Kelet-Magyarország, 1982. június (42. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-26 / 148. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. június 26.1^^ Nézőtéri gondolatok Visszatekintés az első önálló színházi évadra Mindenképpen bejáratás időszak volt ez az első önál­ló színházi évad: a színház dolgozói részére éppúgy, mint a nagy lelkesedéssel je­lentkező közönség számára is. Növekvő kulturális igé­nyeink kielégítését éppúgy vártuk Nyíregyházán, mint a megye többi városában: a színházi kultúra áldásainak közvetlenebb élvezetét. És valóban: színesebbé váltak az irodalmi, kulturális ren­dezvények művészeink fellép­tével, kiszélesedett a szín­házszerető emberek érdeklő­dése, beszédtémája, hiszen nemcsak vendégszereplő, a tévéből, -moziból ismert, szer­zett átmeneti benyomásokat lehetett megbeszélni, hanem a színészekkel-szereplőkkel ténylegesen lehetett találkoz­ni, velük-rólúk beszélni, eset­leg, alkalomadtán egy-egy emlékezetes alakításukért újra beülni a színház néző­terére. Meg kell egymást szokni: a színészeknek is a közönség alkalmi rajongásait, ame­lyik olykor nem föltét­lenül értékelő elismerés, hanem az itt eleddig ismeretlen színházi emberek iránti udvariassági tisztelet­kor, bókolás, hiszen olykor­olykor még inkább exotiku- mot látunk bennük, semmint a város, a megye társadalmi, szellemi életének aktív tag­jait. — A másik oldalról is ez a helyzet. A tavaly au­gusztus-szeptemberi nagy rajongások, lelkes rádió és hírlapi nyilatkozatok az év folyamán mind visszafogot­tabbak lettek: már nem any- nyira a színház és a város, a művészek és a közönség kapcsolatával, hanem a szín­ház körüli belső viszonyokkal foglalkoztak, elvontabb szfé­rákba vonultak vissza ★ A színháznak volt egy éves műsora, amelyik — nyilván — része a vezetőség általáno­sabb műsorpolitikájának, fel­fogásának. Ez utóbbi, termé­szetesen, csak 4—5 év folya­matában, ismeretében bírál­ható el. Most természetesek a kezdeti nehézségek, hiszen az igazgató, a művészeti vezetés nem találhatja ki eleve, hogy mire lesz képes majd a társulat, az egybegyűlt mű­szaki személyzet. Ezért pem kifogásolható, hogy nemcsak vendégrendező, hanem ven­dégszereplők is jöttek. Ez egyébként is folytatandó gya­korlat, hiszen az ilyen alkal­mak nemcsak belső tapasz­talatcserék a színháziaknak, hanem friss kitekintési lehe­tőségek a közönség számára is< Ez a műsor változatos volt. Fiatalos vállalkozó kedvvel készítettek elő egy másutt még elő nem adott zenés já­tékot; játszottak olyan Moli- ere-darabot, amelyet mosto­hán kezelnek a hazai műhe­lyek; s már a nyitó darabbal is vállalták a Csongor és Tünde életközeiben való el­játszását, annak a kötelező olvasmány nyomasztó nyűgé­ből, emlékéből szándékolt felszabadításával. ★ A nyitási időszak nyilatko­zatai, a hivatalos állásfogla­lások szövegei is meg-megis- mételték, hogy a Móricz Zsigmond Színháznak sajátos eszközeivel, közönségtobor- zó, irodalmi ízlésre nevelő, közönségszervező funkciója van. Maga az igazgató is többször nyilatkozta, hogy a 1182 |4*-t g közönségnek élvezhető, emészthető, igazi színházi élményt kívánnak nyújtani. Ebből a szempontból min­den bizonnyal az Űri muri előadása járhatott az élen: azzal a merész vállalkozás­sal is, hogy egy nem létező, de a regény alapján pontosan összeállítható (és össze is ál­lított!), dramaturgiadlag jól felépített Móricz-darabot játszottak. (Most, hogy a Vígszínházban az eredeti Mó­ricz darab és a körülményes- kedő rendezés oly látványo­san bukott meg, az itteniek eljárása még megbecsülen- dőbbé vált!) Az Úri muri kö­zönségsikere is jelentős lett. Hasonlóképpen indult a Csongor, bár a közönség' nem kísérte végig kitartással, és igen szép előadás volt a Szókratész védőbeszéde is, — amelyiktől viszont a bérlők 'nagyobb része is távol tartot­ta magát. Sikeres, színes vállalkozás az Amphitryon, hasonlókép­pen az Ez aztán szerelem (kár azonban, hogy az utób­bihoz énekelni is kellően tu­dó női főszereplőt nem talál­tak); kellemes színházi estét biztosított — a bemutatón, lab­darúgó világbajnoksági ellen­hatások ellenére is — a Ma éjjel megnősülök, amelynek várható, megérdemelt sikerét egyelőre a nem nyíregyházi előadások bizonyítják. Talán nem igazságtalanság, ha a többiektől elkülönítve említem a Búbos vitézt, ame­lyik okos és szerencsés be­mutató volt; a sok előadás népes közönsége nyilván már a jövő évtizedek akkorra fel­nőtt publikumát toborozza, s a társulat számára is, úgy látszott, jókedvű „kiegészítő” foglalkozása lett. Inkább tévedésnek, mint hibának tartom a Szép ma­gyar tragédia színrehozatalát. Ezt a meglehetősen követ­hetetlen cselekményű-mon- danivalójú, inkább csak una­lomig ismétlődő gusztusta- lanságai miatt „emlékezetes” előadást igyekezzünk gyor­san elfelejteni, annál is in­kább, mert nem ez a fajta stílus, játék, színház volt jel­lemző magára az egész évad­ra. örülhettünk, hogy színé­szeink nagy része szépen, ért­hetően beszél; talán nem in­dokolja a kis színház az oly­kor túlságosan erőltetett, or- ditós szövegelést. — Az elő­adások mozgáskultúrája ér­dekes és változatos, még az olykor igen nagy személyzet mozgatásakor is; mértékkel törekedtek egy-egy hatásos színpadkép, felvonászáró ki­alakítására is, helyesen, hisz az ilyesfajta látvány szüksé­ges kelléke az érdékes szín­háznak. Talán a kisgyerekek „mindig hatásos” szerepelte­tésével kellene takarékosab­ban bánni: a Csongorban még kedvesnek találhattuk a Tragédiában már bosszantó és értelmetlen. — Gondos, igényes, figyelemfelkeltő díszletezést, színpadberende­zést kaptunk; a zsinórpadlás lehetőségeivel finoman éltek, a mozgatható elemek és az előszínpad használatával szinte kibővitették lehetősé­geiket. Vagyis: technikailag is bővítették színházi ismereteinket, élményeinket, tehát nevelődtünk, növeked­tünk az ismeretekben és többnyire jól is szórakozhat­tunk. Itt, az évad végén idekí­vánkozik néhány gondolat a továbbiakat illetően: — Határozottabban kellene végrehajtani az eredeti ter­vet, hogy t. i. a színházba betévedő emberből, színházba szívesen és rendszeresen já­ró, a színházat szerető kö­zönséget neveljen a Móricz Zsigmond Színház. Elsősor­ban azzal, hogy a hagyomá­nyosabb dramaturgia szabá­lyai szerint, apránként halad­va az elvontabb és nehezeb­ben érthető darabok és ren­dezés felé, inkább a „szabá­lyosabb”’, áttekinthetőbb cselekményű színműveket ré­szesítsék egyelőre előnyben. (Van ilyen a világirodalom­ban bőven: nem egynek ki­váló rendezésére éppen igaz­gatónk mutatott máig emlé­kezetes példát!) Ebből következik, hogy ha akadna olyan monodrámai vállalkozás, mint ebben az évben a vendég Jordán Ta­más szép bemutatója, akkor is a hozzánk közelebb álló, kevésbé elvont témakörben, esetleg egy este két rövid, jobban emészthető darabbal kellene jelentkezni. Nem el- vetendők a kísérletek, de nem magában a színházban, hanem esetleg másutt a vá­rosban, a TIT vagy a műve­lődési ház kereteiben, felol­vasó színpad formájában akár, — de nem a „közönség- toborzó”, bérletes program során. — Szó van arról, hogy a Népfront körül színházi ba­ráti kör alakul: nagyon hasz­nos lenne, a színháziak is kedvezően nyilatkoztak a tervről. Fontos lenne, párhu­zamosan, hogy a közönséget, főleg a diákságot, megismer­tessék a színház, a dráma történeti, dramaturgiai, tech­nikai kérdéseivel, pl. egy- egy 8—10 előadásos, illuszt­rált ismeretterjesztő sorozat­ban — pl. a TIT keretei kö­zött, a felszabadult szombat délelőttökön. — Érdemes len­ne színházismertető sétákat szervezni: ilyenkor szakem­ber vezetésével járhatnánk végig a színházat a pincétől a padlásig, s megismerhetné a közönség a rivalda „másik oldalának” berendezéseit, az előadások masinériáját is, kellő tanulsággal. — Gondolkozzanak el a helyi és országos sajtóban megjelent, olykor egymásnak ellentmondó kritikákon; be­csüljék meg azt az országos érdeklődést, amely megnyil­vánult a színház és munkája iránt az első perctől fogva az összes fórumokon — de nyu­godtan és kitartóan igyekez­zenek megvalósítani saját, átgondolt céljaikat, a rendel­kezésre álló lehetőségek maximális kihasználásával —, ahogy ezeket az elveket oly rokonszenvesen fogalmaz­ták meg első társulati ülésük alapokim anyában. ★ A „bejáratás”, az akklima- tizációs idő még tart. És el is húzódik, hiszen még nem ké­szült el teljesen a színház minden kiszolgáló épülete, létesítménye, a színészház istb. Bízzunk azonban a kezdő évad biztató jeleiben: ezek sűrűsödését, eluralkodását kívánjuk a továbbiakra a színház tagjainak, dolgozói­nak, Nyíregyháza és a megye kellemes színházi élményekre vágyó közönségének is ... Margócsy József ez az utca görbe utca utcák gyöngye volt ez utca fogadója mállik régen ékes neve Görögkancsó görög habár rég nem lakja kancsója is összetört rég se lépcsője se lakatja elkerüli ritka vendég kaffog mocskos két kutyája ajtaját a szél cibálja ablaka csak egy drótszálon leng hogy éppen el ne szálljon aki ide hazatérjen nincs már olyan porveréb sem olykor egy-egy pirókegér téved erre télidőben zegzúgon tán ő csak elél ha meg nem hát tovaindul lesz az utca sivataggá régi utca görbe utca málladozó Görögkancsó déli nap se látogatja kéményére száll egy varjú régi hírét károgtatja Vázlatféle Képes Gézáról „Költő? — Az igazak közül való: csoda­gyerek — virtuozitása inkább akadályozta magáratalálását, de egyike lett modern köl­tészetünk legférfiasabb éneklőinek, s jó ide­je mind tágabb körökön, s egyre magasabb­ra hág fel.” (Keresztúry Dezső) „Húsz évvel ezelőtt még fel tudtam ismer­ni egy-egy fordításáról, hogy csakis ő for­díthatta: ma már csak az eredetit érzem bennük: Képes Géza a költészet mindensé- géből érkező hangok antennájává tudott vál­tozni.” (Hegedűs Géza) Küllemét hadd ne írjam le. Arra itt a fénykép. S a szellem emberénél amúgy is mellékes a porhüvely minéműsége. Fonto­sabb az esemény, ami összehozott minket, s amin szerencsém volt részt venni. Június 10-én Mátészalka fia hódolt a szülőföld előtt: nagy értékű érem- és plakettgyűjteményét adományozva a Szatmár Múzeumnak, a vá­rosnak, a szűkebb hazának, Szatmárnak. Zavarban vagyok, ide írjam-e: tegeződünk. Tegeződünk, mert tegez mindenkit, s elvár­ja, hogy ugyanígy szólítsák. „Te” — ízlelget­tem a szót, amit napjában százszor haszná­lok, s most mégis, nehezen állt rá a szám. De, amikor azt mondta: őt az egész világ te­gezi, s Gézának szólítja, feloldódott a görcs. Figyeltem az ünnepi napon. Láttam meg­hatott zavarát, amint ajándékot adott: tör­lesztette a 73 éve kapott kölcsönt. Vizslat­tam ebéd közben. Jegyeztem érveit, bámul­tam indulatait — ezeket