Kelet-Magyarország, 1982. május (42. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-15 / 112. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. május 15. FILMJEGYZET Horváth István A z ember úgy hordja a külsejét, mint egy soha le nem vethető ruhát, mely megkopik ugyan, de változásait legkevésbé „viselője” észleli. Egy színésznél a külső a lelki adottságok, a hang, az érzelmek, a beleérző képesség, a meggyőző erő mellett, egyszóval a színészi talentum mellett egy plusz adottság. Egy újabb eszköz a szerep eljátszásához. Ezzel az adottsággal is ugyanúgy kell tudni bánni, mint bármely más színházi „kellékkel”. S hogy a szép arc, a jó megjelenés ne legyen lelket eltakaró, gondolat elé tolakvó, bizony a „snáj- dig” színészeknek nagyobb a gondja, hiszen a színházi esték nemcsak bonviván-fela- datokból állnak, mint ahogy a színházi irodalom sem csak hősszerepeket kínál. A színpadon a szép- engjlett mindig ott a csúf, sászérepÁf* bármikor cserélődhetnek. - Horváth Istvánnak, á Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház színészének az idén kijutott mindenfajta feladatból. A saját jelmezét, a hétköznapi külsejét hogyan viszi ilyenkor színre az ember? Hogyan alakítja az ember a saját alkatát a figurákhoz? — hiszen amennyire előny a jó megjelenés, olyannyira hátrány is lehet. — Kétségkívül hátrány is bizonyos szempontból, ha az ember úgymond jó megjelenésű. De én erre különösebben nem figyelek oda, hiszen nem ez a fő értékmérő a színészi munkában. Eddigi pályámon — most írom alá tizedik évadra a szerződésemet — bizonyos mértékig mégis hatással volt a munkámra a külsőm. Ez abban érződik leginkább, hogy több hősszerepet kellett eljátszanom a színpadon. Itt Nyíregyházán azért másképp áll a dolog. A gyenmekdarab főszerepével kezdtem, a Búbos vitézzel, ami egy kedves, aranyos dolog, ami egy tiszta világot mutat a gyerekeknek. Itt hálás dolog játszani. Egyébként úgy hiszem, hogy ez egy jó próbálkozása volt a színházunknak. Aztán jött az Űri muri, ahol egy karakter figurát kellett megformálnom. Itt kiléphettem az emlegetett „hősszerepből”. Az Ez aztán szerelemben aztán megint utolért a végzet, hiszen a kettős szereposztásban játszhattam a Jüant Vitai Andrással osztozva. Persze ez amúgy is egy zenés darab, ahol a prózai színész énje egy kicsit háttérbe szorul. — Prózai színész, zenés darab ... ha már a tíz pályán eltöltött esztendőt emlegettük, csináljunk egy mérleget. Ezt amúgy is szinte minden évad végén megteszi a színész. Ez a tíz év nagyon hepehupás volt. Kezdtem Pécsett, ahol két esztendőt töltöttem első alkalommal, a Lebegő Atlasz Balog Janijában egy fiatal paraszthőst játszottam. Aztán jött a többi szerep. A Szépek szépe Tulipán királyfija, a Popfesztivál, ami ismét csak karakterszerepet kínált. Mégis két esztendő után megváltam a pécsi színháztól, pedig nagyon jól éreztem ott magam. «Elmentem Szegedre. *— Mi volt a döntés oka? Miért hagyta ott a pécsi társulatot? — Tulajdonképpen emberi tényezők játszottak közre. Nem jöttem úgy ki az igazgatómmal, ahogy szerettem volna. Elmentem Szegedre, ami egy esztendei munkát jelentett, és ahol igen jókat játszhattam. Itt egyébként a kritika is nagyon jól fogadott. Családi okból aztán mégiscsak visszamentem Pécsre, és tulajdonképpen egészen addig, míg Bozóky István igazgatónk nem hívott, ott dolgoztam. Ö ott volt kollégám, így onnan ismert. Itt eztán mindent játszottam az eltelt idő alatt. Zenés daraboktól kezdve tragédiát, mindent. Még a Csárdáskirálynő Bóni gráfját is eljátszottam, amire azért akkor nemigen számítottam. Nagyon meglepődtem, mikor megláttam a szereposztást, hiszen ez már egy hosszabb, nagyobb táncos-zenés feladat. Három felvonást végigtáncolni, énekelni, nem vártam akkor, hogy én kapom ezt a munkát. Pedig a főiskolán tulajdonképpen felkészítenek minket erre, mert zenés, táncos és prózai munkát is végzünk, tanulunk. Csakhogy megváltozott az ízlés. Mi a főiskolán inkább a musical műfaját kaptuk, ebben tanultunk többet, kint a színházaknál pedig az operett kell. A mi generációnk jobban is szerette a musicalt, mert úgy gondoltuk, ez egyszerre követel nagyon jó prózai és zenés, énekesi képességeket. Az operettben ezt még nem nagyon értük el. Ott a zene, a tánc a döntő. Egyébként ez a sokszínű feladat, ami Pécsett adódott nekem, nagyon jó iskola volt. Játszottam még bírkózóbaj- nokot is, egy kollégámmal egy nagyon jól sikerült verekedést is betanultunk, kaszkadőröktől. Szóval megmérettem Pécsett, és én nagyon szeretem, ha megmérnek, ha kipróbálnak. Itt Nyíregyházán, most itt az évad vége felé még úgy érzem, rengeteg energia van bennem. Remélem, a következő évadok meghozzák a lehetőségeket, hogy minden energiámat használja a színház. — Ha szereti a megmérettetést, akkor pillantsunk távolabbra az időben. Hiszen az iskolától a munkáig mindenütt mérlegre kerül az ember tevékenysége. Valóban aífiskolában kezdődött. 4M»^y<k ünnepségre a tanárnőnk próbaképpen mindenkivel végigmondatott az osztályban egy verset. S végül rám esett a választása. Nagyon meglepődtem, mert még magam sem fedeztem föl magamban a versmondót, addig még nem is próbálkoztam vele. Ez indított a színészi pálya felé. Komlón éltem, ott tanultam és ott egy amatőrcsoportban kezdtem el a színház és a színészet alapjaival ismerkedni. Első szerepem a „Csoszogi, az öreg suszterében a fiú szerepe, s ennek az élménye egész addig tartott, míg apám el nem tiltott az egésztől, hiszen 5 komolyabb dolgokra szánt engem. No ettől függetlenül azért úgy tizenhat éves koromtól nagyon nagy energiákkal amatőrködtem. Ügy felvételiztem aztán a főiskolára, hogy híven az anyámnak tett ígérethez, előbb elkezdtem rádió-tv műszerésznek tanulni. Innen vettek fel másodéven a főiskolára. A főiskolán rengeteget dolgoztam. A televízióban kaptam lehetőséget. Megcsináltuk az első Bóbita műsort. Aztán az első magyar sci-fi- ben főszerepet játszottam, a Magyar ugaron-ban egy diákvezért, úgyhogy munkával teli időszak volt ez, ami aztán Pécsett egy kicsit hiányzott is, bár ott a körzeti stúdió adott feladatokat. — Emlegette Komlót. Mi kötötte oda? Szívzű r — A szüleim éltek ott, és ott dolgozott a bányában édesapám. Ez egy rendkívül kemény világ volt. — Ha már a szülőföldet emlegettük, mi az ami ide, az ország másik csücskére hozta? — Egy igény a változásra, az újra. Bizonyos önkontroll dolgozik az emberben és úgy gondoltam, hogy nekem most tovább kell lépnem. Ott már eljátszottam amit eljátszhattam, most jöjjön valami más. Nehezen szántam persze rá magam, de Bozóky István személye is biztatóan hatott. Most egy fél év elteltével pedig csatlakozott egy „igazoló” jelzés is ehhez. A közönség reagálása, a fogadtatás. Én elég sokat dolgozom a megyében, de mindig lenyűgöz az itteni emberek kultúréhsége, őszinte reagálása. Ez igazolja, mennyire kellett ide a színház! Azt hiszem, ezt a kollégák nevében is mondhatom; jó itt játszani. Nekem itt jó a közérzetem. A színházban szakszervezeti titkár vagyok és ezt én komolyan akarom venni. Az érdekképviseletet, a színészekét a vezetésben, a vezetés szándékait pedig a közösségben. És megtaláltam itt az egyéb elfoglaltságot is. Csináltuk az irodalmi presz- szót, Bujtor István kollégámmal egy költészetnapi műsort állítottunk össze, amivel megfordultunk a megye több településén is, részt vettünk a márciusi ünnepségek műsorában ... szóval van mit csinálni. Elindítottuk a nyíregyházi SZŰR-nak, a színész- újságíró rangadónak a szervezését is, reméljük szeptemberre ez is összejön. — Ez a magatartásforma, ez a szervezőtevékenység, maga a „nyüzsgés” óhatatlanul szül drukkereket és ellendrukkereket. A társulatban hogyan van ez? — Hát ezt talán a kollégáim tudnák megmondani. Biztos van olyan, akinek az én munkám nem tetszik teljes egészében, de én úgy érzem, hogy senki problémája fölött nem szoktam elsiklani, ha közös dolgokról van szó. Talán ezért van, hogy a kollégáim nem húzódnak félre, ha közéjük telepszem, ha egy asztalhoz kerülünk, vagy ha beszélgetünk. En úgy érzem, hogy itthon vagyok a társulatban is és a megyében is. Antal István Kikötő A debreceni Alföld Stúdióban tömörülő fiatalok munkáiból nemrégiben antológia jelent meg. Kikötő címmel. A könyvet Aczél Géza, Görömbei András és Márkus Béla szerkesztette, nekik is köszönhető, hogy olyan munka, amely ne viselné magán a tehetség bélyegét, nincs a kötetben. Ha a tartalomjegyzéket böngésszük, egy szépséghiba sérti a szemünket. Csengey Dénes monodrámája (A cella) a „próza” címszó alá került, így úgy tűnik, mintha a drámai műnemet nem képviselné írás a kötetben. Talán nem ártott volna ennek az egyetlen drámának új „fejezetet” nyitni, már csak azért is, hogy szembetűnőbb legyen az egyes műnemekben alkotott írások számának aránytalansága. Míg csupán öt szépíróval tud elszámolni a város (?), az Alföld Stúdió (?) vagy az Böszörményi Géza hosz- szabb szünet után jelentkezett új filmmel. Fogalmam sincs, mi lehetett hallgatása oka — egy azonban bizonyos: a rendező kifejezetten helyesen tette, hogy kivárta a megfelelő ziccerhelyzetet. A Szívzűr ugyanis üdítően jó film, melyet érdemes volt hosszú ideig érlelni, előkészíteni, majd — példás csapatmunka segítségével — re- alizálni. Kezdjük a méltatást ezzel az utóbbi megjegyzéssel (mármint a kollektív összefogás eredményének méltatásával). A Szívzűrt hárman írták: Böszörményi társszerzője Balázs József és Gulyás Péter Pál. Véletlenül tudom, hogy a forgatókönyvnek több változata volt. Mások is segítették a film első számú emberét ötleteikkel, tanácsaikkal, elképzeléseikkel. Így például Jiri Menzel, a csehszlovák művész, aki világnagyság és közismerten jó a kapcsolata a Böszörményi- Gyarmathy házaspárral. Első számú tanulság: jó ügy érdekében — s a Szívzűr annak bizonyult — mindenképpen érdemes szövetkezni. „A groteszk látásmód nyilvánvalóan lelki habitus kérdése is. Munkáimban arra törekszem, hogy a néző képes legyen nevetni a személyes sorsok hitelességével eléje tárt életfonákságokon” — mondotta a szerző egyik nyilatkozatában. Ügy érzem, érdemes ebből a vallomásból kiindulni az alkotás gondolati tartalmának és művészi jellegzetességeinek meghatározásakor. Böszörményi tényleg groteszk szemüvegen át látja a világot. Csupa furcsaság, meghökkentő esemény, meglepő szituáció képezi a Szívzűr cselekményét. Ugyanakkor — s ezért emberi a humor! — a figurák esendősé- gükben is valóságosak. Köznapi gondokkal küszködnek s általában nincsenek tudatában annak, hogy mennyire egyhelyben járnak. Soroljuk fel a „zűröket”, melyek Jankura Péter kamerájának fókuszában állnak (nemcsak a szívvel van baj, hanem mással, mindenekelőtt az élet minőségével is). Nehéz a falusi beilleszkedés (a pályakezdő orvos és ifjú neje bőségesen megfizeti a tanulópénzt, amíg az összeszokás kora tart, hogy aztán búcsút mondjanak egymásnak). Nehéz férfi nélkül élni — különösen akkor, ha tanítókisasszony az ember lánya és sorsa vidékre vezérelte. Nehéz értelmiségi egzisztenciát teremteni s ha már van, ezt tudással, tekintély- lyel, becsületességgel megtartani. Nehéz a hátországot bölcsen kormányozni (kivált • bizonyos anomáliák: habókos férj, iszákos feleség „akciói” miatt). Nehéz okosan vezetni a beosztottakat, hiszen sok a szempont, számtalan körülményre kell figyelni s ugyebár nem szabad engedni a rang — meg a hivatal — presztízséből... Nem mesélem el a Szívzűr fordulatait, mert félő, hogy banális mese kerekednék ki a cselekményelemek felidézéséből. Inkább arra utalnék, hogy Balázs, Böszörményi és Gulyás filmjének epizódjai egymásra épülnek. Szinte valamennyi mozzanat tragikomikus színezetű. Látszólag vicces semmiségek vonulnak el a szemünk előtt, valójában azonban riasztóan keserű a körkép. Következésképpen Böszörményi Géza konklúziói is halálosan komolyak (erről még a remek poénok sem terelhetik el a figyelmet). Csak egyetlen példa: ahogy Bállá doktor és Anna „keresik egymást”, majd fokozatosan eltávolodnak a közös — vagy hasonló — céloktól, az „így nem szabad” mintája lehetne. Ez a házasság bizony nem sikerült, pedig kezdetben még volt esélye arra, hogy a szerelem meghitt érzéssé érjen s tartós kapocs fűzze egymáshoz a férfit és a nőt. Pótcselekvésekkel nem lehet messzire jutni... Akkor hát újabb negatív lenyomattal van dolgunk? Zizegő sztaniolba csomagolta a film rendezője a folyton suhogó bunkót? Szó sincs ilyesmiről. A Szívzűr azért életigenlőimért kigúnyolja a tehetetlenséget. Beidegződéseink és cselekvéseink üresjáratait teszi nevetségessé. S még valamit: ahogy áltatjuk magunkat. Hogy majd — ugyan mitől? magától? — megváltozik minden. Hogy egyszer — ugyan mikor? holnap? holnapután? — becsapjuk következetlenségeink kapuját. Hogy irreális — mert a realitásoktól elszakadó — célok ingoványán lépkedünk. A rendezésnek az az igazi eredetisége, hogy a keserű konklúziókat csak a Szívzűr vetítését követően, otthon, gondolatainkat rendezgetve fogalmazzuk meg. A filmet nézve derülünk. Seték-suták az emberek, dadognak és bizonytalankodnak, jópofás- kodnak és „betartanak egymásnak”. Dermesztőén humoros összkép. Viccesen nyomasztó mucsai panoráma. Bizonyára sokan lesznek, akik Böszörményi Géza alkotásában csehes hangulatokat fedeznek fel. A rokonság tagadhatatlan, de a Szívzűr nem másolja, inkább csak felhasználja és továbbfejleszti a hatvanas évek második felében virágzó tündéri realizmus vívmányait. Egy- egy abszurdba hajló képi Ötletet. A fantázia szárnyalását. Nyers képek és költői erő házasítását. Az indulatok kibékíthetetlenségét követő „robbanást”. S hogy el ne felejtsem — mert ez a nézőpont is rokon az egykori Formánéval, Chytilováéval, Men- zelével, Kachynáéval —: Böszörményi nagy-nagy szeretettel invitálja kamerája elé az úgynevezett „kisembereket”, akiket megért, akikkel együttérez s akiket ezzel a furcsa ábrázolási fénytöréssel együtt a társadalom igazi pilléreinek tart. Jankura Péter képei, Ta- mássy Zdenkó és Kovács György zenéje, a főszereplők játéka (főleg Básti Juli, Pogány Judit és Jiri Menzel tetszett) a koncepció egyöntetű vállalásáról tanúskodik. Érdemes lenne további „zűrök” művészi feltérképezésére vállalkozni Böszörményinek és társainak. Veress József en azért, mert azon túl, hogy Csengey Dénest jó Villon-is- merőnek tarthatjuk, sok gondolata a jelen számára is átszármaztatható. Prózája eredetiséget mutat, novellái az intellektualitás és a valóságismeret megfelelő arányú ötvözeteinek látszanak. Tar Sándor — lévén a MEDICOR technikusa — szoros kontaktusban él a valósággal, neki nincs szüksége arra, hogy programszerű kirándulásokat tegyen az életbe, állandóan olyan terepeken mozog, ahol „a téma a földön hever”. A gyári munkásságot ábrázolja elsősorban — s aki nem ismeri annyira ezt a világot, úgy vélheti — annak is az alsóbb emberi régióit, a féllumpen elemeket, akikre mintha nem lenne érvényes az a didaktikus mondás, hogy tudniillik a munka nemesít. Mindenesetre éles problémaérzékenységgel, erős szépírói tehetséggel alkot, novelláinak gyűjteménye elkapkodott sikerkönyvnek számít. A fotóművészek teljesítményéből még inkább csak ízelítőt kapunk, a Kikötőben látható képanyag nem tekinthető az irodalmi anyaggal egyenrangúnak. Bemutatásukat mintegy másodlagosnak tarthatta a kötet s a fényképek szinte csak az írások illusztrációinak tekinthetők. Kétségtelennek tartom, hogy a kritikusok (akiknek nagyobb terük lesz a kötetről írni) egyértelműen jeles, — színvonalában követendő — antológiának minősítik a Kikötőt. Erdei Sándc” egyetem (?), addig hét jelentős tanulmányíróval találkozunk itt. Ügy vélem, ez a „debreceni irodalomtörténeti iskola” erősségének tulajdonítható, annak a műhelynek, amely korábban is több országos hírű „filoszt”, irodalomkritikust adott már, mint szépírót. A tanulmányírók közül Balogh Ernőt lehetetlen mostanában induló irodalomtörténésznek nevezni: évek óta nagy számban jelennek meg (már stílusáról is jól ismert) kritikái, tanulmányai. Ezúttal Illyés Gyula Petőfi-képét elemzi, megfelelően szélesítve ezzel saját Petőfi-kutatá- sait. Varga Pál kivételes értékű tanulmányt írt Pilinszky János költészetéről. G. Kiss Valéria az esztétikai szempontból sokszor az irodalom perifériáján mozgó Berkesi András népszerűségének okait kutatja és szól ennek az írásművészetnek (?) tagadhatatlan értékeiről is. Berta Erzsébet a huszadik századi tárgyilagos líravonulatba „ágyazottan” vizsgálja Nemes Nagy Ágnes kifejezésmódját. Elmélyült elemzést feltételez Bertha Zoltán tanulmánya is, amely Szilágyi Domokos tragikusan komoly vers- játékainak lényegét, mondandóit keresi és találja meg. D. Rácz István hasonlóan külhoni magyar író, a szlovákiai Duba Gyula műveit választotta vizsgálata tárgyául, hogy a társadalom mozgásának ábrázolását értékelje bennünk. Gróh Gáspár a XX. századi magyar múlt talán legellentmondásosabb írójáról, Szabó Dezsőről próbál hozzávetőlegesen hiteles képet rajzolni. Nehéz lenne megítélni, hogy Osztojkán Béla melyik műnemben jobb, a prózában-e vagy a lírában: egyesek ezt, mások amazt tartják értékesebbnek. Jómagam érzelmileg a lírájához vonzódom inkább, ugyanakkor elismerem, hogy prózájában kevesebb a kivetnivaló, kevesebb a manir, mint verseiben. Költeményeiben (talán nem túlzás) a „mitológiai sugárzás” jelenti az „élan vi- tal”-t, a valóság stilizálásában a keleti mítoszok játsz- szák a szűrő szerepét, s ezzel összhangban áll a képek, gondolatok széles, méltóság- teljes áradása. Balipap .Ferenc már nem tartható a szűkebb pátria költőjének, indulását azonban kétségtelenül innen számíthatjuk. Ö nem vágyik úgy az ünnepélyességre, s (csak) ilyen értelemben földönjá- róbb embernek látszik, mint Osztojkán; már verscímeiben sem tapasztalható olyan választékosság. Attól messze áll, hogy valamiféle „meg- ideologizált ünnepélyességre” törekednék, ám kétségtelenül deheroizálóbb tendenciát mutat (amely egyébként Nyirán Ferencnek is legalább annyira sajátja). Mindkettejükben felfedezhetjük a kísérletező, kedvet s a játékra való hajlamot. Szabó Pálnak, Illyés Gyulának, Nagy Lászlónak ajánlott verseiket olvasva „a hagyományos értékek megszűntetve megőrzésének” sokat emlegetett programjára gondolhatunk. A cellát szívesen látnánk színpadon, egyszerű-