Kelet-Magyarország, 1982. május (42. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-29 / 124. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. május 29. Perényi vörösmárvány címerkő Reieszánsz kiállítás Schallaburgbaa Báthori vörösmárvány címerkő Corvin Mátyás és a reneszánsz Magyarországon címmel néhány napja kiállítás nyílt Ausztriában, Schalla- burgban, Bécstől kb. 60 km- re, a Melki Apátság közelében lévő várban. Ez a kiállítás Nyírbátor számára is érdekes, és érdekelt, mert a nyírbátori reneszánsz művészet forrása ugyancsak a királyi udvar, vagyis Mátyás király udvara volt. Tudjuk, hogy Báthori István vajda nemcsak országos méltóságot viselt, hanem Margit nevű nővére révén, aki Szilágyi Mihálynak, Hunyadi János sógorának felesége, Mátyás királlyal szoros családi kapcsolatba is jut. A rokoni kötelék révén számtalan mester és művész megfordult Nyírbátorban a nagyszabású építkezéseknél. Az új stílusáramlat a reneszánsz hullámai lassan tovább gyűrűztek a királyi központtól (Buda, Visegrádi és mind szélesebb területeket vontak be hatókörükbe. Budától távol eső helyek öltöttek reneszánsz köntöst. Egyházi és most már világi mecénások építkeztek az új stílusbal, vagy legalább a meglévő épületeket csinosították reneszánsz . részletekkel. Az új stílus kiterjedt az ország keleti részeire is, ezen belül Nyírbátorra és más településekre: Nagyecsed, Nagyvar- sány, Nyírbakta, Tiszabezdéd, Anarcs stb. említendők még. így a királyi udvar kisugárzásaként megszületett reneszánsz emlékekből — melyekből Nyírbátorban is több felfedezhető — került kiállításra, a számos reneszánsz Báthori-címer közül egy szép címerkő, és egy nagydobosi eredetű Perényi-címer- kő is. A nyírbátori Báthori István Múzeumból a Schalla- burgba került Báthori-címer- kő álló téglalap alakú vörösmárvány címeres tábla, amelynek képes mezejét a sárkányrenddel övezett Báthori-címer képe tölti ki. A kerek talpú címerpajzson halványan látható a három heraldikai háromszög, a Báthori család címerképe. A nyakára csavarodott farkú, tüzet okádó sárkánykígyó két mellső lábával a címer felső szintjébe, két hátsó lábával a címerpajzs oldalaiba kapaszkodik. A címerábrázolást szakaszosan, keményen kötött leveles gyümölcsfűzér- koszorú veszi körül. A koszorú felső, utolsó előtti tagja búzaköteget ábrázol. A koszorút alul szalag köti össze, melynek két vége hullámosán, cikornyásan tölti ki a mező két alsó sarkát. A kő alsó szélére az 1484 évszámot vésték. A Báthori illetve az Ecsedi uradalmat a XIII—XIV. században a német eredetű — a XI. században Magyarországra telepedett — Gutke- led-nemzetségbeli Báthori család szolgálatai jutalmául IV. László királytól kapta. Bátor település lett a nemzetség névadója. Az ecsedi Báthori ágból származók tagjai különösen országos méltóságot viseltek (országbíró, országos főkapitány, tárnok- mester stb.), a Somlyói ágból származó Báthori család, lengyel királyt és öt fejedelmet adott. A család néhány tagja a Sárkányrend és az Aranygyapjas Rend tulajdonosa is volt. A kiállításra került Peré- nyi-címerkő leírása: félköríves mezőben babérkoszorú közt csücskös talpú címerben, fölül középen Anjou-liliom, e fölött két díszkarika. A címermezőben, koronában, két fölfelé álló, tollas faragott saskarom közt természetes emberfej, hajjal, ferde, hosz- szú, hegyes szakállal és var- kocsba (copfba) font hajjal. Alul középen hurok, melyből kétoldalra szalag ível. A Perényi család Abaúj vármegyéből származó, régi híres nemesi család. Őse Dobosi Orbán, aki 1292 körül élt, kapta adományul Perényt. Miksa császár Perényi Imre személyében 1517-ben hercegségre emelte a családot, mely a XVI. században halt ki. Báróságot Perényi György, Zemplén és Abaúj vármegyei főispán kapott 1590-ben. A család 1317, majd 1404 óta Nagydobos birtokosa. A bárói család e században is élt. A schallaburgi reneszánsz kiállítás november 1-ig tart nyitva. Dr. Szalontai Barnabás Benke László: Visszfény Talán a szél sóhajtott, talán csak szellő borzolta föl a vadzabot. Ezüstösen villant a zöld s a lét visszfényeként egy halk hegedűszó fájdalmában világgá bujdosott. Ennyi volt s ennyi lesz csak: eső és fanyar porszag, keserű fűzizegés. Az akvarell mestere: Imre István 1918-ban született Tyúkodon. 1936-ban érettségizett Debrecenben, 1936—41 között a Képzőművészeti Főiskolán Réti István, Szőnyi István és Elekfy Jenő növendéke volt. 1948—57 között előbb a Magyar Néphadsereg nevelőtisztje, majd a Honvéd Képzőművészeti Stúdió művészeti vezetője. 1950-ben Munkácsy-díjjal, 1953-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. Fontosabb kiállításai: Budapest (1957, 1968, 1974, 1978); Szeged (1958, 1971); Miskolc (1969); Szombathely (1972); Nyíregyháza (1974); Coburg- Kanada (1975); Várpalota (1976); Debrecen (1976). Imre István a kortárs ak- varellfestés egyik kiváló mestere. Debreceni kiállításának katalógusát lapozgatva nem nehéz meghatározni festői világát: a természeti tájat. Csak egy pár cím e tárlatról: Levelek a hóban, Virágos ág, Galagonya, Magnólia, A zsennyei hárs, Kanadai erdő. A szobák falát is hasonló témájú akvarelljei foglalják el; ami meglepő, az a táblakép méretű művek sora, akvarell esetében ez szokatlan. A nagybányai művésztelep „negyedik generációs” csapatába lehetne sorolni, ha lenne ilyen kategória. A Zazar parti városban, a modern magyar képzőművészet egyik erjesztő teknőjében ismerkedett fiatalon a festészet titkaival. — Igen, de Nagybányáig még hosszú az út — mondja. — Kezdjük talán a gyermekkornál. Édesapám gazdatiszt volt az Ecsedi-lápon. Gyermekként sokat jártam véle a szülőföldet: Tiborszállástól Uráig. Sőt az Erdő- és Tisza- hát rengetegeiben is, ahol a bérlők „makkoltatták” a disznókat. Apám ellenőrizte őket, ilyenkor gyakran vele tarthattam. — A természet szeretetére nevelt, kaptam tőle a nyaklevest, ha a kelő rozst nem tudtam a kelő búzától megkülönböztetni. Emlékszem, a lápon gyakran volt tűz, a tőzeg könnyen átizzott, előfordult, hogy hetekig égett, oltani nem lehetett. Szalonnát sütni mindig az árok agyagos mélyére húzódtunk. — A gondtalan gyermekévek után Debrecenbe kerültem, a református gimnáziumba. Itt Félegyházi László festőművész rajzórái, művészet- történeti előadásai adták az első lökéseket későbbi pályámhoz. Tanácsaival sokszor segített, gyakran magával cipelt az Ady Társaság rendezvényeire. — Érettségi után következett a főiskola. De még gimnazistaként egy szép nyarat tölthetett Nagybányán. — Már érettségi előtt eldöntöttem, ha törik, ha szakad, csak festő leszek. Apám persze hallani sem akart erről. Hogy apám mégis belement, megér egy novellát. Hetedik osztályos voltam, amikor a karácsonyi szünidőben körvadászatot rendeztek nálunk. A csengerújfalui jegyző testvére, Mikola András festőművész is átjött Nagybányáról, magával hozta kollégáját, a most 85 esztendős Boldizsár Istvánt. Boldizsár művész létére messze a legeredményesebben lőtt, „rávert” a környék legjobb vadászaira. Apám talán ettől puhult meg, lényeg, hogy 35 nyarán mehettem Nagybányára. Talán ez az apró momentum döntötte el egy életre a sorsomat. — Nagybánya volt e század első három évtizedében az úgynevezett műcsarnoki festészet ellen szövetkező festők egyik fellegvára. A plen air festészet hagyományaiból építkező művésztelep sok fiatal művészt indított el pályáján, akik később az izmusok legjobb hazai képviselői közé küzdötték fel magukat. — A főiskolán a kiváló ak- varellfestő, Elekfy Jenő is tanította. Gondolom, neki is szerepe volt abban, hogy az akvarell felé tájékozódott. — Elekfy kiváló tanár volt és kitűnő mester. A szakmai titkokat „kijátszotta”, önzetlensége révén könnyen megtanulhattam a festék- és papírkészítés titkait. Az akva- rellt mint autonóm műfajt kevésbé ismerik el, több mint tíz éve tanítását is megszüntették a főiskolán. Fakultatív tárgyként freskófestést is tanultam Nagy Sándortól, a gödöllői művésztelep egyik alapítójától. Prófétikus alkat volt, ezt hosszú haja, szakálla is hangsúlyozta. Tolsztoj tanításait vallotta, azzal azonosult is, még el is zarándokolt Jasznaja Poljanába. Utolsó munkája a pesterzsébeti templom kupolafreskója volt, ahol magam is segédkeztem a tervek kivitelezésénél. Évfolyamtársam volt két, ma az Egyesült Államokban élő, hírneves grafikus: Szalay Lajos és Dómján József, valamint Ősz Dénes, aki később a nyíregyházi szabadiskola tanára is volt. — Az akvarellfestésnek, ennek a látszólag súlytalan festői eljárásnak mi a titka? — Az akvarell erős koncentrálást igényel. Gyorsan kell dolgozni, nincs lehetőség javításra, továbbfejlesztésre. Mikor elkezdem a munkát már a fejemben összeállt a kompozíció. Á 100X70-es méret felett már nem lehet követni a víz folyását, nem oda folyik ahová én akarom. Ez a mérethatár az, amit még átér a kéz. Imre István anekdotázó hajlamáról is meggyőződhettem beszélgetés közben. Szeretettel beszélt Csók Istvánról, aki nagyszerű csevegő volt, számtalan mulatságos történet hőse. imre grafikusi tevékenységéről is szó esett, amely elsősorban arra jó, hogy két kiállítás között ne kelljen akvarellt eladnia, így a tárlatra legjobb munkáiból válogathat. Felesége, Skultéty Éva grafikusművész évfolyamtársa volt, Pista fia szintén a képzőművészetben találta meg élete értelmét: alkalmazott grafikusi diplomát szerzett. Beszélgettünk még a rossz anyagellátásról. Elmondta, hogy jó minőségű akvarell- festéket és -papírt csak külföldről lehet beszerezni: Csehszlovákiából, Szovjetunióból, Angliából, NSZK- iból. — Járt-e a szülőföldön mostanában? — Pár éve a Csók Galériában rendeztem kiállítást, amiről a televízió is beszámolt. Felfigyeltek erre a tyu- kodiak és meghívtak, töltsék otthon egy pár napot. Mentem is szívesen feleségemmel együtt. A tanácsházán még fogadást is rendeztek számunkra. Igen jólesett az a szeretet, amivel körülvettek bennünket. Imre István a tiszta akva- rellfestés technikáját alkalmazza. „Egy ülésre” ragadja meg a természet szépségeit. A számára fontos részletek kiemelésével, a film nyelvén szólva, gyakran premier plan- ban tárulnak fel kedves motívumai, amelyeket a szem nem képes így érzékelni. A színek kifejező erejével épít harmóniákat, miközben elemzi élményeit. A tavasz üde, zöld pompáját, a nyár mozgalmas sokszínűségét, az ősz barna-sárga múlandóságát, a tél fehér misztikumát egyaránt megmutatja nekünk. Alkata az ember és a természet kapcsolatának festői eszközökkel való feltérképezésére ösztönzi. A természet varázsától ihletett Imre István hiteles erővel, nagy technikai tudással értelmezi festői környezetét, s így joggal foglalhatja el helyét legjobb akvarellis- táink között. Tarczy Péter Imre István: Magnólia (akvarell).