szerettem meg leg­inkább —, amint egy-egy nyelvészeti kérdés, történelmi okfejtés kapcsán felcsattant. Nem biztos, hogy mindig igaza volt. De ez az in­dulat, irigylésre méltó. Később, kettesben beszélgetve mozaikkoc­kák peregtek elém, amikből most egy arc­képet kellene felépítenem. Egy vázlatot mindenképp. Egy diáklány az ünnepségen Képes Gézát idézte: „Ősszel más nem ment ki a Kraszna part­jára, csak én. Néztem a köd lovait, amint belegázoltak a folyóba szügyig — ittak, po­fájukról kétfelől csurgóit le a víz. Néztem őket, néztem a zübörgőt, ahol egyszer bele­fulladtam a vízbe — nem majdnem: csaku­gyan. Úgy húztak ki a partra, holtan. De meggondoltam magam és élni kezdtem újra. Még ma is élek. A zübörgő pörög-forog még, mint a saját farkát üldöző kutya. De a ködlovak elüget­tek a semmibe. Milyen jó lett volna az egyik hátára felülni!” Versek hangzanak el. Közben az életrajzot olvasom. Mátészalkán született 1909-ben. Apja kovácsmester. Sárospatakon érettségi­zett. Eötvös-kollégista, magyar—német sza­kos diplomát szerez. Sárospatakon tanít 1933-tól 1940-ig. A világháború éveiben a Honvédelmi Minisztérium polgári alkalma­zottja. Tevékeny részese a tiszti ellenállási mozgalomnak. A felszabadulás után a rádió irodalmi osztályán dolgozott; 1954-ben meg­szervezte a Magvető Könyvkiadót; 1958-tól 1966-ig a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetének osztályvezető­je. József Attila-díjas. A helsinki egyetem díszdoktora. Könyvei 1933-tól jelennek meg. Máig 16 verses- és nagyjából ugyanannyi műfordi- táskötete látott napvilágot. Tanulmányíró. Budapesten negyven éve él. A szülőföldnek, az évek sokasodásával mind gyakoribb láto­gatója. — Mindig'csábító nekem, hogy haza jöhe­tek. De eddig egyszer sem történt meg ve­lem, hogy olyan nyugodtan eljöhessek. Most jelent meg például a legújabb művem. Sal­vatore Quasimodo válogatott versfordításai. Mielőtt elutazhattam, kilenc példányt Olasz­országba kellett küldenem egy nemzetközi pályázatra ... Ök kérték tőlem. Vagy nye­rek, vagy nem nyerek, nem érdekel. De ne én kövessek el olyan hibát, hogy ne indul­hassak a pályázaton ... Most írni kellene az apáról, a kömyék- szerte híres kovácsmesterről. „Porlad ő s a tujafagyökér lenn/ csontjaiból kioldja a me­szel és szenet./ Fejsze, kasza, abroncs, mit ő formált merészen,/ munkában fényesed­nek, de ő nincs már sehol./ Szerszámain ki­hűlt, mint üvegen a lehelet,/ szép kezének nyoma. Ok kopnak, öregszenek/ s kongatják az üllőt új, ifjú mesterek.” Szólni kellene a korabeli Mátészalkáról, ahol nem volt gimnázium. Ha nincs egy Fi­lep Gusztáv nevű református tiszteletes, Ké­pes Géza sosem jut Patakra, apja nyomdo­kain halad: szép gondolatai, szóképei a megmunkált vasban öltenek testet. Lehet, hogy amit csinál, akkor is remek lett volna. Filep Gusztáv négy hét alatt tanította meg a gyerekkel négy év latinját oly sikerrel, hogy nem sok idő múltán nemzetközi folyó­irat jelentette meg hibátlan latinsággal Írott költeményét. Homérost pedig kapásból for­dította versbe. Az életrajz minden további pontja egy-egy regény. Patakon tanított. „Volt itt egy angol intézet. Három született angol, és egy ame­rikai professzor működött itt. Az intézetet — mondván: angol kémközpont —, 1940-ben megszüntették. A professzorokat elküldték. Szolidaritásból én is elhagytam Patakot. Pestre mentem. Ott álltam minden nélkül, ki voltam téve a világűrbe. Erről sosem be­széltem életemben. De én, Képes Géza, nem maradhattam egy olyan Patakon, ahol telje­sen felülkerekedett a náci szellem.” Végül a Honvédelmi Minisztérium külügyi osztályára került, mint finn, francia és an­gol fordító. Ez fordulópont lett életében. „Két főnököm volt. Az egyik fasiszta, a má­sik pont az ellenkezője. Ez be akart engem szervezni az ellenállásba, de kiderült, én már az ő fiókját nyitogattam, és kiszedtem a német katonai attasé pecsétjét. Ezen aztán jót nevettünk. Remek dolog volt ez a pecsét, segítségével sok üldözöttet tudtunk kimene­kíteni. Ám, egyszer hadd mondjam ki, non vált hasznomra, hogy az ellenállásban dol­goztam. A német fogságból halálos betegen szöktem meg. Halálra voltam ítélve. De a felszabadulás után mégis nehezen helyezked­tem el. .. Egyszer majd részletesen megí­rom. Persze aztán később, szükség volt rám...” Míg beszélgetünk nevezve, hol kimondatlanul hQZz^pgapfe, bárnjely té­mánál előbukkanva szerepelnek oiyán, az életét meghatározó fogalmak, mint a nyelv, a haza, a történelem, s a bölcsőhely: Szat­már. Játékba kezdünk. Komoly, felnőtt já­tékba. Azt kérem: „Mondd, ami e fogalmak­ról azonnal eszedbe jut. Mint amikor a pszichológus kéri: rögtön mondj ki mindent, amit egy szóhoz asszociálsz. Kezdjük azzal: Szatmár.” „Szatmár .. . Egy ember, aki másképpen gondolkodik, másképpen beszél, mint az or­szág más részén lakó emberek ... Én ra­gaszkodtam ehhez a nyelvjáráshoz, de ami­kor 7. gimnazista koromban feleltem a ka­tedránál, az egész osztály röhögött. Mindent el kellett követnem, hogy leadjam a jelleg­zetes színeket, ízeket. Ez volt az iskola kö­vetelménye, hatása, talán bűne...” „Azt mondom: nyelv.” „A nyelv jelenti a nemzetet. A nyelv meg­tartó erő. Éppen ezért, rettentő fontos. S ezért kötelességünk törődni mindazokkal, akik a mi nyelvünket beszélik .. „Mi jut eszedbe: haza, magyarság?” „Voltak válságos korszakaim, amikor ar­ról volt szó, elhagyjam-e az országot, vagy sem? Ha elhagyom, nem lettem volna hazát­lan. Akadt volna nem egy ország, amelyik szívesen befogad. Azonsam erről egy fél pil­lanatig sem lehetett szó Neon óhajtottam el­menni. Egyrészt politikai iSgyek miatt kel­lett felelősséget vállalnom. Mondtam, itt vagyok... Ha kimegyek, végem van. A ha­zám a nyelvem... Görögországi '.n jártam, s írtam egy verset, arról szól, hogy Delphi- ben elmentem a jósnőhöz, aki kétértelműén mondta: „Bár idekötne a táj, a hazád nem csal sose, siess hát hazatérni, öröm ott ami vár, nem üröm.” Csakhogy, ennek van egy másik olvasata is: „Bár, idekötne a táj. A hazád nem! Csali Sose siess hát hazatérni. Öröm ott, ami vár? Nem! Üröm!” Kell-e mondani, melyik olvasatot vallom magamé­nak? Bármerre jártam a világon, mindenütt magyar magamat kerestem. „A telkemet olvasom, különös könyv, amit ismeretlen szerző írt ismeretlen jelekkel. Ha villamoson utazom, elmerülök könyvemben, mint breviáriumában a pap: megtalálom benne minden napra az irányt adó igéket. Tegnapra, tegnapelöttre, mára. De én a hol­napra, holnaputánra szóló igéket olvasom legszívesebben. Szemem előtt megnyílnak a jövő kabalái, az örökké éhes örvények, az örökké unottan ásító szakadékok, s az éggel örökké egybeforró, felhőövezté hegycsúcsok. Látom a tetteket, mik a hegycsúcsokról a mélybe zuhannak mint a kövek s a szakadék vagy az örvény elnyeli őket. S látom a szán­dékokat, mik a csúcsról elröppennek mint a madarak s a végtelen elnyeli őket. A könyv­ben már meg van írva, hogy kő vagyok-e, vagy madár vagyok-e. Én a mélybe zuhanó köveket is szere­tem ...” Speidl Zoltán KM Szepesi Attila: Görögkancsó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom