Kelet-Magyarország, 1982. június (42. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-26 / 148. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. június 26. Q DURKÓ GÁBOR RAJZA Mit A tud I az % AKT ■ Menedzser az amatőr képzőművészetnek Sokáig gazdátlanok voltak. Ez néhol a „beltenyészetnek” kedvezett, a befeléfordulást, az elkülönülést, a sértődött­séget táplálta. Aki amatőr, az gyanús, az egyéb „bűntettre” is képes. Sokan tettek — és tesznek — egyenlőségi jelet az amatőr és a dilettáns kö­zé, akik között valóban akad­nak önjelölt zsenik, kis te- hetségűek, vagy éppen tehet­ségtelenek. Mindez csaknem odáig vezetett, hogy az ama­tőr művészek gyakorlatilag nem tartoztak sehová, nem volt menedzserük, vagy igen esetlegesen, alkalomszerűen találtak megértőkre, támoga­tókra egy-egy üzem, intéz­mény, művelődési ház, klub, baráti kör vezetőjének jóvol­tából, aki szimpatizál az amatőr mozgalommal, eset­leg magarf ish'öO'üveli- annak valamely ágát. Ügy tűnik, e gazdátlanság véget ér: tavaly megalakult egy országos — nem társaság, nem szerv — tanács, mely­nek rövidítése a stílszerű AKT. Magyarul: Amatőr Képzőművészek Tanácsa. A szervezet célja: a vizuális­plasztikai jellegű művészetek iránti érdeklődés széles körű felkeltése, terjesztése, aktív közreműködés a megye köz- művelődésében. Minél több emberben felkelteni és ki­fejleszteni az érdeklődést a tárgyformáló és vizuális mű­vészetek iránt. Célja továb­bá: az amatőr művészetek gyakorlati bázisának kiépíté­se, fejlesztése. A szervezet­nek az lehet a tagja, aki a megyében vizuális művészet­tel foglalkozik és a szerveze­ti szabályzatot kötelezően el­fogadja. Fél éve alakult meg a Sza- bolcs-Szatmár megyei amatőr képzőművészek tanácsa, az az érdekképviseleti szervezet, amely eddig nem volt, s amelynek több mint száz tagja vág,]. A, Művelődési Mi­nisztérium es a Népművelési Intézet jóváhagyásával, a megyei tanács művelődés- ügyi osztálya, a megyei és vá­rosi művelődési központ szer­vezésével alakult meg a me­gyei AKT. Vajon az amatőr képző­művészeknek ez a hivatalos szervezete megoldja-e a sok évig vajúdó problémákat, mint az alkotóműhelyek hiá­nya, az egészséges kontroll és önkontroll, a munkák tár­gyilagos és segítőkész elbí­rálása, zsűrizése, alkotói vi­ták rendezése, a korábban el­harapódzott illegális, nem zsűrizett anyagokból rende­zett tárlatok leállítása, egy­ben a sokszor áhított pályá­zatokon, tárlatokon való sze­replés az egyenlő esélyek gondjait. Nagy Mihály nyíregyházi amatőr képzőművész, szob­rász, a megyei szervezet tag­sági szavazattal megválasz­tott elnöke, olyan eredmé­nyekről adott tájékoztatást, amelyek az amatőr képző- művészeti mozgalom megúju­lásának, az alkotó erők ki­bontakozását vetítik elénk. A legkülönbözőbb foglalkozás­beli emberek — orvosok, ta­nárok, szakmunkások, hiva­tali alkalmazottak, diákok — foglalkoznak megyénkben a vizuális művészettel, termé­szetesen nem azonos képessé­gek birtokában. De a több mint száz amatőr képzőmű­vész mindegyike „felmutat­ta” a névjegyét, ugyanis a szervezetnek az lehet a tag­ja, aki legalább egy zsűri­zett, értékes munkát le tud tenni az asztalra. A megyé­ben igen jelentős dolog, hogy száz olyan amatőr alkotó van, aki munkája, foglalkozása mellett művészi tehetségét is felszínre igyekszik hozni. Igaz, szétszórtan élnek az amatőr művészek a megyé­ben, de a szervezet most már gondoskodni tud számos al­kotási, tanulási és egyéb le­hetőségekről. Alkotóműhelyt kaptak az amatőr képzőművészek — ép­pen a szervezet megalakulá­sa eredményeként is — a megyeszékhelyen a volt váro­si művelődési központ épüle­tében. Az alkotáshoz szüksé­ges anyagokat is — egy bizo­nyos mennyiségben és ha­tárig — megkaphatják, ami nem mellékes. Az amatőr művészkedés olyan hobbi, ami könnyen elviszi a havi kereset egy tekintélyes ré­szét. Eddig mindenki saját zsebből vásárolta meg a szűk-, séges anyagokat, eszközöket. Ezek nagyrészt most már az alkotóműhelyben elérhetők, melyet — mint a megyei el­nök mondta — még be kell lakni. Még sokan nem élnek a lehetőségekkel. A tuzséri alkotötelep is szé­lesebbre nyitja kapuját, jó alkalmat teremt az összeba- rátkozásra, a véleménycseré­re, a tanulásra. Az egészsé­ges kontrollt és önkontrollt azok a rendszeres találkozá­sok, szakmai viták is erősí­tik, melyeket a szervezet a Képzőművészeti Alap-tag művészekkel kezdeményez. Ugyancsak a zsűrizések, a ki­állítások, a pályázatokon való részvétel zavarait szűri ki az az intézkedés, hogy a mun­kák elbírálásában, a zsűriben ezután ott lesznek az amatőr képzőművészek is. Ez segíti abban, hogy a vo­nal alatti munkák el se jus­sanak a zsűri elé, vagy ha igen, onnan tovább, ne, s a közönség csak értékes tárla­tokon ismerhesse meg az amatőr képzőművészek mun­káit. Megszűnnek a fekete tárlatok, az egyéni kezdemé­nyezésű zugkiállítások. Az országos pályázatokról, sorra kerülő tárlatokról a megyei szervezet minden tagját tájé­koztatja, hogy egyenlő esé­lyekkel vehessenek részt azo­kon és ne legyen hátrány, ha valaki a nagyobb városoktól távolabb él és dolgozik. Ez a szövetség szervezi majd a megyei amatőr művé­szeti tárlatokat, rangsorolja azokat, akik „megérettek” az egyéni tárlaton való bemu­tatkozásra. Szervezni kívánja megyeszerte az üzemi tárla­tokat is. Felmérik a lehető­ségeket, rögzítik hol, milyen jellegű kiállítással segíthet­nék a vizuális kultúra ter­jesztését, netán a lakás-, a környezetkultúra fejlesztését. Üzemi támogatók máris akad­nak — Kisvárda öt ipari üze­me alkotói díjat létesített, a nyíregyházi dohánygyár szak­kört tart fenn, a SZÁÉV is támogatja az amatőr képző- művészetet —, de még na­gyok a lehetőségek. A megyei AKT létrejötté­vel és tevékenysége eredmé­nyeként a megyében élő amatőr képzőművészek lehe­tőséget kaptak arra, hogy munkáik java hasznára vál­jék az általános művészeti életnek. Egymástól és a már „jegyzett” főhivatású képző­művészektől is tanulva fej­lődjenek és úgy dolgozzanak egyénileg, hogy mégis egy közösségbe tartozónak érez­hetik magukat, amely anya­gilag és erkölcsileg támogat­ja igyekezetüket. Sok téves, elmarasztaló be­idegződést kell azonban le­küzdeni magunkban, hogy ne vegyük egy kalap alá az ön­jelölt és hivalkodó, valójában tehetségtelen „amatőrködő­ket” és azokat, akik pihenő óráikban, saját kedvtelésből próbát tesznek, vajon ben- nük van-e az „isteni szikra”, a tehetség szikrája. Ha ez a szikra fellobban — és külső bírálók is megerősítik —, kár lenne kioltani, hamvadni hagyni. Ha pedig nincs meg, ez a szervezet is segíthet ab­ban, hogy a kísérletező szem­benézzen önmagával és ne próbálkozzon a lehetetlennel. Talán ez is erkölcsi köteles­sége lesz az amatőr képző­művészek megyei elnökségé­nek, hisz a meg nem értett tehetség — aki valójában nem tehetség — nem csak és első- sorban társaira, hanem ön­magára nézve is veszélyes. Mert „önrombolóvá” válhat... Páll Géza 90 EVES LENNE Szántó Péter: Családi sör A z egyenházak között egyenmelegítős kis­gyerekek szaladgál­tak, vasárnaponta pedig ijesz­tően csattantak a hetedik­nyolcadik emeletről kihají­tott borosüvegek a homoko­zó kőkáváján. Néhányan egé­szen pontosan céloztak. A ka­masz gyerekek ilyenkor azzal szórakoztak, hogy körberö- högték a csupa ködös szemű népbarátból álló Utcaszínhá­zát, mig azok el nem rohan­tak. A földig érő fekete szok­nyás színésznő szikrázó szem­mel sziszegett a bunkó pro­likra. Annál nagyobb volt utána a röhögés. A baj azonban a tantival volt. • A tanti hetvennyolc éve­sen, fürgén és vidáman érke­zett haza a kórházból, mi­után féljőrültté tette az ápoló­nőket, éb túlélte a comb­nyaktörést. Bozsics Guszti szerint, ha ez így megy to­vább, nevezni kéne a tantit a Los Angeles-i olimpia va­lamelyik atlétikai számára. Végső soron maguk okoz­ták ezt a kényelmetlen hely­zetet, hiszen a lakásigénylé­sükbe azt írták: öt fő. Meg is kapták a másfél szobás taná­csit, s akkor megsajnálták, magukhoz költöztették a né­nit. Ettől kezdve viszont Bo­zsics Guszti akkor volt bol­dog, ha éjszakai műszakra került a buszával, mert nap­pal igazi ágyban alhatott, nem három hokedlin, mint amikor éjszaka mindannyian otthon voltak. Az is baj volt a tantival, hogy valaha Gömbös Gyula komornája volt, s bár sosem derült ki, mire kellett Göm­bösnek a komorna, a tanti ez­zel még dicsekedett is. Guszti Lajtha László zeneszerző emlékezete B udapest közepén, a Váci utca és Havas utca sarkán egy épü­leten elhelyezett márvány­tábla hirdeti, hogy „E ház­ban élt és maradandó érté­kű művet alkotott dr. Laj­tha László Kossuth-díjas zeneszerző és népzenetu­dós”. A szűkszavú, de min­den zenét szerető emberben tiszteletet keltő szöveg nem kisebb művésznek állít em­léket, mint annak, aki Bar­tók Béla és Kodály Zoltán után a magyar muzsika rangidős mestere volt, egy­ben társuk a népdalgyűjtés­ben. Lajtha 1892. június 30- án született Budapesten, te­hát most lenne kilencven esztendős. 1963. február 16- án halt meg. Lajtha László igen termé­keny zeneszerző volt. Ki­lenc szimfóniát, tíz vonós­négyest, sok zenekari és kamarazene művet, több filmzenét, balettet, számta­lan a capella kórust kom­ponált, és opuszait népdal- feldolgozásokkal egészítette ki. Ilyenek: a Széki csár­dás, Udvarhelyi táncok. Soproni képek, Vas megyei kuruc képek. Tekintélyes mennyiségű fonográf fel­vételt, cikket, tanulmányt hagyott hátra. Publikáció­kat, melyek főleg a népze­nével, népdalgyűjtéssel fog­lalkoznak. A Zeneakadémi­án Herzfeld Viktor kedvenc tanítványai közé tartozott. Herzfeld a zeneszerzésre, Szendy Árpád zongorára oktatta. Tanulmányait még az első világháború előtt Lipcsében, Genfben, majd 1911-től Párizsban folytatta Vincent d’Indy növendéke­ként. 1914-ig évente több hóna­pot töltött a francia főváros­ban, megismerkedett a kor legjobb művészeivel, sikerei voltak, és több szerzemé­nyének párizsi kiadója lett, így a Salabert, Leduc cég. 1913-ban a budapesti tu­dományegyetemen politi­kai gazdaságtanból szerzett doktorátust, és hamarosan a Nemzeti Múzeum hangszer­gyűjteményének őre, utóbb a Néprajzi Múzeum népze­nei osztályának munkatár­sa lett. Bartók és Kodály népzenekutató és gyűjtő munkájába 1910-ben kap­csolódott be. Mindmáig je­lentősek a Nyugat és az Eth- nographia hasábjain meg­jelent tanulmányai a nép­zenéről, a kutatás módsze­reiről, a magyar zenetudo­mány technikai előfeltéte­leiről, a népies játékokról hazánkban. Szerkesztette a „Népzenei monográfiák” cí­mű sorozatot. — Igen nehéz a népzene fogalmát meghatározni — írta 1936-ban —, mert azt jelentené, hogy a valódi ké­pét akarjuk megrögzíteni egy olyan folyamatnak, amely állandóan változik. Feltűnést keltett „A ma­gyar néptánc” című tanul­mánya, hiszen akkor még a néptánckutatás a legfiata­labb tudományok közé tar­tozott. A többi között meg­állapította: — Páros táncaink általá­nos jellegzetessége az, hogy a férfi és a nő nem azonos stílusban táncol. A magyar paraszt táncban a nők so­hasem táncolnak az úgyne­vezett „nagy lépés”-es stí­lusban, nemigen ugranak, és mindig több mértékkel és kevesebb heves mozgás­sal járják, mint a férfiak. Ami Lajtha pedagógiai tevékenységét illeti: sok eredménnyel büszkélked­hetett: 1919-ben a Nemzeti Zenede tanára, később igaz­gatója, majd tiszteletbeli igazgatója lett. Nála tanult kiváló karmesterünk, Fe- rencsik János is. A felsza­badulás után a Magyar Rá­dió igazgatói posztján mű­ködött. 1951-ben népzene- kutatói eredményeiért tün­tették ki Kossuth-díjjal. Egyébként korán érték el­ismerések. Már 1929-ben el­nyerte III. vonósnégyeséért ■az amerikai Coolidge-díjat. ö volt az első magyar mű­vész, akit a Francia Aka­démia levelező tagjává vá­lasztott. Betöltötte a Nem­zetközi Népzenei Tanács al­elnöki posztját. Nagy vissz­hangot keltett a magyar népzenéről szóló előadása 1962-ben a párizsi Sorbonne egyetemen. M ai értékelés szerint „zeneszerzőként si­kerrel egyesítette kompozícióiban a francia zenei hagyományokat a ma­gyar zenei hangvétellel”. A Zeneművészeti Főiskola har­madik emeletének 24. szá­mú tantermében függ a fa­lon dr. Lajtha László fotó­portréja számos híres ma­gyar muzsikus arcképével együtt. Ott tanította egy esztendőn át, hogyan kell népzenét gyűjteni és leje­gyezni. Halála után Párizs­ban jelentős francia zene­tudósok és zeneszerzők kü­lön kötetben értékelték Lajtha nagyszerű munkás­ságát. Kristóf Károly esküdött rá, hogy emiatt ma­rad ki rendre a jutalmakból, kitüntetésekből. Jóllehet a főnökség azért haragudott rá, mert Gusztit nem érdekelték az élet szigorú törvényei. Is­merősöknek ott is megállí­totta a buszt, ahol nem volt megálló, az integető kisgye­rekeket akkor is fölvette, ha emiatt pirosban az útkeresz­teződésben rekedt. Ráadásul a felesége időnként bejárt a telepvezetőhöz botrányt csi­nálni, amikor lila és zöld mo­noklik voltak a szeme alatt. Egyébként a tisztességes dolgozók számára nyilván­való volt, hogy Gusztinak azért vonták meg a prémiu­mát, mert éjszakai járaton — utas nem lévén — költözte­tést vállalt Kőbányáról Lágy­mányosra. Ellenőrzéskor egy kolóniái szekrénysor, két re- kamié volt a buszon, a „rokkantaknak” jelzésű szé­ken pedig két süldő malac vi­sított. Hiába röhögött Guszti, hogy mindnek bérlete volt, az ellenőr megkérdezte: ho­gyan került Lágymányosra, amikor Csepelen kéne len­nie?! Ne legyen nekik se jobb, mondta Guszti, és másnap behúzott fékkel gurult végig a remizen. Poroltóval kellett eloltani a fékpofákat. A baljóslatú Családi sört Guszti felesége hozta haza. Szép, csatos, sötétzöld üveg­ben. A liternyi sör sejtelme­sen derengett át a palackon. A másik Bozsicsné, Guszti anyja mondta is rögtön, meg kéne inni, mielőtt a gyerekek hazaérnek. Guszti azonban kinyilatkoztatta, hogy ő csak jégbe hűtött sört iszik. Ezért bedugták a palackot a Szara- tovba. Majd csak lesz vele valami. Elsőbben is a tantinak el­tört az ujja. Guszti anyja, megkorosod­ván, egyre rosszabb alvó lett, s az éjszaka közepén meghal­lotta zörögni a hűtőszekrényt. A kézitusa során az ő kezé­be került a söprű, a tanti meg minden igyekezetével a hóna alatt tartott Családi sört védte. Nem baj, vélekedett Guszti, azért fog ez még Los Ange­lesben fittyet hányni. Másnap Guszti éjszakai műszakba ment. ő örült neki, a főnökség azt hitte, bünte­tés. Büntetés, mert Guszti előző délelőtt meglátott egy szép fenekű lányt, s hogy alaposan szemügyre vehesse, hirtelen visszatolatott ötven métert a busszal, legalább negyvennel. Egy kismamánál — mondják — elkezdődtek a tolófájások, egy másik utas pedig csuklási rohamot ka­pott. — Nem tudom, mit kekec- kednek? — méltatlankodott Gusztiné. — Még ha megmö- työrészte volna!... Guszti fölvetette, hogy az éjszakai hideg ellen inni kéne. — A nyavalyát! A sörtől éppen hogy jobban lehűlsz! — Ha úgy gondolod, hogy nélkülem iszod meg a sört — felelt Guszti —, egyenként verem ki a fogaidat egy 4-es pemzlivel! — Végső soron ketten is megihatnánk! — egyezett bele vonakodva az asszony. Ekkor lépett be Guszti anyja és a tanti a kamrányi konyhába. Guszti őket is le- hűtötte. Csak ellenőrizték — mondta —, hideg-e már a sör. És ha a tantinak kedve támadna belekóstolni, a ma­radék tizenkilenc ujját is el­töri. Azon az éjszakán a tanti negyedóránként megjelent a Szaratov előtt. Gusztiné azon­ban a hűtő ajtajának dőlve bóbiskolt álló éjjel. Öt vi­szont a fia, Kisguszti ellen­őrizte. KM

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom