Kelet-Magyarország, 1982. június (42. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-26 / 148. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. június 26.1^^ Nézőtéri gondolatok Visszatekintés az első önálló színházi évadra Mindenképpen bejáratás időszak volt ez az első önálló színházi évad: a színház dolgozói részére éppúgy, mint a nagy lelkesedéssel jelentkező közönség számára is. Növekvő kulturális igényeink kielégítését éppúgy vártuk Nyíregyházán, mint a megye többi városában: a színházi kultúra áldásainak közvetlenebb élvezetét. És valóban: színesebbé váltak az irodalmi, kulturális rendezvények művészeink felléptével, kiszélesedett a színházszerető emberek érdeklődése, beszédtémája, hiszen nemcsak vendégszereplő, a tévéből, -moziból ismert, szerzett átmeneti benyomásokat lehetett megbeszélni, hanem a színészekkel-szereplőkkel ténylegesen lehetett találkozni, velük-rólúk beszélni, esetleg, alkalomadtán egy-egy emlékezetes alakításukért újra beülni a színház nézőterére. Meg kell egymást szokni: a színészeknek is a közönség alkalmi rajongásait, amelyik olykor nem föltétlenül értékelő elismerés, hanem az itt eleddig ismeretlen színházi emberek iránti udvariassági tiszteletkor, bókolás, hiszen olykorolykor még inkább exotiku- mot látunk bennük, semmint a város, a megye társadalmi, szellemi életének aktív tagjait. — A másik oldalról is ez a helyzet. A tavaly augusztus-szeptemberi nagy rajongások, lelkes rádió és hírlapi nyilatkozatok az év folyamán mind visszafogottabbak lettek: már nem any- nyira a színház és a város, a művészek és a közönség kapcsolatával, hanem a színház körüli belső viszonyokkal foglalkoztak, elvontabb szférákba vonultak vissza ★ A színháznak volt egy éves műsora, amelyik — nyilván — része a vezetőség általánosabb műsorpolitikájának, felfogásának. Ez utóbbi, természetesen, csak 4—5 év folyamatában, ismeretében bírálható el. Most természetesek a kezdeti nehézségek, hiszen az igazgató, a művészeti vezetés nem találhatja ki eleve, hogy mire lesz képes majd a társulat, az egybegyűlt műszaki személyzet. Ezért pem kifogásolható, hogy nemcsak vendégrendező, hanem vendégszereplők is jöttek. Ez egyébként is folytatandó gyakorlat, hiszen az ilyen alkalmak nemcsak belső tapasztalatcserék a színháziaknak, hanem friss kitekintési lehetőségek a közönség számára is< Ez a műsor változatos volt. Fiatalos vállalkozó kedvvel készítettek elő egy másutt még elő nem adott zenés játékot; játszottak olyan Moli- ere-darabot, amelyet mostohán kezelnek a hazai műhelyek; s már a nyitó darabbal is vállalták a Csongor és Tünde életközeiben való eljátszását, annak a kötelező olvasmány nyomasztó nyűgéből, emlékéből szándékolt felszabadításával. ★ A nyitási időszak nyilatkozatai, a hivatalos állásfoglalások szövegei is meg-megis- mételték, hogy a Móricz Zsigmond Színháznak sajátos eszközeivel, közönségtobor- zó, irodalmi ízlésre nevelő, közönségszervező funkciója van. Maga az igazgató is többször nyilatkozta, hogy a 1182 |4*-t g közönségnek élvezhető, emészthető, igazi színházi élményt kívánnak nyújtani. Ebből a szempontból minden bizonnyal az Űri muri előadása járhatott az élen: azzal a merész vállalkozással is, hogy egy nem létező, de a regény alapján pontosan összeállítható (és össze is állított!), dramaturgiadlag jól felépített Móricz-darabot játszottak. (Most, hogy a Vígszínházban az eredeti Móricz darab és a körülményes- kedő rendezés oly látványosan bukott meg, az itteniek eljárása még megbecsülen- dőbbé vált!) Az Úri muri közönségsikere is jelentős lett. Hasonlóképpen indult a Csongor, bár a közönség' nem kísérte végig kitartással, és igen szép előadás volt a Szókratész védőbeszéde is, — amelyiktől viszont a bérlők 'nagyobb része is távol tartotta magát. Sikeres, színes vállalkozás az Amphitryon, hasonlóképpen az Ez aztán szerelem (kár azonban, hogy az utóbbihoz énekelni is kellően tudó női főszereplőt nem találtak); kellemes színházi estét biztosított — a bemutatón, labdarúgó világbajnoksági ellenhatások ellenére is — a Ma éjjel megnősülök, amelynek várható, megérdemelt sikerét egyelőre a nem nyíregyházi előadások bizonyítják. Talán nem igazságtalanság, ha a többiektől elkülönítve említem a Búbos vitézt, amelyik okos és szerencsés bemutató volt; a sok előadás népes közönsége nyilván már a jövő évtizedek akkorra felnőtt publikumát toborozza, s a társulat számára is, úgy látszott, jókedvű „kiegészítő” foglalkozása lett. Inkább tévedésnek, mint hibának tartom a Szép magyar tragédia színrehozatalát. Ezt a meglehetősen követhetetlen cselekményű-mon- danivalójú, inkább csak unalomig ismétlődő gusztusta- lanságai miatt „emlékezetes” előadást igyekezzünk gyorsan elfelejteni, annál is inkább, mert nem ez a fajta stílus, játék, színház volt jellemző magára az egész évadra. örülhettünk, hogy színészeink nagy része szépen, érthetően beszél; talán nem indokolja a kis színház az olykor túlságosan erőltetett, or- ditós szövegelést. — Az előadások mozgáskultúrája érdekes és változatos, még az olykor igen nagy személyzet mozgatásakor is; mértékkel törekedtek egy-egy hatásos színpadkép, felvonászáró kialakítására is, helyesen, hisz az ilyesfajta látvány szükséges kelléke az érdékes színháznak. Talán a kisgyerekek „mindig hatásos” szerepeltetésével kellene takarékosabban bánni: a Csongorban még kedvesnek találhattuk a Tragédiában már bosszantó és értelmetlen. — Gondos, igényes, figyelemfelkeltő díszletezést, színpadberendezést kaptunk; a zsinórpadlás lehetőségeivel finoman éltek, a mozgatható elemek és az előszínpad használatával szinte kibővitették lehetőségeiket. Vagyis: technikailag is bővítették színházi ismereteinket, élményeinket, tehát nevelődtünk, növekedtünk az ismeretekben és többnyire jól is szórakozhattunk. Itt, az évad végén idekívánkozik néhány gondolat a továbbiakat illetően: — Határozottabban kellene végrehajtani az eredeti tervet, hogy t. i. a színházba betévedő emberből, színházba szívesen és rendszeresen járó, a színházat szerető közönséget neveljen a Móricz Zsigmond Színház. Elsősorban azzal, hogy a hagyományosabb dramaturgia szabályai szerint, apránként haladva az elvontabb és nehezebben érthető darabok és rendezés felé, inkább a „szabályosabb”’, áttekinthetőbb cselekményű színműveket részesítsék egyelőre előnyben. (Van ilyen a világirodalomban bőven: nem egynek kiváló rendezésére éppen igazgatónk mutatott máig emlékezetes példát!) Ebből következik, hogy ha akadna olyan monodrámai vállalkozás, mint ebben az évben a vendég Jordán Tamás szép bemutatója, akkor is a hozzánk közelebb álló, kevésbé elvont témakörben, esetleg egy este két rövid, jobban emészthető darabbal kellene jelentkezni. Nem el- vetendők a kísérletek, de nem magában a színházban, hanem esetleg másutt a városban, a TIT vagy a művelődési ház kereteiben, felolvasó színpad formájában akár, — de nem a „közönség- toborzó”, bérletes program során. — Szó van arról, hogy a Népfront körül színházi baráti kör alakul: nagyon hasznos lenne, a színháziak is kedvezően nyilatkoztak a tervről. Fontos lenne, párhuzamosan, hogy a közönséget, főleg a diákságot, megismertessék a színház, a dráma történeti, dramaturgiai, technikai kérdéseivel, pl. egy- egy 8—10 előadásos, illusztrált ismeretterjesztő sorozatban — pl. a TIT keretei között, a felszabadult szombat délelőttökön. — Érdemes lenne színházismertető sétákat szervezni: ilyenkor szakember vezetésével járhatnánk végig a színházat a pincétől a padlásig, s megismerhetné a közönség a rivalda „másik oldalának” berendezéseit, az előadások masinériáját is, kellő tanulsággal. — Gondolkozzanak el a helyi és országos sajtóban megjelent, olykor egymásnak ellentmondó kritikákon; becsüljék meg azt az országos érdeklődést, amely megnyilvánult a színház és munkája iránt az első perctől fogva az összes fórumokon — de nyugodtan és kitartóan igyekezzenek megvalósítani saját, átgondolt céljaikat, a rendelkezésre álló lehetőségek maximális kihasználásával —, ahogy ezeket az elveket oly rokonszenvesen fogalmazták meg első társulati ülésük alapokim anyában. ★ A „bejáratás”, az akklima- tizációs idő még tart. És el is húzódik, hiszen még nem készült el teljesen a színház minden kiszolgáló épülete, létesítménye, a színészház istb. Bízzunk azonban a kezdő évad biztató jeleiben: ezek sűrűsödését, eluralkodását kívánjuk a továbbiakra a színház tagjainak, dolgozóinak, Nyíregyháza és a megye kellemes színházi élményekre vágyó közönségének is ... Margócsy József ez az utca görbe utca utcák gyöngye volt ez utca fogadója mállik régen ékes neve Görögkancsó görög habár rég nem lakja kancsója is összetört rég se lépcsője se lakatja elkerüli ritka vendég kaffog mocskos két kutyája ajtaját a szél cibálja ablaka csak egy drótszálon leng hogy éppen el ne szálljon aki ide hazatérjen nincs már olyan porveréb sem olykor egy-egy pirókegér téved erre télidőben zegzúgon tán ő csak elél ha meg nem hát tovaindul lesz az utca sivataggá régi utca görbe utca málladozó Görögkancsó déli nap se látogatja kéményére száll egy varjú régi hírét károgtatja Vázlatféle Képes Gézáról „Költő? — Az igazak közül való: csodagyerek — virtuozitása inkább akadályozta magáratalálását, de egyike lett modern költészetünk legférfiasabb éneklőinek, s jó ideje mind tágabb körökön, s egyre magasabbra hág fel.” (Keresztúry Dezső) „Húsz évvel ezelőtt még fel tudtam ismerni egy-egy fordításáról, hogy csakis ő fordíthatta: ma már csak az eredetit érzem bennük: Képes Géza a költészet mindensé- géből érkező hangok antennájává tudott változni.” (Hegedűs Géza) Küllemét hadd ne írjam le. Arra itt a fénykép. S a szellem emberénél amúgy is mellékes a porhüvely minéműsége. Fontosabb az esemény, ami összehozott minket, s amin szerencsém volt részt venni. Június 10-én Mátészalka fia hódolt a szülőföld előtt: nagy értékű érem- és plakettgyűjteményét adományozva a Szatmár Múzeumnak, a városnak, a szűkebb hazának, Szatmárnak. Zavarban vagyok, ide írjam-e: tegeződünk. Tegeződünk, mert tegez mindenkit, s elvárja, hogy ugyanígy szólítsák. „Te” — ízlelgettem a szót, amit napjában százszor használok, s most mégis, nehezen állt rá a szám. De, amikor azt mondta: őt az egész világ tegezi, s Gézának szólítja, feloldódott a görcs. Figyeltem az ünnepi napon. Láttam meghatott zavarát, amint ajándékot adott: törlesztette a 73 éve kapott kölcsönt. Vizslattam ebéd közben. Jegyeztem érveit, bámultam indulatait — ezeket szerettem meg leginkább —, amint egy-egy nyelvészeti kérdés, történelmi okfejtés kapcsán felcsattant. Nem biztos, hogy mindig igaza volt. De ez az indulat, irigylésre méltó. Később, kettesben beszélgetve mozaikkockák peregtek elém, amikből most egy arcképet kellene felépítenem. Egy vázlatot mindenképp. Egy diáklány az ünnepségen Képes Gézát idézte: „Ősszel más nem ment ki a Kraszna partjára, csak én. Néztem a köd lovait, amint belegázoltak a folyóba szügyig — ittak, pofájukról kétfelől csurgóit le a víz. Néztem őket, néztem a zübörgőt, ahol egyszer belefulladtam a vízbe — nem majdnem: csakugyan. Úgy húztak ki a partra, holtan. De meggondoltam magam és élni kezdtem újra. Még ma is élek. A zübörgő pörög-forog még, mint a saját farkát üldöző kutya. De a ködlovak elügettek a semmibe. Milyen jó lett volna az egyik hátára felülni!” Versek hangzanak el. Közben az életrajzot olvasom. Mátészalkán született 1909-ben. Apja kovácsmester. Sárospatakon érettségizett. Eötvös-kollégista, magyar—német szakos diplomát szerez. Sárospatakon tanít 1933-tól 1940-ig. A világháború éveiben a Honvédelmi Minisztérium polgári alkalmazottja. Tevékeny részese a tiszti ellenállási mozgalomnak. A felszabadulás után a rádió irodalmi osztályán dolgozott; 1954-ben megszervezte a Magvető Könyvkiadót; 1958-tól 1966-ig a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetének osztályvezetője. József Attila-díjas. A helsinki egyetem díszdoktora. Könyvei 1933-tól jelennek meg. Máig 16 verses- és nagyjából ugyanannyi műfordi- táskötete látott napvilágot. Tanulmányíró. Budapesten negyven éve él. A szülőföldnek, az évek sokasodásával mind gyakoribb látogatója. — Mindig'csábító nekem, hogy haza jöhetek. De eddig egyszer sem történt meg velem, hogy olyan nyugodtan eljöhessek. Most jelent meg például a legújabb művem. Salvatore Quasimodo válogatott versfordításai. Mielőtt elutazhattam, kilenc példányt Olaszországba kellett küldenem egy nemzetközi pályázatra ... Ök kérték tőlem. Vagy nyerek, vagy nem nyerek, nem érdekel. De ne én kövessek el olyan hibát, hogy ne indulhassak a pályázaton ... Most írni kellene az apáról, a kömyék- szerte híres kovácsmesterről. „Porlad ő s a tujafagyökér lenn/ csontjaiból kioldja a meszel és szenet./ Fejsze, kasza, abroncs, mit ő formált merészen,/ munkában fényesednek, de ő nincs már sehol./ Szerszámain kihűlt, mint üvegen a lehelet,/ szép kezének nyoma. Ok kopnak, öregszenek/ s kongatják az üllőt új, ifjú mesterek.” Szólni kellene a korabeli Mátészalkáról, ahol nem volt gimnázium. Ha nincs egy Filep Gusztáv nevű református tiszteletes, Képes Géza sosem jut Patakra, apja nyomdokain halad: szép gondolatai, szóképei a megmunkált vasban öltenek testet. Lehet, hogy amit csinál, akkor is remek lett volna. Filep Gusztáv négy hét alatt tanította meg a gyerekkel négy év latinját oly sikerrel, hogy nem sok idő múltán nemzetközi folyóirat jelentette meg hibátlan latinsággal Írott költeményét. Homérost pedig kapásból fordította versbe. Az életrajz minden további pontja egy-egy regény. Patakon tanított. „Volt itt egy angol intézet. Három született angol, és egy amerikai professzor működött itt. Az intézetet — mondván: angol kémközpont —, 1940-ben megszüntették. A professzorokat elküldték. Szolidaritásból én is elhagytam Patakot. Pestre mentem. Ott álltam minden nélkül, ki voltam téve a világűrbe. Erről sosem beszéltem életemben. De én, Képes Géza, nem maradhattam egy olyan Patakon, ahol teljesen felülkerekedett a náci szellem.” Végül a Honvédelmi Minisztérium külügyi osztályára került, mint finn, francia és angol fordító. Ez fordulópont lett életében. „Két főnököm volt. Az egyik fasiszta, a másik pont az ellenkezője. Ez be akart engem szervezni az ellenállásba, de kiderült, én már az ő fiókját nyitogattam, és kiszedtem a német katonai attasé pecsétjét. Ezen aztán jót nevettünk. Remek dolog volt ez a pecsét, segítségével sok üldözöttet tudtunk kimenekíteni. Ám, egyszer hadd mondjam ki, non vált hasznomra, hogy az ellenállásban dolgoztam. A német fogságból halálos betegen szöktem meg. Halálra voltam ítélve. De a felszabadulás után mégis nehezen helyezkedtem el. .. Egyszer majd részletesen megírom. Persze aztán később, szükség volt rám...” Míg beszélgetünk nevezve, hol kimondatlanul hQZz^pgapfe, bárnjely témánál előbukkanva szerepelnek oiyán, az életét meghatározó fogalmak, mint a nyelv, a haza, a történelem, s a bölcsőhely: Szatmár. Játékba kezdünk. Komoly, felnőtt játékba. Azt kérem: „Mondd, ami e fogalmakról azonnal eszedbe jut. Mint amikor a pszichológus kéri: rögtön mondj ki mindent, amit egy szóhoz asszociálsz. Kezdjük azzal: Szatmár.” „Szatmár .. . Egy ember, aki másképpen gondolkodik, másképpen beszél, mint az ország más részén lakó emberek ... Én ragaszkodtam ehhez a nyelvjáráshoz, de amikor 7. gimnazista koromban feleltem a katedránál, az egész osztály röhögött. Mindent el kellett követnem, hogy leadjam a jellegzetes színeket, ízeket. Ez volt az iskola követelménye, hatása, talán bűne...” „Azt mondom: nyelv.” „A nyelv jelenti a nemzetet. A nyelv megtartó erő. Éppen ezért, rettentő fontos. S ezért kötelességünk törődni mindazokkal, akik a mi nyelvünket beszélik .. „Mi jut eszedbe: haza, magyarság?” „Voltak válságos korszakaim, amikor arról volt szó, elhagyjam-e az országot, vagy sem? Ha elhagyom, nem lettem volna hazátlan. Akadt volna nem egy ország, amelyik szívesen befogad. Azonsam erről egy fél pillanatig sem lehetett szó Neon óhajtottam elmenni. Egyrészt politikai iSgyek miatt kellett felelősséget vállalnom. Mondtam, itt vagyok... Ha kimegyek, végem van. A hazám a nyelvem... Görögországi '.n jártam, s írtam egy verset, arról szól, hogy Delphi- ben elmentem a jósnőhöz, aki kétértelműén mondta: „Bár idekötne a táj, a hazád nem csal sose, siess hát hazatérni, öröm ott ami vár, nem üröm.” Csakhogy, ennek van egy másik olvasata is: „Bár, idekötne a táj. A hazád nem! Csali Sose siess hát hazatérni. Öröm ott, ami vár? Nem! Üröm!” Kell-e mondani, melyik olvasatot vallom magaménak? Bármerre jártam a világon, mindenütt magyar magamat kerestem. „A telkemet olvasom, különös könyv, amit ismeretlen szerző írt ismeretlen jelekkel. Ha villamoson utazom, elmerülök könyvemben, mint breviáriumában a pap: megtalálom benne minden napra az irányt adó igéket. Tegnapra, tegnapelöttre, mára. De én a holnapra, holnaputánra szóló igéket olvasom legszívesebben. Szemem előtt megnyílnak a jövő kabalái, az örökké éhes örvények, az örökké unottan ásító szakadékok, s az éggel örökké egybeforró, felhőövezté hegycsúcsok. Látom a tetteket, mik a hegycsúcsokról a mélybe zuhannak mint a kövek s a szakadék vagy az örvény elnyeli őket. S látom a szándékokat, mik a csúcsról elröppennek mint a madarak s a végtelen elnyeli őket. A könyvben már meg van írva, hogy kő vagyok-e, vagy madár vagyok-e. Én a mélybe zuhanó köveket is szeretem ...” Speidl Zoltán KM Szepesi Attila: Görögkancsó