna, majd megint semmi, mikor hátrafordul: int, figyeljek. Egy jó hetven dekás kecse- ge. Következik a tükörháló, a legkedvesebb szerszám. Ez fogta meg az óriás harcsát, de volt már benne húszkilós busa, amúr, ötvenhat kilós harcsa, nyolckilós balin. A halász a csónak orrában áll, szemben az árral, s szedi a hálót. Egyetlen hal tűri. hogy a csónakba emeljék, igaz, majd háromkilós, de busából az ilyen ... ! Kanyarodunk újból, a varsákat megyünk „felnézni”. ázmány Béla útközben bíztat: fogott ö már ezzel harmincegy kilós pontyot is. Fent a faluban, mikor mondta, hogy mi a zsákmány, nem hitték. Ekkora ponty nem létezik! Aztán kihúzta a zsákból... Rég volt, majd húsz éve. Már az ötödik, nyolcadik varsát nézzük, egy árva keszeg sincs. Esteledik, az eső is kezd szűnni. A halásztanya tornácán ülünk, lent haragosan csobog a Tisza, valahol varjak veszekednek. Sehol egy lélek, mintha a múlt században járnánk. — Van még itt egy harcsa, azzal még találkozni fogok — mondja csendesen. — Ott a nagy kanyarban fészkel, felül van a mázsán. Meglátjuk ki lesz az erősebb. Kakukk mondja az áldást, valahol lent a mélyben készül a harcsa is. Hogy megvívjon az emberrel. Balogh Géza □ Gaál Béla felvétele KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
