Kelet-Magyarország, 1982. május (42. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-15 / 112. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. május 15. FILMJEGYZET Horváth István A z ember úgy hordja a külsejét, mint egy soha le nem vethető ruhát, mely megkopik ugyan, de változásait legkevésbé „vise­lője” észleli. Egy színésznél a külső a lelki adottságok, a hang, az érzelmek, a beleér­ző képesség, a meggyőző erő mellett, egyszóval a színészi talentum mellett egy plusz adottság. Egy újabb eszköz a szerep eljátszásához. Ezzel az adottsággal is ugyanúgy kell tudni bánni, mint bármely más színházi „kellékkel”. S hogy a szép arc, a jó megjelenés ne le­gyen lelket eltakaró, gondolat elé tolakvó, bizony a „snáj- dig” színészeknek nagyobb a gondja, hiszen a színházi es­ték nemcsak bonviván-fela- datokból állnak, mint ahogy a színházi irodalom sem csak hősszerepeket kínál. A szín­padon a szép- engjlett mindig ott a csúf, sászérepÁf* bár­mikor cserélődhetnek. - Hor­váth Istvánnak, á Nyíregyhá­zi Móricz Zsigmond Színház színészének az idén kijutott mindenfajta feladatból. A sa­ját jelmezét, a hétköznapi külsejét hogyan viszi ilyen­kor színre az ember? Hogyan alakítja az ember a saját al­katát a figurákhoz? — hiszen amennyire előny a jó megje­lenés, olyannyira hátrány is lehet. — Kétségkívül hátrány is bizonyos szempontból, ha az ember úgymond jó megjele­nésű. De én erre különöseb­ben nem figyelek oda, hiszen nem ez a fő értékmérő a szí­nészi munkában. Eddigi pá­lyámon — most írom alá ti­zedik évadra a szerződésemet — bizonyos mértékig mégis hatással volt a munkámra a külsőm. Ez abban érződik leginkább, hogy több hőssze­repet kellett eljátszanom a színpadon. Itt Nyíregyházán azért másképp áll a dolog. A gyenmekdarab főszerepével kezdtem, a Búbos vitézzel, ami egy kedves, aranyos do­log, ami egy tiszta világot mutat a gyerekeknek. Itt há­lás dolog játszani. Egyébként úgy hiszem, hogy ez egy jó próbálkozása volt a színhá­zunknak. Aztán jött az Űri muri, ahol egy karakter figu­rát kellett megformálnom. Itt kiléphettem az emlegetett „hősszerepből”. Az Ez aztán szerelemben aztán megint utolért a végzet, hiszen a ket­tős szereposztásban játszhat­tam a Jüant Vitai Andrással osztozva. Persze ez amúgy is egy zenés darab, ahol a pró­zai színész énje egy kicsit háttérbe szorul. — Prózai színész, zenés da­rab ... ha már a tíz pályán eltöltött esztendőt emlegettük, csináljunk egy mérleget. Ezt amúgy is szinte minden évad végén megteszi a színész. Ez a tíz év nagyon hepe­hupás volt. Kezdtem Pécsett, ahol két esztendőt töltöttem első alkalommal, a Lebegő Atlasz Balog Janijában egy fi­atal paraszthőst játszottam. Aztán jött a többi szerep. A Szépek szépe Tulipán király­fija, a Popfesztivál, ami is­mét csak karakterszerepet kí­nált. Mégis két esztendő után megváltam a pécsi színház­tól, pedig nagyon jól éreztem ott magam. «Elmentem Sze­gedre. *— Mi volt a döntés oka? Miért hagyta ott a pécsi tár­sulatot? — Tulajdonképpen emberi tényezők játszottak közre. Nem jöttem úgy ki az igaz­gatómmal, ahogy szerettem volna. Elmentem Szegedre, ami egy esztendei munkát je­lentett, és ahol igen jókat játszhattam. Itt egyébként a kritika is nagyon jól foga­dott. Családi okból aztán mé­giscsak visszamentem Pécsre, és tulajdonképpen egészen addig, míg Bozóky István igazgatónk nem hívott, ott dolgoztam. Ö ott volt kollé­gám, így onnan ismert. Itt eztán mindent játszottam az eltelt idő alatt. Zenés dara­boktól kezdve tragédiát, min­dent. Még a Csárdáskirálynő Bóni gráfját is eljátszottam, amire azért akkor nemigen számítottam. Nagyon megle­pődtem, mikor megláttam a szereposztást, hiszen ez már egy hosszabb, nagyobb tán­cos-zenés feladat. Három fel­vonást végigtáncolni, énekel­ni, nem vártam akkor, hogy én kapom ezt a munkát. Pe­dig a főiskolán tulajdonkép­pen felkészítenek minket er­re, mert zenés, táncos és pró­zai munkát is végzünk, tanu­lunk. Csakhogy megváltozott az ízlés. Mi a főiskolán in­kább a musical műfaját kap­tuk, ebben tanultunk többet, kint a színházaknál pedig az operett kell. A mi generáci­ónk jobban is szerette a mu­sicalt, mert úgy gondoltuk, ez egyszerre követel nagyon jó prózai és zenés, énekesi képességeket. Az operettben ezt még nem nagyon értük el. Ott a zene, a tánc a döntő. Egyébként ez a sokszínű feladat, ami Pécsett adódott nekem, nagyon jó iskola volt. Játszottam még bírkózóbaj- nokot is, egy kollégámmal egy nagyon jól sikerült vere­kedést is betanultunk, kasz­kadőröktől. Szóval megmé­rettem Pécsett, és én nagyon szeretem, ha megmérnek, ha kipróbálnak. Itt Nyíregyhá­zán, most itt az évad vége fe­lé még úgy érzem, rengeteg energia van bennem. Remé­lem, a következő évadok meghozzák a lehetőségeket, hogy minden energiámat használja a színház. — Ha szereti a megméret­tetést, akkor pillantsunk tá­volabbra az időben. Hiszen az iskolától a munkáig min­denütt mérlegre kerül az em­ber tevékenysége. Valóban aífiskolában kez­dődött. 4M»^y<k ünnepségre a tanárnőnk próbaképpen mindenkivel végigmondatott az osztályban egy verset. S végül rám esett a választása. Nagyon meglepődtem, mert még magam sem fedeztem föl magamban a versmondót, addig még nem is próbálkoz­tam vele. Ez indított a színé­szi pálya felé. Komlón él­tem, ott tanultam és ott egy amatőrcsoportban kezdtem el a színház és a színészet alap­jaival ismerkedni. Első sze­repem a „Csoszogi, az öreg suszterében a fiú szerepe, s ennek az élménye egész ad­dig tartott, míg apám el nem tiltott az egésztől, hiszen 5 komolyabb dolgokra szánt engem. No ettől függetlenül azért úgy tizenhat éves ko­romtól nagyon nagy energi­ákkal amatőrködtem. Ügy felvételiztem aztán a főisko­lára, hogy híven az anyám­nak tett ígérethez, előbb el­kezdtem rádió-tv műszerész­nek tanulni. Innen vettek fel másodéven a főiskolára. A főiskolán rengeteget dol­goztam. A televízióban kap­tam lehetőséget. Megcsinál­tuk az első Bóbita műsort. Aztán az első magyar sci-fi- ben főszerepet játszottam, a Magyar ugaron-ban egy di­ákvezért, úgyhogy munkával teli időszak volt ez, ami az­tán Pécsett egy kicsit hiány­zott is, bár ott a körzeti stú­dió adott feladatokat. — Emlegette Komlót. Mi kötötte oda? Szívzű r — A szüleim éltek ott, és ott dolgozott a bányában édesapám. Ez egy rendkívül kemény világ volt. — Ha már a szülőföldet emlegettük, mi az ami ide, az ország másik csücskére hoz­ta? — Egy igény a változásra, az újra. Bizonyos önkontroll dolgozik az emberben és úgy gondoltam, hogy nekem most tovább kell lépnem. Ott már eljátszottam amit eljátszhat­tam, most jöjjön valami más. Nehezen szántam persze rá magam, de Bozóky István személye is biztatóan hatott. Most egy fél év elteltével pe­dig csatlakozott egy „igazoló” jelzés is ehhez. A közönség reagálása, a fogadtatás. Én elég sokat dolgozom a megyé­ben, de mindig lenyűgöz az itteni emberek kultúréhsége, őszinte reagálása. Ez igazolja, mennyire kellett ide a szín­ház! Azt hiszem, ezt a kollé­gák nevében is mondhatom; jó itt játszani. Nekem itt jó a közérzetem. A színházban szakszervezeti titkár vagyok és ezt én komolyan akarom venni. Az érdekképviseletet, a színészekét a vezetésben, a vezetés szándékait pedig a közösségben. És megtaláltam itt az egyéb elfoglaltságot is. Csináltuk az irodalmi presz- szót, Bujtor István kollégám­mal egy költészetnapi műsort állítottunk össze, amivel megfordultunk a megye több településén is, részt vettünk a márciusi ünnepségek mű­sorában ... szóval van mit csinálni. Elindítottuk a nyír­egyházi SZŰR-nak, a színész- újságíró rangadónak a szer­vezését is, reméljük szeptem­berre ez is összejön. — Ez a magatartásforma, ez a szervezőtevékenység, ma­ga a „nyüzsgés” óhatatlanul szül drukkereket és ellen­drukkereket. A társulatban hogyan van ez? — Hát ezt talán a kollégá­im tudnák megmondani. Biz­tos van olyan, akinek az én munkám nem tetszik teljes egészében, de én úgy érzem, hogy senki problémája fölött nem szoktam elsiklani, ha közös dolgokról van szó. Ta­lán ezért van, hogy a kollé­gáim nem húzódnak félre, ha közéjük telepszem, ha egy asztalhoz kerülünk, vagy ha beszélgetünk. En úgy érzem, hogy itthon vagyok a társu­latban is és a megyében is. Antal István Kikötő A debreceni Alföld Stú­dióban tömörülő fiatalok munkáiból nemrégiben anto­lógia jelent meg. Kikötő cím­mel. A könyvet Aczél Géza, Görömbei András és Márkus Béla szerkesztette, nekik is köszönhető, hogy olyan mun­ka, amely ne viselné magán a tehetség bélyegét, nincs a kötetben. Ha a tartalomjegyzéket böngésszük, egy szépséghiba sérti a szemünket. Csengey Dénes monodrámája (A cel­la) a „próza” címszó alá ke­rült, így úgy tűnik, mintha a drámai műnemet nem kép­viselné írás a kötetben. Ta­lán nem ártott volna ennek az egyetlen drámának új „fejezetet” nyitni, már csak azért is, hogy szembetűnőbb legyen az egyes műnemek­ben alkotott írások számá­nak aránytalansága. Míg csupán öt szépíróval tud elszámolni a város (?), az Alföld Stúdió (?) vagy az Böszörményi Géza hosz- szabb szünet után jelentke­zett új filmmel. Fogalmam sincs, mi lehetett hallgatása oka — egy azonban bizonyos: a rendező kifejezetten helye­sen tette, hogy kivárta a meg­felelő ziccerhelyzetet. A Szívzűr ugyanis üdítően jó film, melyet érdemes volt hosszú ideig érlelni, előké­szíteni, majd — példás csa­patmunka segítségével — re- alizálni. Kezdjük a méltatást ezzel az utóbbi megjegyzéssel (mármint a kollektív össze­fogás eredményének méltatá­sával). A Szívzűrt hárman írták: Böszörményi társszer­zője Balázs József és Gulyás Péter Pál. Véletlenül tudom, hogy a forgatókönyvnek több változata volt. Mások is se­gítették a film első számú emberét ötleteikkel, tanácsa­ikkal, elképzeléseikkel. Így például Jiri Menzel, a cseh­szlovák művész, aki világ­nagyság és közismerten jó a kapcsolata a Böszörményi- Gyarmathy házaspárral. Első számú tanulság: jó ügy érde­kében — s a Szívzűr annak bizonyult — mindenképpen érdemes szövetkezni. „A groteszk látásmód nyil­vánvalóan lelki habitus kér­dése is. Munkáimban arra tö­rekszem, hogy a néző képes legyen nevetni a személyes sorsok hitelességével eléje tárt életfonákságokon” — mondotta a szerző egyik nyi­latkozatában. Ügy érzem, ér­demes ebből a vallomásból kiindulni az alkotás gondo­lati tartalmának és művészi jellegzetességeinek meghatá­rozásakor. Böszörményi tényleg gro­teszk szemüvegen át látja a világot. Csupa furcsaság, meghökkentő esemény, meg­lepő szituáció képezi a Szív­zűr cselekményét. Ugyanak­kor — s ezért emberi a hu­mor! — a figurák esendősé- gükben is valóságosak. Köz­napi gondokkal küszködnek s általában nincsenek tudatá­ban annak, hogy mennyire egyhelyben járnak. Soroljuk fel a „zűröket”, melyek Jankura Péter kame­rájának fókuszában állnak (nemcsak a szívvel van baj, hanem mással, mindenekelőtt az élet minőségével is). Ne­héz a falusi beilleszkedés (a pályakezdő orvos és ifjú neje bőségesen megfizeti a tanuló­pénzt, amíg az összeszokás kora tart, hogy aztán búcsút mondjanak egymásnak). Ne­héz férfi nélkül élni — külö­nösen akkor, ha tanítókis­asszony az ember lánya és sorsa vidékre vezérelte. Nehéz értelmiségi egzisz­tenciát teremteni s ha már van, ezt tudással, tekintély- lyel, becsületességgel megtar­tani. Nehéz a hátországot bölcsen kormányozni (kivált • bizonyos anomáliák: habókos férj, iszákos feleség „akciói” miatt). Nehéz okosan vezetni a beosztottakat, hiszen sok a szempont, számtalan körül­ményre kell figyelni s ugye­bár nem szabad engedni a rang — meg a hivatal — presztízséből... Nem mesélem el a Szívzűr fordulatait, mert félő, hogy banális mese kerekednék ki a cselekményelemek felidé­zéséből. Inkább arra utalnék, hogy Balázs, Böszörményi és Gulyás filmjének epizódjai egymásra épülnek. Szinte va­lamennyi mozzanat tragiko­mikus színezetű. Látszólag vicces semmiségek vonulnak el a szemünk előtt, valójában azonban riasztóan keserű a körkép. Következésképpen Böszörményi Géza konklú­ziói is halálosan komolyak (erről még a remek poénok sem terelhetik el a figyel­met). Csak egyetlen példa: ahogy Bállá doktor és Anna „kere­sik egymást”, majd fokozato­san eltávolodnak a közös — vagy hasonló — céloktól, az „így nem szabad” mintája le­hetne. Ez a házasság bizony nem sikerült, pedig kezdet­ben még volt esélye arra, hogy a szerelem meghitt ér­zéssé érjen s tartós kapocs fűzze egymáshoz a férfit és a nőt. Pótcselekvésekkel nem lehet messzire jutni... Akkor hát újabb negatív lenyomattal van dolgunk? Zizegő sztaniolba csomagolta a film rendezője a folyton suhogó bunkót? Szó sincs ilyesmiről. A Szívzűr azért életigenlőimért kigúnyolja a tehetetlenséget. Beidegződé­seink és cselekvéseink üres­járatait teszi nevetségessé. S még valamit: ahogy áltat­juk magunkat. Hogy majd — ugyan mitől? magától? — megváltozik minden. Hogy egyszer — ugyan mikor? hol­nap? holnapután? — becsap­juk következetlenségeink ka­puját. Hogy irreális — mert a realitásoktól elszakadó — célok ingoványán lépkedünk. A rendezésnek az az igazi eredetisége, hogy a keserű konklúziókat csak a Szívzűr vetítését követően, otthon, gondolatainkat rendezgetve fogalmazzuk meg. A filmet nézve derülünk. Seték-suták az emberek, dadognak és bi­zonytalankodnak, jópofás- kodnak és „betartanak egy­másnak”. Dermesztőén hu­moros összkép. Viccesen nyo­masztó mucsai panoráma. Bizonyára sokan lesznek, akik Böszörményi Géza alko­tásában csehes hangulatokat fedeznek fel. A rokonság ta­gadhatatlan, de a Szívzűr nem másolja, inkább csak felhasználja és továbbfej­leszti a hatvanas évek máso­dik felében virágzó tündéri realizmus vívmányait. Egy- egy abszurdba hajló képi Öt­letet. A fantázia szárnyalá­sát. Nyers képek és költői erő házasítását. Az indulatok kibékíthetetlenségét követő „robbanást”. S hogy el ne fe­lejtsem — mert ez a néző­pont is rokon az egykori For­mánéval, Chytilováéval, Men- zelével, Kachynáéval —: Bö­szörményi nagy-nagy szere­tettel invitálja kamerája elé az úgynevezett „kisembere­ket”, akiket megért, akikkel együttérez s akiket ezzel a furcsa ábrázolási fénytörés­sel együtt a társadalom igazi pilléreinek tart. Jankura Péter képei, Ta- mássy Zdenkó és Kovács György zenéje, a főszereplők játéka (főleg Básti Juli, Po­gány Judit és Jiri Menzel tetszett) a koncepció egyön­tetű vállalásáról tanúskodik. Érdemes lenne további „zű­rök” művészi feltérképezésé­re vállalkozni Böszörményi­nek és társainak. Veress József en azért, mert azon túl, hogy Csengey Dénest jó Villon-is- merőnek tarthatjuk, sok gon­dolata a jelen számára is át­származtatható. Prózája ere­detiséget mutat, novellái az intellektualitás és a valóság­ismeret megfelelő arányú öt­vözeteinek látszanak. Tar Sándor — lévén a MEDICOR technikusa — szo­ros kontaktusban él a való­sággal, neki nincs szüksége arra, hogy programszerű ki­rándulásokat tegyen az élet­be, állandóan olyan terepe­ken mozog, ahol „a téma a földön hever”. A gyári mun­kásságot ábrázolja elsősorban — s aki nem ismeri annyira ezt a világot, úgy vélheti — annak is az alsóbb emberi régióit, a féllumpen eleme­ket, akikre mintha nem len­ne érvényes az a didaktikus mondás, hogy tudniillik a munka nemesít. Mindeneset­re éles problémaérzékenység­gel, erős szépírói tehetség­gel alkot, novelláinak gyűjte­ménye elkapkodott siker­könyvnek számít. A fotóművészek teljesítmé­nyéből még inkább csak íze­lítőt kapunk, a Kikötőben lát­ható képanyag nem tekint­hető az irodalmi anyaggal egyenrangúnak. Bemutatásu­kat mintegy másodlagosnak tarthatta a kötet s a fényké­pek szinte csak az írások il­lusztrációinak tekinthetők. Kétségtelennek tartom, hogy a kritikusok (akiknek nagyobb terük lesz a kötet­ről írni) egyértelműen jeles, — színvonalában követendő — antológiának minősítik a Kikötőt. Erdei Sándc” egyetem (?), addig hét jelen­tős tanulmányíróval találko­zunk itt. Ügy vélem, ez a „debreceni irodalomtörténe­ti iskola” erősségének tulaj­donítható, annak a műhely­nek, amely korábban is több országos hírű „filoszt”, iro­dalomkritikust adott már, mint szépírót. A tanulmányírók közül Ba­logh Ernőt lehetetlen mosta­nában induló irodalomtörté­nésznek nevezni: évek óta nagy számban jelennek meg (már stílusáról is jól ismert) kritikái, tanulmányai. Ezút­tal Illyés Gyula Petőfi-képét elemzi, megfelelően szélesít­ve ezzel saját Petőfi-kutatá- sait. Varga Pál kivételes ér­tékű tanulmányt írt Pilinszky János költészetéről. G. Kiss Valéria az esztétikai szem­pontból sokszor az irodalom perifériáján mozgó Berkesi András népszerűségének oka­it kutatja és szól ennek az írásművészetnek (?) tagadha­tatlan értékeiről is. Berta Er­zsébet a huszadik századi tárgyilagos líravonulatba „ágyazottan” vizsgálja Nemes Nagy Ágnes kifejezésmódját. Elmélyült elemzést feltéte­lez Bertha Zoltán tanulmá­nya is, amely Szilágyi Domo­kos tragikusan komoly vers- játékainak lényegét, mondan­dóit keresi és találja meg. D. Rácz István hasonlóan külhoni magyar író, a szlo­vákiai Duba Gyula műveit választotta vizsgálata tárgyá­ul, hogy a társadalom moz­gásának ábrázolását értékel­je bennünk. Gróh Gáspár a XX. századi magyar múlt ta­lán legellentmondásosabb írójáról, Szabó Dezsőről pró­bál hozzávetőlegesen hiteles képet rajzolni. Nehéz lenne megítélni, hogy Osztojkán Béla melyik műnemben jobb, a prózá­ban-e vagy a lírában: egye­sek ezt, mások amazt tartják értékesebbnek. Jómagam ér­zelmileg a lírájához vonzó­dom inkább, ugyanakkor el­ismerem, hogy prózájában kevesebb a kivetnivaló, keve­sebb a manir, mint versei­ben. Költeményeiben (talán nem túlzás) a „mitológiai su­gárzás” jelenti az „élan vi- tal”-t, a valóság stilizálásá­ban a keleti mítoszok játsz- szák a szűrő szerepét, s ez­zel összhangban áll a képek, gondolatok széles, méltóság- teljes áradása. Balipap .Ferenc már nem tartható a szűkebb pátria költőjének, indulását azonban kétségtelenül innen számít­hatjuk. Ö nem vágyik úgy az ünnepélyességre, s (csak) ilyen értelemben földönjá- róbb embernek látszik, mint Osztojkán; már verscímeiben sem tapasztalható olyan vá­lasztékosság. Attól messze áll, hogy valamiféle „meg- ideologizált ünnepélyesség­re” törekednék, ám kétségte­lenül deheroizálóbb tenden­ciát mutat (amely egyébként Nyirán Ferencnek is legalább annyira sajátja). Mindkettejükben felfedez­hetjük a kísérletező, kedvet s a játékra való hajlamot. Szabó Pálnak, Illyés Gyulá­nak, Nagy Lászlónak aján­lott verseiket olvasva „a ha­gyományos értékek megszűn­tetve megőrzésének” sokat emlegetett programjára gon­dolhatunk. A cellát szívesen látnánk színpadon, egyszerű-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom